Talán mindennél többet elmond erről a spanyol krimiről, hogy amiért érdemes rá majd' két órát fecsérelni, az két dolog: a kitűnő jazz, ami végig szól a filmben, valamint a főszereplő Flora Martinez mellei (lásd kép). Az előbbi egészen biztosan eredeti, tökösen szvingelő hard-bop, jó hangú énekesnővel és valódi, vagy legalábbis valódinak tűnő zenészekkel, míg az utóbbi eredetisége már egyáltalán nem biztos. Viszont azok is szintén illúziót keltőek.
Maga film - a nyilván jazzrajongó - Manuel Lombardero alkotása egy elég nagy katyvasz. Egy jazzklub körül zajlik a történet, itt szeretne a börtönviselt Alfredo munkát kapni, a tulajnak azonban inkább csinos barátnője, Lola kell. Alfredo jobb híján az egyik nagymenő vendég csicskája lesz, azonban rövidesen kiderül, a barátnőjének és jelenlegi főnökének múltjuk van. Alfredo mindet egy lapra tesz fel, Lola azonban külön utakat jár: legszívesebben az alkoholista, cukorbeteg zongoristával múlatná az időt.
Lombardero történetmesélésével logikailag nincs is baj, egy komolyabb rendező egész pofás kis filmet keríthetett volna ebből a sztoriból, itt azonban egy széteső, ritmustalan, elnagyolt film sikeredett csupán. Azért is furcsa ez, hiszen a fő motívumként szereplő jazz-zenének éppen lüktető ritmusa a legfőbb jellemzője. Emellett a színészek is igen gyengék, így a karakterek arctalanok. Tutyimutyi film. Asanisimasa: 3/10
