A Második nekifutás második nekifutás José Giovanni Un Reglement de Comptes című gengszter-krimijének filmes adaptálására. Az első a legendás Jean-Pierre Melville-é volt, hasonló címmel, 1966-ból, ezt a 2007-es verziót Alain Corneau jegyzi, forgatókönyvíróként és rendezőként. Vég nélküli, parttalan vitát lehetne folytatni arról, hogy most akkor ez a mostani film a Melville-ének remake-je, avagy a regény egy másik feldolgozása, arról nem is szólva, hogy melyik jobb film; én csak annyit szögeznék le ez ügyben, hogy a két film ránézésre egyáltalán nem hasonlít egymáshoz, ezzel szemben cselekményükben igen (hiszen az alapanyag mégiscsak ugyanaz). Mindkét filmben 
közreműködött forgatókönyvíró-társként maga Giovanni is, úgyhogy ez nem is lehet meglepetés.
Míg azonban Melville szikár, kegyetlen sorstragédiát rendezett a régivágású gengszterhősének, Gu-nak történetéből, Corneau filmje vele szemben erősen stilizált hatást kelt. Mintha egy Humphrey Bogart által játszott Dick Tracy keveredne bajba egy Wong Kar-vai-filmben. Kicsit film noiros, kicsit melankolikus, néha vicces, olykor patetikus, máskor meghökkentően brutális, szélesen áradó gengsztereposz. A párbeszédek mintha egy az egyben lennének átemelve a több mint negyvenéves eredeti műből, azok a szófordulatok, az a szleng, az a nyelvezet, ami a maga korában klassz volt és sütött, ma már kifejezetten archaikusan hangzik, azonban éppen így felel meg a történet lényegének: a film ebben az olvasatban a régi idők régi bűnözőinek idealizált "úriemberségéről" szól, amikor még a bűn világában is működött bizonyos tisztesség, volt szakmai hírnév, amit még az ellenkező oldal, a rendőrök is tiszteltek és elismertek. Gu ebben a történetben ezt a mára már letűnt világot képviseli, s bár még felülemelkedik a vele szemben már megjelenő fiatal és kegyetlen, feltörekvő új generáción, túlélni őket már nem képes. Corneau filmje képi világában merészen igazodik saját olvasatához, kifejezetten bizarr, szinte pszichedelikus színekben álmodta meg a filmet. Erős, vastag zöldekben, pirosokban és kékekben játszik a film, amely így jobbára egy képregény-film képzetét nyújtja, ezzel is sugallva, hogy a történet nem reális, és egy hajdani, letűnt, vagy talán sosem volt világban játszódik. Viszont ez a világ sem volt mentes a kegyetlenségtől, látunk is látványosan szitává lőtt testeket, ellőtt fél tenyért és szemgödröt, ekkor azonban még az erőszak még mindig okkal és indokkal, sajátos törvények és szabályok alapján történt meg.
Gu-t Daniel Auteuil alakítja, aki közel sem olyan markáns figura, mint Melville-nél volt Lino Ventura, annál sokkal lágyabb, törékenyebb és melankolikusabb, igazi "utolsó hős", kicsit furán is mutat kezében a két irdatlan mordály, amit azért még mindig előkap a kellő pillanatban. A megkerülhetetlen francia szépasszony, Monica Bellucci (Manouche - Gu szerelme) afféle pinup-karakter, arca botoxtól feszül a pattanásig, azonban ezúttal épp egy ilyen kétdimenziós figura kell egy ilyen erősen stilizált filmbe, szép és szexi. Ebből ennyi kell. A többi karakter sincs jobban cizellálva, egy-két markáns jellemvonás - a rendőrfelügyelő cinikus, éleselméjű és szívós, de tisztességes. A fiatal gengszter-kolléga veszélyes, kétszínű patkány. Az öreg haver a végletekig megbízható, stb., stb. A történet sincs túlzottan megvirblizve, jó hosszan, komótos ritmusban halad A-ból B-be, beletelik vagy 150 percbe, míg oda megérkezik, de legalább megérkezik és "az ívet is adja". Néhol picit leül ugyan, de alapvetően szép történetet ad. Jó film ez, több figyelmet érdemelne, mint amennyit kapott. Asanisimasa: 7/10
