Carlos Saura, a neves spanyol rendező jelentős életművének a latin zenei kultúrát feldolgozó részének e filmjében a szomszédos Portugáliába látogatott. A Fados kísérlet a sajátos hangulatú zenei műfaj lényegének megragadására, tánccal, énekkel és zenével, valamint az ezeket megjelenítő képek erejével.

Lisszaboni történet

A jellegzetes nemzeti zenei műfajt -nem is olyan nagy meglepetésre- a német Wim Wenders ismertette meg a világ szélesebb közönségével, mint ahogyan tette azt nem sokkal később a kubai zenével is (Buena Vista Social Club). A Lisszaboni történet című filmjében, a Wendersre jellemző történet -egy Lisszabonban forgó film befejezése körüli zűrzavar- mellett szerepelt az a Madredeus nevű együttes is, mely melankolikus hangulatú dalaival nagyban hozzájárult a film hangulatának megteremtéséhez. E filmmel a modern fado-t játszó együttes a világhírre repítette magát és az egész zenei műfajt is. Az ún. „világzenei” színpadok kedvelt fellépőivé váltak e kevesek által értett, de a szuggesztív előadásmódnak köszönhetően mindenki által érezhető dalok előadói, mint például a már említett Madredeus, a selymes hangú költő Camané, a lélegzetelállító hangjával és hidrogén szőke, fiús hajával, tejeskávé bőrével egyaránt bódító Mariza, és kicsit távolabbról az egyik legnagyobb sztár, a Zöldfoki-szigetek mezítlábas dívája, Cesaria Evora. Carlos Saura Fados (fado-k) című filmjéből pedig megtudhatjuk, hogy maga a fado is lisszaboni történet, hiszen a műfaj e város kikötőnegyedében, annak tavernáiban, bordélyaiban született meg, mintegy kétszáz évvel ezelőtt. És él a mai napig.

Carlos Saura

Luis Bunuel és Pedro Almodóvar mellett Saura neve a válasz, ha azt kérdezik: spanyol filmrendező? Sokaknak persze elsősorban minimalista eszközökkel készített táncfilmjei ugranak be, hiszen flamengo-trilógiája (Vérnász, Carmen, Bűvös szerelem), a fantasztikus Antonio Gadesnek és táncosainak is köszönhetően komoly flamengo-láz robbant ki Európa-szerte a nyolcvanas években. A néhány évvel későbbi, még elsöprőbb tangólázhoz is komoly köze volt a Tango című tangófilmmel, míg a Salome például az ismert bibliai történetet mesélteti el a balett nyelvén. Saura azonban készített „normális” fikciós filmeket is, melyeket több alkalommal díjaztak a legkomolyabb fesztiválokon is, mint Cannes, Berlin, sőt több Oscar jelölése is volt. Elismertségét jelzi az is, hogy ő rendezhette a barcelonai Olimpia hivatalos filmjét is, a Marathont. Készített kosztümös, történelmi témájú kalandfilmeket vagy krimiket éppúgy, mint neorealista stílusú, dokumentarista drámákat. Második felesége (háromszor nősült) Geraldine Chaplin, Charlie Chaplin lánya volt, ez önmagában elég ahhoz, hogy az illető bekerüljön a filmlexikonokba, Saurának azonban ez nemcsak családi jogon megy. Fados című filmjében Saura újra a latin zenéhez fordult, ez alkalommal a szomszéd ország, Portugália nemzeti zenei műfaját, a fado-t vette górcső alá.

A Fados

Saura e filmjében az 1995-ös Flamenco című filmjéhez hasonlóan, a fado, mint műfaj természetét, lényegét, történetét, evolúcióját próbálja megfogni egy átfogó panoráma keretében. A filmnek nincs valódi dramaturgiája, nincs sztorija, nincs cselekménye. A film elején egy szűkszavú inzertben olvashatjuk a fado történetét, attól kezdve, még csak nem is időrendi, keletkezési sorrendben következnek a dalok. Híres énekesek, mint pl. a legnagyobb „fadistának” tartott Amália Rodrigues archív felvételről, illetve a maiak: Camané, Lila Downs, Mariza és a többiek egészen olyan élő legendákig, mint Cesaria Evora, vagy a brazil Caetano Veloso és Chico Buarque éneklik sorba a fado-kat, a Saurától megszokott próbatermi környezetben, stilizált és vetített hátterek előtt mozgó gyönyörűséges táncosok táncával illusztrálva azokat. Ebből a keserédes, parttalanul áramló képi és zenei kavalkádból, minden narráció és cselekmény nélkülözésével, mégis kirajzolódik, mi is a fado valójában: tiszta, őszinte, lélekből fakadó líra, a dalba öntött fájdalom, az elvágyódás, a magány és olykor az öröm, a szerelem és a boldogság egyéni megfogalmazásai, viszonylag szigorú harmóniai és hangszerelési kötöttségben. Összhatásában maga a portugál lélek „hangja”, ha szabad élni ez alkalommal ilyen sztereotip kijelentéssel. Úgy hozzátartozik Portugáliához, mint a portói bor, vagy Cristiano Ronaldo. A fado semmivel össze nem téveszthető hangulatához legalább annyira szükséges az előadó személye, saját szuggesztív előadásmódja, mint az, hogy portugálul énekeljen. Az 's' és 'zs' hangokban dúskáló, lágy, bársonyos hangzású portugál nyelv önmagában is zenei hatású, a fado-t tán nem is lehetne más nyelven énekelni. Legfeljebb franciául, de azt már chanson-nak hívjuk. Saura filmje egy kaleidoszkóp a fado-ról, átfogó képet kap belőle az is, aki soha nem hallott e műfajról, aki viszont már kedvelője e melankolikus műfajnak, az hátradőlve élvezheti azt másfél órában. Ennyi a film, nem több, nem kevesebb.

Asanisimasa: 6/10