Az igényesebb filmfogyasztók Szent Karácsony közeledtével két dolgot tehetnek legálisan: vagy előzőleg jól bevásárolnak „must see” DVD-kből vagy ezeket kérik ajándékba. Tudják jól, hogy ez időtájt semmi jóra nem számíthatnak a moziban, tévében, mindent elönt a geil, ragacsos giccs. Ez alól meglepő kivételt jelenthet ez 
a Karácsonyi történet, mely egy meglehetősen cinikus és frivol humorú, szerteágazó cselekményű francia családi dráma.
Nincs karácsony filmek nélkül
Akár egy speciális zsáner is lehetne a karácsonyi film, mint olyan, hiszen évről évre készül belőlük néhány tucat, de a műfaj sokféle. Tipikusan a helyzetkomikumra épülő vígjátékok ezek, általában középpontban egy jól szituált családdal. Ismerjen csak mindenki jól magára. Mindenki készülődik, de valami bibi becsúszik az ünnepi hajcihőbe, rumli, kavalkád, akár krimiszerű bonyodalmak is történhetnek, de a végére mindig minden helyrejön, együtt a család, kinn csendesen hull a hó, vége főcím, hopp, hát hozzánk is megjött a Jézuska/Télapó/Gyed Maróz/stb.! E filmek humora lehet bájos, bumfordi, szélsőséges esetben akár cinikus, sőt kretén, kifejezetten tapló is, de a végén mindig happy az end. Aztán vannak a könnyfakasztós karácsonyi filmek, amikor a főhős – gyakran árva gyermek – magányos és éhezik, miközben az utcát járja térdig hóban, és be-bepislogva a házak ablakain óriási karácsonyfákat, finomságokkal zsúfolásig rakott asztalokat és ajándékok csomagolását foggal-körömmel tépő gyermekeket lát, elégedetten mosolygó felnőttek gyűrűjében. Az efféle filmek végére aztán vagy történik az árva gyermekkel valami csoda és végül jó lesz neki, vagy nem, és akkor szomorú a vége, mi mindig bőgünk. E körbe tartoznak a vallási témájú filmek is, hiszen karácsony azért mégis Jézus szülinapja, a keresztényeknél. E filmek ritkán humorosak, ellenben felemelőek, így ezek végén is bőgünk általában. Elvétve még akciófilm 
(pl.Die Hard), sőt horror is (pl.Black Christmas) is készül, ezeken nem bőgünk, hiszen ezek célja nem az, hogy megríkassák a nézőket – azonban még ezek is a karácsony globális érzelmi húrjain pendülnek. Cizellált jellemeket, árnyalt problémafelvetéseket, filozofikus elmélkedéseket, több szálon futó, bonyolult történetszövést nem várnak az emberek a karácsonyi dömpingben vetített filmektől, ezek a meglehetősen egyfenekű „művek”, néhány tényleg eredeti alkotás kivételével (pl. a Tim Burton-féle Karácsonyi lidércnyomás), általában úgy működnek, mint a százas szög. Vagy az eke. Aki esetleg mégis valami bonyolultabbra, félve mondom, értékesre vágyik, az nem néz tévét, nem megy átlagmoziba ilyenkor, hanem „konzervből” él vagy megnézi, mi megy a KINO-ban/Cirkoban/Toldiban.
Egy történet, karácsonykor
Arnaud Desplechin filmjét választhatják például, melyet tavaly (2008-ban) Arany Pálmára jelölték Cannes-ban, ami francia filmről lévén szó, nem meglepetés. Ezek sok filmjüket jelöl(tet)ik fődíjra a saját fesztiváljukon. Karácsonyi történet a címe, bár azon kívül, hogy karácsony idején történik, látszólag nem sok van benne az ünnep fennkölt szellemiségéből. Karácsony csupán egy alkalom, hogy összejöjjön a népes Vuillard család, és megismerkedhessünk fura tagjaival, valamint azzal a tragikus problémával, melynek árnyéka rájuk vetül. A polgári művészcsalád nemrégiben egy ritka kórban már elvesztette 
egyik fiúgyermekét, most kiderült, hogy a család kissé hűvös „anyakirálynéja”, Junon (Catherine Deneuve) is hasonló betegségben szenved. Csak az segít rajta, ha valamelyik közeli hozzátartozója ad neki a csontvelejéből. A sors fura fintora, hogy erre csak a család kitagadott fekete báránya, a láncdohányos és politoxikomán Henri (Mathieu Amalric) alkalmas. Ez a film alapkonfliktusa, de mivel nagy a család, és sok fura tagja van, még sok kis más részkonfliktusba is belekeveredhetünk a nem rövid, mintegy 150 perces vetítési idő alatt. Aztán részben ki is.
Kritika ott, kritika itt
A francia kritika szinte pajzsra emelve vitte Párizsba Desplechint, egyenesen új „nouvelle vogue-t” emlegetve, ám a nem francia ítészek, akik már látták különböző fesztiválokon e filmet, bizony eléggé fanyalogtak vala. Mi tagadás, meglehetősen bőbeszédű, sőt fecsegős a film, ezen azonban a francia film ismerői nem lepődnek meg, hiszen a franciák en bloc 
fecsegősek. Én például mindig kifejezetten élveztem Éric Rohmer szócséplő, csacsarászó, sehonnan sehová tartó filmjeit. Desplechin hasonlóan fecseg. Elkezd beszélni Henriről, majd belekap Abel zenemániájába, aztán Ivanról és sajátosan nyílt családjáról mesél, majd Junonról, aztán megint Henriről. De mint egy kávéházi tereferén a rég nem látott barátnővel, itt is minden kiderül, a kép teljes, árnyalt és hiánytalan, csak győzzük kivárni. Hírlik, hogy szellemesek a dialógok, az angol fordítás ebből szinte semmit nem adott át, remélhetőleg talán a magyar jobban fog működni. Persze, érthetnék franciául. Is. A színészek viszont tényleg lubickolnak e parttalanul áradó családi történetben, Deneuve a szokott módon „királynői”, de különösen erős Mathieu Amalric alakítása, mely mentes minden alkoholista-klisétől, ám mégis humoros, nervőz és bölcs, egyszerre. A tragikus felhangokat hordozó történet tele van cinikus, frivol humorral, mely emberivé, átélhetővé teszi azt, de egyben el is emel tőle. És az összes civódás, veszekedés, fúrás-faragás ellenére mégis valahogy a szeretet árad belőle, így valóban „karácsonyi” is lehet ez a film. Sok beszédnek sok az alja, de itt van teteje is – nem kell hinni minden kritikának. (Csak ennek).
Asanisimasa szerint: 7/10
