Michael Winterbottom igen fura pacák lehet. Épp az ilyenekre szokás mondani, hogy szabálytalan egyéniség, legalábbis, ha végignézzük filmográfiáját, mindenképpen annak kell lennie, hiszen találunk benne zseniálisat (pl. ez és ez) szinte nézhetetlen mocsadékot (pl. ez) egyaránt. Úgy tűnik, inkább a valóságidéző, dokumentarista hatásokkal dolgozó fikciós filmek állnak leginkább kezére, mert a Non-stop party arcok is ilyen, és szintén a zseniális (vagy valamelyik szomszédos) fakkban kell keresni.
A film gyakorlatilag egy Tony Wilson nevű csávónak az életrajza, aki Manchesterben élt (2007 augusztus 10-én, 57 éves korában halt meg szívroham következtében), és a helyi tévében bájgúnárkodott, ám amikor 42-ed magával részt vett egy Sex Pistols koncerten (ha jól emlékszem, 1977-ben), úgy döntött, hogy (ez) a zene az, amiben kiteljesítheti életét. A Pistolsból áradó vad és zabolázatlan energia kvázi letépte a fejét (ami azóta is gurul valahol a sáros brit szigeten). Amellett, hogy tévés munkáját mindvégig, de legalábbis sokáig megtartotta, fontos szerepet játszott abban, hogy olyan korszakot meghatározó bandák kerüljenek be a rockzenében mindig is igen tomboló angol zenei piacra, mint a Joy Division, New Order és Happy Mondays. Ő nyitotta meg a Hacienda nevű helyet, mely a kilencvenes éveket meghatározó rave-mozgalom egyik kiindulópontja lett, és amelynek köszönhetően Manchester neve majd' 10 évre MaDchesterre változott.
A filmből tűéles képet kaphatunk erről a korról, erről a helyről és megismerhetünk belőle egy egyáltalán nem szimpatikus figurát, aki mégis a nyolcvanas évek egyik meghatározó egyénisége volt a rockzenében. Wilson nem kíméli sem magát, sem a világot, melyet teremtett, benne van minden, a Joy Divisionos Ian Curtis öngyilkosságától a Happy Mondays Shaun Ryderének drogos ámokfutásaiig minden, persze, Wilson suttyó köcsögségeit sem kihagyva. Mindezt szertelen lazasággal kivitelezett, a legmesszebbmenő részletekig hiteles jelenetekből összeállított maxilaza filmben élvezhetjük végig, s ehhez még nagyon ezt a stílust sem kell szeretni, elég, ha egy ütős, hiteles és süti filmre vágyunk arról, mit jelent végül is igazából az a bizonyos "sex&drugs&rock'n'roll". A film 10/10 az asanisimasa szerint is, illusztációképpen ideapplikálom a Joy Division idevágó Love Will Tear Us Apart, és a Happy Mondays Kinky Afro című számát.
