Valamilyen okból horrornak szokás e filmet, s rendezőjét, a neves nevű Kiyoshi Kurosawát pedig horrorrendezőnek besorolni, holott nagyjából annyi köze van, például ennek a Megtorlás című filmnek a horrorhoz, mint mondjuk, Dosztojevszkijnek Agatha Christie-hez. Film-film, író-író. Kiyoshi (gondolom ez a családneve) alapvetően művész, méghozzá igen termékeny művész, az imdb szerint eddig 32 filmet jegyzett rendezőként az idén 56 éves sensei. Művei mind jelentésükben, mind eszközeiben lényegesen többek, sokrétűbbek egy olyan relatíve egyszerű zsánernél, mint pl. a horror. Vannak horrorelemek ebben a filmben is, de attól ez még még nem horror.

Mondjuk azt, hogy egyfajta bűn és bűnhődés-parafrázis inkább, ha már előhoztam Dosztojevszkijt. Egy fásult, kiégett rendőr (Kiyoshi egyik állandó karaktere) nyomoz egy sorozatgyilkos után (Ez megérne egy komolyabb misét, hogy Ázsiában miért nem elégszenek meg egyetlen gyilkossággal, ha gyilkos van egy történetben,m az tuti sorozatgyilkos... Miért?), akinek jellegzetessége, hogy sós vízbe fojtja meg áldozatait. Rendszeresen megjelenik neki egy piros ruhás nő szelleme, és e találkozásokból olyan következtetésekre jut, melyek a nyomozó múltját világítják meg más fényben, mint ahogyan ő visszaemlékszik.

Mondanom sem kell, hogy Kiyoshi filmjében nem a történet a legfontosabb. Legalábbis, a rendező-író nem tesz semmit annak érdekében, hogy egy sodró lendületű, izgalmas sztorival tömje be a nézők szemét, inkább törekszik valamiféle éber álom-szerű, meditatív együttgondolkodásra. Ennek érdekében, logikailag nem mindig könnyen összekapcsolható motívumokat, jelenéseket sorjáz a filmjében. A cselekménybonyolítás rovására inkább nagyobb teret, időt és energiákat szentel egy sajátos atmoszféra megteremtésére. Szinte Tarkovszkij Stalkerét idéző, üres, lepusztult ipari környezetben játszódik a film. Állandóan reng a föld, szürke, rideg és barátságtalan az időjárás is. A film kulcsjelenete egy üzemen kívüli, feketére festett elmegyógyintézetben játszódik. Ebben az embertelen környezetben jelennek meg néha azok az álomszerű jelenések, melyek színt ugyan hoznak, de megnyugvást semmiképpen. Sok sajátos művészi elv szerint kódolt üzenet marad dekódolatlanul, melynek elvégzéséhez a rendező szintén nem nyújt támogatást a nézőnek. Ez nem feltétlenül zavaró, hiszen nem lehet mindig mindent érteni, de ha esetleg egy effélén fennakadunk, akkor akár véglegesen is kizökkenhetünk a filmből. Szóval. Végletesen nyomasztó, lassú, borongós, depresszív pszichotrip a film, amelynek megtekintése inkább csak beavatott ázsiai film-buziknak javallott. Asanisimasa: 5/10