Hosssszzzzúúú nap volt. Kezdődött éjkékben, folytatódott hófoltokkal tarkított zöldben, majd áttűnt hullaszürkébe, hogy befejeződjön gyertyafényben.
Asszony zongora nélkül (La mujer sin piano/Woman Without Piano), 2009 - A 
spanyol Javier Rebollo filmje különös ötvözete Aki Kaurismaki minimalista és Luis Bunuel szürrealista indíttatású abszurdjának. Egy középkorú, tisztes és jólszituált nő házasságát különös éjszakai túráin dobja fel, a film egyiket követi nyomon, melynek során egy furcsa lengyel fiatalemberrel járja végig az éjszakai Madrid különböző helyszíneit, miközben rengeteget dohányzik és még több konyakot iszik, és kíváncsian figyeli, ahogy a lengyel végigeszi a madridi éjszaka tipikus ételkínálatát. Vicces beállításokban, olykor dekomponált képekben, jól és pontos jelentéssel megkonstruált zajkörnyezetben, viszonylag kevés párbeszéddel lezavart filmben az átlagos nő szeretet- és törődéséhségének állított oltárt a rendező, amely előtt minden valamirevaló férfinak fejet kell hajtani. Asanisimasa szerint: 9/10
Látogató (Muukalainen/The Visitor), 2008 - Jukka-Pekka Valkeapää versenyfilmje 
igazi film, tekintve, hogy gyakorlatilag párbeszédek nélkül, néhány odavetett tőmondatban, gondosan megszerkesztett hang- és tárgykörnyezetben, valamint szuperközli makrókkal sűrűn operáló, veretes vizualitással mesél egy egy időtlen és rusztikus történetet. A film amolyan igazi művészfilm, akik ezt pejoratív értelemben szokták használni, azoknak az lesz, akiknek ez egy ígéret egy unikális élményre azoknak pedig ez. Valkeapää erős képekben gondolkozó, és gondolatait elsősorban ezen a módon közölni tudó, a szó jó értelmében vett művész. Ennek megfelelően, nem elsősorban szórakoztatni akar, hanem hatást gyakorolni, megérinteni, gondolatokra sarkallni, így a filmjét sem könnyű nézni, de bizonyos ráhangolodás után már nézeti magát. Ő azt mondja, Murnau és Fritz Lang útját járja, mi azt, hogy Tarkovszkijét és bizonyos értelemben, Tarr Béláét. Szintén 9/10
Metropia 2009 - Ez egy egészen különös, skandináv koprodukcióban készült animáció, 
Tarik Saleh munkája. Érdemes megnézni, mert (én legalábbis) ilyet még nem láttam, amilyen egészen egyedi, film noirosan expresszív látványvilággal operál a srác... Körülbelül a film feléig azon agyaltam, hogy hogy a francba' csinálta? Az elrajzolt, ufófejű karakterek egytől egyig, mintha valódi lények lennének, még a tekintetük is él. Egészen fantasztikus! A sztori azonban szimpla B-kategóriás disztópikus baromság, unom már az ilyet, de nagyon. Így, bár mondom, kötelező megtekinteni, a tetszési indexem nem több, mint: 5/10
Perzsa macskák (Kasi az gorbehaye irani khabar nadareh/No One Knows About Persian Cats), 2009 - Az iráni Bahman Ghobadi fikciós dokumentumfilmje minden 
bizonnyal a jövő Iránjának egyik meghatározó kultuszfilmje lesz, hiszen egy olyan kultúráról beszél, amely a jelen pillanatban konkrétan, államilag be van tiltva, és olyan bátor fiatalokról beszél, akik a szó szoros értelmében föld alatt (underground) végzik mániájukat: rockzenét játszanak. Míg azonban nálunk annak idején, hasonló esetben legfeljebb kitiltottak a KISZ-ből, ma, Iránban börtönbe csukják az elvetemült szólógitárost, amellett, hogy a nagyhatalmú imámok is kiátkozzák a bűnös nyugat majmolásáért. A film sztorija laposka, de ez nem igazán lényeges, hiszen megismerhetünk egy csokor teheráni bandát, a raptől a heavy metálig terjedő műfaji spektrumban, egzakt és árulkodó vágóképekkel a mai perzsa főváros mindennapjait illetően. A zenekarok meglepetésszerűen jók, a városképek, ellopott élethelyzetek, szituációk pedig érdekesek. Nader, a menedzser karakterében pedig elementáris komédiást ismerhetünk meg (elnézést kérek, de fogalmam sincs, hogy ő egy fiktív karakter és színész játssza, mert akkor a színész a zseni, ha pedig önmagát alakítja, akkor ő maga). Szórakoztató film volt: 7/10
