asanisimasa

Jeffrey Dahmer pontosan az volt, amit e film magyarítása jelent: Kannibál. Méghozzá az amerikai kriminalisztika sorozatgyilkosokban igen "gazdag" történetében az egyik legperverzebb, legembertelenebb és legérthetetlenebb reprezentánsa, aki "pályafutása" alatt, 1978-tól 1991-ig bizonyíthatóan tizenhét, vélhetően homoszexuális áldozattal végzett. Nincs kétség azonban afelől, hogy áldozatai ennél lényegesen nagyobb számra tehetők, erre azonban nincs bizonyíték. A szintén homoszexuális hajlamú, kiskamasz kora óta masszív alkoholista Dahmer bestiális módon darabolta fel legtöbb áldozatát, miután leitatta és altatóval elkábította őket, némelyikből evett is. "Tevékenységét" fényképekkel is dokumentálta, méghozzá megdöbbentő alapossággal.

Szerencsére, David Jacobson ebben a Dahmer életéről szóló filmben képes volt kellő önmérsékletet tanúsítani és nem ment bele a gyomorforgató részletekbe, hanem arra tett kísérletet, hogy megfejtse Dahmer személyiségét, egyben szörnyű tetteinek motivációit. Az eredmény felemás lett, hiszen a film nézőközönsége, amely túlnyomórészt a bulváríző gusztustalanságokra lett volna kíváncsi, hoppon maradt, s helyette nézhette a Dahmert alakító ifjú Jeremy Rennert, ahogy kifejezéstelen arccal jön, megy, iszik, fojtogat, dolgozik a csokimikulás-csomagoló gépsoron, ami munkája volt... Cinikusan itt meg is állhatnánk akár, hiszen ha belegondolunk abba, hogy egy életerős, átlagnál jobb szellemi képességű fiatalember lélektelen robotként kényszerül dolgozni egy gyár futószalagja mellett, talán még el is képzelhetjük, hogy nem szereti az embereket, akik ettől a monoton rabszolgamunkától megmenekültek szerencséjük, vagy jó sorsuk által. Dahmer azonban ennél lényegesen bonyolultabb figura.

Jacobson a személyiségbontáshoz kézenfekvő flashbackes formát választotta, melyben Dahmer utolsó, lebukása szempontjából végzetes esetének megmutatása közben villannak azok a fontos, vagy fontosnak ítélt események, melyek valószínűleg személyiségének torzulását okozhatták. Megjelenik a szelíd erőszakossággal a még kamasz Dahmert akarata ellenére terelgető családi háttér, látunk-hallunk utalásokat szülei katasztrófájára, a korán elkezdett alkoholizmusra, nyilván ok-okozati összefüggésben, érezzük a fiú mérhetetlen magányát... Sajnos azonban a kép széteső, csak sejtéseket képes megfogalmazni: bár aki pontos képet tudna adni Dahmer valódi személyiségvonásairól, az maga is olyan mélyre kell, hogy süllyedjen, hogy az szintén emészthetetlen lenne egy átlagosan normális nézőnek. Bár Jacobson nem mutat explicit részleteket, azokat azért érzékelteti, ez azonban egy idő után érzéketlenné teszi a nézőt is. Nem kell látni, hogy tudjuk a szörnyűséget, de mivel közelebb nem kerülünk, a motivációi mélyére nem hatolunk Dahmer személyiségébe, a film elkezd érdektelenné válni. Renner vérfagyasztóan hűvös karaktere szintén inkább taszít, bár nyilván az sem lenne jó, ha túlzottan belevonna Dahmer bűvkörébe... A film azonban megmarad a kísérlet szintjén, igazi eredmények felmutatása nélkül, így csupán félsiker. De semmiképpen nem hatástalan félsiker. Asanisimasa: 6/10

Ezennel ünnepélyesen megígérem, hogy ettől fogva minden olyan film automatikusan 0/10 tetszési indexről indul (a hagyományos 10/10 helyett), amelyik úgy kezd, mint ez a meglepően ostoba és együgyű Csúcshatás című mozi: egyes szám első személyben egy közepesen szimpatikus/unszimpatikus pali (Bradley Cooper) közli velünk, hogy ő bizony író (ennek a filmnek későbbi írója), és így meg úgy, de most éppen semmi nem jut eszébe. Egész egyszerűen nem létezik ennél kényszeredettebb, közhelyesebb expozíció. Aztán, némi kocsmázós közjáték után, megmutatják nekünk, hogy a faszi ül a laptopjánál és nem jut eszébe semmi. Így egy film legfeljebb az x+48-ik lehet a sorban, tehát eredetiségnek még a halovány látszata sem homályosítja el szemünket, ráadásul komoly súllyal merül fel a gyanú, hogy ha nem jut eszébe semmi, akkor mi várhat még ránk, az elkövetkezendő bő másfél órában? Nos, semmi különös, csak egy újabb kábítószer-reklámfilm. (Még egy tégla a falban, sőt, még egy csepp a pohárban...)

Lepukkant hősünk drogos múltjából származó régi dílerhaverjától, aki ma már feltörekvő sales manager a gyógyszeriparágban (hát mi más?), olyan bogyót kap, amitől hirtelen addig néhány százalékon működő agya csúcshatást elérve pörög. Nulla kisjani vagy, de ha ezt beveszed, te leszel a János a gáton. És láss csodát, ő lesz János, két pillanat alatt megírja amúgy soha el nem készülő könyvét, emellett tőzsdeügynökként is villámkarriert épít, valamint szétver néhány homlesszt, akik bepróbálkoznak nála. Már nagyon fenn van, amikor éppen a világ urával (Robert De Niro) tárgyal, elfogy a bogyó. Ez a konfliktus. Spoiler: ettől kezdve, egy sima egy fordított, hol szerez bogyót, hol tőle szereznek, mert bizony mindenki rajta van a cuccon, míg nem ő győz. Kitalálja és beveszi az örökdrogot (vö: god mode), és röhög a sok lúzeren, akik még mindig kaparnak a napi betevőért. Tanulság: csak drog, dopping (tehát külsődleges segítség) által lehetsz valaki ebben a kegyetlen világban. Ennél primitívebb, prolibb, suttyóbb tanulságot kitalálni sem tudok, még akkor sem, ha történetesen ez tényleg így lenne. De nincs így, legfeljebb csak a drogosok önigazoló hazugságai szerint. Ne tanulj, ne gyakorolj, csak vegyél be egy bogyót és tied a világ. A nagy lófaszt, kishaver.

Neil Burger technikailag egy közepes hajszafilmet rendezett ebből az ótvar-nulla sztoriból, azonban annak logikai buktatóit, gondolat- és ötletszegénységét már nem tudta palástolni semmivel, sem ritmussal, sem pedig feszültséggel. Látványában sem nyújt a film semmi különöset. Cooper átlagos pasas, egy átlagos sorozatszínész kvalitásaival, következő filmjében tuti nem ismerném meg. De Niro pedig már régen nem kérdőjel: csúcsformáját már régen lefutotta, manapság már inkább csak szar filmekben szerepel, mintegy nyugdíját kiegészítendő, így nem lóg ki innen sem. Sőt, tökéletesen belesüllyed. Asanisimasa: 2/10

Este fél nyolctól rögtön itt van egy 1967-es habkönnyű magyar filmvígjáték Keleti Mártontól: Tanulmány a nőkről. Négy nő és sok férfi, lenyűgöző szereposztásban. A filmet a Duna II. vetíti.

Az utóbbi néhány évben mintha újraindulni látszana a hajdani, jó néhány emlékezetes művet produkáló magyar tévéfilmgyártás. Ma este A fehér nyíl mutatkozik be, az eddig elsősorban operatőrként ismert Babos Tamás röpke félórás műve. A kétszereplős (Blaskó Péter és Znamenák István) film amolyan XXI. századi abszurd, körömpörkölttel, hajómodellekkel és hajdani bűnökkel. (m1, 21.30)

A film+ folytatja a néhány hete elkezdett Öld meg a sógunt!-sorozatot, ezúttal a Sógun nindzsái című résszel. Remek kosztümök, szürreális harcjelenetek, fojtott torokhangok (amelyeket ezúttal nem fogunk hallani, mert a film szinkronizált), Sonny Chiba. Kezdés: 23.10.

Ha nem akarunk levágott fejek és végtagok művértengerben tocsogó rengetegében rendet vágni, akkor választhatjuk a Duna tévé nagyrészt magyar bérmunkában készült, ám mégis angol vígjátékát, a Mrs. Radcliffe forradalmát. A hatvanas évek végén egy kommunista idealizmustól fűtött angol család emigrál az NDK-ba (igen, volt ilyen: ismert példa Dean Reed, az amerikai folk-énekes), azonban a kommunizmus realitása (kép) alaposan pofán csapja romantikus lelkesedésüket. A korabeli NDK hiteles helyszínei a kétezres évek Budapestjén találtattak meg, a jellegzetes figurákat pedig ismert magyar színészek prezentálják. Kezdés: 23.15.

Nappal strandolunk, mászkálunk, fagyizunk, fröccsözünk. Ha nem, akkor a Roland Garros férfi egyes döntőjét nézzük (Federer-Nadal, Europsort, 15.00).

Este Jack Sparrow Egy helyett (persze, ha még nem láttuk, megpróbálkozhatunk azzal is, közepesen idióta, néhol vicces, viszont eléggé látványos, kardozós, kalózos mesefilm, RTL, 19.00) A mágust nézzük. Edward Norton (kép) benne a címszereplő és egy kellemes, nézhető film. (tv2, 19.55)

A szerelem rabja egy '76-os Mihalkov-film, mely a NOSZF-ot követő rendezkedés anarchiájába süllyedt Oroszországba kalauzol el minket. Egy fehérek uralta, relatíve békés faluba némafilmes stáb érkezik, ahol, úgy Mihalkovosan, zajlanak a dolgok, míg a stáb csalfa dívája szerelmes nem lesz a meggyőződésesen vörös operatőrbe. Remek film. (Duna II., 21.30)

A Filmmúzeumon 22.00-kor kezdő Vad orchideákban pedig megnézhetjük Mickey Rourke-ot, amikor még simaképű nyálgép és valamint akrobatikus lepedővirtuóz volt.

Most vagy én vakultam meg, vagy tényleg semmi érdemleges nem lesz ma a tévében, legalábbis a nagyobb magyar csatornákon. A kormánypártiak Trianonoznak, a piacpártiak megúsznak, a lehető legkisebb rizikóval (tévéshow, illetve lejárt szavatosságú, noname gagyik). Nincs mese, ki kell menni megmártózni valamelyik kerthelyiség langymeleg kora nyári balzsamjában.

A betegesen nyárgyűlölő operabarátok Carmennel vigasztalódhatnak a mezzón, ami egy igazi slágerdarab, John Eliot Gardiner pedig nyilván tisztességesen oda is teszi. (20.30) Ízelítőül, hallgassuk meg az opera egyik ismert slágerét:

Felemás a ma esti kínálat, egyesek egyszerűen feladták az első naptárilag nyári pénteket, mások buta akciófilmeket erőltetnek, de azért van mit nézni, olykor bizony meglepő helyeken.

Total Recall - Az emlékmás - Mára ez a film valódi scifi-klasszikussá vált, Arnold exkormányzó egyik legjobb filmje, Philip K. Dick eddigi egyik legjobban nézhető adaptációja, abból az időből, amikor Paul Verhoeven még jelentős rendezőnek számított. (film+, 21.10)

Az Időbanditák szintén egy klasszikus, afféle Monty Python-spin off, hiszen Michael Palin és Terry Gilliam jegyzik ezt a '81-es filmet, és a szereplők között, több híres fazon mellett ott "nyaklik" John Cleese is, Robin Hoodként (kép). (m1, 21.40)

I.Q. - A szerelem relatív. Ez egy aranyos romkom, amelyben Tim Robbins egy egyszerű autószerelőt alakít, aki szerelmes lesz a csinos és nagyon okos Meg Ryanbe, aki történetesen Albert Einstein (Walter Matthau) unokahúga. (FEM3, 22.00)

Sírhely kilátással - Remek angol kisrealista komédia. (Duna, 22.05)

Abban az időben, amikor már jöhetett hozzánk Kundera, én nem lettem rajongója. Legismertebb könyve, A lét elviselhetetlen könnyűsége már címében is képviseli azt a fellengzős, büdössajt-szagolgatós, kékharisnyás sznobizmust, amitől a víz kiver azóta is. Ez persze, nyilván nettó fasság, de így a regény filmadaptációját sem láttam. Pedig Philip Kaufman majd' háromórás opuszt rendezett belőle, olyan forgatókönyvből, amit Jean-Claude Carriére jegyez, olyan színészekkel, mint Juliette Binoche vagy Daniel Day-Lewis, olyan operatőrrel, mint Sven Nykvist... (m2, 22.10, a vége így egy óra körül lesz.)

Nem igazán értem a relatíve széleskörűnek mondható fanyalgást, ami e filmet övezi, hiszen már a hangzatos, és frappánsnak még véletlenül sem tekinthető címből is látszik, mi is ez az izé tulajdonképpen. Ott van benne minden, ami várható tőle. Invázió, méghozzá a Föld inváziója, egyértelmű, hogy akkor az "invázionista" a világűrből jön. Vagy itt akarnak lakni, vagy innen kell nekik valami, de ez tulajdonképpen mindegy is. Csata, tehát a film nagy részében csata lesz. Los Angeles a helyszín. Ennyi. Hogy ezt már mind láttuk, nem is egyszer? A Hamletet is láttuk sokszor, és még fogjuk is, egészen biztosan...

Attól most tekintsünk el, hogy Shakespeare egyetlen kötőszavában több fantázia van, mint ebben A Föld inváziója - Csata: Los Angeles című filmben, de hát, akit már a cím figyelmes elolvasása és értelmezése nem riasztott el, az tényleg nem akar mást látni, mint uszkve két órányi piff-puffot, dirr-durrt, és az idegen szereplőkre való tekintettel, idióta hangokat és gusztustalan alien-boncolást. Ezt a film tudja, hozza. A rendezőt (Jonathan Liebesman) és vélhetően egy nagyobb tengerészgyalogos bevetési osztagot is meghaladó létszámú látványtervezőt, CGI-grafikust, pirotechnikust és más szakembert nem is nagyon zavarta az, hogy túlzottan belemerüljön bármilyen történetmesélésbe, ami van, az a szükséges minimum. Nem több, mint egy FPS-videojáték szinopszisa, ami nem meglepetés, hiszen e film valójában nem több, mint a Battle: Los Angeles nevű játék túlfejlett demója. (Nyilván nem annak szánták alkotói, de hát az lett, na.)

Másképpen nézetjük úgyis, mint valamiféle alien-inváziós covert, vagy best of válogatást, hiszen az alkotók korábbi hasonló témájú filmek motívumait ollózták össze. Van egy kicsi Függetlenség napja, egy kis District 9, egy kis Világok harca - Menekülés Los Angelesből. Ez utóbbi nem "adatszolgáltató", csak a cselekmény. Szóval nézhetjük így is, bár jobban járunk az eredetiekkel. Itt tengerészgyalogosok a főszereplők, plusz némi civil élőanyag, mint ballaszt, s mivel az ellen az alien, nincs mese, a GI Joenak kell drukkolnunk, még akkor is, ha leng a zászló, a sztárszpengled bennör, és rögtön a nyitójelenetben megismerjük Aaron Eckhartot, akiről egy kollégája mondja el, szemtől szembe, hogy öreg, fáradt, Afganisztánban 10 tálibot ölt meg, és nem hagyta ott katonáit. Leng a zászló. Aztán jönnek, látnak és győznének is (az alienek), ha nem lennének a tökös amerikai katonák. Piff-puff, dirr-durr, csitt-csatt, négyen legyőzik az egész nyamvadt alien-bagázst, akik keresztülcaplattak a fél Univerzumon, csak azért, hogy elvegyék a vizünket. Logikát ne keressünk, de hát nem is ezért néztük végig. Michelle Rodriguez nem mutatja meg fenekét, nincs rá alkalma. Asanisimasa: 5/10

Immár hagyományosan sehol semmi, ráadásul ma még a mezzo is eléggé ismeretlen vizekre evez. Michel Portal egy ma már veteránnak számító francia szaxis, akinek Bailador című, latinos-kubai indíttatású zenei projectje fog szólni 20.30-tól. A lemez érdekessége, hogy Portal leginkább basszusklarinéton játszik rajta, valamint a dobok mögött az egyik legzeneibben gondolkodó jazzdobos, Jack DeJohnette csücsül. 22.00-től maradunk enyhén latinos stílben, ugyanis egy szuper kubai jazz-zongorista fog következni: Gonzalo Rubalcaba mellett Richard Galliano játszik accordeonon (értsd: tangóharmonikán), Charlie Haden bőgőzik és Clarence Penn dobol. Légiesen könnyed, mégis dinamikus, érzelem- és gondolatgazdag zenére van kilátás:

A 23.00-tól játszó David El Maleket még nem hallottam játszani, próba ma este.

Nézhető filmet egyedül a Filmmúzeum szállít, mondjuk a Hanna és nővérei (22.40), utána pedig a Nagy ábránd (0.30) két igazi klasszikus darab.

Két Morgan Freeman-filmet találtam mára mindössze, mintegy egymás alternatívájaként, a szokásos House és némi "más műfaj" mellett.

A szerelem bőségét egy csomószor ajánlottam már, remek kis film, a címével ellentétben kevésbé cseppfolyós, ellenben okos, kedves és egy picit szomorkás. Freeman (kép) itt egy írót alakít, aki, mintegy mellékesen, újból összefonja a szereplők életének szétfoszló szálait. Ma este a Story4 adja, 22.10-től.

A rettegés arénája politikai thriller, oroszok feszülnek az amerikaiaknak, atomriasztás, pánik, para. Freeman alakítja itt a CIA igazgatóját. Olyan film ez, amit biztosan láttam már, valószínűleg különösebb baj nincs is vele, mégsem bírok egyetlen jelenetet sem felidézni belőle... (FEM3, 22.00)

A mezzo Händel számtalan énekhangra írt műve közül ma este az Il Trionfo Del Tempo (talán Az Idő győzelme?) című oratóriumát adja, Paul McCreesh gondozásában, akit én speciel nem ismerek, de ez nem igazán jelent semmit... Biztosan szép lesz.

Az Eurosporton szinte egész nap a Roland Garros megy, bele lehet felejtkezni...

Amennyiben a fiúk sorsa az, hogy egyik első filmjükben lejátsszák a vászonról a híres, nagynevű (filmbéli) apukát, akkor Leonardo Di Caprio nyugodtan kiteheti ezt a filmet a falra: Robert De Niro bizony csak másodhegedűsként húzza mellette az Ez a fiúk sorsa című filmben. Leo ekkor még tényleg ismeretlen kis fiúcska volt, egy-két mellékszereppel, nem túlzottan jelentős filmekben, ám a '93-as év volt számára a nagy dobbantás. A Gilbert Grape-pel begyűjti első Oscar-jelölését, itt meg alaposan megrángatja a csúcson még éppen csak átlendült De Niro bajszát, aki ugyan biztosan hozza a tőle megszokott, közepesen pszichopata rednecket, azonban grimaszai már itt is modoros kellékek csupán. A Leo által alakított srác (a filmet kvázi "Így jöttem"-ként író Tobias Wolff alteregójaként) azonban már itt, "nyeretlen kétévesként" is komplett, hús-vér figurát alkot, tekintetében pedig már ott van a "valami".

Amúgy ez nem a fiúk sorsa, amit a filmben megismerünk, hanem egy fiú életének első pillanatai, amikor rálép arra az útra, amit aztán egyedül kell végigjárnia. Leo, vagyis Tobias, aki leginkább csak Jacknek szereti szólíttatnia magát, független, kissé szabados anyukája (Ellen Barkin) szoknyája mellett nő fel, apa nélkül. Élete egyetlen szakadatlan vándorlás, ugyanis az anyunak az a fixa ideája, hogy a problémák legjobb kezelési módja, ha egyszerűen elfelejtjük őket és azonnal továbblépünk. Probléma pediglen mindig van, sok. Anyu mégis megállapodni látszik, amikor egy mézesmázos férfi (Dwight - De Niro) elkezdi csapni neki a szelet, Jack azonban érzi, hogy a palival nincs minden rendben.

A Michael Caton-Jones által rendezett film tulajdonképpen aprólékosan mutatja meg a fiú és későbbi mostohaapja vérre menő küzdelmét, az egy másik kérdés, hogy ebben sok izgalmat nem találunk. Bár az író Wolff saját történetét meséli el, az azonban eléggé közhelyes sőt, mi több, érdektelen. Főleg, hogy rögtön az elején megismerjük Wolffék sajátos túlélési stratégiáját, így rögtön egyértelmű, hogy amint kiderül Dwightról valódi énje (persze, amint a sablonos 15-ik percben idióta vigyorral és egy óriási csokor virággal először tűnik fel De Niro, már tudjuk, hogy itt ő lesz a rosszarcú), Wolffék innen is lelécelnek. A kérdés, hogy mikor: nyilván a film végén. Kiszámítható fordulatai, és a modoroskodó De Niro ellenére azonban mégis nézhető kis film ez, s ezt elsősorban Leónak, valamint a történet hézagait töltelékeként, mintegy habarcsként kitöltő, a kort, az ötvenes-hatvanas éveket, valamint a közép-nyugati kisvárosi életet hitelesen megjelenítő részleteknek köszönhetjük. Asanismasa: 5/10

Először is, adjuk meg a királynak, ami a királyé: Ma este dupla epizódos fináléval búcsúzik minden idők leggigamegább kórházas-sorozata, a Vészhelyzet. Élt 15 évadot, műfajt teremtett. Világsztárt csinált George Clooneyből és komoly sztárt még sok másból, emellett az első tévésorozatok között volt, amelyiknél sorban álltak a már befutottnak számító mozisztárok, hogy egy kisebb jelenést kapjanak. Sikk lett feltűnni a Vészhelyzetben. Olyan formabontó jelenetek tarkították rendre a sorozatot, mint amikor egy csendes karácsony este beűrsütizett a teljes sürgősségi osztály, az egyik legkellemetlenebb, ám egyben legszórakoztatóbb karaktert (kép!) pedig olyan "kézenfekvő" ötlettel (ny)írták ki a sorozatból, hogy ráejtettek egy helikoptert. Az elfáradt sorozatszereplőket jobbára mindig sikerült hasonlóan érdekes figurákra lecserélni, az olykor fáradó sorozat mindig újabb erőre kapott általuk - Michael Crichton, minden túlzás nélkül, műfajában zseniálisat alkotott. (RTL, 21.20, 22.15)

Ezenkívül, lesz még Egy őrült éjszakánk, ami egy remek krimivígjáték Kardos Ferenctől, óriási színészekkel: egy élelmiszerboltba zárás előtt két adóellenőr érkezik, a boltvezető, a szokásoknak megfelelően pedig "intézkedik", viszont még maga sem tudja, mennyire mellé fog ezúttal. (Duna, 21.00)

Az Egyéjszakás kalandban megint csak remek színészeket nézhetünk, többek között a manapság buta akciófilmekből ismert Wesley Snipest, aki itt még rendesen odateszi magát Nastassja Kinskinek. A csavaros szerelmi (és egyéb) drámát Mike Figgis rendezte az Elemi ösztönt is jegyző Joe Eszterhas forgatókönyvéből. (Viasat3, 21.25)

Érdekes választás lehet még mára a FEM3-on 22.00-tól kezdődő A szerelem kegyelme című dráma, Julianne Moore-ral, amit ugyan nem láttam, a szinopszisból ítélve azonban könnyen kiverheti a biztosítékot a kereszténydemokratáknál, ami üdvösségből legalábbis ötös.

Ide kattintva remek homemade szpotokat és szignálokat nézhettek a csütörtökön, Szombathelyen kezdődő MEDIAWAVE-ről.

Bár hagyományosan adásszüneti nap van ma, azért ajánlanék három filmet, mert csak.

Amióta egyszer egy lomtalanításon rábukkantam Guy de Maupassant novelláinak gyönyörű, négykötetes díszkiadására, azóta imádom őket, és nem azért, mert jól mutatnak a könyvespolcon, hanem mert jó néhányat el is olvastam közülük. A franciák általában igen tisztességes tévéváltozatokat szoktak belőlük csinálni, így a ma esti, A Tellier ház címűt is jó szívvel merem ajánlani. A címbéli ház egy kuplerájt takar, amely jellegzetes félvilági miliőjével kiváló alkalmat nyújt Maupassant-nak, hogy bemutassa a XIX. század végének jellegzetes kisvárosi társadalmát, annak tipikus karaktereit, valamint helyszíneit. (Duna, 21.00)

A Fekete kalóz gyermekkorom egyik nagy kedvence volt, Kabir Bedi (lásd: kép, illetve Sandokan) még "igazi" volt, nem ilyen pojáca, mint ez a mai Jack Sparrow. A filmet szerintem minimum tízszer láttam, csak a moziban! Nem mondom, hogy ma már gondtalanul végig bírnám nézni, de azért ami fekszik, az nyugszik, ahogy azt az öreg ultisok szokták mondani kint, a ligetben. Igazi, klasszikus, kosztümös kalózos film, dagadó vitorlákkal, élesen pendülő kardpengékkel, lobogó szakállakkal és villanó tekintetekkel. (Hálózat, 21.00)

Az Öld meg a sógunt! pedig azt hiszem, az egyik első Csak 18 éven felülieknek szóló film volt, amire beengedtek a szigorú jegyszedő nénik. Hiába voltam már jócskán gimnazista, a személyim egyértelműen elárulta, hogy bimbózó lelkemnek hivatalosan káros az a néhány hektoliter művér, levágott végtag, sőt fej, amit e filmben láthatok. Viszont, mivel minden (értsd: tényleg minden) filmet megnéztem szülővárosom egyetlen mozijában, a nénik jól ismertek, és nem zaklattak. De láttam, hogy más lúzereket, akik csak a vérszagra gyűltek, elzavartak a francba, vissza a grundra focizni. Szóval, ez meg egy igazi, kosztümös, szamurájos hentelés lesz, sajnos szinkronizálva, pedig ez igazán tényleg csak japánul működik. Ráadásul kiváló hanghatások kísérik a kaszabolást, a csontot hasító, húsba vágó pengék hangjára a mai napig emlékszem. (Film+, 22.55)

Most, hogy végre a napnál is világosabb, hogy jelenleg a Barca a Bajnokok Bajnoka és Messi az Isten, valamint Contador megnyerte a Girót, akár hátra is dőlhetünk. Amúgy, ma gyermeknap lesz, tán nem fog esni, badszpenszert meg látunk a hét többi napján éppen eleget. Én amúgy is betiltanám, mert véleményem szerint, ennek az együgyű benga mackónak hosszú évtizedek óta adagolt overdózisa jelentősen hozzájárult a magyarság meredeken süllyedő szellemi színvonalához. Nonszensz, hogy a világ boldogabbik felén, de még hazájában, Olaszországban is szinte ismeretlen (illetve, legfeljebb egy közepesen ismert B-kategóriás színész) ez a babkonzervzabáló pasas, az idegesítően ibolyakék szemű haverjával egyetemben, ennek ellenére nálunk a hét mindennapján feltűnik valahol. Na mindegy, nekünk már úgyis csengettek...

Persze, azért mára is akad igazi látnivaló: itt van rögtön Frank Herbert kultikus Dűnéje (film+, 19.20), méghozzá a David Lynch-féle verzóban. Annak idején, 1984-ben bukott a film, sőt a mai nézők azon része is fitymálgatja, akik számára az a jó scifi, ha 3D és piffpuff, de ha felülemelkedünk a gyermeteg színvonalú vizuális trükkökön, akkor nyugodtan észrevehetjük, hogy ez a film egy igenis korrekt adaptáció. Lynch őrült, de nem hülye.

A Sin City már az előbbinél jóval nagyobb sikert arató, de azért még kellemesen formabontó, markáns film. Frank Miller, akit a képregényrajongók afféle félistennek tartanak, egyik saját művét ültette játékfilmmé, két fékezhetetlen agyvelejű pszichopata, Robert Rodriguez és Quentin Tarantino önzetlen és baráti segédletével. A film a képregény expresszív világát tökéletesen megidéző élőszereplős film noir (kép), három, mozaikszerűen összeálló történetben festi meg egy képzeletbeli bűnös város apoteózisát. Érdekes kísérlet, jó film. (Duna, 22.15)

Késő éjszakára egy igazi, klasszikus történelmi film maradt: Mária, a skótok királynője. A filmben protestánsok gyakják a katolikusokat, és azok viszont őket (de szép meccs is ez!), Erzsébet királynő (nem ez a mostani, hanem a régebbi) éppen unokatestvérének, Stuart Máriának készül fejét venni, természetesen a hitbéli affér miatt. Naná. Ismert történet remek prezentációja ez, két óriási színésznő óriási alakításával: Erzsébetet Glenda Jackson, Máriát pedig Vanessa Redgrave játssza. A film 1972-ben készült, és ma a tv2 adja, 23.55-től.

Természetesen a BL-döntőt nézzük (tv2, 20.15), feltéve, ha nem ragadtunk bele a Katonások remek Ivanovjába. Csehov, 2007, Ascher a hívószavak... (Duna, 19.05)

Persze, ha Ivanovozunk, akkor nemcsak a BL-döntőt nem látjuk, hanem Milos Forman überklasszikus Száll a kakukk  fészkére című filmjét se. (Most.) A képen a főszereplő látható. (m1, 21.05)

Viszont "belazulhatunk" a színházi közvetítés után egy jó kis klasszikus thrillerrel. A Várj, míg sötét lesz Terence Young 1967-es filmje, amiben Audrey Hepburn alakít remekül egy vak nőt, akit egy nagyon veszélyes bűnöző tart fogva. Feszültség, izgalom, beszarás, fotelkarfából víz facsarása, de tényleg. (Duna, 21.40)

Egy órán belül azonban itt is komoly dilemma elé kerülhetünk, hogy drukkolunk-e tovább Audrey Hepburnnek, vagy pedig megnézzük, milyenek a Pekingi punkok? Az biztos, hogy igen érdekesek, és biztosan nem viccelnek. Vagy igen, de az akkor durva lesz. (Duna II., 22.40)

Alternatív alternatívák: A film+ 21.05-től a szerintem vicces, mások szerint bukó Vadiúj vadnyugatot nyomja, sokadjára. Steam-punk-western. A Story4-en, 22.00-tól Pillangó, ha ahhoz van most kedvünk és időnk (ui: baromi hosszú film). Mondjuk, ennyi.