Egy kistáska prekoncepcióval ültem be Robert Rodriguez komolyan felhájpolt Machetéjére, hál'istennek néhány be is igazolódott, és szerencsére néhány nem. Szimpla matek: többet kaptam, mint vártam.
Van a filmnek cselekménye. Sőt, akár komolyan vehető cselekménye is. No, nem kell kibogozhatatlan ördöglakatra gondolni, csak amolyan bukott zsaru bosszút áll régi sérelmein történetre, vegyítve nem kevés "mexikóiak menni Amerika pénzt keresni, de ezt az amerikaiak nem szeretik" és "a politikusok mindig gecik" jólismert kliséivel. De, hogy stíl(STIHL, muhaha)szerűen belevágjak (na még ez is!) a témába, idézném a Tramontina gyártmányú brazil bozótvágó kés, közhasznú kifejezéssel élve, machete leírását: "A machete jellemzően nem a finom műveletek elvégzésére kitalált eszköz, hanem irtani, aprítani, gödröt ásni, utat vágni kell vele. Hosszú pengéje miatt vágó- és sújtóereje hatalmas. (...) Alig megmunkált acéllemezből készült penge, egyszerű keményfa vagy műanyag markolat. Az élezéssel nem kell sokat vesződni, a legjobb, ha van egy kaszakövünk, és azzal áthúzzuk néhányszor. Tok nincs hozzá." Ez így ahogy van, tökéletesen megállná a helyét Rodriguez Machetéjének költői hangú kritikájaként. Igen, a film éppen ilyen olcsó anyagokból összeállított, durva, darabos, elnagyolt munka, azonban erő, lendület van benne, és üt is hatalmasat.
Rodriguez szinte végig lubickol a vérben, mely Danny Trejo virtuóz machete-kezeléséből fakad nagyrészt, de egészen agyament trancsír-módozatokat eszközöl egyéb szereplőkön is, a félautomata dugóhúzó speciális használatától a kiontott belek kötélhintaként való alkalmazásáig. Szörnyű jelentésű szavak ezek, de éppen túlhajtottságukból fakadóan amiket takarnak, azok a vásznon/képernyőn mulatságosnak hatnak. Annyi Rodriguez testnedvekben tocsogó horrorjeleneteiben a gyomorforgató, mint amikor (néhány évvel korábban) a gyerekszobában zokszó nélkül beleztük ki Misit, a piszén pisze kölyökmackót, hogy csak úgy szállt a műanyag trutyi, amivel töltve volt, vagy amikor hugi Barbiját fejeztük le, sátáni kacaj közepette. Rodriguez gyerekként játssza a filmezést. Hírlik, ezután a Lávalány és Cápasrác második részének lát neki - neki egyre megy. Szinte ugyanaz a történet. :)
Valamelyik fórumon olvastam egy találó kifejezést: ez egy A-kategóriás B-film-hommage. Tökéletesen passzol Rodriguezék trashfilm-mániájához, hiszen ez a film a szarból vár építésének tipikus esete. Soha még ilyen jó bosszúfilm nem született a B(ZS)-kategóriában, mely minden pillanatában meg tud maradni B(ZS)-kategóriásnak.
Danny Trejo borzasztó színész, ha nem lenne olyan feje, mint amilyen, észre sem venné senki. Kettő darab arca van: a nyugodt mogorva és a dühös most-harapom-ki-a-gigád-gringó. Rodriguez szemérmesen kihagyta azt a jelenetet, amikor Trejo partnerével a szexibébi Jessica Albával hentereg, na, ott esetleg produkálhatott volna egy harmadikat is, ha Jessica tovább matatott volna, ott lent. Igen komoly az arcfelhozatal a negatív oldalon. Steven Seagal, aki már önmagában egy vicc, hosszas haláltusájával az olasz nagyoperák bombasztikus fináléit idézi. Robert De Niro, a korrupt és hazug szenátort kisujjból rázza ki, azonban látszik rajta, mennyire élvezi, hogy nem a tőle megszokott figurákat kell a megszokott módon játszania. Jeff Fahey, kunkori szemöldökével és égszínkék babaszemeivel egyszerre komikus és félelmetes, bár azért inkább az előbbi. A botrányceleb Lindsay Lohannak viszont lógnak a mellei. Michelle Rodriguez azonban igencsak dögös, még félszeműen is. A végére hagytam Antal Nimród magyar mondatokat is elsütő, komikusi erényeket is felvillantó cameóját, mely egyrészt bizonyítja, hogy nem kell a srácnak tolmács Hollywoodban, másrészt pedig, hogy a filmrendezők keveset mozognak. De jelenléte -gondolom, nemcsak számunkra, magyaroknak- vicces gesztus a mentortól, Rodrigueztől. Asanisimasa: 7/10