(Poroló - e cikksorozatban filmklasszikusokat nézek újra, mintegy "leporolva", megvizsgálva őket, mennyire "működnek" mai szemmel nézve.)

Többen érdeklődtek már korábban, felteszem-e a Porolóra Jean-Luc Godard filmjeit, mintegy mellesleg elejtvén olyan megjegyzéseket, hogy talán megérné a mai napig alkotó mester műveit talán revideálni, kipukkasztani, mivel úgyis kő balos, meg egyébként is didaktikus, öncélú, noch dazu művész. Nos, én hajlok mindenre, miben van valami értelem, ám Godard óriási hatású filmes új hullámot keltő 40 éves filmjét én aztán a kifulladásig porolhatom, az bizony áll szilárdan, mint vőlegény pecke a lakodalomban.

A dologhoz azért hozzátartozik, hogy a Kifulladásig vagy harminc éve az egyik kedvenc filmem. Legutoljára szerintem a kilencvenes évek elején-közepén láthattam, talán az Örökmozgóban, talán az Egyetemi Színpadon egy francia új hullámos filmklubban, tehát annak is van minimum 15 éve, így itt az idő valóban leporolni eszmélésem egyik legkedvesebb filmjét. Érthető így talán, hogy némileg elfogult vagyok, de nem is kertelek: a Kifulladásig 10+/10-es film ma is.

Én is úgy vélem, hogy Godard később, a '68-as párizsi (és egyéb) események után amolyan teoretikus, filozofálgató, észosztó esszéfilmessé vált, amely filmezési metódussal csak egy, bár komoly baj van: egyirányúságából adódóan csak ex catedra (pontosabban, ex linteum) működik. Nem lehet vele vitatkozni, vagy legalábbis csak olyan késéssel, döcögősen, hogy az éppen a valódi vita hevét, savát és borsát veszi el. Méla és lebegő, unalmas és impotens intellektuális péniszméricskélés az ilyen, ezt aláírom. A Kifulladásig viszont még mai szemmel, ikszedik nézésre is egy tökös, markáns, lendületes, elegáns és erős film, mely akkoriban méltán vetett az egész filmművészetet felforgató hullámokat, és amelyhez a mai viszonyok között nemigen tudok vele összevethető példát, illetve alkotót mondani. Talán csak az egy Tarantinót, csak hát ő is nagyrészt a francia új hullámot lovagolja még ma is.

A film sztorija három bővített mondatban elmesélhető, ez számomra ma is a "jó film" egyik alaptulajdonsága. Emellett mégsem érzem a film egyetlen pillanatát sem unalmasnak, hiábavalónak, Godard (illetve Raoul Coutard) képeinek sodrása van, ami nem amolyan epikusan, parttalanul áramló, hanem sebesen, valami gyorsfolyású hegyi patakként száguldva csobogó líra. Amúgy meg Godard pimasz, mint egy punk, bár akkor még nem voltak punkok. Főhőse, maga a francia új hullám emblémája. Michel Poiccard szerepében Jean-Paul Belmondo gyilkos, hiszen rögtön a film elején lelő egy rendőrt. Mégis hetyke, fickós mosolyával, állandóan szája sarkában lógó Gitanes cigarettájával, félrecsapott kalapjával, napszemüvegével azonnal szívébe zárja a néző. A film végén halála is pimasz: miután az amúgy igen suttyónak bemutatott rendőr lelövi, még grimaszol egy sort és saját magának zárja le szemét. Az elbűvölő Jean Seberggel folytatott vég nélküli cívódása, évődése, ahogyan egyenesen közli vele, hogy le akar vele feküdni, ahogyan belopja magát a nő ágyába, ahogyan lezser mozdulattal kipöckölik a nyitott ablakon a cigarettacsikket, ahogyan a Champs-Elysées-n hancúroznak, miközben Michel különböző kocsikat vesz használatba - így leírva, meglehetősen banális, semmi kis dolgok, de ott, a filmen maga a vibráló, felelőtlen, vagány és szerelmes élet. Azok a mondatok! Milyen ambíciói vannak az életben? - kérdezte Seberg, vagyis Patricia a filmben a pökhendi írót a sajtókonferencián. - Halhatatlannak lenni, aztán meghalni! Ahogy Belmondo-Michel hosszan és kihívóan szemez a moziplakáton Humphrey Bogarttal, ahogy még a film elején, miközben a lopott autóval száguld, flegma lazasággal kiszól a nézőhöz, hogy aki nem szereti a természetet, az országot, az nem ember! - pimasz, sőt arcátlan, de lelkesítő gesztusai ezek egy lázadó, és a mai napig is példamutatóan friss gondolkodású filmesnek. Még akkor is, ha egyes pletykák szerint a Kifulladásig nagy részét nem is Godard, hanem jó haverja, Francois Truffaut rendezte... Aztán, nem mindegy ez? - kérdem én.

E filmben Belmondót látva kezdtem el dohányozni, mivel akkoriban Gitanes-t még nem lehetett kapni nálunk, nekem Szofi lógott a szájam sarkában, hiába csípte a szemem mindig a füst. Aztán a cigiről leszoktam, a film maradt. Kifulladásig.