A zsidóság példátlan életrevalóságát szerintem annak köszönheti, hogy gazdag hagyományaikban mindig fontos szerepet kapott a dolgokra rákérdezés, a vitatkozás, az egészséges szkepticizmus. A történelem folyamán megtanulták, hogy nem szabad semmit feltétel nélkül elfogadni, legyen az egy falat kenyér, vagy egy szóbeli útbaigazítás, komolyabb, nagyobb súlyú dolgokról nem is szólva. Ha egy gój (vagyis nem zsidó) bepillantana egy vallásos zsidó iskolába, talán meglepődve tapasztalná, hogy nebulók nem vigyázzállásban darálják feleltetéskor a bemagolt szöveget, dogmákat, hanem egymással, és a tanárral is vitatkozva érvelnek mellette, vagy éppen ellene. A zsidó lét fontos jellemzője, hogy szinte minden pillanatban szembesülnek saját zsidóságukról, akár belülről, akár kívülről érik őket az ezt kiváltó hatások. Folyamatosan újradefiniálják magukat, elhelyezik magukat a saját kultúrájukban, és az egész világban, de a vallásukban is. Talán ezért van, hogy minden zsidó származású művész életművének komoly szeletét saját zsidóságával való viszonyának tisztázásának szenteli. A kortárs mainstream film egyik meghatározó alkotópárja, Joel és Ethan Coen ezzel az ismét Oscarra jelölt filmjét (is) áldozza ennek. Az Egy komoly ember bevallottan önéletrajzi ihletből készült, a fő karaktert, Larry Gopnik matematika-tanárt a Coen-testvérek saját apjukról mintázták, így nyilvánvalóan a tizenévesek minden problémájával és éppen bar micvója (tehát saját zsidó indentitásuknak nagy nyilvánosság előtt elkövetett coming out-ja) körüli teendőkbe bonyolódott csúnya kisfiú is a két filmes egybegyúrt gyermekkori emlékképe. A plasztikus, és külön-külön is eredeti háttértörténetbe bugyolált mellékszereplők is mind annyira valóságosak, hogy minden bizonnyal valóban nem az amúgy fürge fantáziájú Coen-gyerekek képzeletéből pattantak elő.

Sajnos a film legfőbb hibája talán éppen ez, hogy Coenék ezúttal nem tudtak határt szabni a feltoluló emlékeknek, sztoriknak, a film cselekménye így vészesen túlzsúfoltnak, ebből fakadóan viszont szétesőnek, szétszórtnak tűnik. Nincs igazi drámai íve a filmnek. Bár van benne tragédia, éppúgy, mint komikus elem, mégis inkább valamiféle életkép ez a késő hatvanas évek tipikus közép-nyugati kertvárosának zsidó mikroközösségéről, egy családi ünnepség köré felfűzött anekdota-csokor és/vagy alapfokú héber/jiddis nyelvlecke. Azonban pontos és karakteres mellékfigurákat láthatunk Roger Deakins megszokott minőségű képein. Picit mosolyoghatunk, picit könnyezhetünk, de ne várjunk olyan apokaliptikus földbedöngölést, mint amit a Fargótól vagy a Nem vénnek való vidéktől kaptunk, nem is szórakoztat úgy, mint a Nagy Lebowski vagy az Ó testvér, merre visz utad? Ez csak amolyan személyes vallomás Coenéktől, ami azonban az előbbiekhez semmilyen tekintetben nem mérhető. Asanisimasa szerint: 6/10.