asanisimasa

Még égtek a fények a nézőtéren, amikor a mögöttem ülő három hölgy elégedetten susogta: - Helyes pasikat fogunk látni! Való igaz, ha George Clooney, Brad Pitt, Matt Damon, Andy Garcia egy filmben semmi mást nem csinál, csak felolvassa a telefonkönyvet, már az is biztos siker. Igazán stresszes dolgokba már belemenni nem akaró, öregedő producereknek való feladat levezényelni egy ilyen filmet. Ráadásul a rendezői székben tudni az utóbbi években sikert sikerre halmozó Steven Soderberghet, és hogy az Oscart, és Miss Twenty Million Dollar címet egyaránt begyűjtő Julia Roberts mellékszereplőként dolgozzon alá a fent említett uraknak, megáll az ész!

Arra már nyilván kevesebben emlékeznek, hogy 1959-ben már készült egy film A dicső tizenegy címmel, a főszerepekben Frank Sinatrával, Dean Martinnal, Sammy Davis Jr.-al, abban az időben nem sok tündöklőbb szereposztást lehetett elképzelni Hollywoodban. A párhuzam nem véletlen, az aktuális divatnak megfelelően az Ocean's Eleven A dicső tizenegy remake-je, de más kapcsolódási pontok is vannak. 1959-ben Jerry Weintraub Frank Sinatra producere volt, 2001-ben ugyanez az úr látja el az Ocean's Eleven produceri teendőit, minden stimmel tehát, és minden jól ki van számítva, minden bizonnyal. Nem hiába a sztár-özön, nem hiába a profi rendező, a tapasztalt producer, képzavarral fogalmazva az elefántok nem szültek egeret, igazi könnyed, szórakoztató mozit csináltak, mintegy jutalomjátékként a sok komoly munka után.

Egyedül a szuperbiztos páncéltermek feltörésére specializálódott szakembereket éri némi kár, mivel a nagyközönség, bennefoglalva a páncéltermek biztonságáért felelő cégek embereit is, egy újabb zseniális mackó-terem feltörési trükköt ismerhetnek meg. Az illetékesek nyilván levonják a megfelelő konzekvenciákat, az egyszerű közönség pedig jól szórakozik.

Szóval, amolyan klasszikus vicces-trükkös-betörős filmről van szó, nincs gyilkosság, nincs vér, van izgalom, átverés, happy end. Színhely Las Vegas, épp most szabadult a börtönből Danny Ocean (George Clooney), de már ismét egy nagy terven töri a fejét. A terv lényege: feltörni a legnagyobb kaszinó-hálózat szuperbiztos páncéltermét, a tét 150 millió dollár. Persze a kivitelezhetetlennek tűnő rabláshoz lehetetlent nem ismerő társak kellenek, így Ocean csapatot verbuvál. Rusty (Brad Pitt) Ocean régi haverja, szervező zseni. Linus (Matt Damon) ügyes kezű zsebtolvaj, de jön a csapatba még egy ideggyenge számítógépguru, egy ex-anarchista robbantó-specialista, egy idióta mormon testvérpár, akik sofőrködésben jeleskednek, egy színes bőrű hamiskártyás, valamint egy gyomorfekélyes szélhámos, aki egyben kitűnő színész is, és fontos résztvevő még egy kínai gumiember is. A kaszinó-hálózat tulajdonosa Benedict (Andy Garcia), aki jelenleg Ocean volt feleségével, a finom és művelt Tess-el (Julia Roberts) él, ez komoly szálka Dan Ocean szemében, és agresszív és szenvtelen üzletpolitikájával a tönk szélére sodorta Reuben Tishkoffot (Elliot Gould), a vén Las Vegasi rókát, aki viszont bosszúállási jelleggel pénzbeni támogatásban részesíti Ocean projektjét. Együtt a csapat, indulhat az akció...

Többet nem illik elárulni, legyen elég annyi, hogy a végén mindenki megkapja azt, ami neki jár. Nekünk is jár munka után két óra laza kikapcsolódás, a hölgyeknek egy csomó csibészes mosoly, szexisen őszülő halánték, huncut szemek, a pasiknak azok a bizonyos vastag ajkak, meg a trükkös kütyük. Jutalomjáték, jutalommozi, ennyi, semmi más. De ennyinek ízléses, profi és hibátlan.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

José Juan Bigas Luna az utóbbi tizenöt év egyik legjelentősebb és legelismertebb spanyol filmese. Szinte megszállott tabudöntögető, filmjeiben javarészt szexuális aberrációkkal, nemi és erkölcsi problémák feszegetésével foglalkozik, kialakítva egy sajátos, csak reá jellemző elbeszélő modort, egy ironikus, provokatív hangvételt, amellyel minden esetben hazája közhelyszerű jellegzetességeit, hagyományait veszi górcső alá. Nincs ez másként a kis késéssel hozzánk kerülő, 1993-as Aranyhere című filmben sem. Bigas Luna hajszálkeresztje ebben a filmben a közismert latin/spanyol toposzra, a macsóra irányul. Mindenki előtt ott van a kép, a hátranyalt hajú, hasig kigombolt ingben feszítő, könnyű mokaszinját zokni nélkül viselő hímről, aki láttán minden nő halkan felsikkant, ám akinek varázsa (legtöbbször) csak az első megszólalásig tart.

Ilyen figura Benito Gonzales (Javier Bardem). A szegénysorsból származó, de ambiciózus Benitót a hadseregben ismerjük meg, ahol a verejtékes közmunka alatt arról álmodozik, egyszer felépíti saját felhőkarcolóját, amely mi mást formázna, mint egy hatalmas, égbe szökő falloszt. Hite a lábai közt duzzadó csomagban van, soha nem lankadó férfierejét felhasználva próbál érvényesülni, elérni mindazt, amire vágyik: arany Rolex karórát, tűzpiros Ferrarit, meg egy nagy rakás pénzt, olyan dolgokat, amire minden nélkülözésben felnőtt srác vágyik Spanyolországban, de bárhol a világban. A katonaság elmúltával építkezési vállalkozásba kezd, de mivel pénze nincs, bankkölcsönért folyamodik. Tárgyalás közben ismeri meg a gazdag bankvezér lányát, Martát (Maria de Medeiros), kész is a terv, megszerezni Martát feleségnek, így hozzájuthatna a hőn áhított pénzhez, és felépíthetné végre élete álmát, a felhőkarcolót. Közben más nőkkel is tart fenn kapcsolatokat, de nem érez irántuk a nemi vágyon kívül semmit. Szabályszerűen valamiféle erotikus állatként tartja őket, céljai elérésének érdekében használja fel őket. Kényszeríti őket, létesítsenek szexuális kapcsolatot olyan emberekkel, akiktől Benito pénzt remél, közben a Benitót egyébként imádó lányokat színésznői karrierrel, egyebekkel hitegeti. Azonban terve úgy látszik, dugába dől, Marta tudomást szerez Benito mocskos játékairól, ráadásul egy szerencsétlen balesetben a fiú lebénul, ennek eredményeként többé nem képes az egyetlen fegyverét használni, a lepedőakrobatikai mutatványok rendre elmaradnak. Ráadásul megismerkedik Ritával (Elisa Touati), aki ugyanaz nőben, mint Benito korábban volt férfiként, egy női macsó. Házassága tönkremegy, az építkezéshez nyújtott bankkölcsönt megvonják, Benito álmai semmivé foszlanak, ráadásul büszkén viselt golyói sem működnek többé.

Az Aranyhere megrendítő, de iróniától sem mentes tabló egy hímsovén, önző macsó-mintapéldány törvényszerű összeomlásáról, Bigas Luna kétséget sem hagy bennünk, véleménye a machoizmusról lesújtó, és bár ez az idejétmúlt, barbár viselkedés mélyen gyökerezik a latin társadalmakban, az érintetteknek rá kell ébredniük, a férfierő puszta fitogtatása már nem elegendő semmihez, ész, értelem, odafigyelés és szeretet nélkül nincs siker, és nincs boldogság sem. Mondanivalóját azonban nem didaktikusan közli velünk, ábrázolásmódja nem tart távolságot, finom iróniával mutatja be a valódi spanyol macsót, véleményét ugyan nem rejti véka alá, de az ítéletet ránk bízza. Akinek nem inge, ne vegye magára, de akinek inge, az öltözködjön már végre fel! Bár úgy érzem, az igazán érintettekhez nem juthat el ez a film, azért mi, nem macsók, egyszerű pasik is okulhatunk belőle, nőtársaink teljesebb megelégedésére.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Jankovics Marcellről eddig is tudhattuk, emelt fővel, messze távolba hatoló tekintettel járja igaznak hitt útját, büszkén és csökönyösen tárja elénk a már-már elfeledett ősi magyar regék és mondák, népmesék világát, mindannyiunk okulására. Don Quijote-i elszántsággal, dacolva minden aktuális rajzfilmes trenddel alakította ki néprajzi kutatásokból táplálkozó, ősmagyar motívumokat idéző saját, könnyen felismerhető, ám mégis többirányú utalásokkal teli, jelentésgazdag stílusát.

Az első magyar "egészestés" rajzfilm, a János vitéz, a Fehérlófia, vagy a televíziós Magyar népmesék-sorozat örvénylő, vibráló háttereiben a kívül-belül kitárulkozó, összefonódó, egymásba átalakuló alakjai a kezdeti megrökönyödés után megszokottá, Jankovics Marcell jellemző stílusjegyeivé váltak. Művészi igényű, letisztult rajztechnikája elegyedik a költő hevületével és egy táltos révületben átélt látomásaival. Mindemellett kitartó művész, - persze, a rajzfilmkészítéshez köztudottan jóval az átlag feletti kitartás és türelem szükséges - legalább tíz éve készíti élete bevallottan legfontosabb, ha nem a fő művét, Az ember tragédiájának rajzfilmes adaptációját. E sziszifuszi alkotói folyamat 1999-ben mintegy két évre megszakadt, de csak azért, hogy elkészülhessen egy másik, hasonlóan monumentális animációs film, az Ének a csodaszarvasról.
Bizonyos, hogy a mesternek nagy fejfájást ez az intermezzo, bár érdeklődési körébe és eddigi tevékenységébe szervesen beépülő, gond nélkül beleillő szép és nagy feladat az ősmagyar eredetmítosz és a honfoglalás mondájának rajzfilmes megjelenítése. Szép és nagy feladat. Míg a korábbi évek nagy nemzeti opuszain számon kérhetünk sok mindent, történelmi hitelességet, művészi felelősséget, tehetséget, miegymást, ez esetben ez nem merülhet föl. Jankovics Marcell tehetségét, művészi felelősségét, elhivatottságát nem lehet vitatni, a műfaj és a téma nagyfokú szabadságot enged meg, és ő ezzel él is, sajnos csak részben. Talán az elmesélendő mesefolyam irdatlan mennyisége volt túlzott, talán a film elkészítéséhez szükséges idő volt kevés, valami nagyon sántít. Fel-felvillan néha az ismert és becsült Jankovics-stílus, de aztán érthetetlen módon minden átmenet nélkül folytatódik egy fantáziátlan, jellegtelen, giccses, alig-alig animált képeskönyvben, majd megint egy kis sziporka, aztán ismét a szájbarágós, Képes Bibliát idéző zsánerképek. Közben a gyönyörűbbnél gyönyörűségesebb történeteken suhanunk át szuperszonikus sebességgel, anélkül, hogy fogalmat alkothatnánk róluk, legalább. Az az alkotói koncepció, miszerint a történet(ek) előrehaladtával, a magyarság vándorlásával, fejlődésével, az idő teltével, ezeket mintegy követve változik a film képi világa és narráció nyelvezete, nem működik igazán. Bár, mondják, a tudás nőttével pusztul a szellem. Ebben a filmben is így megy ez. Röpke másfél óra alatt a táltosok, csodaszarvasok tündéri, mitikus világából beleröppenünk a fejlett (ezer évvel ezelőtti) Európa politikus, civilizált, földhözragadt unalmába. A fák lombja által az égboltból kimetszett szarvas látomásának felemelő költőiségét sajnos feledteti a később magyarok cselekedeteit néhol viccesen, néhol bántóan cinikusan kommentáló, középkori kódex iniciáléjában rejtőzködő tudálékos szerzetes. De azért ne bánkódjunk nagyon, Szörényi Levente ismert operamelódiáinak új, sámánisztikus remixei is erre buzdítanak, hiszen megérkeztünk ide, haza, ahol a felvett keresztség alatt békében és nyugalomban élhetünk szomszédainkkal, immáron ezer éve.
Egyszóval, szép, színes történelmi lapozó az ősmagyarság legendáiról, mindenkinek, de aki mindezt mégsem hiszi, járjon utána.
www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Latin-Amerika divat van. Jóféle divat ez, hiszen ez a Mexikótól a déli sarkkörig terjedő földrész mind kultúrájában, mind természeti szépségeiben igen sokszínű és gazdag, sokunk számára mégis meglehetősen ismeretlen vidék. Persze kevesen beszélünk spanyolul, és akkor még nem szóltunk a számtalan indián, mesztic, mulatt és kreol dialektusról, amelyek ismerete azért kellene a mélyebb megmártózáshoz ebben a fülledt, idegen világban. De mi csak gringók vagyunk, meg hát Latin-Amerika messze is van, hál'istennek és sajnos. A közhelyek, mint brazil foci és szamba, argentin tangó, karibi zenekavalkád, aztékok és inkák, a csöpögős és vég nélküli tévés szappanoperák, és természetesen Ricky Martin, mindenkinek ismerős. Már kevesebben tudják talán, hogy komoly irodalmárok éltek-élnek errefelé (Borges, vagy Vargas-Llosa pl.), különböző fesztiválokon furcsa hangulatú, gyönyörűséges filmeknek tapsolt a "művelt" világ közönsége (Központi pályaudvar, pl.), és így tovább, sorolhatnánk.

A mexikói film az utóbbi években különösen jeleskedik, íme a legújabb darab: a Korcs szerelmek, Alejandro Gonzáles Ińárritu rendezésében. Komoly, vastag, megrázó film, amely ezzel egyáltalán nem ellentétben, még 147 perces hosszúságával is szórakoztató tud maradni, úgy, ahogy ezt csak a jobbak tudják. Meg is nyert tavaly, stílben maradva, egy jó nagy sombrerónyi díjat, Cannes-tól Tokióig, hozzávéve még a Golden Globe, és Oscar jelölést is.

Az északi határon túli filmnagyipar azért érezteti hatását a lehetőségeiben jóval szerényebb Mexikóban, a rendező azért a jobb, követhető példákból tanult. Történetszövésében letagadhatatlan a Tarantino-hatás, de volt még Jarmusch élmény is, megkeverve egy csomó vad kézikamerás doku-akcióval, a humora viszont saját, maga a történet pedig nagyon mai és mexikói.

Mexikóváros a föld egyik legzűrzavarosabb és legnagyobb metropolisza, többen élnek itt, mint egész hazánkban. Elviselhetetlen szmog, iszonyú gazdagság és még iszonyúbb szegénység. Egy halálos autóbalesetben három sors kapcsolódik össze egy pillanatra, ez adja a film apropóját. Az illegális kutyaviadalokból élő kereszteződésben karambolozik az ünnepelt modell kocsijával. Valeria csak borért ugrot le, megünnepelendő új életének kezdetét Daniellel, aki miatta hagyta el feleségét és lányait. A gyönyörű lány nyomorékké válik, a férfi élete a csúcsán válik ezzel pokollá. El Chivo, a homeless álcában járó, ex-kommunista ex-gerilla és manapság az életből kiábrándult bérgyilkos ér elsőnek a színhelyre, elveszi a vérben fekvő Octavio pénzét, és magához veszi a sérült harci kutyát. Hazaviszi, meggyógyítja, és eközben számot vet eddigi életével. Ez a pókhálószerűen egy pontba összefutó, majd onnan szerteágazó dramaturgia tökéletesen alkalmas az élet egy nagyobb szeletének egyidejű ábrázolására, miszerint minden összefügg mindennel. A kényszerbűnöző lúzer Octavio alakja, a gazdag Daniel és Valeria tragikus szerelme, El Chivo léte a bizonyság arra, hogy soha ne higyjünk a látszatnak, bármely pillanatban bármi megtörténhet akárkivel, éljen akárhol is a világban. Egyet tehetünk csak, ha beüt a krach, hogy leásunk jó mélyre magunkban, és megpróbáljuk előkaparni a sok mocsok és páncél alól azt a kicsike kis emberséget, és szembe nézünk a dolgokkal. Kutya egy élet ez, élni baromi nehéz, de élni muszáj. Ebben az embertelen Mexikóvárosban, vagy akárhol máshol.

Szép film ez. Nekem közben egyfolytában Manu Chao ugrott be, holott köze sincs ehhez a filmhez, de talán Ganxta Zolee kedvelői is megtudhatják, mi jött be neki annyira Mexikóban.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

1968-69 minden bizonnyal a XX.század igen fontos évszámai. Forradalmat sejtető diáklázadások szerte a világon, a prágai tavasz, a virág gyermekei szép, boldog jövőt hallucinálnak, a rock félistenei még nem mártírok, üdítő pezsgés, reménykeltő forrongás mindenütt. 1969-ben indult egy fiatal, pocakosodásra hajlamos német filmes is, akinek filmjeiben perifériára szorult életek, végzetes örvénybe került sorsok, kilátástalanságba beleőrülő, egyszerű kisemberek, pitiáner bűnözők, ausländer vendégmunkások, kurvák és homoszexuálisok tragédiái tűnnek fel.

Rainer Werner Fassbinder, mert róla van szó, elképesztő termékenységgel és egy gőzborotva erejével szakította fel a nyugati társadalom szőnyegét, feltárva a sok szemetet, amit alásepertek azok, akiknek ez állt érdekében. Vakító, éles fénnyel vakuzott bele a 68-as mozgalmak társadalmi hátterébe. Botrányos életvitele, alkohol- és drogproblémái, bátran vállalt biszexualitása ikonná emelte alakját, de ezek okozták korai halálát is.

Francois Ozon 1967-ben látta meg a napvilágot, hogy harminc évvel később már mint az egyik leginvenciózusabb, a "meredek" témákat, mint a vérfertőzés, a voyeurség, az öngyilkosság, a homoszexualitás, legmerészebben ábrázoló fiatal rendező legyen ismert Európában. Nem lehet véletlen, hogy Ozon rálelt Fassbinder szellemi örökére, hasonló érdeklődése törvényszerűen terelte a fiatal franciát a nagy német moralistához. A Vízcseppek a forró kövön Fassbinder egy eddig soha be nem mutatott, be nem fejezett fiatalkori drámája alapján készült.

A film tulajdonképpen egy négyszereplős melodráma egy idősödő, a dolgokban örömöt már nem találó homoszexuális biztosítási ügynök és egy fiatal, intellektuális, művészetek iránt rajongó, és a barátnőjét épp elhagyó, de a férfi szempontjából még érintetlen fiú együttéléséről, amelyben a kezdeti szerelem lanyhultával egyre inkább előtérbe kerül a két jellem totális különbözősége. Miután újra felbukkan a fiú hamvas és elbűvölő barátnője, valamint a férfi transzszexuális ex-élettárs(nő)je, a fiú tragikusan süllyed alá az események sodrába. De a többiek sorsa sem válik szebbé-jobbá, sejthetjük.

A kora hetvenes évek stíljében berendezett lakás, a mohazöld szkájfotelek, a süppedős szőnyegek, a mosógépnyi hifitorony, a műbőr kanapék tökéletes díszletei a már csak enni, inni, kíméletlenül kefélni képes kiégett és elsivárult férfi és a szerelemre vágyó, érzékeny fiú kettősének. A végig belsőben játszódó film erősen fojtott légkörében a fiú szorongása nőttön nő, átragad a nézőre, ne várjunk feloldozást, mert nincs. A szép és a szörnyeteg meséjének e variációjában a szörnyeteg felfalja a szépséget, majd csontjait kiköpi, és szenvtelenül átlép hullája felett.

A négy kitűnő színész alakításának elképesztő hitelessége is hozzájárul Fassbinder világának tökéletes interpretációjához, de Francois Ozon is sikerrel kerüli azokat a közhelyes kliséket, amelyekkel másutt a meleg kapcsolatokat szokás ábrázolni. Nem szeretni való bohócokat, nem egzotikus extravaganzákat látunk, hanem érző és nem érző, jó és rossz, átlagos, egyszerű embereket, akik sorsuk fordulását próbálják követni, amíg sikerül. És amikor a dolgok már követhetetlenekké válnak, amikor az irányítás végleg kicsúszik a kezükből, elpárolognak nyomtalanul, mint vízcseppek a forró kövön.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Egyszer, régen Mézga Aladár fogta hegedűtokba rejtett felfújható űrhajóját, valamint Blöki kutyát és szokásos éjszakai űrkirándulásai egyikén egy fura bolygón landolt. Meglehetősen labilis planéta volt ahová megérkezett, hiszen percről percre minden változott egy őrült diktátor hibbant elméjének kényére-kedvére: a lombos erdő viharos óceánná, a virágos rét hipermodern metropolisszá, az ókori római harcos teknősbékává, és így tovább. Aladár és hűséges ebe nem is töltött sok időt eme őrült világban, gyorsan állandósították a (t)rendet, aztán sipirc haza, az ágyba. Ez volt a Divat-bolygó.

Manapság,- és persze, már régebben is, csak akkor még nem igazán tudtunk róla- a mi világunk is hasonlóan gyorsan változik. Nem tudni, milyen őrült elme hatására, de változik, állandóan átalakul, mi meg csak a fejünket kapkodjuk. A patatalp tegnap még csúcsmenő volt, ma már vérciki, holnap szimpla gyógyászati segédeszköz. A mindent meghatározó divat világában a Lagerfeld, a Versace, az Armani, és társaik félistenek, nem is annyira őrült, hanem okos diktátorok. Szándékaiknak megfelelően váltogatjuk ruhatárunkat, már ha adunk magunkra, és adunk milliárdokat bankszámláikra. Ám e kívülről tündöklő világ belülről már korántsem fest olyan jól. Maffia-kapcsolatok, drog-ügyletek, gyilkosságok hírei röppennek fel nap, mint nap. Erről az álságos csoda-világról legutóbb talán az öreg Altman mester lebbentette fel a fátylat, Pret-a-porter című filmjében, és íme itt a következő: Zoolander, a férfi-topmodell bukása, eszmélése és bosszúja, egy felvonásban.

A címszereplő Ben Stiller írta és rendezte is ezt a mostanság divatos idióta (a rendező meghatározása!) hangvételű paródiát, mely nem kímél semmit és senkit, a kifutón és a kulisszák mögött. A mindenható divatdiktátorok távolkeleti varrodákban rabszolgamunkában készíttetik méregdrága kreációikat, amelyeket szép, de mérhetetlenül ostoba modellek segítségével bemutatnak, a tömeg meg ámul és fizet.

A film alapkonfliktusa szerint Derek Zoolander csúcsmodellt letaszítja trónjáról Hansel, a fiatal erő. Az ódivatú macsó sármőr elbukik, mert jön a szörfös bungee jumper, a dekadenciát felváltja a keleti misztika. Új trend, új király. Ám Derek derék legény, nem adja fel. Feleszmél a letargiából és összeszed apait-anyait, -főleg apait-, hogy visszatérjen a kifutóra és egyúttal rendet is teremtsen a trend világában.

A paródiák előszeretettel építkeznek sztereotípiákból, nincs ez másként most sem: a modellek szépségénél csak bárgyúságuk nagyobb, Mugatuhoz, a divatdiktátorhoz képest Jean-Paul Gaultier egyenruhás kisiskolás, ráadásul gonoszabb a leggonoszabb terroristánál is, természetesen mindenki evés után hány ki mindent ebben a világban, és persze, hogy a harmadik világ éhezése és az olvasni még nem olyan jól tudó gyerekek sorsa a központi téma.

Ben Stiller és divatvilágban járatos szerzőtársai biztos kézzel ütik le az adódó poénokat, humoruk ha nem is nevezhető intellektuálisnak, mindenképpen (amerikai) átlagon fölüli. A filmben mellékszerepekben feltűnik Milla Jovovich a brutális domina komikus szerepében, az Oscar-tulaj legenda, Jon Voight, mint Derek filmbéli apja, valamint önmaga szerepében egy nagy csomó, a divat világából (is) ismert sztár, Claudia Schiffertől Donald Trumpig, David Bowie-n keresztül Winona Ryderig és Tommy Hilfingerig, bizonyítva egyrészről azt, hogy van az a pénz, másrészről pedig Ben Stiller filmjének némi igazsághozadéka is van.

E komolytalan filmen komolyan kacaghatnak trendkövető barátaink, de a trenden kívüliek is jót szórakozhatnak trendi társaik kedvtelésén. Az antidivat is divat, ugyebár.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A nőstény farkas által felnevelt, majd a nagy Rómát alapító Romulusszal és Rémusszal is kezdhetjük a társadalomból a vad és buja természetbe kiszakadt emberi egyedek mai napig tartó sorát, ha nem akarunk egészen Ádámig és Éváig visszamenni az időben. Az idők folyamán számtalan mese és legenda született a az erdőségekben és hegyekben élő farkasemberekről, tigrisasszonyokról, yetikről és nagylábúakról. Még nekünk is van ilyen, Hanyi Istók, a lápi ember. Maugli, Tarzan vagy Ichtiander, a kétéltű ember meg a többiek már a modern kori művészet szülöttei.

A civilizáció áldásaitól megcsömörlött emberekben mindig is megvolt, megvan a vágy, vissza a természetbe, a békés, gondtalan ösztönéletbe. Egyenes az út Rousseau-tól az FKK-ig, a naturizmusig, az első felfedező hajósoktól a ma divatos túlélő túrákig, raftingokig, climbingekig és egyéb önkínzó hercehurcákig. A kábeltévék népszerű-tudományos-ismeretterjesztő csatornáinak tetszési indexével maximum a dél-amerikai szappanoperák büszkélkedhetnek, mutatva romantikus vágyódásunkat a természettel szoros összhangban élő állatok, vagy éppen emberek iránt. Éppen ezért lehetnek oly népszerűek Gerald Durrel, vagy Konrad Lorenz etológusok az állatok viselkedésének tanulmányozása kapcsán az általános emberi természetet illető elmés és tanulságos következtetései is.

Charlie Kaufman író egyszer már elkövetett egy frenetikus kalandozást John Malkovich agyában (John Malkovich menet), ahol lazán felvázolta, milyen lehet belebújni egy nem mindennapi személyiség bőrébe. Nem lehet véletlen, hogy ez alkalommal érdeklődése a civilizált ember, legközelebbi rokona, a majom, valamint a természet közötti összefüggések vizsgálata felé fordult. Természetesen most sem várhatunk tőle mélyenszántó és alaposan tudományos elemzést, de egy könnyed, okos, amolyan filozofálgatós vígjátékra bizton számíthatunk az előzmények ismeretében.

A szülők által, az étkezési etikett szigorú szabályrendszerébe belekényszerített, ráadásul a péniszmérete iránt aggódni hajlamos etológus, Nathan (Tim Robbins), a tetőtől talpig szőrös, ám a bunda alatt erősen érzéki és okos írónő, Lila (Patricia Arquette), a tudós iránt mérhetetlenül vonzódó, szexmániás asszisztens (Miranda Otto), valamint a törpecsimpánz tudatú, őserejű majomember, Puff (Rhys Ifans) között lezajló szerelmi négyszög története bővelkedik vicces szituációkban. Ráadásul okos és finom szatírát rajzol az agyoncivilizált ember szexuális és kulturális nyomoráról éppúgy, mint a természeti ösztönélet elképzelt boldog, gondtalan idilljéről. Mintha Tarzan és Jane Woody Allen álmában találkozna Pavlov doktorral Sigmund Freud előszobájában.

A film fanyar tanulságát hangsúlyozandó bőven szerepelnek vicces utalások az ember-majom-dzsungel témakörben készült korábbi alkotásokból: felsejlenek a Tarzan, King Kong, vagy a Majmok bolygója történetek, de a Dzsungel könyvének Disney-s változatának egyik kulcsjelenet-parafrázisán is felcsattanhat a nézőtéren a rá- és felismerő, felszabadító nevetés.

A szatirikus történet színvonalának védjegye egyrészről a már ezelőtt is külön-külön bizonyított főszereplői quartett, másrészt a kliprendezőként ismertté vált, a John Malkovich menetet rendező, e filmet pedig producerként igazgató, végleg nagy filmessé avanzsált Spike Jonze. Filmjük gondolatot ébresztő, ritka okos humorú, kissé talán cinikus, de érdekes, érdemes alkotás.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A Shop Stop, Shop Show, Képtelen képregény és a Dogma után Kevin Smith nem kegyelmez, összpontosít, és gyilkos csapást mér a már eddig is agyoncikizett gigászra, Hollywoodra. A csapás két fő összetevőből áll: az egyik Jay, a nagypofájú fűdíler, a másik pedig hallgatag spanja, Bob, akit maga Kevin Smith alakít. Még mindig régi helyükön, valahol New Jersey államban, egy Quick Stop nevű vegyesbolt előtt ácsorognak, -minimum 1994, de leginkább születésük óta-, amikor fülükbe jut, hogy régi haverjuk, Banky figurájukból képregényhősöket fabrikált, majd a képregényt eladta Hollywoodba, ahol film készül belőle, címe: Bunkóman és Gyökér. Persze a két bamba zöldséges pénztárcája ebből egy rohadt fikarcnyit sem gyarapszik, ráadásul az interneten is példátlan fikakampány irányul ellenük. Természetesen erre jól bepöccennek, szívnak egy jó nagy slukkot, és elindulnak, hogy jól megleckéztessék a gaz és sötét filmbirodalmat, Hollywoodot. Eszeveszett road-movie veszi kezdetét, telis-tele vad és obszcén benyögésekkel, szívatásokkal, és nem utolsósorban egy csapat bomba, ám bamba nővel, egy eminens, de szexuális önazonosságával nem igazán tisztában lévő vadőrrel, egy felettébb intelligens orángutánnal, és egy nagy rakás önmagát alakító hollywoodi hírességgel, mint Ben Affleck, Matt Damon, vagy a két kultuszrendező, Gus van Sant és Wes Craven.

Az amerikai független film talán legismertebb sztárja Kevin Smith, aki immáron ötrészes New Jersey-trilógiájával vált méltán világhírűvé. Az 1994-ben nulla pénzből készült, fekete-fehér Shop Stoppal berobbant rendező-író-színész markáns, új színekkel gazdagította az egyre fakóbbá és sematikusabbá váló amerikai filmet. Furcsa, de izgalmas, színes figurái gyorsan hódították meg nemcsak a könnyebben nyíló nézői, de a kérgesebb kritikusi szíveket is. Pedig humora nem éppen szalonképes, javarészt nem terjed túl az orális, az anális szex, valamint az ürítkezés nem éppen felemelő témakörén, de amilyen féktelen lendülettel azt előadja, amilyen vulgárisan, obszcén módon azt megfogalmazza, az annyira ocsmány, hogy már szép. Természetességével és tökéletes lazaságával különbözik tömérdek hasonló, de színvonalában mélyen ez alatt teljesítő tucatfilmek humorától. Ez a Kevin Smith-féle humor soha nem öncélú, mindig a figurák jellemzéséül szolgál, soha nem a puszta hatásvadász meghökkentés a célja. Mindemellett Smith elképesztően okos, ráadásul jó a szeme. A környezetet, amelyben filmjei játszódnak, tökéletesen ismeri, mint ahogyan a benne élő figurák is hitelesek, valóságosak. Ahogyan ábrázolja őket szeretetteljes, ám maróan szatirikus látásmóddal, az példamutatóan originális, egyedi. Nem festi habos rózsaszínre a már-már túlcsorduló budit, inkább még beleenged egy jó adagot, amúgy karakánul, punkosan.

A Jay és Néma Bob visszavág a rendező szándékai szerint a New Jersey Krónikák utolsó darabja, ennek megfelelően fergeteges ritmusú, amolyan mindent bele film, ahol az eddigi részekből megismert szereplők és Hollywood mind megkapják azt, ami nekik jár. Az utóbbi például Kevin Smith-t és egyáltalán nem fog vele rosszul járni.

Figyelem, a filmben sok-sok csúnya szó is hallatszik, Speier Dávid immár sokadszori, Kazinczy-díjra méltó, szellemes fordításában, azonban az állandóan felharsanó röhögéstől valószínűleg csak a feliratos verzió fog működni, hiába a csutkára tekert a Dolby Surround Theater System (vagy mi).

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

"Áldás annak, aki leül..."

A svédekről azt tartja a sztereotip gondolkodás, hogy nem egy vidám nép. Filmjei nem a túláradó jókedvtől harsognak általában, viszont annál inkább telve vannak szomorúsággal, csendes, finom szépséggel, tépelődő moralizálással, sok-sok magánnyal, sötét tónusú, szikár, hideg világgal. Mint az Ingmar Bergman-összesben, például.

A szemünk azonban most egy vadonatúj, ezredvégi svéd filmet látott. A Dalok a második emeletről is tipikusan svéd, sőt skandináv film, abban az értelemben, hogy setét egy világról mesél, dalol, amely rideg és hideg, embertelen és lélektelen, élettelen és élhetetlen. Ezt azonban valami pókháló-finomságú abszurd humorral teszi, ami viszont nem tipikusan skandináv sajátosság. Ennyit a sztereotípiákról. A filmbéli szép, új világ Svédország is lehet, a szó pozitív értelmében eltúlzóan művi, művészien általánosító, erősen stilizált ábrázolása azonban bármely jóléti társadalom érzékeny ecsettel megfestett, költői-szürreális látomásává válhat.

Roy Andersson, 1969 óta filmez, tendenciózusan fejlesztve, csiszolva saját, egyedi látásmódját, hangvételét, stílusát. Játék- és rövidfilmjei, valamint reklámfilmjei rengeteg díjat söpörtek be az évek folyamán különböző nemzetközi fesztiválokon, a siker eredményeképpen saját stúdiót alapított, ahol abszolút művészi szabadságban alkothat. Széles látószögű hosszú beállítások, elképesztő, abszurd kompozíciók, és szinte kivétel nélkül stúdióban felépített félelmetes perspektívájú, képzőművészi igényességű díszletek jellemzik látványvilágát. Érdeklődési területe mindig a kor társadalma, benne az egyén erkölcsi, etikai, morális lehetőségei az érvényesülésre, a boldogulásra, egyáltalán a méltó életre. Véleménye lesújtó, azonban azt mindig valami nagyon finom, furcsán belassult monthy pythonos humorral közli. Figurái szinte sohasem profi színészek, szereplőit utcán, vásárlás közben, kocsmában szervezi be, saját, belső kisugárzással rendelkező karaktereket keres mondandójához.

A Dalok... a lineáris cselekmény konvencióját elhagyó, mozaikszerűen építkező, de ezzel együtt minden pillanatában, minden jelenetében ízig-vérig kiforrott, tökéletességre törő, és azt talán el is érő munka, dicsérve Andersson kitartó, elszánt útkeresését, egyéni tehetségét. Megtekintése nem könnyű mulatság, de megéri a szellemi befektetést, hiszen ritkán látható szuverén alkotás, gondolatot ébresztő, a szemeket élményanyaggal ellátó szürreális-szomorú szellemi kirándulás, illetve betekintés egy olyan világba, ami akár itt, Magyarországon is lehet. Van. Lesz.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Volt egyszer egy kisember, bankot robbant. Sikerrel?
Próbálhatja gazdagon, élhet-e ő boldogan,
Hisz' ő csupán egy kisember...

Woody Allen ténykedése az amerikai filmiparban legjobban egy önálló, a tömegvonzási és gravitációs törvényeknek fittyet hányó üstököshöz hasonlítható, amely saját energiájából, saját törvényeinek engedelmeskedve szeli keresztül-kasul az univerzumot,és még véletlenül sem ütközzik bele semmilyen nagyobb bolygóba, az égen mégis rendre fel-feltűnnik.

Persze a valóságban ilyen üstökös nem létezik, a Woody Allen nevű intézmény viszont annál inkább. Találmánya, a chaplini csetlő-botló kisember intellektuális, szorongásait és paranoiáját bőbeszédűséggel leplező változata immár több, mint harminc éve tűnik fel rendre a filmvásznakon, a legkülönbözőbb társadalmi környezetbe, történelmi korba, szituációba helyezve, mindig a boldogulást, boldogságot keresve ebben a rideg, értetlen és ellenséges világban. Úgy tipikusan amerikai, hogy senki sem különbözik jobban a tipikus amerikaitól, mint ő. Történetei tele vannak klasszikus irodalmi, képzőművészeti és filmes művekre, alkotásokra való utalásokkal, idézetekkel, egész életműve át van itatva valami ódon, érthetetlen, az amerikaitól teljesen különböző európai szellemmel, mégis, New Yorkot, a Nagy Almát, Amerika jelképét, és a benne élőket senki sem ismeri annyira, mint ő. Nagy szenvedélye és filmjeinek állandó kísérője a jazz -amikor Woody éppen nem filmez, neves zenészek társaságában, különböző kocsmákban klarinétozik- pedig végképpen az amerikai kultúra egyik legfontosabb, és világszerte ismert (alap)eleme.

A Süti, nem süti Woody Allen első XXI.századi filmje, amely nem különbözik korábbi filmjeitől abban, hogy főhősei, Ray (W.Allen) és felesége, Frenchy (Tracey Ullman) ugyanazok a világban tétován botorkáló kisemberek, mint a korábbi alkotásaiban. Különbözik viszont abban, hogy a ezelőtti szarkasztikus, gunyoros, de finom és intellektuális humort felváltották a bohózat fergeteges, és kevésbé cizellált, vaskosabb poénjai. Mosoly és vigyor helyett térdet csapkodó kacagás. Változatlanok még, a folyamatos, pergő, kitűnő és sajátosan szellemes párbeszédek, Woody igazi specialitásai. Meg a jazz. Meg a sztárok, mellékszerepekben, Michael Caine-től Julia Robertsen át Sean Pennig. Ez alkalommal Hugh Grant, aki kiválóan adja a nagyképű és finomkodó, felsőosztálybeli, ám pénzéhes műkereskedőt. De a film igazi sztárja -a szokásosan eszköztelen Woody mellett- a Frenchyt tökéletesen alakító Tracey Ullman.

A film tulajdonképpen három körülhatárolható részből áll. Az elsőben egy már sokszor látott alagútfúrós bankrabló-sztori keveredik a "gyors büfékkel és gyors nőkkel. Ray azért akar sütiboltot nyitni, mert annak pincéje szomszédos a bankkal, de alagútásás közben rendre eltéved, Frenchy finom sütikéit viszont a várakozással ellentétben a new yorkiak szétkapkodják. A bankrablás befuccsol, a sütiboltból dől a lé.

A második rész az ismert Pygmalion sztori belegabalyodása Dr. Jekyll és Mr. Hyde hálójába, míg a harmadik az örökérvényű tanulság melodrámája, miszerint a szerelem mindent legyőz, a pénz pedig nem boldogít. E vég közhelyes lenne mástól, Woody azonban megoldja, mégpedig igen sarkosan. A három rész persze szép ívben kapcsolódik egy történetté, gyors felfutás, kitartott plató, meredek lejtmenet a vége főcímbe.

Az évezred első Woody Allen mozija a mester életművéből tökéletesen kilógó, de abba szervesen illeszkedő darab, bizonyítva egyben azt is, hogy ép ésszel épp hogy lehet élni, még ebben a cudar világban is. Még a pénz se fontos. Annyira.

A mozi, az atombomba, vagy például az információ árúvá válása mellett a XX. század nagy találmányai közé tartozik egy szakállas bécsi orvos, Sigmund Freud az addig szokásostól merőben eltérő, "boszorkányos" terápiás technikája is. A múlt század fordulóján sok száz félelmektől, fóbiáktól, szorongásoktól és egyéb lelki nyavalyáktól gyötört beteg fordult meg a híres kanapén, ahol hipnotikus álomba merülve saját tudatalattijukból előbányászott emlékek megfejtésével, azok értő és avatott analizálásával találhattak gyógyírt panaszaikra. Freud álomfejtése a pszichiátriára gyakorolt forradalmi hatása mellett inspirálóan hatott az akkor éppen bimbózó különböző művészeti ágakra, irányzatokra. Munkássága nélkül a szürrealizmus vagy az expresszionizmus bizonyosan nem vált volna meghatározó irányzattá a század művészetében. A kor művészei, mint például a mi József Attilánk, előszeretettel látogatták a pszichoanalitikusok díványait. Több-kevesebb eredménnyel, mint az előbbi példa tragikus sorsa mutatja. Bár a legendás orvos nézetein a lélekgyógyászat azóta jócskán túlhaladt, a mai napig mégis fel-feltűnik a mágikus kanapé különböző regényekben, filmekben, megidézése már közhellyé nemesedett.

A pszichoanalitikus álomfejtő díványa körül bonyolódik a francia Jean-Jacques Beineix új filmje, a beszédes című Végzetes hipnózis is. A rendező rögös úton jutott idáig, hogy Luc Besson, Léos Carax társaságában ő a francia film új "szentháromságának" egyik tagja. Nevéhez olyan fényes sikerek fűződnek, mint a kultikus Díva vagy a halálosan szenvedélyes Betty Blue, de ezek mellett produkált hatalmas bukásokat is. A csodálatos képi világú Holdfény a csatorna felett-et Depardieu, az egyik főszereplő buktatta meg lekicsinylő nyilatkozatával, más alkalommal pedig épp a forgatás vége előtt hunyt el egy másik főhőse, Yves Montand, így a befejezés nem lehetett tökéletes.

Az 1999-ben készült készült Végzetes hipnózis már bezsebelt néhány díjat különböző fesztiválokon, de nézetem szerint nem lesz akkora hatása, mint pl. a Betty Blue-nak. Pedig nem rossz film. Az analitikus dr.Durant (Jean-Hughues Anglade) igazi sármos francia, szemei meleg-szomorúak, ráadásul nem átall fekete Armanihoz rikító piros zoknit húzni. Az életét összeziláló hölgyek, a kleptomániás szexbomba illetve a telefonrögzitő-függő festőnő, Beineix-nél hagyományosan lélegzetelállító szépségűek. A végzetes hipnózis, amely ráadásul halálos is, nem válik -nekünk, nézőknek- tragikussá, ellenkezőleg: az álmok, a vágyak és a valóság összefüggéseibe bonyolódott Durant élete fergeteges fekete komédiába fordul, a végén meg nagyon-nagyon happy az end. Az arra érzékenyek tapasztalhatnak kisebb dramaturgiai hiányosságokat, de a jól kitalált figurák, a kulcsjelenetek meghökkentően vicces megoldásai, az egyszerűen szép fényképezés, valamint a zene és a különböző zörejek ötletes alkalmazása feledteti ezeket. A film ritmusának kisebb zökkenői csak lélegzetvételnyi szünetek a cselekmény következő csavarintásához.

A szexualitás extrém formáinak, mint a szadizmus, mazohizmus vagy az orgazmust okozó lopási kényszer okaira ugyan nem derül több fény, mint amit eddig is tudhattunk. Ezek motivációiból egy kétórás film csak apró részleteket villanthat fel, hiszen tudományos vizsgálatuknak szakemberek egy élet munkáját szentelik, eddig meggyőző eredményekre azonban ők sem jutottak. Ez a film is csupán egy szerelem születését meséli el, a megszokottaktól eltérő környezetben. De ezt a átlagnál jobban teszi.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A legutóbb a cseresznyés pite, vagy az internet újszerű alkalmazási lehetőségeit elénk táró csapattal semmi az égadta világon nem történt. Eltelt ugyan egy év, a gimisekből egyetemisták lettek, ám a bimbózó férfikor legnagyobb kihívása, miszerint hogy a rákba' kéne már nagyon becsajozni, nos, ez a látszólag rém egyszerű feladat még mindig megoldhatatlan probléma hőseinknek.

Jim még mindig szexuális analfabétának tartja magát, mi tagadás, állandósuló önmarcangolásai a legkevésbé sem vonzzák a hamvas női lelkeket, de a testeket sem. Oz romantikusan szerelmes egy körön kívüli, Európában nyaraló lányba, Finch nehezen emészti a Stifler mamával töltött fergeteges éjszakát, most a keleti misztikus szex-jógát, a tantrát mantrázva próbálja a tökéletes önuralmat elérni. Stifler pedig nagyobb hímsovén barom, mint valaha, ráadásul az öccse is erősen cseperedik, és mutatkozó személység jegyei nem utalnak a bátyjától való túlzott különbözőségre. Szóval, minden, mint régen, itt a nyár, irány a tó, van egy kis pecó, egy kevés meló, így megvan a sörre való, csak a csajkérdés ne lenne ilyen nehezen megoldható.

A első rész tapasztalatain okulva az alkotók, elsősorban Adam Herz író-producer, szinte semmit nem változtattak a már jól bevált pite receptjén, ez a film szinte ugyanaz, mint az előző. Az ugratások, a poénok kissé megpörgetve bár, de újrafelhasználtak, a környezet kissé más ugyan, de a szereplők, a történet dramaturgiája szintén változatlan. Csak hát az a bizonyos probléma is örök, mint azt tudjuk. Ahogyan a tanulság is, miszerint légy önmagad, ne hazudj se magadnak, se másnak, és ne parázz, így kapja meg mindenki azt, ami neki jár.

Egy habkönnyű tini-vígjátéktól talán elég ennyi filozófiát elvárni. A film közönségsikere nem lehet kétséges a tizenéves korosztály körében, hiszen a téma, a csajozás illetve a pasizás problematikája számukra húsbavágó. Népszerű lesz a soundtrack is, amely igazi kaliforniai ugrabugrálós punk, bele-beletekingetve a zenetévék kínálatába, gondolom a bulikon is hasonló zene megy a tiniknél.

A nézők azon része pedig, akik már túl vannak ezen, mulathatnak felszabadultan hajdani sajátmagukon. Bár emlékezhetnek ugyan hasonló témájú régi filmekre, amelyek valahogyan mintha jobbaknak tűnnének, de hát az idő szépít, már ha nem csúnyít. A piték poénjait talán már láttuk valami Forró vaníliafagylalt, vagy milyen című videófilmen, esetleg máshol, de az is lehet, hogy velünk történt meg, emlékszik már a fene. Minden esetre maradjunk annyiban, hogy ez a film semmiképpen sem életünket meghatározó élmény, legfeljebb csupán néhol ugyan frivol, de összességében könnyed szórakozás, amely nem összevethető a sötét, komoly dolgokkal, az igazi filmekkel vagy magával, a való élettel.

De hát ki gondol a jövőre, amikor azokat a édes-tétova kezdeti lépéseket megteszi a felnőtté válás kezdetén? A java még úgyis hátra van, ráér velük foglalkozni akkor, amikor azok menthetetlenül bekövetkeznek. Addig is csak kéne egy jót...
www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A zseniális betörő klasszikus archetípus a krimi-irodalomban. Nem egyértelműen pozitív hős, hiszen mégiscsak bűnöző, de mindig sármos, elegáns. Munkáját, a kasszafúrást, művészi tökélyre fejlesztette, sohasem gyilkol, elveti az agresszivitást, és hát csakis a gazdagoktól rabol, akiknek amúgy is marad még vagyonuk bőven. Ezzel a szemünkben, a szegények szemében, mintha nem is követett volna el semmi elítélendőt. És mindig az éppen aktuális munkája a legutolsó. Nagy férfisztárok hálás szerepe ez. Jean-Paul Belmondo, Alain Delon, Sean Connery és a többiek sok sikert arattak már Arséne Lupin, és különböző nációjú alteregóinak megformálásával.

A sorban most ismét egy nagyágyú következik: Robert De Niro. Ő alakítja Nick Wells-t, a betörő-zsenit, aki visszavonulni készül a mackósszakmától, tisztes polgári foglalkozást akar. Csak a dzsesszklubjával szeretne foglalatoskodni, és feleségül venné Dianne-t (Angela Bassett), a karakán szépséget. De régi barátja, üzletfele és orgazdája Max (Marlon Brando) arra kéri, csináljon meg még egy utolsó munkát. Sokmilliós részesedést ígér, de van egy kis bibi. Az elrabolandó tárgy, egy harmincmillió dollárt érő jogar a montreáli vámház bombabiztos alagsorában van atombiztos széfbe zárva. Ráadásul Nicknek van egy fogadalma, hogy montreáli lévén hazai pályán nem vadászik. Erre most utolsó munkaként egy montreáli széfet kell feltörnie! Ehhez még hozzájön, hogy Max összehozza Nicket Jackkel (Edward Norton), aki egy kétségkívül ügyes, ám gátlástalanul feltörekvő betörő. Nick eddig mindig egyedül dolgozott, és nem bízik Jackben, akinek viszont zseniális terve van a jogar megszerzésére. Max makacs győzködésére Nick fenntartásokkal ugyan, de beveszi a fiút. Elkezdődik a terv minden részletet aprólékosan figyelembe vevő előkészítése...

Frank Oz eddig arról volt nevezetes, hogy a Muppet Show kitalálása mellett szinte kizárólag vígjátékokat rendezett, mint például A boldogító nem, vagy az Isten nem ver Bobbal. Most stílust váltott, és egy klasszikus krimit mutat be, amelyhez sikerült klasszikus, és majdani klasszikus sztárokat megnyernie. Brando, De Niro, vagy a már beérő Edward Norton külön-külön is képesek elvinni bármilyen filmet a vállukon, sallangmentes és gyémánttisztaságú színészi játékuk még egy viszonylag gyengébb filmben is élményt nyújt. Most erőik összeadódnak, és ugyan a két öreg már csak rutinból játszik (ám ez a rutin a zsenik rutinja, ami soha meg nem unható), Edward Norton azonban elemi erejű, immár sokadjára. A két öreg vállba veregeti őt: - Közénk való vagy. - A fiatal szárnyal, tündököl, a két öreg hátrébb húzódik, és elismerően bólint.
A filmben ugyan eléggé lassan bontakozik ki a cselekmény, de amint a tökéletes betörés megvalósítása sem amolyan ideges ide kapok, oda kapok, úgy ennek megmutatása sem lehet az. Lépésről lépésre, minden részletre odafigyelve, minden zavaró körülményt kizárva, sok-sok aprólékos bigyózás, feszült, de türelmes várakozás. Ilyen a film is. Szuperközelik a zár belsejéből, verejtékcsepp a homlokon, bonyolult macera a behatoláskor, ötletes végső megoldás. Ehhez azonban idő kell, minimum 124 perc. Aki szereti az ilyen lassú sodrású, hosszan feszülős filmeket, akár örülhet is, de ha másért nem, Edward Norton újabb remekléséért mindenképpen figyelemre méltó mozi ez.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A három Wayans fivér, Shawn, Marlon és a rendező, Keenan, épp egy éve mérték első, mindent elsöprőnek szánt támadásukat a közízlés ellen. Akciójukat azonban nem ítélhették elég hatékonynak, mert azon nyomban hozzáláttak egy újabb csapás előkészítéséhez, amelynek eredményét az elszántak immár a mozikban élvezhetik.

A horrorra akadva 1.-ben elsősorban a darabolós-vagdalkozós-gyilkolászós horrorfilmek kulcsjelenetei kerültek a testvérek asztalára, amelyeket aztán ők össze-vissza kiforgattak, majd a józan logika teljes elhagyásával és tökéletes ízléstelenséggel egymás mögé illesztettek. A végtermék egy teljességgel zagyva, elképesztően és főleg céltalanul gusztustalan baromság lett. Ha már a filmkészítést nem is, azt azért elég jól megtanulta a három jóllakott kaliforniai díszfeka, hogy a közönségnek kellő tálalással minden szart el lehet adni. A közönség persze jól bekajálta amit ezek magukból kiadtak, ezért aztán nincs kegyelem, itt van az okádék-áradat kettő. Ami dettó, mint az egy.

Képzeljék el a következő szituációt: kaliforniai luxusvilla, úszómedencével, gondosan ápolt parkkal, kilátással a Csendes-óceánra. Itt nyomorog a három Wayans fiú, éppen megunták a bankszámláikon található rengeteg számjegy nézegetését, és ekképpen néztek össze: hé, yo, mi lenne, ha burkolnánk valamit, aztán megnéznénk valamit a moziba'. Vagy legyen tévé-zombi? Így is lett. Magukban tömtek elképesztő mennyiségű gyorséttermi szemetet, a moziban épp elcsípték a Charlie angyalai végét, átvihogták az Árnyék nélkül-t, kicsit belenéztek az Ördögűzőbe, aztán böfögve-fingva hazatámolyogtak. A sok gusztustalan mozi után jött a pihentető tévé, kvízjátékok, a leggyengébb láncszem, reklámok satöbbi. Zsibbadt a fej, zsibbadt a has, alvás. Rossz álmok, nagyon rossz álmok. Reggel felébredvén kész volt a terv, jöjjön a Horrorra akadva 2.

A főszereplők ismertek az első részből, hiszen túlélték. Egy önként vállalt kísérlet résztvevőiként egy szemlátomást őrült professzor vezetésével bezárkóznak hétvégére egy házba, melynek neve: Pokol Ház. A kísérlet célja a halál utáni lét tanulmányozása. A ház gondnoka a kacskakezű, felettébb undorító Pracli, sajátos vendégszeretettel fogadja a diákokat. A professzor és mozgáskorlátozott, ám oktondi segédje előáll a farbával, a cél a házban kísértő régi tulajdonos szellemének tettenérése és megfigyelése. Ehhez azonban még a szellemnek van némi hozzátennivalója és elkezdődik a vég nélküli idétlen ijesztgetősdi, oda és vissza.

A szatíra iszonyúan nehéz műfaj, művelőjének tökéletesen ismernie kell tárgyát, csakis úgy tudja megmutatni a fonákját. Wayansék ezt nem tudják, a kifigurázandó filmek, médiaesemények felszínét is alig súrolják, humoruk olcsó, alpári, infantilis. A "Né má', Pistike szemüveges! Négyszemű, négyszemű!" típusú poénoknál egy közepesen értelmes óvodás is különbet csihol ki még csiszolatlan elméjéből. Bár akinek a legviccesebb dolog a sugárhányás, az még talán találhat érdekességet ebben a filmben. Aki azonban ennél többre, másra vágyik, hoppon marad és ideges lesz, mint én.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Baz Luhrmann elirigyelni látszik Cervantes hórihorgas hősének kilátástalan küzdelmét az óriásokkal, hiszen eddigi filmművészi ténykedése igencsak emlékeztethet Don Quijote klasszikus szélmalomharcára. A fiatal ausztrál rendező eddigi két filmje alaposan kilóg az ezredvég film-trendjeiből, fáradhatatlanul kísérletezik egy már halottnak tetsző műfaj, a táncos-zenés revüfilm feltámasztásával, eddig meglepetésszerű, ha nem is egyöntetű kritikai- és közönségsikerrel.

Az 1992-es Kötelező táncok Cannes-ban közönségdíjas, míg a Romeó+Julia Leonardo di Caprioval és Claire Danes-szel már több díj mellett Oscar jelölést is kapott, ami persze csak hab a tortán a sok-sok millió dolláros jegybevétel mellett. (A rendező a filmezés mellett hangos sikereket aratott az opera és a színház világában is, ami szintén azt mutatja, nem akármilyen versenyzőről van szó.) Pedig nem könnyű dolog ám manapság a zenés műfaj, hiszen az utóbbi húsz-huszonöt évben - az Ének a sötétben-t leszámítva, bár az más lapra, és más kontinensre tartozik- nem készült számottevő sikert arató alkotás ebben a revü műfajban, viszont az előzmények igen súlyosak. Ki ne ismerné Fred Astaire, Maurice Chevalier vagy Liza Minelli nevét, ki ne látta volna a My Fair Lady-t, a Kabarét, a Hairt, a Mindhalálig zenét. Mind, mind a revü, a musical világsztárjai és filmklasszikusai, ám Baz Luhrmann föléjük tör.
A Moulin Rouge a rendező harmadik filmje, amely ismét zenés, ismét táncos, ismét világsztár főszereplőkkel (Nicole Kidman és Ewan McGregor), tehát csak tovább a "sárgaköves" úton.

1900-at írunk, a helyszín a párizsi Monmartre-on található hírhedt Moulin Rouge nevű mulató, ahol a legnagyobb egyetértésben gyülekeznek a lehető legkülönfélébb figurák, gazdag és élvhajhász polgárok piti bűnözőkkel, bohém művészekkel merülnek el itt a pezsgőbe, az abszintba és a ledér kurtizánok fodros alsóneműibe. Teljes dekadencia, totális mámor. Jelszó: addig élvezd az életet, amíg tart. Ricsaj, csillogás, orgia, a szerelemnek itt helye nincs. Christian, a szegény költő erről mit sem tudva, ártatlanul és naiv romantikával Orfeuszként merül bele ebbe az alvilágba, természetesen rögtön végzetes szerelmes lesz a mulató dívájába, Satine-ba. A lányt, és a lebuj tulaját kezdetben csak a pénz csörgése érdekli, kérő is akad Satine-ra a dúsgazdag Duke személyében, de a szegény költő szelíd tehetsége elbűvöli a lányt, fellángol a viszonzott nagy szerelem. De Satine-on szörnyű betegség jelei mutatkoznak, Duke féltékenysége pedig határtalan. A rivaldafényben csillogó színpad kulisszái mögött sötétek az árnyak.

A műfaji alapkövetelmények, mint a látványos táncjelenetek, a fülbemászó dalbetétek, a "mosolyogj a színpadon, ha belehalsz is" száraz tragikuma mind megtalálhatók e filmben, bár a rendező igen sajátos ízléssel alkalmazza őket. A múlt század eleji mulató néha ezredvégi acid-party tömeges extázisaként jelenítődik meg, a figurák, a két főszereplőt nem számítva, elrajzoltak, egy elmegyógyintézet lakóihoz hasonlatosak (Fellini mester is kedvét lelte volna bennük), a szerelmi jelenetek szándékoltan túl giccsesek, éles a kontraszt a vágyakozás magányos pillanataival és a tragikus véggel.

A dalbetétek a Queen, Nirvana, U2, Madonna, Elton John és mások slágereinek meghökkentően vicces átiratai, Ewan McGregor és Nicole Kidman komoly énekteljesítménye furcsa, meglepő, de hallgatható, kár, hogy alig-alig táncolnak, az egész zenei háttér mintha egy túlpörgött DJ késő délelőtti mixe lenne, amikor a Kurt Weilt lazán rápakolja Fatboy Slimre.

Szép fényképezés, elképesztő jelmezek, díszletek, maszkok és frizurák. Meghökkentő, szokatlan, érdekes, bár a megszokott "ódon" romantikát keresőknek talán egy kissé meredek film.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page