Dario Argento nyilván azért lett kultusz trágyatárgya, mert alaposan kettéosztja a filmjeivel ütköző nézőket: Argentót oltári szentségként imádó rajongókra, illetve mereven elzárkózó utálkozókra. Én akkor magam valahová a középre pozicionálnám magam, de kissé az utóbbi csoporthoz. A faszi alapvetően akart valamit kifejezni, amit filmjeivel hovatovább sikerült is, ez a valami azonban egy meglehetősen öncélú, sajátos "magánesztétika" jegyeit sorjázó, a külvilág számára legtöbbször dekódolatlan, dekódolhatatlan allegória- és szimbólumhalmaz, amit a környező mozgképes külvilágtól való markáns különbözősége tesz egyedivé, és hála mindennek, követhetetlenné. Argento művészetet kreál oda, ahol nemhogy művészetnek helye, de gyakorlatilag semmi sincs (illetve a semmi van). Annyi értelme van ennek, mint a dadaista akusztikus- és képverseknek, bizonyos neoexpresszionista tendenciáknak, Káosz kapitány rémtetteinek - ha akarom, van benne ráció (üzenet, érték, titok, stb.), ha nem akarom, nincs. Aki keres, mindig talál. Azt mondják, gótikus horror, meg hogy giallo, meg akármi, Argento filmjei műfajon kívüliek, ugyanis a jellemző stílusjegyeket sohasem funkciójukban, hanem kiragadva, akár teljesen oda nem illő környezetben, teljesen öncélúan alkalmazza, melynek 
csupán egyetlen funkciója lehetséges: a meglepetés, meghökkentés és elborzasztás primér vágya. Ezt Argento szinte 100%-ban eléri. Akik gerjednek a szürreális színekben szétszakadó, szétcincálódó emberi testek látványára, az expresszív kompozíciókba rendezett, élőképszerű megnyilvánulásaira a nettó, explicit őrületnek, azok maradnak, akik nem kíváncsiak erre tovább, azok felállnak/nyomnak egy STOP gombot.
A Suspiria (Sóhajok) című 1977-es opusz Argento egyik leghíresebb filmje, mely tulajdonképpen tartalmaz minden rá jellemző stílusjegyet/manírt, nevezzük, ahogy akarjuk. A film a boszorkány-trilógia első darabja (a másik kettő: Inferno, 1980, La terza Madre, 2007), melyben egy amerikai lány érkezik egy freiburgi (Németország) magán balettintézetbe, ami, ahogy rövidesen kiderül, magának, a boszorkánykirálynőnek rezidenciája. Néhány brutális, és perverz bájjal ábrázolt gyilkosság után az ET-fejű leányzó (Jessica Harper) végére jár a dolgoknak és a boszorkánykirálynőnek. Ennyi. Ám ez a sovánka történet is igen döcögősen mesélődik el, inkább csak afféle keretként, hogy Argento bemutathassa néhány vad és pszichotikus látomását arról, hogyan s mi módon lehet még meggyilkolni egy embert. Argentónál a történet tulajdonképpen ugyanazzal a funkcióval bír, mint ahogyan a kereskedelmi tévék is keretként használják a tulajdonképpeni tévéműsorokat, filmeket, hogy bemutathassák a reklámokat, amiből a bevételük származik. Argentónál a sztori csupán töltelék, a szükséges kihagyhatatlan tényező, így nem is fordít rá szinte semmi figyelmet. A film lényege az a néhány ügyesen, fantáziadúsan megkomponált gyilkosság, de legalábbis afelé vezető, arra utaló jelenet. Ne várjunk azonban profi módon kivitelezett, tökéletes illúziót nyújtó szpesöl effekteket, Argentónál ezek, a minimális költségvetésből is adódóan, meglehetősen primitív kidolgozottságú gagyi trükköcskék, literszám szétlocsolt kecsappal és maszkmestertanfolyam első félévi vizsgán is legfeljebb erős elégségeset érdemlő sebekkel, vágásokkal és hasonlókkal. Inkább tűnik az egész afféle vándor utcai színház gótikus horrormeséjének, mint egy akármilyen kategóriás horrorfilmnek. Számomra a Suspiria egyedül zenéjében nyújt említésre méltót: a The Goblins mániákus, repetitív gyermekdalokat idéző, a filmen több variációban végig előbújó zenéje, magának Argentónak katatón lalalázásával az egyik legszuggesztívebb horrorzene, mely valaha is filmvászonra került. Ez azonban nem dob annyit, hogy az asanisimasa 3/10-nál többre értékelje Dario Argento kissé túllihegett agymenését. Részemről maradok a Kubrick/Jodorowksy/Ken Russel bermudaháromszögben, ha már mindenképpen el akarok veszni más emberek pszichózisában...
