Igazi, tipikus német munka a Napola című film, szerkezetileg precíz, kivitelezésében hibátlan, masszív, veretes mű, fut is, szalad is, és biztonságosan el lehet vele jutni az elejétől a végéig. Ennyi, ezt tudja, de azt biztosan. Gondolom, senki nem vár tőle vad forradalmi hevületet, körmonfont, intellektuális csapdákat és hajtűkanyarokat, de nincs benne semmi múltbarévedő, konzervatív mélabú sem, egész egyszerűen a középszer üzembiztos diadala a film. Szigorú nevelőintézetekben játszódó filmekből szép a felhozatal, azonban e filmnél igen sok lényegesen drámaibb, erősebb és felkavaróbb, bár az igazság szerint azok közül egyik sem bír azzal a messze nem elhanyagolható pikantériával, miszerint Hitler elit katonai iskoláiról német szemszögből még nem szólt egyik sem. És ez azért éppen eléggé érdekes attitűd lehet...
Mint ahogy az is. A Napola mozaikszó, mint a Gestapo, pl., a Hitler által létrehozott nemzetpolitikai tanintézetek neve volt ez. Szigorú, komoly és komolyan veendő, elit agymosodák voltak ezek, melyeknek célja Hitler hadseregébe jól felkészített, fanatikus katonákat kiképezni, és ennek ezek az intézetek igazi német hatékonysággal eleget is tettek. A film, amit Dennis Gansel írt és rendezett, az egyik ilyen intézetben játszódik, amely egy ódon várkastélyban székel. Ide nyer soron kívül felvételt Friedrich (Max Riemelt), mivel jól bokszol, és egy ilyen ügyes és erős, északi 1B-s osztályú árja fiúra igazán szüksége van a Wehrmachtnak. Csakhogy Friedrich öntudatos munkás-környezetből származik, így jelentkezése komoly családi konfliktust okoz, de a fiú -a bokszkarrier és a szürke munkáskörnyezetből való kitörés reményében- szakít családjával és elszökik az intézetbe. Az efféle filmeknél megszokott kiképzési, szívatási és barátkozási klisék sorjázása után kiderül, hogy Friedrich bizony nem az a kocka, akire a Birodalomnak szüksége van, hiszen van benne emberi érzés, könyörület, ilyesmi, ez viszont nem sorolható a kiváló árja harcos tulajdonságai közé. Ez a film fő konfliktusa, melyet Gansel precízen bár, de a nézőre gyakorolt különösebb fejbekólintás nélkül old meg. Igen, voltak normális emberek is abban az őrült világban. Miközben közepesen súlyos pszichopata, részegeskedő és/vagy agyatlanul fanatikus nácik diktálták a tempót, voltak, akik direkt, vagy éppen tudattalanul, de elvétették azt. Megakadályozni persze nem tudták a gépezetet, de legalább magukat megmentették (talán) a biztos haláltól.
Szóval, szép, emberi film ez, érdekes az is, ahogyan árnyalni próbálja a nácikról bennünk élő (nagyjából azért mégis valós és igaz) sztereotípiákat, de valami miatt mégsem bír igazi átütőerővel. Talán, mert a túl pontosan, patikamérlegen és logarléccel kimért karakterek, szituációk, sőt ezáltal az egész cselekmény túl sterilen, túl sablonosan, tehát hibátlanul, de épp ezért picit unalmasan simulnak egymába? Talán, mert Friedrich sorsa nem eléggé drámai? Talán valami másért? Mindenesetre, ez így csak egy közepes film a sok jobb-rosszabb második világháborús, illetve intézetes, kollégiumos film között. Asanisimasa: 5/10