Lars von Trier Amerika- vagy demokrácia-trilógiájának második részéről (a harmadik, Washington munkacímű még várat magára), a Manderlay-ről sokan, sokszor elmondták már, hogy lényegesen gyengébb, mint a Dogville, az előzmény-első rész. Annál rövidebb ugyan, mégis hosszabb. Abban von Trier már elmondott mindent, itt ugyanazt mantrázza csak (azért tán nem ilyen egyszerű ez). Hogy Bryce Dallas Howard nem Nicole Kidman (tényleg nem). Hogy von Trier engedményeket tett a Dogville teátrális minimalizmusából, ezzel éppen különlegességétől fosztva meg a projektet. A következetlenségeket nézve (pl.: egyszer 'levegő' az ajtó, máskor valódi tölgyfa, tokostul), ez így is van. Hogy az első rész izgalmas szimbolikáját zakatoló, száraz didaktika váltja? Ez is igaz. Azonban - rögtön az elején visszautasítva minden görcsös belemagyarázásra vonatkozó későbbi vádat - érdemes eljátszani e film nézése közben (akár, hogy jobban szórakozzunk) azzal, hogy folyamatosan "fordítjuk" a filmet magyarra. Az időpont nem a '30-as évek Alabamája, hanem 1989, Magyarország.

A szabadság fantomja (Grace) lopózik be a kerítés (vasfüggöny) mögé zárt sanyarú vidékre, nem várt változásokat okozva ott. A gonosz földesúr (Kádár) idős korára megérezvén a szabadság szellőjét, meghal. A fejét vesztett birtokra változékony idő jő el. Az intézők, munkafelügyelők (munkásőrség, néphadsereg, egyéb fegyveres testületek) parancsok, a Vastörvény híján, nem tudják kordában tartani a munkásokat, a rabszolgasorban élő, tudatlan népet (na ezek vagyunk mi). Grace, a szellő azonban megborzolja az izzadt fürtöket, sőt bele is fészkelődik némelyikbe, az elnyomásban élő nép lassan öntudatára ébred, és megpróbál élni a szabadásg nyújtotta, eleddig sohanem tapasztal előnyökkel. Akkor eszik, amikor akar, akkor kel fel, amikor akar, persze, dolgozni mindenki elfelejt: éli a szabadok szabad életét. A gyapottermelésből élő birtok azonban csődbe megy, ha senki nem ülteti el a gyapotot, így éljen bár szabadon a birtok népe, lassan apadni kezd a felhalmozott élelmiszerkészlet, lassan felüti fejét az éhhínség. A szabadság szellője (Grace), néhány okos birtoklakó segítségével, tanórákat kezd tartani a birtok lakóinak: hogyan éljenek a szabadásgukkal. Ezt vehetjük vállalkozói hiteleknek, egyéb gazdaságélénkítő csomagoknak, itt a filmben arról van szó, ugye, hogy csak el kéne kezdeni dolgozni megint, hogy legyen gyapot. S ha van gyapot, azt el lehet adni, sok pénzért, ami a szabadságban azé, aki megtermeli, nem a földbirtokosé. Így megy minden a már szabad Magyarországon birtokon, elkezd a nép dolgozni, beérik a termés, lesz sok della. Azonban a szabadság szellője a szabad élet frissességén kívül rothadó szagokat is eregetett a birtokra: megjelennek a szabad piac hiénái, a piramisjátékszervezők, az MLM-ügynökök, a befektetési alapok, a játékgépesek, a kaszinók. A hirtelen gazdaggá (na jó, mihez képest!) vált magyarság (birtoklakók) persze, két marékkal szórták a pénzt a pénznyelő gépbe, bedőlve a hihetetlen ígéreteknek: megkétszerezem, megháromszorozom, megtízszerezem a pénzed, csak add ide nekem. (Emlékszünk, nem?) A nép, a tudatlan, balga nép persze bedől az ajánlatnak: természetesen rövidesen híre-hamva sincs a pénznek. Bedőlnek a kisvállalkozások, sőt a közepesek is, a nagyokat multik vásárolják fel, hogy becsődöltessék őket, így szüntetve meg a konkurenciát, a nép ugyanúgy éhezik, mint a legsanyarúbb időkben, míg élt a földesúr. A szabadság ártatlan fantomja azonban még egyszer segítő kezet nyújt (világbanki hitel, Bokros Lajos, stb.) és megbünteti a pénzherdálásban bűnösöket, azonban nyilvánvaló: hosszú út vezet még a valódi szabadsághoz egy olyan népnek, amely belül még nagyon-nagyon rabszolga.

Lars von Trier természetesen nem a magyar politikai rendszerváltásról készített parabolát. A film egy meglehetősen didaktikusan elővezetett röpirat az amerikaiak iraki agressziójáról, arról, hogy rá lehet-e bárkire rákényszeríteni a szabadságot, illetve annak egyfajta variációját, annak akarata ellenére. De beszél a rasszizmusról, az amerikai feketék egyenjogúsítása körüli teendőkről is, ugyanekkor. A Manderlay persze, gyengébb film a Dogville-nél, nincs (illetve kisebb a) katarzis a végén, de hogy mégsem tök hülye a fazon (naná, hogy nem az!), az azért nyilvánvaló. Filmjét többféleképpen lehet értelmezni, alapvető dolgokról szól, általánosító erővel, igen, ahogy a röpiratok, sőt kiáltványok szólnak a néphez, fontos időkben, fontos témákban. Jelenleg fontos időt élünk itt is, a "birtokon" és van fontos téma is elég. Így a Manderlay talán hozzánk, magyarokhoz is szólhat talán. A film az asanisimasa szerint: 7/10.

(A képek tényleg csak illusztrációk.)