Ambícióban és merészségben nem szenved hiányt Johnny Depp, nem véletlenül tartja őt korunk egyik vezető filmszínészének a szakma és a közönség (bár ez utóbbi inkább). Másképpen persze nem is menne. Személy szerint bírom a csávót, de nem az utóbbi, különböző blockbusterekben való szerepvállalásai miatt, hanem inkább azért, mert emelett hajlandó a legkülönfélébb projektekbe is beszállni - amellett, hogy nem ellensége saját bankszámlájának, hajlandó művészi őrültségekre is. Mint például már ismert színészként, de még nem gigasztárként A halál ára című filmben is, mely tulajdonképpen egy komplett szerzői film. A filmet Depp rendezte, ő a főszereplő és a forgatókönyv írásában is közreműködött, mely Gregory McDonald regénye nyomán készült.
Tehát, a film nem éppen nézhetetlen, de azért jó sem. Mondjuk azt jó indulattal: reményt keltő. Az nem véletlen mindenesetre, hogy az utóbbi 13 évben Johnny fiú nem kapott több lehetőséget rendezésre, persze, az is lehet, hogy nem volt hozzá kedve, illetve belátta, hogy nem biztos, hogy éppen ez az ő műfaja. Egy felszámolásra ítéltetett romtelepen tengődő indiánközösségről szól a film, melynek egyik, nem éppen feddhetetlen előélettel bíró tagja, Raphael (ő Depp) családja sanyarú sorsán elkeseredve végzetes tettre szánja el magát: 50 ezer dollárért hajlandó arra, hogy kamerák előtt halálra kínozzák. Fausti történet, mai indián környezetben, balladisztikus modorban elmesélve.
Depp szemmel láthatóan sokat merített rendezői bemutatkozását megelőző művészfilmes tapasztalataiból, A halál árában egyaránt tetten érhető Jarmusch melankolikus hangneme (Halott ember), illetve egy jó adag Kusturica groteszk, frivol bacchanáliáiból (Arizonai álmodozók). Az is szembetűnő viszont, hogy Depp a film forgatása során képtelen volt megosztani energiáit a főszerep, illetve a rendezés között. Ennek az lett az eredménye, hogy a filmből gyakorlatilag hiányzik a drámaiság, és tekintve, hogy tulajdonképpen balladáról van szó, ez igen nagy hiba. Szegény Raphael tétován bóklászik egyik jelenetből a másikba, ezen kívül sokminden nem történik vele, pedig hát mégis csak egyfajta mini krisztusi tettet vitt ő végbe: feláldozta magát a családjáért. Ennek súlya azonban sajnos kevéssé jön le a filmből, amin a rendezés erőtlensége tovább ront. Színészvezetéssel, jelenetszerkesztéssel nincs nagyobb gond, csupán a határozottság és az energia hiányzik a filmből. Az a meghatározhatatlan, knézy-i plusz. A filmben szereplő komolyabb színészek azért rendesen megcsinálják maguk karaktereit, Marlon Brandónak nem okoz gondot a tolószékes sátáni figura, Luis Guzmán is pazar Raphael pitiáner, drogos ex-spannjaként. De ők remek kabinetalakításaikkal sajnos csak a zavaró kontrasztot erősítik, izmos karakterek egy erőtlen, lomha filmben. Szóval, nem véletlenül kevéssé ismert mozi ez, türelmes és avatott nézőknek azonban ajánlható, mert a végére azért összeáll a sztori, így a film is megáll a lábán, még ha az odáig vezető út igen hosszú is volt és sokáig a végét sem lehetett sejteni. Asanisimasa: 5/10 Egy érdekességnek elmegy.
