Lehet valami furcsa Belgium levegőjében, mert igen-igen furcsa dolgok történnek arrafelé. Most nem kifejezetten az Európa Parlament, vagy más EU-intézmény működésére célzok - bár! - hanem a meglepően nagyszámú, különféle aberrált bűncselekményre, különös, deviáns viselkedési formákra. Persze, mindenhol akadnak pederaszták, és más pervertált szerencsétlenek, de ha efféle téma szóba kerül, valahogy mindig eljutunk Belgiumba is.

Talán nem véletlen, hogy az egyik legelterjedtebb devianciával, az abnormális számítógéphasználattal kapcsolatos problémákkal is belga filmesek tudtak talán a legtöbbre jutni. A lassan tízéves Szerelmes Thomas már okos humorral és addig szokatlan éleslátással pedzegette a monitorra már betegesen rágyógyult juzer kényelmes, ám hosszabb távon tarthatatlan életét, most pedig az elsőfilmes Nic Balthasar állt elő a virtuális szerepjátékokban szuperhősként taroló, de a való világban kommunikációra és valódi érzelmi életre képtelen Ben történetével. Ben nem egyszerűen játék-kattant gamer, hanem az autizmus Asperger-szindróma nevű típusában szenved. A játékban legyőzhetetlen fiú a valóságos iskolában zaklatások és megaláztatások sorát kényszerül elviselni társaitól, amelyet betegségének köszönhetően sem feldolgozni, sem megoldani nem tud. Elméjében a játék, a játékban társául szegődött virtuális női karakter és a valóság történései összemosódnak, melynek következtében élete végzetesen felborul.

A virtuális világ filmen való megjelenítése megkerülhetetlenül magában hordozza a digitális játékokat imitáló képszekvenciákat, e filmben ez még meg van fejelve Ben betegségéből fakadó, hallucinációkkal, valamint a külvilág történéseit belső monológokkal kommentáló fojtogató világával. Egy szóval, jól nehezen megfilmesíthető dolgok ezek. Balthasar filmjében is keverednek a kissé pixeles gamescreen-ek, mobiltelefon mms-képei, homevideo-snittek a normál filmszerű jelenetekkel, méltóan egy elsőfilmeshez, mindent belepakolt, ami eszébe jutott. Ehhez mérten kissé kaotikus a film látványa, de a végére azért minden értelmet nyer. A viszonylag egyszerű sztori (egy félmondat is meghiúsíthatja a film hatását, ezért nem spoilerezek) kissé didaktikus végkifejletének kidolgozása azonban egy olyan zseniális ötleten alapul, amiért megbocsátunk mindent és a katarzis érzésével állunk fel a székből.

Ki kell emelni a Bent alakító Greg Timmermans teljesítményét, aki a színészi ziccert szimpatikus elfogódottsággal, visszafogottsággal oldja meg, mégis minden gesztusa, mozdulata, arckifejezése döbbenetesen igazi és hiteles. Minden szempontból jobb teljesítményt nyújt, mint a hasonló szerepért díjakkal és elismerésekkel elhalmozott Dustin Hoffman. Timmermans alakítása annál lényegesen egyszerűbb, tisztább és igazibb.

Az asanisimasa szerint a film: 6/10, a végkifejlet miatt érdemelne többet is, de az addig vezető út azért néha unalmas és zötyögős volt.