Ezzel a filmmel az echte nem magyar Peter Strickland megmutatta a magyaroknak, hogyan kell igazi móriczi tömörségű filmballadát forgatni, 90%-ban magyar nyelven. Eképpen talán máris természetesnek tűnik, hogy a nagytekintélyű zszemletanács csupán információs vetítésként engedte e filmet az idei szemlére, gondolván, a vak is láthatja: ez a film nem magyar. Persze, hogy magyar, de ha a tanács úgy gondolja, hogy nem magyar, akkor nem az. Jó, nem az. Nem csak az: román is, meg angol is. Meg magyar is. És hát, így egy potenciális ellenfele is kiesett a jó előre szemlegyőztesként emlegetett (és láss csudát, így is lett!) mi más, mint csodálatos és nagyszerű filmnek - ha szabad egy kis rosszindulattal összeesküvéselméletet szövögetni, ha ez már úgyis össznemzeti sportággá vált. De hogy mást ne mondjak, éppen tavaly mutattak be egy svájci-amerikai srác által rendezett thrillert, ami viszont gond nélkül belecsúszott a versenymezőnybe, talán, mert ott észrevétlenül el is tűnt? (Daniel Young - Szobafogság, pedig az még angol nyelven is játszott, teljes egészében.)

Mindenesetre Peter Strickland, ez a budapesti angoltanár és amatőr színész nem bírt annyira magyar lenni, mint a svájci-amerikai Daniel Young. Pedig Strickland ráadásul jobb rendező is nála, de sok magyar kollégájánál is. Ez első filmje, melyet romantikus módon, családi örökségéből forgatott le (Tehát, nincs benne énpénzem-énpénzem!), ehhez képest dicséretes módon húzta súlyosan tömörre a filmet. Egy felesleges kép sincs benne, talán ezért is tűnik hibátlannak. Végül is egy alapos gyomorszájon-vágáson sincs mit cizellálni...

A takarékos rendezés mellett a film egyik főerénye a pazar, dinamikus fényképezés (Győri Márk munkája, nyilván ő is külföldi...). Az tiszta sor, hogy a vadul csodás erdélyi völgyeket, hegyoldalakat lehetetlen csúnyának fényképezni, ám Győri képes volt e gyönyörű tájba belefényképezni a Strickland által írt tényleg móriczi, sőt aranyi komorságú sötét balladát, amely szervesen bele is épült e tájba. Másik erény a nyomasztó, sötét atmoszférát megteremtő hangi környezet, melyet a Berlini Filmfesztiválon is elismertek. Harmadik pedig a hiteles szereplői gárda, elsősorban a megfejthetetlenül titokzatos Péter Hilda és nemes vonású, egyszere szilajságot és lágy költőiséget sugárzó Pálffy Tibor. E négy erény közül már kettő szerencsés párosítása is jó filmet eredményezhet, itt pedig szinte tökéletesen összeáll a rojál flöss. Nem a filmen múlik tehát, hogy itthon nem kaszált díjakat, a külföld pedig már inkább a külső tényezők szerencsés együttállásán múlik, de a berlini elismerés mellett a Stricklandnak az Európai Akadémia által adott Év Felfedezettje díj azért adhat okot némi reményre.

Persze, szó sincs arról, hogy ez a Strickland valami eredendően új dologgal csúnyázott bele az inkább poshadó, mint pezsgő magyar filméletbe, hiszen a tavalyi szemlegyőztes Utolsó idők szintén hasonló tematikájú film, nem beszélve Zsigmond Dezső szintén az erdélyi hegyekben játszódó Vadlány-Boszorkánykör című filmjéről, melyek ráadásul nem feltétlenül gyengébb alkotások ennél. A filmtörténelemben pedig bőven találhatunk jó néhány nemzetközi hírre is szert tett súlyos és felkavaró filmballadát, itt csupán arról van szó, hogy úgy született meg egy szakmai szempontokból is elismerésre méltó film, melyről a nagy igyekezettel önnön köldökét nézegető magyar filmszakma tudomást sem vesz. Ez a kurva ciki, nem a Zsigmond Dezső. A Varga Katalin balladája így, mintegy figyelemfelkeltő funkcióval, az asanisimasa szerint is legalább 8/10.