asanisimasa

Amerika, Amerika, Amerika. Legtöbben még mindig csak a filmvászonról kapott ilyen-olyan élmények és a tengerentúlon járt ismerősök általában lelkendező beszámolóiból alkothatunk valamilyen képet erről a hatalmas országról. Felhőkarcolók, soksávos autósztrádák, fény, csillogás, elképesztő méretű bűnözés, cowboyok és indiánok, fekete narkónepperek és fehér fasiszták, szupermenek és szupervumenek. Álságos közhelyek.

Mert Amerikában élnek emberek is, éppen olyanok, mint mi, ideát. Fiatalok, öregek, szerelmesek és szerelmet keresők, magányosak és szorongók, boldogok és szegények, gazdagok és nyomorultak. Semmiképpen sem idealizált hősök és antihősök, hanem összetett jellemű, olykor hibázó, máskor nyerő, valódi hús-vér teremtmények. Élik az életüket, éppúgy, mint mi. A hollywood álomgyár által sugallt képpel szemben, az átlag amerikaival sem történnek olyan világméretűek dolgok, hanem csak apró, emberi léptékűek, és mivel ezek a dolgok akár a saját életünkben is megtörténhetnek, ezért fontosak lehetnek számunkra is. Biztos vagyok benne, hogy e sorok írója - olvasóival egyetemben - sohasem fogják ezt a döglődő világot olyan nagyon megváltani, vagy akár lerombolni. De ez így jó.

Hozzánk, hétköznapi emberekhez szól az izraeli-amerikai kettős illetőségű Amos Kollek mostanság mozikba kerülő Gyorsbüfék, gyors nők című filmje, amit első felindulásomban nemesen egyszerű remekműként jellemezhetnék leginkább. Olyan film ez, amely közvetlen leszármazottja többek között John Cassavetes New York árnyai, Arcok, stb. vagy Woody Allen Manhattan és az Annie Hall című alapvetéseinek úgy, hogy a moziban ülve eszünkbe juthatnak még a Hrabal-Menzel páros oly szeretett alakjai, vagy akár saját ismerőseink is, innen a szomszédból.

Szereplői, Bella, a harmincötödik születésnapjához közeledő pincérnő, aki egy sarki kávézóban a mindig ott lebzselő magányos és koros törzsvendégeknek szolgálja fel a kávét, egyúttal néhány sarkos beszólással ápolgatva azok lelkivilágát, Brunó, a taxis, aki szabadidejében az íróasztalának írja sokadik regényét, vagy a idősödő Emily, aki mindennél jobban vágyik egy hozzá korban illő társra, de csak fiatal fiúkkal sikerül összejönnie, mind-mind ismerősek lehetnek számunkra.

Hétköznapi tündérmeséhez hasonlatos történetüket szeretettel, türelemmel meséli el Amos Kollek, mentesen minden érzelgősségtől, megértő humorral ábrázolva ügyetlen küzdelmüket a mindennapok kihívásaival, saját sorsukkal. Kiváló színészek vannak a segítségére, a Bellát alakító Anna Levine, a Brunót megjelenítő Jamie Harris, Louise Lasser Emilyként, Pault és Seymourt, a két magányos törzsvendéget megformáló Robert Modica és Victor Argo nem tartoznak ugyan az ismert sztárok közé, de teljesítményük van olyan, ha nem jobb. Visszafogott, mély emberismeretről tanúbizonyságot adó, hiteles alakításaikhoz hasonló, bizton állítom, ritkán látható mozivásznon.

Akiknek herótjuk van a vérben tocsogó izommatyikból, a szemkápráztató trükkmozikból, meg az agyatlan baromságokból, ideglelős múmiákból, és még kiváncsiak emberekre (akár saját magukra) is, ne ijedjenek meg a kissé szerencsétlenül választott címtől, ezen alkalommal régen látott, szívet-lelket melengető, igazi JÓ filmet láthatnak.

www.port.hu/gyorsbufek,_gyors_nok_fast_food,_fast_women/pls/fi/films.film_page

A hollywoodi akciósztárok hosszú, és meglehetősen egyhangú sorából mintha kiemelkedni látszana Steven Seagal. Persze nem a kivételes színészi kvalitásaival, nem is az elbűvölő sármjával, mert hiszen színészi eszköztára kimerül néhány delejesnek szánt mély nézésben, sármja meg annyi, mint egy durván faragott baseball-ütőnek, de nem is ezekért szeretjük őt. Keleti harcművészetekben járatos források szerint ő mutatja be a leghitelesebb és legstílusosabb technikákat az akciófilmek kötelező pofozkodós jeleneteiben a Van Damme-Norris-Dudikoff-Seagal quartettből. Állítólag ő az, aki valóban tud. Hát, nem tudom mit szólna ehhez mondjuk Jackie Chan, vagy maga Jet Li, bár tartok attól, hogy ezt soha nem fogjuk megtudni, mivel a producerek saját, és sztárjaik jól felfogott érdekében ezt a megmérettetést nem fogják belátható időn belül összehozni. Sebaj, azért itt van egy újabb verekedős-lövöldözős opusz Steven Seagallal, aki ugyan most talán kevesebbet verekszik és többet lövöldöz, mint általában, de hát ő is öregszik, no meg a világ is durvul elfele, ugye.

Ez alkalommal nem szakácsot és nem katonát alakít cséphadaró-kezű hősünk, hanem egy igazi igazságos rendőrt, aki saját, megfellebezhetetlen erkölcsisége alapján egyszemélyes hadseregként veszi fel a harcot a mindent elborító bűn ellen. Vakmerő egyéni akcióit főnökei nem nézik jó szemmel, hiába menti meg pl. az Egyesült Államok alelnökének az életét, sorozatos parancsmegtagadásai miatt Detroit legmocskosabb kerületébe helyezik, ahol korrupt zsaruk az urak, akik egyáltalán nem fogadják tárt karokkal a bukott hőst. Ez azonban a legkevésbé sem zavarja őt, aki itt is a saját útját járja, nyomozni kezd 50 kiló heroin után, amit a rendőrségi raktárból loptak el. A lassan összegubancolódó szálak felgöngyölítése - nem várt segítséggel - a film végére megtörténik, de addig is a kötelező látványosság kedvéért össze kell törni több száz autót, ami Detroitban nem lehet gond, hiszen az autógyártás fővárosa a film színtere, valamint éktelen lövöldözésekbe bonyolódni, mivel mégiscsak akciófilmről van szó. Ja, és van egy pár verekedés is, ízlésesen beékelve egy autós rodeó és egy lövöldözés közé, ahol Steven villogtathatja (harc)művészetét.

A Sebhelyek című filmet a nemrég bemutatott Öld meg Rómeót szinte változatlan stábja készítette, változatlan színvonalon. A profi stábnak köszönhetően kiemelkedik a film műfaji társai közül viszonylag ügyesen bonyolított cselekményével és igényes kivitelezésével, no meg a kellékek között végzett átlagon felüli pusztítással, amihez foghatót talán csak a műfaj csúcsaiként emlegetett Halálos fegyver I-IV-ben és a (Még)Drágá(bba)n add az életed-ben láthattunk. Nem véletlenül, hiszen a producer majd' minden esetben ugyanaz, Joel Silver. Viszont be kell látnunk azt is, hogy Steven Seagal sehogyan sem mérhető akár Bruce Willishez, akár Mel Gibsonhoz. Bár igazándiból biztosan meg tudná verni őket. De más tekintetben, sajna, még csak ütőtávolba se kerül.

Ez azonban legyen az ő bajuk, nekünk itt van egy viszonylag tisztességes akciófilm, jó sok dögös rap-zenével, meg egy Grammy-díjas rap-sztár (fő)szereplővel, DMX-szel, meg sok-sok látványos műfaji eszközzel, robbanással, gumicsikorgással, gépfegyverkelepeléssel, méretes pofonokkal, egyebekkel. Akinek ez kell, megkapja.

www.port.hu/sebhelyek_exit_wounds/pls/fi/films.film_page

Képzeljük el, hogy a kor legnagyobb női és férfisztárja, méghozzá pályafutásuk csúcsán, először játszanak együtt egy filmben. Ajjaj, gondolhatnánk, láttunk már sokszor ilyet, elefántok nászából szürke kisegerek születnek. Ehhez hasonló gondolatokkal ültem be a Julia Roberts és Brad Pitt főszereplésével fémjelzett, A Mexikói című filmre. Le kell szögeznem rögtön az elején: jó nagyot csalódtam, vagyis újabb karót kaptam az Előítéletek hiábavalósága tantárgyból. Ugyanis egy végtelenül szórakoztató, eredeti és fordulatos, vicces és izgalmas, leleményesen és tehetségesen kivitelezett mozit volt szerencsém végigélvezni.

A cselekmény fölvázolásába nem mélyednék túlságosan bele, nehogy véletlenül lelőjek akár egy poént is, mivel tényleg komolyan gondolom, hogy ezt a filmet minden jóérzésű embernek látnia kell, szórakozásuk legyen hát maradéktalan. Legyen elég annyi, hogy Brad Jeffrey-t, az ügyefogyott kis maffiózót alakítja, akitől Sam, a barátnője (Julia) azt követeli, hogy hagyja már abba a piszlicsáré gengszterkedést, inkább házasodjanak össze, és menjenek el Las Vegasba, ahol nekik biztosan jó lesz. De hősünknek még egy utolsó melót meg kell csinálnia, el kell hoznia Margolesi maffiafőnöknek a Mexikóit (egy régi, értékes pisztoly - a szerk.), természetesen Mexikóból. A barátnőnek ez már sok: a srác holmiját kidobálja az utcára, fel is út, le is út. Avagy út Mexikóba, vagy út Las Vegasba. Persze a maffia érvei igen hatásosak bírnak lenni, Jeffrey-nek nincs más választása, irány a tequila és a pueblo-k földje. Sam eközben duzzogva száguld a Szerencse Városa felé, ahol nem is sejti, hogy már várják őt, és nem éppen tárt karokkal. Időközben Jeffrey megtalálja a Mexikóit, de rögtön el is veszti. És így tovább, és így tovább, kiszámíthatatlanul és kanyargósan bonyolódik kettejük sorsa a ... végkifejletig.

Az írás elején említett averzióim persze fel sem merültek volna, ha tudom, hogy a film producere nem más, mint az a Lawrence Bender, akit az utóbbi években két Oscarra is jelöltek, egyszer a Ponyvaregényért, egyszer pedig a Good Will Hunting-ért. Nem akármilyen két filmről van itten szó, ugyebár. Ő az ördögi Tarantino állandó producere, a Mexikói kapcsán ezért halványan, de csak halványan felsejlhet agyunkban az Alkonyattól pirkadatig néhány képe, de alapvetően más filmről van szó. Itt nincs horror, ez a mozi inkább tűnik valami furcsa, romantikus, mai korban játszódó amerikai spagetti-western-krimikomédiának. A forgatókönyvet akár írhatta volna maga Tarantino is, ám nem ő tette, hanem egy J. H. Wyman nevű úr, aki nem bizonyul kisebb tehetségnek a dolgok csűrésében-csavarásában.

A Mexikóit fényképezte és rendezte a komoly reklámfilm- és videoklipp-készítői múlttal rendelkező Dariusz Wolski operatőr és Gore Verbinski rendező, akik teljesen egyenrangú társaik a fent említetteknek. Előéletükből adódóan a hagyományok szolgai követését tagadó és kliséktől mentes szabad gondolkodásukat sikerült átmenteniük a (mozi)filmezésbe, úgy, hogy nem estek a kétórás videoklipp csapdájába, mint ahogy hasonló területről érkezett társaik teszik azt sokszor, óvatlanul. Érezhetően kisujjukban van az összes Sergio Leone és Quentin Tarantino opusz, ezt a tudást azonban kellő kreativitással tudják alkalmazni a mi legnagyobb örömünkre úgy, hogy még véletlenül sem lehet őket plagizálással vádolni.

Ejthetnék még szót a kiváló színészalakításokról, a nagyszerű látványvilágról, a film Morriconét idéző, fülbemászó zenéjéről, meg hasonlókról, de nem teszem. Annyi legyen elég, hogy a film osztályzata nálam tízes skálán nyolcas-kilences, és hogy miért is nem a maximum, azt csak tudományos módszerekkel lehetne bizonyítani, de arra most nincsen se idő, se hely. Meg egyébként is: kekeckedjenek csak vele a filmesztéták. Mi most szórakozunk.

www.port.hu/a_mexikoi_the_mexican/pls/fi/films.film_page

Szőke András két kezével meggyűri arcát, éberre dörzsöli véreres-fáradt szemeit, és belevág, amúgy nagyképű, "tévés" módra: - Ez kérem egy vicces dokumentumfilm, egy áldokumentumfilm, semmit se vegyenek komolyan, Karcsikám, a kamerád olyan lírai, megható képeket mutasson, ez kell a nézőnek, ebbe' van a pénz, na, csapjunk bele...

Egy hajléktalanszállón vagyunk, ahol a rendező (Szőke András) és stábja igazi, emberi történetekre vadászik. Röpke keresgélés után megtalálják az igazgatónőt, aki - természetesen szigorúan tudományos szándékkal - , megemlíti nekik Balázs, a cigányfiú történetét. Balázs Taliándörögdön élt a (múlt)század harmincas éveiben. Egyszer a kis faluban nagy feltűnést keltve, leszállt egy repülőgép. Mindenki körbejárja a sohasem látott csodamasinát, Balázs ekkor dönti el magában, ő márpedig mindenképpen repülni fog. Pár hónappal később egy pajtában emlékezetből összetákol egy repülőalkalmatosságot. A babonás cigányok azonban félelemmel szemlélik Balázs tevékenykedését, hívják is a vajdát, aki megrója a fiút és kioktatja, a cigányok csak a lelkükben szárnyalnak, ők így szabadok, és egyébként is, ki látott már cigányt repülni? - Egy módon mégis repülhetsz, te Balázs,- mondja a vajda - akkor, ha engem is magaddal viszel! És Balázs meg a vajda, a cigányok legnagyobb elképedésére, elrepülnek, messze, fel a felhők fölé, messze, a mindig csak áhított szabadságba. Eközben a rendező és az igazgatónő között is kezd kialakulni valami.

Szőke András megdörzsöli szemeit, mint aki túl sokáig aludt, vagy éppen túl sokat dolgozott, de kész az új munkára. Éber. Figyel. Néz, és érez, felveszi a telefont, mivel a Tilosban műsort vezet, meg filmet is rendez tulajdonképpen. Zenél is, kecsua-klippben. A Himalája és az Andok között félúton a völgy, a menedék-Bakony. Nála a világ másképpen látszódik, mint ahogyan látnánk mi mindannyian. Az Oscar díj csillogó, talmi világa egy egészen más dimenzió. Oly közel jár hozzá, mint amilyen távol van tőle. Tudja, érti és érzi, hogy repülni kell, és repülni egyet jelent a korlátlan, független szabad élettel, föntről minden jónak és szépnek tűnik, lentről csak a száraz, kietlen és sivár sivatag, éltető nedű a Szőke-kocsmában kapható, ott, Taliándörögdön, egy nagyfröccs jelenti az oázist most, itten és ottan.

Lett egy film, barátságból és barátságról, szerelemből és szerelemről, szabadon a szabadságról, meg sok-sok segítségből, amely hitet mutat nekünk. Őszinte, amolyan igazi, szőkés gyermekesen felnőttes hitet a játékos és szabadon szárnyaló fantáziában, gurítsunk golyót a bábukra, építsünk várat levegőből, ne féljünk magunkban rejtőző, földhöz ragadtan mindent széttúró ártánytól, röfögő, nyáladzó hímkantól. A szívünket és lelkünket átnyársaló rideg-hideg bemerevedéstől.
Élmény látni és hallani(!) a showderbe épp elsüllyedő brilliáns szövegláda, az egyébként kitűnő író-dramaturg Fábry vajda-alakítását, a legjobb havert, Badár pónipásztort, Galkót meg a többieket, bájos lánykákat, fel- és elszabadult baromkodást, jut nekünk punci(fütyi) is, igazi barkácsmozi mindenestűl, mindenkinek, aki másra kíváncsi.

Macska-jaj a Művészetek Völgyében, annak, aki már járt ott, és annak főleg, aki még nem.

www.port.hu/tunderdomb/pls/fi/films.film_page

Imhotep, a gonosz ó-egyiptomi főpap életre kelt múmiája és az általa keltett irtózatos homokvihar két éve igen sok nézőt vonzott a mozikba, már akkor sejteni lehetett, nem kell sokáig várni a folytatásra. Nos, itt van, megszületett.

Az előző részből megismert Rick (Brendan Fraser) és felesége, Evelyn (Rachel Weisz) ismét Egyiptomban kutatnak ősi legendák és természetesen ősi kincsek után. Velük van Alex, a fiuk (Freddie Boath), aki örökölte szülei jó tulajdonságait: eszes, mint az anyja és merész, mint az apja. Egy ötezer éves legenda nyomait keresik, mely szerint Skorpiókirály, a hatalmas harcos Anúbisz isten seregével küzdött a Föld uralmáért, de elárulta őt, ezért a kutyafejű isten a sivatagba száműzte azzal a paranccsal, hogy építsen egy színarany piramist a tiszteletére. Ötezer év múltán azonban a legenda szerint a Skorpiókirály és Anúbisz rettentő serege feltámad, és a Földet végveszély fenyegeti. Egy hataloméhes csapat azonban feltámasztja Imhotepet, abban a hitben, hogy a varázserejű főpap képes a javukra fordítani az istenek vetélkedését. E konfliktusba csöppen bele Rick és családja, akik, mint azt tudjuk, korábban már saját bőrükön tapasztalhatták, hogy igen veszélyes zavarni a múmiák álmát.

Stephen Sommers író-rendező már az első rész kezdeti sikereinek időszakában felkérést kapott a Universal Pictures-től a folytatás megírására. A második rész sztorija kissé cizelláltabb az elsőénél, mivel tulajdonképpen meséről van szó, történelmi hitelességet hiábavaló, vagy inkább felesleges számonkérni rajta. Horrorisztikus elemekkel átszőtt szórakoztató meséről van szó, nem pedig tudományos igényű történelmi műről. Két kézzel szórja a jól bevált hollywoodi paneleket: gyermeket szerepeltetni biztos siker, a Skorpiókirály, na meg Anúbisz hozza a szintén hatásos állatot, a misztikus téma sokak fantáziáját ébresztheti fel, az ó-egyiptomi sírok és a múmiák által okozott borzongást jól fel lehet oldani egy-egy vicces beszólással, komikus mozdulattal, cinkos utalással más hasonló témájú filmekre, és hát a hőseink célja nem lehet más, mint egyenesen a Föld megmentése.

A történet épp annyira fordulatos, mint amennyit a jól beetetett mozinéző még követni tud, a figyelme nagyobb részét ugyanis az elképesztő látvány köti le. A lényeg ugyanis ezen van. Az Industrial Light & Magic olyan filmek számítógépanimált látványát készítette eddig, mint pl. a Jurassic Park, a Star Wars I.-Bajlós árnyak, a Terminátor 2., vagy a Múmia 1. Most is ők alkottak, méghozzá minden eddigit fölülmúlót. Szavakkal ezt lehetetlen leírni, legyen elég annyi, hogy az egyik csatajelenetben látható háromszázkilencvennégyezer-nyolcszáztizenegy harcos. Együtt, és külön-külön megszámolhatóan. Szemkápráztató, hihetetlen és félelmetes. Komolyan mondom, nem tudom, meddig lehet ezt még tovább fokozni. Az ember csak kapkodja a fejét, ráadásul még a dolbi-szörránd is jól megkavarja a fülén keresztül. De ez a hang- és látványtűzijáték igen mulandónak is bizonyulhat. Az előbbi mondatokat le lehetett volna írni - valószínűleg le is írták - annak idején a Jurassic Park, vagy a Baljós árnyak bemutatójánál. Mindegyikre jött egy még látványosabb, még grandiózusabb másik, és egy csapásra elhomályosította az előbbit. A múmia visszatérre is ilyen sors vár, és ez az, ami tuti. De most ez a nyerő, élvezkedjünk hát.

És hogy úgy tűnik, mintha Indiana Jones, a Csillagkapun átbújva a Végzet Templomának kutatása közben rábukkan a Nílus gyöngyére, ami tulajdonképpen az Ötödik elem, ez senkit sem fog zavarni. Szó sincs lopkodásról, ezek ugyanis több irányból érkezett inspirációk, meg különben is: mese az egész. Bár azért titkon remélem, néhányan azért e filmet látva, elkezdenek foglalkozni a hieroglifák jelentésével, hogy ha eljutnak egyszer Egyiptomba, ne érjék ott őket váratlan meglepetések.

www.port.hu/a_mumia_visszater_the_mummy_returns/pls/fi/films.film_page

Futott pár éve a mozikban egy fekete-fehér, szikrázóan kemény francia film a párizsi külváros etnikai konfliktusoktól sem mentes, hasisfüstös atmoszférájáról. Egy arab, egy zsidó és egy néger srác gyűlölettel terhes, viszontagságos hétköznapjainak történetét mesélte el, metszően hiteles, szinte dokumentarisztikus igényű ábrázolással. Rendezője, a magyar származású Mathieu Kassovitz, ez alkalommal egy misztikus thrillert mutat nekünk.

A Jean-Christophe Grangé regényéből adaptált történet színhelye egy isten háta mögötti alpesi kisváros. Valakik, talán bőrfejűek feldöntögették a temető sírköveit, és a helyi spanglis (sic!) közrendőrt (Vincent Cassel) a szálak némi kitérő után a helyi, meglehetősen komor hangulatú, ódon egyetembe vezetik. A városka melletti magas jégfalon a hegymászók egy embriópózba merevedett kivájt szemű hullát találnak. A Párizsból érkezett Niémans felügyelő (Jean Reno) a nyomokat szintén az egyetem falai között találja meg, hiszen kiderül, az áldozat nem más, mint az egyetem egyik oktatója. A középkori hangulatú egyetem zárt belső világában, a könyvtár sejtelmes félhomályában különös és misztikus rejtély kezd kibontakozni, amelynek kibogozása során a két zsaru kényszerű munkakapcsolatba kerül, miközben akad egy nem várt segítőjük is, a szép hegyimentő, Fanny személyében. Újabb gyilkosság történik, Niémans és kissé zilált társa rájön: a gyilkos minden tette egyben üzenet is. Szinte eszelős elszántsággal vetik magukat a gyilkos utáni hajszába, sejtik, a vérfagyasztó titkokkal terhes ügy tartogat még meglepetést számukra. És természetesen számunkra is.

Kiváló a történet helyszínének megválasztása. Az Alpok zord és havas sziklái közé szorított kisváros hangulata már önmagában is sejtet valami tragikumot. Ha ehhez hozzávesszük még a komor, középkori légkört árasztó egyetem sejtelmes épületét, ez éppen elég egy kiadós borzongáshoz, és nem kell az itt megszokott 100 kilométeres sebességgel süvöltő jeges szél sem, hogy kiverje a nézőt a fagyos veríték. De ha történik egy, a fekete mágiát Dr.Mengele auschwitzi rémtetteivel és Frankenstein ördögi kísérleteivel vegyítő eset is egy ilyen helyen, akkor minden adott a borzongáshoz.

Ez a rettegés a film nézése közben belénk is költözik, ahogy kell, és a végén sem oldódik fel igazán, ez viszont jelen esetben hiba. Ráadásul mintha a filmet végighajtó feszes lendület a végére kifulladna, a végső megoldás a felvázolt misztikus rejtélyhez képest túlságosan kézenfekvőnek tetszik, bár lehet, hogy csak azt a bizonyos szőrszálat próbálom farigcsálni. Végül is nem rossz film ez, nem hiába hasonlítják a műfaj klasszikusához, a Hetedikhez. Markáns, egyéni a hangulata, jó a zenéje, pergő a ritmusa, kiváló a színészi alakítások sora, Jean Reno a ma francia világsztárja, Vincent Cassel pedig lehet a holnapé. A film látványvilága, a kivitelezés minősége a legigényesebb hollywoodi produkciókat idézi, Mathieu Kassovitz feszültségteremtő ereje pedig egyenesen hitchcocki.

Hogy mégis van valami hiányérzetem a Bíbor folyók kapcsán? Lehet, hogy a Gyűlölet volt túlságosan erős film elsőre Matyitól.

www.port.hu/bibor_folyok_les_rivieres_pourpres/pls/fi/films.film_page

Van az úgy néha, hogy a fodrász székében ülve azon tűnődünk, vajon miért kócos a kedvenc hajszobrászunk. Vagy éppen a szomszéd autószerelő miért jár egy lepukkant, zörgő Zsigulival? Vagy amikor a hóhért akasztják, ugye? Nos, valami hasonló faramuci helyzetbe kerül a bájos Jennifer Lopez által megszemélyesített esküvőszervező is a Szeretném, ha szeretnél című új, pihekönnyű amerikai filmben.

Mary, San Fransisco legsikeresebb esküvő-szervezője, végtelen nyugalommal, türelemmel és hozzáértéssel szervezi a helyi fiatal és eléggé gazdag párok esküvői ceremóniáit, és eszébe sem jut, hogy ő is kerülhet ilyen helyzetbe. Szabadidejét apjával, és annak kedves, ősz barátaival egy kis scrable-klubban tölti, ahol természetesen nem ússza meg az állandó kíváncsi kérdéseket, miszerint egy ilyen szép és okos lány miért nem talál már magának egy férjet. Kapóra jön, hogy éppen megérkezik a városba az angolt éppen csak törő szicíliai fiú, aki történetesen az apa földije, tehát olasz - fontos momentum ez egy olasz származású családnál! -, ráadásul még kedves és sármos is. Kézenfekvő, hogy ideális társa lehet Marynak. A lány azonban vonakodik, és egy elszabadult szemeteskonténernek köszönhetően a fiú esélyei tovább csökkennek. Az ismert friscói dombokon megállíthatatlanul lefelé zúduló bádogmonstrum végzetesen megváltoztatja Mary életét. Na, nem olyan tragikusan, ugyanis az utolsó pillanatban valaki közbeugrik, és a lány egy mosolygó, szőke férfi karjaiban találja magát, majd ezt az eddig nem tapasztalt furcsa helyzetet egy gyors ájulással konstatálja. Egy gyermekkórházban tér magához, ahol egy mosolygó, szőke gyerekdoki közli vele, éppen most született meg másodszor. Steve, a doki (Matthew McConaughey) és Mary között lezajló párás pillantássorozatok, és egy romantikus séta a parkban boldog végkifejletet sejtetnek, csakhogy Mary ekkor még nem tudja, Steve nemsokára nem a szerelme, hanem az üzletfele lesz, Steve ugyanis esküvőre készül a rámenős üzletasszonnyal, Francine-nal (Bridgette Wilson-Sampras). Aki pedig az esküvőt szervezi, az nem más, mint éppen Mary. A lány elkeseredésében igent mond az őt kitartóan ostromló olasz fiú házassági ajánlatára, és az esküvő napját ugyanarra a napra tűzik ki, amikor Steve és Francine is egybekel.

Ebben a filmben nincsenek nagy sorstragédiák, nincsenek akciójelenetek, kivéve az ominózus szemeteskonténer-jelenetet, nincs benne fergeteges kacagnivaló, ez egy egyszerű, romantikus szerelmi történet, helyes szereplőkkel, nem túlságosan túlbonyolított cselekménnyel, aki az ilyeneket szereti, az nem fog csalódni. Semmivel sem lóg ki a hasonló filmek tömegéből, de nem is múlja alul azokat. Ábrándos, fiatal szerelmesek összebújhatnak alatta, netán még az első csók is elcsattanhat a megfelelő pillanatban.

Egyszerű, csendes mozi, illatos papírzsebkendőkkel, utána habos kávé. A szereplők ismerős arcok, láttuk már ezt a bájos lányt meg ezt a helyes fiút már más filmben is, az egyetlen kritika az az, hogy már senki sem tudja, melyikben. Mint ahogy egy év múlva már erre a filmre sem fog senki emlékezni. De ez nem baj, hiszen nem is akarják ezt az alkotók, az egész csak másfél óra, no meg talán utána egy fél. Használat után eldobandó, mint az illatos papírzsebkendő.

www.port.hu/szeretnem,_ha_szeretnel_the_wedding_planner/pls/fi/films.film_page

Különböző okokból ugyan, de az embereket időtlen idők óta foglalkoztatja, hogy mit tartogat számukra a jövő. Manapság is számosan fordulnak jósokhoz, különleges képességű emberekhez, hogy bizonyosságot nyerjenek az eljövendőjüket illetően. Sokszor azonban a fellebbentett fátyol mögött nemcsak jó, de baljós események is rejtőzködhetnek és tudomást szerezhetünk közelgő anyagi katasztrófáról, szerelmi csalódásról, betegségről, akár halálról is.

A Rossz álmok című film főhőse egy jólelkű, gyermekeit egyedül nevelő nő, aki különös képességgel rendelkezik. Annie képes a jövőbe látni, valamint érzékelni a másutt történő dolgokat. Kártyajóslásból él, de igyekszik csak jó híreket közölni kklienseivel, s ezért inkább afféle lelki tanácsadója a hozzáfordulóknak: a zavart lelkű autószerelőnek, Buddy-nak vagy a férje által rendszeresen vert Valerie-nek. Annie-t lelkét azonban súlyos önvád gyötri férje halálos balesetéért, és ennek kapcsán egyre rémisztőbb álmai és víziói vannak éjszakánként. Indákba csavarodott felpuffadt női holttestet lát és egy gyilkosság szörnyű és véres pillanatai villanak fel előtte álmában. Minden olyan valóságosnak tűnik, és mindig hajnali fél kettőt mutat az óra, amikor felriad. Ezzel egy időben eltűnik a városból a szép és szabados életet élő Jessica. A jósnőt megmosolygó seriff, a lány apja és vőlegénye kérésére, kényszeredetten Annie fordul tanácsért, aki képtelen konkrét segítséget adni, csak a rémálmai válnak egyre rettenetesebbé...

A természetfölötti, misztikus témák szerfölött izgatják Sam Raimi amerikai producer-rendezőt, akinek eddigi életművét javarészt ilyen témák filmes feldolgozásai alkotják. Az 1982-ben az Evil Dead című zombiefilm-klasszikussal debütáló rendező a Liam Neeson főszereplésével készült Darkman-szériával vált széles körben ismertté. De az ő nevéhez fűződik még többek között a Boris Vallejo-festmények képi világát idéző meglehetősen giccses, ám igen sikeres Hercules és Xena tévésorozatok elindítása, vagy az Armand Assante címszereplésével készült Odüsszeusz, de társírója volt a Paul Newman és Tim Robbins nagyszerű kettősével fémjelzett Nagy Ugrásnak is.

Ebben a mostani, fordulatos cselekményű, izgalmas thrillerben előéletéhez képest pozitív meglepetés Raimi feszes, visszafogott rendezése. Kiváló atmoszférateremtő erővel jeleníti meg a fülledt Dél-Georgiai kisváros nyomasztó hangulatát, a ködben úszó mocsárból felsejlő ciprusok C.D. Friedrich festményeit idézve éreztetik az emberek tudatalattijában élő félelmeket, amelyekből minden misztikum és fantasztikum is táplálkozik. A kiváló színészi teljesítmények mellett Cate Blanchett (Annie) és Keanu Reeves (Donnie) megdöbbentő alakítása teszi még hitelesebbé ezt a misztikus krimit és emeli a hasonló témájú filmek átlaga fölé. Aki vágyik egy kis borzongásra, csapjon bele a mocsárba!

www.port.hu/rossz_almok_the_gift/pls/fi/films.film_page

Horrorfilmet csinálni látszólag könnyű feladat. A műfaj szigorúan kötött követelményei, dramaturgiája és egyéb specifikumai a elsők között vésettek fel a filmművészet márványtáblájára. Ha szemelőtt tartjuk ezeket a fő alapelveket és korlátozott mértékben vegyítjük a saját kreativ ötleteinkkel, vagy a régebbi, jól sikerült alkotásokból lenyúltakkal, nincs is olyan nehéz dolgunk. Ezt gondolják a Rémségek könyve második részének filmrendezőszakos hallgatói, és John Ottman is, aki elsőfilmesként - a filmzene szerzése mellett - rendezte a filmet.

Az Orson Welles-ről elnevezett filmfőiskola végzős diákjai utolsó vizsgafilmjeiket forgatják. A tét nagy: a legjobb mű alkotója elnyeri a Hitchcock-díjat, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy feltárulnak számára minden filmesek Mekkájának, Hollywoodnak kapui. Ennek megfelelően hatalmas a rivalizálás Amy, Travis és Toby között.

A hisztérikus Toby horrorfilmjének forgatása döcögősen halad, míg Travis filozofikus művészfilmje lassan elkészül. Amy egy valóságos sorozatgyilkosság történetén alapuló pszicho-thriller forgatásába kezd, melynek címe: Rémségek könyve. Solomon professzor, a vezető tanár Amy Oscar-díjas apjára hivatkozva biztatja a lányt. Közben titokzatosan eltűnik Simon, az európai származású operatőr, Amy látta ugyan, hogy egy vívómaszkot viselő köpenyes alak brutálisan végzett vele, de a holttest híján senki sem hisz neki. Később a stáb néhány tagja végzetes "baleset" áldozata lesz, és érthetetlen módon Travis is öngyilkosságot követ el. A rendőrség indítékok és bizonyítékok hiányában tehetetlen, és egyébként is a bohém csapat felelőtlen viselkedésének tulajdonítja a titokzatos történéseket. Amy azonban nyomozni kezd, és akad egy váratlan segítőtársa is. De a vívómaszkos gyilkos újra feltűnik.

Horrorfilmet csinálni rém nehéz dolog. A szigorúan veendő műfaji követelményeknek megfelelni úgy, hogy közben egyéni ízeket is belecsempészünk, eredeti alkotást hozunk létre, mentesen a plagizálás vádjának felmerülésétől is, iszonyúan kemény feladat. Nem sikerül ez a filmbéli rendező-tanoncoknak, de a valódi film rendezőjének sem. Amolyan jó tanuló felel jellegű dolog sikeredett, innen-onnan ellesett ötletekkel, poénokkal, egy kicsi Blairwitch Projekt, egy kicsi Sikoly, egy kicsi a Texasi láncfűrészes gyilkosból, meg egy csomó még ki tudja miből.

A filmekben készítésben kicsit is járatosabb néző tudja, egy film forgatásán akármi megtörténhet, és ugye ahol akármi megtörténhet, ott nem meglepetés, ha bármi meg is történik. És ha egy horrorfilmben nincs igazi meglepetés, akkor az a film nem működik. Mint ahogy ez sem. Nem szólva a faarcú, üres tekintetű színészekről, akiknek egyáltalán nem sikerül emelni a film amúgy sem magas színvonalát.

A filmbéli dialógokban rendre emlegetik Truffaut-t, Godard-ot, Spielberget és Lucast, akik ugye elég jó filmeket követtek el pályájukon. Talán tanulni kellene azonban valamit a mesterektől, nem dobálózni a neveikkel. És hogy Orson Welles-főiskola meg Alfred Hitchcock-díj! Nagyzoló, felületes, tehetségtelen, primitív és ráadásul bunkón cinikus film.

Ha találkoznék John Ottmannal, akkor azt tanácsolnám neki, hogy filmrendezés helyett szerezzen inkább zenét, mert az tán jobban megy, vagy keresse meg John Carpentert, aki horrorban eléggé otthon van, ráadásul filmjei zenéjét is maga jegyzi.

www.port.hu/remsegek_konyve_2.:_a_vegso_vagas_urban_legends:_final_cut/pls/fi/films.film_page

Bizonyára sokan emlékeznek még az első hazai szépségkirálynő-választás tragikus körülményeire, amikor is a győztes, Molnár Csilla a mai napig tisztázatlan körülmények között öngyilkos lett. Az ügy nagy port vert fel annak idején, a rendőrség mellett könyv és dokumentumfilm is próbálkozott a rejtélyes eset végére járni, sikertelenül. Nos, a szépségkirálynő-választások csillogó kulisszái mögött minden bizonnyal mocskos dolgok történhetnek szerte a világon, Amerikában is, hiszen a Beépített szépség című krimi-vígjáték is ebbe a kevéssé ismert, de oly sokak által vágyott világba kalauzol el bennünket.

A hálózat csapdájában igazi sztárrá érett Sandra Bullock, a produceri teendők felelősségének felvállalása mellett játsza a címben említett FBI-ügynököt, Gracie-t, aki meglehetősen fura jelenség. A nyitó képsorokból megtudhatjuk, már hamvas kisleány korában is kemény balegyenesekkel szerzett érvényt akaratának az utcagyerkőcök között, s ez a tulajdonsága felcseperedvén sem változott meg. Az FBI akció-különítményében tevékenykedik több-kevesebb eredményességgel, ez időtájt inkább kevesebbel, mint többel. Egy bevetés alkalmával pillanatnyi bizonytalankodása miatt az egyik társa súlyosan megsérül, emiatt főnöke rendelkezési állományba helyezi. Ráadásul kivétel nélkül férfi nemű társai sem a bájos hölgyet látják benne, igaz ugyan, ez ellen ő sem sokat tesz, ugyanúgy falja az amerikai rendőrök kultikus fánkját, disznó vicceket mesél, sörözik és böfög, meg szürcsölve eszi a levest, mint bármelyik pasi(rendőr). Amikor az FBI egy bejelentést kap, hogy a Citizen (Polgár) álnevű rettegett terrorista merényletet tervez az idei Miss America-választáson, kézenfekvő tervnek látszik valakit beépíteni a szépségkirálynő-jelöltek közé.

Csakhogy az FBI-nak nem áll rendelkezésére a szükséges kvalitásokkal rendelkező ügynöknő. Aki megfelelő lenne, az éppen szülési szabadságon van, aki pedig hadra fogható, az a legjobb indulattal sem mondható szépnek. Végső megoldásként felötlik bennük: hiszen Gracie is nő, legyen ő a beépített ügynök! Ám a meglehetősen faragatlan trampliból a kiváló stylist-nek, Vic-nek (Michael Caine újabb színészi remeklése) is kemény munkába telik a kecses és szépséges jelölt megalkotása és kiképzése. Gracie-nek meg kell tanulnia nőiesen járni, viselkedni, csevegni. De ne legyenek kétségeink, a megfeszített munkát siker koronázza, a rút kiskacsa csodálatos hattyúvá változik, és a gaz terroristák összeesküvése is biztosan lelepleződik, és a vágyott szerelem sem maradhat el.

Elcsépelt a közhely, miszerint a szépség és az ész összeegyeztethetetlen fogalmak, a szépségkirálynő-jelöltek is kivétel nélkül bájos, ámde szerfölött butuska teremtések. Sandra Bullock is e tétel tarthatatlanságára próbálja felhívni a figyelmet új filmjével, sajnos nem sok sikerrel. Én szívesen elfogadom, és tudom is, hogy léteznek szép és okos nők, ez azonban e filmből kevéssé derül ki. Lapos és bárgyú a sztori, idétlen a koronába rejtett pokolgép ötlete, kínos Gracie önironikusnak szánt viccelődése sajátmagán és nőtársain, valódi humorérzék nélkül igen nehéz ezt a műfajt művelni. A szépségkirálynő-bizniszt külsőségeken alapuló, álságos, korrupt és mű világát szimpla, idióta cirkusszá degradálja ez a film, pedig gyaníthatóan sokkal több kiaknáznivaló lenne ebben a témában. Nem emeli a film színvonalát az egyébként kiváló mellékszereplők, pl. Michael Caine vagy a Star Trek-kapitány William Shatner profi alakításai sem.

És egy teljesen szubjektív vélemény: Sandra Bullock érdekes szépségű ugyan, de azért nem olyan jó nő, hogy elhiggyem, eséllyel indulhat a Miss America címért. Bár a filmbéli vetélytársait nézve, érezhetjük, a szépség mégiscsak relatív...

www.port.hu/beepitett_szepseg_miss_congeniality/pls/fi/films.film_page

Képzeljük el, hogy rövid idő leforgása alatt az agyunkba passzírozzuk Douglas Adams ötrészes kultregény-trilógiáját, a Galaxis-útikalauzt, a Beavis&Butthead-összest, a Men in Black-et, a Discovery Chanel és az Animal Planet teljes természetfilm-repertoárját, a Monthy Python Gyaloggalopját (gyorstekercselve), meg egy-két Johnny Bravo opuszt, majd az egészet bőségesen meglocsoljuk sörrel és megfüstöljük valami könnyed ganjával!

Valami hasonló történhetett Philip Stark forgatókönyvíróval és Danny Leiner rendezővel, amikor előre nem eléggé megfontolt szándékkal elkövették a Hé, haver, hol a kocsim? elnevezésű parodisztikus tini-scifi-vígjátékukat, vagy mit.

Először is vettek két zizzent srácot, Jesse-t és Chestert, (Ashton Kutcher és Sean William Scott - láthattuk őket az Amerikai pite című előzményben), akik egy reggel másnaposan felébredve azon tűnődnek, vajon mi történhetett velük előző éjszaka, ugyanis egyikőjük sem emlékszik az égadta világon semmire, mindenesetre valaki a hűtőjüket feltöltötte nagy mennyiségű pudinggal. Ez még nem lenne túl nagy baj, csakhogy a telefonrögzítőn barátnőik sértődötten közlik velük, hogy a tegnapi botrányos viselkedésük eredményeként közöttük mindennek vége. Erre már a két lökött is sürgős kényszert érez, hogy elhagyják a biztonságos, félig elfogyasztott pizzákkal bélelt tévéfotelt, és végére járjanak a dolgoknak. De ekkor észreveszik, hogy a ház elől eltűnt Chester ócska tragacsa. Na, ennek már fele sem tréfa, gondolják, és nem sejtik, hogy a java még hátra van.

Eszeveszett üldözés veszi kezdetét, ahol a két, még mindig erősen zsibbadó agyú srácot a legelképesztőbb figurák veszik üldözőbe: Christie Erektor, a város szexbombája, valamint a rá véresen féltékeny macsó pasija izomagyú bandájával együtt, valami taperolási ügy miatt, két skandináv kinézetű arc, akik egyébként az Univerzum őrei, öt cicabőrnadrágba bújt űrmaca és egy csapat pufifólia-egyenruhába öltözött degenerált, ezek mindannyian egy Koituszi Transzvesztitátor elnevezésű dolgot keresnek a két punkon, ami a világ megmentésének a kulcsa. És még van egy csinos transzvesztita 200 000 dollárnyi követeléssel, valamint a két srác kissé ideges főnöke a ki nem kézbesített 30 db. pizza iránti reklamációval. Kezdődhet hát a mintegy másfélórányi agyament baromság. Nem mondom el, mi történik velük, aki ezek alapján még kíváncsi, az úgy is megnézi a filmet, és/vagy hamar megöregszik, állítólag.

Maga a film tulajdonképpen pedig olyan, mint egy DJ-mix, a zenében. Tuti alapanyagok jó ritmusú elegyítése, némi (tehát nem sok!), és ráadásul eléggé szimpla csavarral, mentesen az idézett alapvetések eredetiségétől, és mivel pluszt sajnos nem sikerült hozzájuk tenni, ez egyben jelenti azok kiherélését is. Jesse és Chester egyértelműen a Beavis&Butthead-féle emblématikus idiotizmusból táplálkozik, de messze nem tudnak annyira elrajzoltak, tehát hitelesek lenni. Élő szereplőket rajzfilmfigurákról mintázni fából vaskarika, de legalábbis sziszifuszi válalkozás. Korábban mások is próbálkoztak már ezzel, nagy igényességgel, pl.- Tim Burton-Batman, Richard Lester-Superman, stb.-, de nem túlzott sikerrel. Nos, a próbálkozás ez alkalommal sem jött össze igazán. Mégis biztos vagyok abban, hogy akik megkajálták az amerikai pitét, azok most boldogan szaladnak a címszereplő ócska Rönót megkeresni, és jól is teszik, hiszen egyszer tinédzser az ember életében, meg buli az élet, nem?

És hogy mi a különbség a strucc és a láma között? Nagyon sok, de jelen esetben semmi, vagyis teljességgel tökmindegy. Egyébként is, új szleng jön, most már ciki a kúl, meg a rulez, meg a sirály, itt az új: sssweetie, azaz magyarul sssüti.

www.port.hu/he_haver,_hol_a_kocsim_dude,_where%27s_my_car/pls/fi/films.film_page

"Ütnek, hogy érezzék, hogy élnek" - a híres/hírhedt feminista teoretikus Andrea Rifkintől vett egysoros idézettel indul ez a 2000. évi Titanic fesztiválon már bemutatott, komoly megdöbbenést kiváltó francia film. Ütnek is benne a szereplők rendesen, helyesebb lenne pl. az erőszak-szimfónia kifejezést használni ezúttal, a forgalmazó is érezhető zavarral, kizárólag erős idegzetű felnőtteknek szóló színes, erőszakos játékfilmként indította magyarországi útjára ezt a valóban sokkoló alkotást.

A film sztorija tulajdonképpen egyszerű: Manu, az arab származású pornószínésznőt egy ártatlan este barátnőjével egyetemben megerőszakolják. Manu a nem kívánt aktust közönyösen, szinte rezignáltan "veszi tudomásul", nem úgy, mint a bátyja, aki az esetről értesülve első felindulásában pisztolyt ragadva bosszút esküszik. A lány azonban megvetve közli vele, hogy ő is csak olyan, mint akik megerőszakolták, csak a bosszú érdekli, az meg sem fordul a fejében, vajon ővele mi van. A kettejük közt kirobbanó vita hevében Manu fejbe lövi bátyját. Az átélt események okozta dühtől sokkosan elindul a városba, ahol véletlenül összetalálkozik Nadine-val. Neki sem volt eseménytelen az elmúlt napja. Társbérlője megelégelte Nadine sajátos életmódját, azt, hogy rendszeresen megeszi a kajáját, elszívja a füvét, és ráadásul nyilvánosan elégíti ki magát a nappaliban pornófilmet nézve, a kirobbanó veszekedésben azonban Nadine egész egyszerűen megfojtja őt. Ezután Nadine is a városba indul, ahol Manuban felismeri az egyik pornófilm szereplőjét. A két érzelmileg megtépázott lány sorsa így összefonódik, és elkezdődik kettejük gyilkos ámokfutása a rideg és érzéketlen, vagy legalábbis általuk ilyennek tapasztalt világban. Számlálatlanul ejtik gyanútlan áldozataikat, akiket hideg fejjel és elképesztő brutalitással végeznek ki, nem törődve azzal hogy a vég számukra is könyörtelenül közeleg.

Olyan képsorokat láthat néző, amilyeneket legfeljebb poros videotékákból pult alól kikölcsönzött XXXX-es videókon (és az egyéb szokásos helyeken) tapasztalhattak eddig a vállakozóbb kedvűek. Tobzódik a film a hard-pornó jelenetekben, a naturálisan bemutatott gyilkolászásokban, és egyéb erőszakos cselekményekben. Nem is teljesen öncélúan, érezhetjük a női rendezőpáros, Virginie Despentes és Coralie Trinh Thi szándékát: az őket körülvevő hideg, érzelemszegény világtól, a gépies szextől, az általános kilátástalanságtól elfásult, kiábrándult és elsivárult lelkivilágú lányok elkeseredett és eltorzult lázadását szeretnék bemutatni, a maga nyers, brutális valóságában, sokkolóan és elrettentően. Hogy ez miért nem jön le igazán a vászonról, annak egy magyarázata van. A néző már az első, a megerőszakolási jelenetnél átlendül a TV-híradóktól, és egyéb dolgoktól lenyomott ingerküszöbén, és a további egyre vadabb és vadabb jelenetek már nem képesek a kívánt hatást elérni, és a végeredmény csak zúgó fej, és semmi más. Sokan rájöttek már, Hitchcocktól talán egészen Tarantinóig(!), hogy rafinált utalásokkal, sejtetésekkel, idézőjelbe tétellel sokkal jobban lehet hatni a nézőre, mint a dolgoknak a teljesen naturális, részletgazdag megmutatásával. Mindezt figyelembe véve tudom ajánlani ezt az egyébként tehetséges alkotók által készített filmet minden erősebb gyomrú és idegzetű ínyencnek, hiszen mindenképpen kurriózum ez a film a hazai mozikban. Provokatív, gondolatébresztő, elementáris erejű és kíméletlenül brutális, de minden túlzása és hibája ellenére őszinte, fiatal és dühös, megkockáztatom, jószándékú alkotást láthatnak a vállalkozó kedvűek.

www.port.hu/legyel_velem!_baise-moi/pls/fi/films.film_page

A civilizált társas érintkezés egyik fő jellegzetessége, hogy nagyon sok esetben, különböző okokból, tapintatból, szégyenlősségből, taktikázásból, vagy csak egyszerűen szimpla önös érdekből nem mondjuk el partnerünknek, mi is jár valójában a mi kis fejünkben. Ezzel mindenki tisztában van, ezt mindenki így is csinálja. De mi történik akkor, ha valamilyen okból egyikünk olvasni kezd a gondolatainkban? Nincs többé elhallgatás, nincs taktika, nem lesznek többé titkaink. A pőre valóságunkban válunk védtelenné a másikkal szemben. Ez az alapszituációja a Mi kell a nőnek? című új Mel Gibson-vígjátéknak is.

Mel egy menő reklámszakembert alakít, aki egyébként megrögzött agglegény, igazi önimádó macsó. Olyan érzéketlenséggel tapos végig a sármos és behízelgő mosolyától az első szóra ágyába dűlő ábrándos női lelkeken és testeken, hogy a röpke aktus után még a kötelező búcsútól is megkíméli magát. A szakmai karrierjében hasonlóan gátlástalan és törtető. Biztosra veszi, hogy cégének megüresedő kreatív igazgatói székébe csak ő ülhet, senki más. De a sors és az igazgatótanács másképpen dönt: az új főnök a szép, okos és szőke, tapasztalt és rámenős Darcy (Helen Hunt) lesz, aki az új idők új stratégiájának jobban megfelel.

Hősünk az új helyzetet nehezen dolgozza fel, de elhatározza, legyűri az új főnöknőt is. Otthonában dühödten lát munkának, amikor egy szerencsétlen áramütés következtében eszméletét veszti. Reggel, ahogy magához tér, döbbenten veszi észre, valami furcsa dolog történt vele: hallja a körülötte lévő nők gondolatait, szinte belelát az agyukba. Eleinte rémülten kapkodja fejét, mik is a nők vágyai tulajdonképpen, később azonban rádöbben, milyen érzéketlen tuskó volt a nőkkel eddigi életében, és kisfiús lelkesedéssel próbál az érzékeny női lélek legrejtettebb vágyainak is megfelelni. A film végén kétségünk sem lehet afelől, mi is kell valójában a nőnek.

Hogy az amerikai nők döntő többségének férfi-ideálja Mel Gibson, azt a magazinok statisztikájából tudhatjuk. Valószínűleg kis hazánk hölgyei is hasonlóképp vélekednek. Mel jóképű, kisportolt, sármos és megnyerő, még a feneke is fokhagymagerezdnyi. Van humora és szórakoztató. És számomra (bár nem vagyok nő) ez a legfontosabb. Dicséretes öniróniával ábrázolja a macsó férfit, vagyis a saját fajtáját. Ad is magának néhány vicces kiszólást a filmben: kapnak a híres férfibálványok, kap egyet Sean Connery, egyet Frank Sinatra, de kap saját maga, Mel Gibson, a filmsztár is. A Halálos fegyver-sorozat óta tisztában vagyunk Mel komikusi vénájával, ez alkalommal még valamiféle revűtáncot is bemutat, amolyan Fred Astaire-módra.

Mivel a film gyártója Mel Gibson saját cége, az Icon Films, dicséretes gesztus, hogy a rendezéssel egy női rendező, Nancy Meyers lett megbízva. Hogy a film szereplőinek jelleme nem kidolgozott, sztereotip, és az általánosságok szintjén marad, nem lehet rajta számon kérni, egy könnyed vígjátékról van szó, oda meg felesleges bármilyen mélyenszántás. Legyen ritmus, van, üljenek a poénok, ülnek, és kapcsoljon ki két órára, kikapcsol.

Kellemes, szórakoztató vígjáték ez, nem is a leggyagyább, legdebilebb fajtából, a végén még elmorzsolhatunk néhány könnycseppet is. Ha akarjuk, önfeledten nevethetünk magunkon, ha nem akarjuk, menjünk más filmre. De a legjobb, ha kézenfogjuk barátnőnket, feleségünket és beülünk erre a filmre, hogy érezze, mi tudjuk, mi kell a nőnek.

1973 - vége a hippik mindent virágba borító szeretetnyarainak, a marihuána és az LSD sem a tudatalattiba és a tudattalanba tett nagy utazás misztifikált csodaszere már (mindennapi és közönséges élvezeti cikké degradálódik), az amerikai katonák az utolsókat rúgják Vietnamban, az altamonti fesztivál gyilkos vérengzésbe fulladt a Pokol Angyalai jóvoltából, a rockzene első nagy mártírjai, Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison is mind halottak. A természet csendes és nyugodt békéjéből a rockzene a nagy stadionokba és koncerttermekbe költözik, beleolvad az általános szórakoztatóiparba. Új sztárok jelennek meg a színpadokon, trapéznadrágos, flitteres gitársámánok, szőrös mellű énekes-istenek, nagyobb hangerő, több csillámló-vakító külsőség, füst, köd, miegymás. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple a fiatalok szentháromsága ekkor. És ebben a korban játszódik Cameron Crowe két Arany Glóbuszt nyert, és négy Oscar-ra jelölt zenés vígjátéka, a Majdnem híres.

A film egy szigorúan tudományos gyermeknevelési elveket valló, egyébként pszichológiát tanító anya zsarnoki szeretetében felnövő tizenöt éves srácról szól (Wiliam - Patrick Fugit), aki a nála több évvel idősebb nővérétől ajándékba kapott rock-lemezek hallgatásán felnőve, rockzenei tárgyú cikkeket írogat. Írásaira felfigyel egy, a markáns véleményeiről hírhedt zenei zsurnaliszta, aki tanácsokkal látja el, sőt megbízást is ad neki: írjon valamit a híres Black Sabbath koncertjéről. A sztárok közelébe ugyan nem jut, de a bandákat kísérő gruppie-k, vagy ahogyan ők magukat szívesebben nevezik, rock-múzsák felfigyelnek a kis srác szerencsétlenkedésére, és szárnyaik alá veszik őt. Segítségüknek is köszönhetően az elő-bandával sikerül kapcsolatot teremtenie. Az itt készült cikkre felfigyel a híres Rolling Stone magazin is, és a Stillwater nevű felfutóban lévő csapat országos turnéjára küldi: írjon exkluzív riportot a jövő sztárjairól. A megtisztelő felkérésen felbuzdulva fiatal hősünk a zárt otthoni mikrokozmoszból kiszakadva fejest ugrik egy rockturné zajos és bulis világába. A kulisszák mögött azonban feltárul a csodált világ igazi arca. Hősünk lassan felcseperedik.

Cameron Crowe a Jerry Maguiere - A nagy hátraarc rendezése után, maga mögött tudva a Spielberg-féle DreamWorks hathatós támogatását kedves, szerethető filmet alkotott. A klasszikus kemény rockon felnőtt harmincon túliak - mint e sorok pötyögője is - nosztalgiával emlékezhetnek tinikorukra, amikor a gimnázium padjába vésték a nagy bandák neveit unalmas fizikaórák alatt, és a pad alatt adtuk a Jugoton kiadású Zep II.-őt a Purple Live in Japan-ért cserébe.

A zene mellett kedvesen mesél e film az első szerelem kellemesen zsibbasztó élményéről is, a tinédzserekre oly jellemző rajongásról, valamint rajongásuk tárgyairól, a sztárokról is. Kellően tárgyilagosan és kendőzetlenül, ahogyan mi is látjuk őket tizenöt év távlatából. És ahogyan a filmben szereplő srác is ír a Stillwater zenekarról, és ahogyan ennek kapcsán végül is sikeres lesz, mert hiszen Hollywoodban kötelező a happy end.

A kicsit idegesítő Patrick Fugiton kívül jók a színészek, az anyát játszó Frances McDormand, a kis gruppie-t alakító Kate Hudson Oscar-jelölést kapott, de ugyanígy kiváló az első filmes Billy Crudup és a megbízható Philip Seymour Hoffman is a rock-újságíró tanár-tanítvány kettősében.

Csajozós film, mondja egy barátom, lehet az is. Kipróbáltam, pörögtem vele, de nem zúgtam bele.

www.port.hu/majdnem_hires_almost_famous/pls/fi/films.film_page

Az Amerikai Egyesült Államok sportnemzet, ez közhely. Innen, az óceán másik oldaláról nézve a dolgot, azonban úgy tűnik, hogy az amerikaiak gyakran egészen mást értenek sport alatt, mint mi, csökött európaiak. Milliós tömegekben gyakorolnak olyan számunkra érthetetlen és követhetetlen játékokat, mint a baseball vagy az amerikai foci. Vagy a golf. A mi földrészünkön a golf a legfelsőbb tízezer játéka, egyszerű halandó még labdaszedőnek sem juthat a szépen nyírt golfpályák közelébe. Nem így Amerikában, ahol a legszélesebb társadalmi osztályok férfi (és mind gyakrabban női) tagjai ütögetik furcsa ütőkkel azokat a kicsiny, fehér labdákat a néha több száz méterre lévő lyukakba. És ne feledjük el azt se, hogy az első színes bőrű, sokmillió dollárt kereső profi golfbajnok is Amerikában kezdte pályáját.

Az Amerikai Egyesült Államok nagyhatalom a filmgyártásban is. Kézenfekvő, hogy egy sportos film-nagyhatalom a sportról is gyárt filmeket. Se szeri, se száma a különböző baseball, rögbi, kosárlabda témájú, a sportban eredendően benne lévő drámaiságot kiaknázó jobb-rosszabb műveknek. Nos, a hajdani Sundance Kid, a sármos, szőke szépfiú Robert Redford, ez alkalommal rendezőként, a filmekben ritkábban feltűnő amerikai golf egy nyolcvan éves legendájának szentelte legújabb mozi-darabját. Eredetileg ő akarta eljátszani az egykor tehetséges, de az első világháborúban átélt borzalmaktól hitét vesztett golfozó, Junuh szerepét, de a producerek tanácsára beismerte, az ő hatvannégy évével nehéz egy harminc éves fiatalembert hitelesen megformálni, így csupán rendezőként jegyzi e filmet. A dolgok ilyetén alakulása folytán szerződtetett hát három világsztárt a három főszerepre.

A már említett megcsömörlött golfozót, a Good Will Huntinggal igazi sztárrá lett Matt Damon alakítja hitelesen (csak ne jutna mindig eszembe róla a mi Bodó Viktorunk), az őt újjá kovácsoló mágus-edzőt pedig a már sok filmben szófosó Will Smith játssza. Tegyük hozzá, igen jól. Kellően vissza fogja magát, és egy olyan, a semmiből feltűnő és dolga végeztével ugyanoda eltűnő figurává formálja Bagger Vance alakját, aki egy személyben nagy tudású, filozofikus edző, minden hájjal megkent brooklyni pszichológus, woodoo-varázsló és buddhista szerzetes-mester. Elsősorban miatta válik ez a film, és benne a nagy golf-meccs igazán izgalmassá. El tudja hitetni velünk, hogy egy olyan misztikusan csodálatos játék ez, amire valóban érdemes egy életet feltenni. A harmadik világsztár az idős Jack Lemmon, aki igazi öniróniával alakítja azt a golfpályán egy elképesztően rossz ütés következtében szívrohamot kapó játékost, aki mintegy a halál előtti pillanatban lepergő életfilmként elmeséli nekünk Bagger Vance legendáját, hiszen egykor, kisgyerekként ő volt Junuh segédje és egyben a meccs szemtanúja is. Nyugodjunk meg, túléli a rohamot, hiszen ő a film narrátora és folytatja tovább a "szent" játékot.

Redford nagy szakmai biztonsággal egy lassú ritmusú, de mégis izgalmas hőskölteményt kreált a golfról, nem mentesen egy kis romantikától, némi (manapság elmaradhatatlan) keleti misztikától, és nem utolsósorban gyönyörű, bár már-már giccsbe hajló képektől. Mindent összevetve kifejezetten szórakoztató ez a golf-saga, és ennek hatására szinte egészen biztos vagyok abban, ha megnyerem a lottó öttalálatos nyereményt, egész életemben csak golfozni fogok. Vagy vitorlázni. Esetleg e kettőt felváltva.

www.port.hu/bagger_vance_legendaja_the_legend_of_bagger_vance/pls/fi/films.film_page