Valójában, tényleg ennyire egyszerű a recept: fej, test, fej, test és KO. Megütöd a fejét, erre felkapja a kezét, szabaddá, védtelenné válik a teste. Ekkor odasózol, vesetájra. Nem okoz brutális sérülést, csak iszonyúan fáj, le is húzza egyből a könyökeit. Ekkor megint behúzol neki egyet fejre, halántékra egy csapottat, vagy felütést állcsúcsra. Ha ettől nem fekszik, a következőtől biztosan. Ha netalán mégis állva maradna, megint vesetájék - ebből aztán csak a robotok kelnek fel, azok viszont nem bunyóznak. Szóval, a recept biztos, már csak az a kérdés, az ellenfél mit szól mindehhez...

Darren Aronofsky készült erre a bunyós filmre, ami jól is tromfolt volna a tavalyi Pankrátorra, ő azonban inkább hanyatt fordított a küzdősportok bajolin-, izzadság- és lábszagú öltözőinek, és inkább könnyedebb, légiesebb vizekre evezett: a Hattyúk tavára. Azonban A harcoson is rajta tartotta a szemét, mint executive producer, a rendezést viszont átengedte David O. Russellnek. Nem tudni, ez a csere mennyiben változtatta meg az eredeti koncepciót, mindenesetre A harcos éppolyan életközeli, realista, sőt naturalista mozi lett, mint a Pankrátor. Sőt, ha lehet azt mondani, még olyanabb. Maga a film sztorija tényszerűleg adott, valós történet. Mickey Ward valóban él, és valóban ezt a filmen ábrázolt nehéz utat járta be a világbajnoki övig, éppúgy, mint féltestvére, a drogproblémával küzdő Dicky Eklund, aki annak idején valóban meccselt a híres Sugar Ray-el és valóban padlóra is küldte az addig kiüthetetlen legendát. Ebből a szempontból tehát egy viszonylag egyszerű életrajzi film ez, egy valódi és valós karriertörténet. Amiben viszont kiemelkedik az átlagból, az az ökölvívó (fél)testvérpár családi körülményeinek, szűkebb milliőjének, valamint a csúcson csillogó-villogó profibox kopott, filléres, de elképesztő küzdelmekkel teli alsóbb régióinak mikrorealista, részletekbe menő ábrázolása. Ez A harcosban, a megszokott hollywoodi modorhoz képest kifejezetten belemenős, szociografikus igényű társadalomrajzzal egészül ki. Kíméletlen társadalmi igazságok, jellegzetes szituációk, élethelyzetek és tipikus figurák jelennek meg pontosan és hitelesen a filmben, az egészen kiváló színészi teljesítményeknek köszönhetően. Christian Bale a drogos Dickyként egészen elképesztő teljesítményt nyújt: egy izgő-mozgó, inas, csont-bőr ideggörcs, akit rögtön szétvet a belső feszültség és a crack. Ráadásul még abszolút hitelesen is mutat a vásznon, mint bunyós, Mark Wahlberggel együtt, aki Mickeyt alakítja. Gondolom, csak képzett ökölvívók fognak szakmai hibákat találni mozgásukban, azonban az valamit elmond a két színész alakításáról, hogy az egyik kifejezetten profiboksszal foglalkozó szakmai oldal úgy beszél e filmről, mint "zseniális bokszfilm". Ők pedig nyilván tudják... Nekünk nézőknek az illúzió gyakorlatilag tökéletes. A hitelességet tovább fokozza, hogy például rákerestem, vajon ki játssza a két srác mindig a háttérben lévő, de villanó tekintetével a gyakori problémás helyzetekben mindig jelen lévő edzőjét, Mickey O'Keefe-t. Nos, maga Mickey O'Keefe. Nyilván jobban, mint bármelyik színész. Az igazi csapás viszont az anya brutális karaktere, agresszívabb, mint tíz anyatigris és jobban konspirál, mint a teljes CIA. Melissa Leo Oscar-jelölése éppolyan jogos, mint Bale-é, vagy az ezekhez képest csupán egyszerűen drámai alakítást nyújtó Amy Adamsé, aki Charlene-t, Mickey barátnőjének szerepét játssza a filmben. Mellettük arctalan massza, mégis hátborzongató és veszélyes az Eklund-Ward család eladósorban lévő leánygyermekeinek hadserege. Hátborzongató, ahogyan ülnek naphosszat a kanapén, mint a verebek, tévét bámulva és cigizve, sörözve, utálva az egész világot. Fröcsögnek a gyűlölettől - őket sem teszik ki Amerika kedvenceinek faliújságjára, csakúgy, mint a kizárólag aljas túlkapásokban ábrázolt rendőrséget.

Szóval, fej, test, fej, test és KO. Ez a receptje ennek a filmnek is. Kap a fej (az agy), realista társadalomkritikát, aztán kap a test (a szív) is, küzdelmet, pici romantikát. Majd megint fej, adjunk neki drogproblémát, igazságkeresést a szereplők szövevényes kapcsolati hálójában, majd megint test, megint küzdelem, harc és a megérdemelt győzelem. A közönség pedig a padlón. Feltéve, ha kedveli a bokszot, a kendőzetlen igazságot, a kitartó, "sohanemadomfel" küzdelmet megmutató drámát, s ha sportolt valaha. Jó film, sportfilm, igaz film. A legjobb a 2011-es Oscar-balhé főmezőnyében, még akkor is, ha esetleg más nyeri. Kíméletlen társadalomrajza miatt amúgy is csodálkoznék, ha A harcos lenne a Legjobb Film. Pedig az idén tényleg ez az... Asanisimasa: 9/10