Nos, egy igazán jobb világban el sem kellett volna készülnie egy ilyen filmnek, mint Susanne Bier Egy jobb világ című, különféle díjakkal és jelölésekkel bőven elhalmozott alkotása. De azt, hogy az erőszak a mai napig a hétköznapi problémamegoldás szokásos eszköze, mi sem bizonyítja jobban, minthogy belekattintunk bármelyik (és nem feltétlenül csak a bulvárra specializálódott) sajtótermékbe: diákok vernek tanárt, akik olykor visszaütnek, kollégiumokban, börtönökben és más, többé-kevésbé zárt helyeken "ősi" hagyomány a csicskáztatás, parlamenti képviselők adnak érveiknek nyomós alátámasztást jobbhorgokkal, sőt székekkel, a közlekedésben annak van elsőbbsége, akinek nagyobb és drágább az autója, sorolhatnánk. A minap késő délután, a tömött 6-os villamoson egy kb. 180 centis, 100 kilós, életerős (a séróból cigányozók kedvéért: szemlátomást színmagyar) férfi azzal állt oda az orra elől az utolsó ülőhelyet elfoglaló 50 kilós nő elé, hogy "Mi van rágózós geci, nem bírsz már állni?" Az Egy jobb világ az erőszakról szól, illetve arról, hogyan tudunk emberként, embernek maradva tenni ellene. Bier, és forgatókönyvíró társa, Anders Thomas Jensen természetesen nem tud (nem akar) jobbat kitalálni a jézusi "ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel", illetve "ha megütnek balról, fordítsd oda a jobb orcádat is" tanításnál, azonban a legnagyobb dicséret azért illeti őket, mert ezt mindenféle vallásos maszlagtól, biblikus didaktikától mentesen tudják és merik nekünk megmutatni.

Jensent nem véletlenül szokás a jelenkori filmművészet legeredetibb forgatókönyvírójának tartani, e filmben is nyilvánvalóan ő az agy. Sikerrel kerülgeti a kézenfekvően adódó közhelyeket, mindamellett, hogy tanítani valóan direkt és őszinte, mint egy egészséges pofon, ha szabad élni ezzel az itt frivolnak ható hasonlattal. Kiválóan felépített karaktereinek élettörténete, főleg az orvosé és a két gyereké, eredetiségüktől fogva húzzák bele a nézőt az események sodrába, és egyben tökéletesen érthetően, beleélhetően indokolják tetteiket is. Pszichológiailag is világos és nyilvánvaló az összes motivációjuk, mint ahogy az őket ért kihívásokra adott válaszaik is. A nézőknek kétségük sem lehet afelől, hogy a végkifejlet erkölcsi-etikai értelemben "rendben van", a film mégsem ex catedra agymosás, mint ahogy nem is papi szentbeszéd, csak egy alaposan végiggondolt, reális és tanulságos példázat. Annak ellenére is, hogy a filmbéli tettéért Christian nem nagyon van felelősségre vonva - lehet, hogy a dán iskolarendszer tényleg ilyen...

A dán (és skandináv) filmektől megszokottan visszafogottságukban is hitelesen, átélten játszanak a színészek, kiemelendő itt is a két gyerekszereplő, William Johnk Juels Nielsen, illetve Markus Rygaard. Viszont igazán megrendítő az Mikael Persbrandt, az orvos szerepében, de meglepetésként ér Ulrich Thomsen érzékeny és kissé tétova figurája is.

Néhány kötekedő kritikus kollégával ellentétben, én nem érzek semmilyen közhelyességet a történetben, mint ahogy túlzottan hatásvadásznak sem gondolom a filmet, bár a rendező nőiességéből adódó, de azért visszafogott érzelmesség azért nyilvánvalóan tetten érhető benne. Én egyedül a zeneválasztást, illetve az afrikai képek vibráló expresszivitásával szembe állított dán tájképek lágy és langyos, turisztikai prospektusokat idéző színeit érzem giccsesnek. Amúgy nagyon erős film ez. Asanisimasa: 9/10