Azt hiszem, az az értelme annak az őrületnek, amit én is tolok, mármint hogy szakmányban darálom le a világ gyakorlatilag összes kultúrájának filmművészetét, hogy néha, miképpen annak idején az aranyásók a Klondike felső folyásánál, ráakadjak olykor egy-egy olyan kivételesen tisztán csillogó, masszív aranyrögre, mint például ez a Kiskakukk című csoda. Pedig a filmben a világ konkrét végén járunk. Nyár van, ennek ellenére mind a három szereplő nyakig gombolt kabátban, vastag pulóverekben szaladgál a köves, mohás-zuzmós, csenevész nyírfaligetes északi tájon, valahol a finn-orosz határnál, a tengernél vagy az óriási Ladoga-tó partján, Karéliában. Néhol még látszik a tavalyi hó is. A második világháború végnapjai. A német hadsereg molekuláira bomolva menekül, felégetve maga mögött mindent, hátrahagyva nem árja "tartozékait", halálra ítélt utóvédként. A háború stressze nem kímélte az oroszokat sem: nagy erőkkel folyik a paranoid belső tisztogatás, a hátország pedig megpróbálja túlélni ezt az egészet. A fiatal finn egyetemistát kötelezően sorozták be a Wehrmachtba, mint a szövetséges állam hadrafogható férfiait, most, amikor a bukás nyilvánvaló, egyetlen puskával és néhány tölténnyel láncolják sziklához, hogy fedezze a német trupp menekülését. A langaléta oroszt saját tisztje jelentette fel, hogy az ellenségnek kémkedik, holott csak a természet szépségeit megéneklő verseit körmölte szorgalmasan füzetébe, ezzel tompítva a háború borzalmait. A tengerparton élő fiatal lapp lány már négy éve nem látott élő embert, nemhogy férfit, csak a hosszú nappalok és még hosszabb éjszakák, a kutyája, valamint a rénszarvasok voltak társai.

A film e három szereplő kamaradrámája egy rideg és kietlen, bár tagadhatatlanul csodálatos, vadregényes tájon. A finn hosszas, sziszifuszi munkával megszabadul láncaitól, az orosz pedig épp a dolgát végzi, amikor kísérőit véletlenül lebombázza egy baráti repülőgép. A két férfi a lapp lány házában találkozik össze. Az orosznak egyből szemet szúr a finn német egyenruhája, ám az hiába bizonygatja, hogy csak azért húzták rájuk, hogy ne tudjanak megszökni - az orosz nem érti a finnt, de a finn se az oroszt. Köztük nem tolmácsolhat a kényszerű vendéglátó sem, hiszen ő meg egyiküket sem érti, lévén lapp (vagy számi, ahogy tetszik). Viszont szemlátomást örül a két izmos, erős férfinak, akiken bár meglátszik "a háború vas és halál szaga", ő nagyanyjától tanult sámánmódszerekkel megpróbálja elűzni a gonoszt.

Három szereplő, akik ráadásul nem értenek egymás nyelvén, s mindez valahol a világ végén? Igen. Aleksandr Rogozhkin (író, rendező) bravúrosan használja ki a filmnek, mint nyelvnek összes tulajdonságát, hogy elmeséljen egy mesét a barátságról, a szerelemről, valamint a háborúról és békéről. A manapság szinte kizárólagosan látható, túlhajtott verbális narrációval szétbeszélt filmek nézése közben teljesen elfelejtkeztünk arról, hogy mennyire szépen lehet mesélni csakis a képek kifejező ereje által. A Kiskakukk ráadásul nem néma, viszont a három különböző nyelven, három különböző irányba szétfolyó dialógok semmilyen cselekményszervező erővel nem bírnak, ám egyáltalán nincsenek funkció nélkül. Az egymás mellett elbeszélés dadaista bája, ha olykor "vak tyúk is talál szemet" alapon két szereplő párbeszéde mégis beletalál a történetbe, amikor viszont csak úgy karattyolnak, az már maga az színtiszta abszurd. A háború legtalálóbb jellemzésére pedig semmi más nem alkalmasabb, mint az abszurd, így tartalom és a forma tökéletesen kitölti egymást. A díszítés rajta pedig az a szinte gyermekien naiv, optimista derű, amit a háborút teljes magányban átvészelt lapp lány misztikus belső világa ad a két látszólag ellenséges, de valójában egymáshoz igenis hasonló katona történetéhez.

Ráadásul a film igen sűrű. Rogozhkin nem mélázik, nem merül el a táj filozofikus jelentéstöbbletének hosszadalmas kifejtésében, megmutatja az északi sztyeppét, mint helyszínt. Megmutatja benne szereplőit, de nem boncolgatja őket, hanem erős, határozott kontúrokkal megrajzolja karakterüket, hogy aztán ugyanezzel a lendülettel végigvezesse őket a filmen. Anni-Christina Juuso, Ville Haapasalo és Viktor Bychkov pedig élvezettel hagyja ezt. A világ legjobb háborús filmjei között van ennek a nem eléggé elismert, csodálatos filmnek a helye, mely hangvételében talán Jancsó klasszikus Így jöttem című filmjéhez, vagy Tanovic szintén remek Senki földjéhez hasonlít, azonban azoknál sokkal derűsebb és optimistább, a végkifejletében pedig kifejezetten gyógyító erejű alkotás. Asanisimasa: 10/10