Ezek az öntelt, nagypofájú és magabiztos amerikaiak azért eléggé félősek is tudnak lenni, más szóval a paranoia, az üldözési mánia népbetegség náluk. Talán a hidegháború kezdetén, valamikor a múlt század ötvenes éveiben amerikaiak tömegei kezdtek földbeásott betonbunkereket építeni, ahová több évre való élelmiszert, ivóvizet, gyógyszereket halmoztak fel. Ma már tudjuk, azért valóban volt mitől félniük, hiszen például Kennedy elnöksége alatt, a kubai konfliktus idején, mikor is a Szovjetunió atomrakétákat telepített Kubába, komoly esély volt egy mindent elpusztító nukleáris katasztrófára.

Akkor az szerencsére nem történt meg, a házilag barkácsolt bunkerek óvóhatása azonban kétségesnek mondható, de a lelkekben azért valószínűleg csökkentette a félelmet, a lényeg pedig inkább ez volt. Az atomveszély (talán) elmúlt, de az egyre növekvő bűnözés új félelmeket szült a gazdagabb polgárokban. El kell ismerni, luxuslakások széfjeiben elrejtett értékek nagy csáberővel hatnak a betöréses lopásra szakosodott és bűnöző életmódot folytató amerikaiakra, akik nem riadnak vissza kisebb-nagyobb erőszaktól sem. Bizonyíték erre a börtönök közismert túlzsúfoltságán és az önvédelemre tartott lőfegyverek hatalmas arzenálján kívül az úgynevezett pánikszobák elterjedése is.

Ezek tulajdonképpen amolyan biztonsági szobácskák, ahová betörés vagy támadás esetén a lakás tulajdonosa be tud menekülni családjával és értékeivel, egy pillanat alatt az összes ajtót golyóbiztosan be lehet zárni, az itt található telefonon kihívott rendőri segítség megérkeztéig a család élete biztonságban van. Kinn a farkas, benn a bárány... Baj csak akkor lehet, ha a betörő ismeri a pánikszoba szerkezetét, technikai megoldásait, mivel éppen ő építette azt.

Éppen ez a kínos helyzet áll elő már a Hetedikkel, a Harcosok klubjával és a Játsz/mával is nagymenő rendezővé vált David Fincher thrillerjében. A Pánikszoba egy minden igényt kielégítő luxuslakás tartozéka, ahová a dúsgazdag férjétől éppen elvált Meg (Jodie Foster) költözik vagány, ám súlyosan cukorbeteg lányával. Ám az első éjszakán sötét alakok törnek be a házba, vezetőjük Burnham (Forest Whitaker), aki egy biztonságtechnikai cég alkalmazottjaként éppen azt a szobát építette, ahová Meg a lányával bemenekül. Úgy tűnik, hiába a mindent látó kamerarendszer, az atombiztos acélajtó, Burnham tudja a megoldást, és a szobában az előző tulajdonos által elrejtett 22 millió dollárért mindenre képes. Benn a bárány, de benn van a farkas is lassan...

Mint említettem, David Fincher nagymenő a thriller műfajában, a csavaros cselekmény, az igényes képi világ nagymestere ő, az általa megadott minőséget most is tartja. A hosszú évek óta talán legelegánsabb kezdő főcím után jó kis borzongás veszi kezdetét. Az egész film zárt térben, a még majdnem üres lakásban játszódik, kevés (5) szereplővel, ebből a fojtott légkörből törvényszerűen adódnak a jellegzetesen thrilleri szituációk, amelyek megoldása viszont mentes a közhelyektől, többhelyütt kifejezetten szellemes. Nem igen láttam még olyat, hogy az áldozat kezdettől fogva látja a betörő rossz arcokat, míg azok csak sejtik hol van, de megközelíteni sokáig nem tudják. Ám az alulvilágított üres ház amúgy is épp elég sejtelmes, hát még hogy három betörő sertepeltél benne, a védtelen nő és beteg kislánya pedig egy acélszobában vacog.

A kétszeres Oscar-díjas Jodie Foster és gömbölyded mackós, ám félig leengedett szemhéja alól vészjósló pillantású Forest Whitaker megbízható alakítása, a furfangos technikai és dramaturgiai megoldások mellett az elsőrangú operatőri munka -Conrad W.Hall és Darius Khondji közös munkája- teszi ezt a valóban feszült hangulatú thrillert megtekintésre érdemessé. Asanisimasa: 8/10 (port.hu, 2002.04.29)