asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Douglas Aarniokoski - Hegylakó 4: A játszma vége (Highlander: Endgame)

2001.03.03. 18:50 efes

A minden eddiginél több folytatást megélő misztikus mozi-saga és a hozzá lazán kapcsolódó, jóval több, mint százrészes tévésorozat mesefolyama most egybefolyik, a tévésorozat producerei jóvoltából, egy új mozidarabban. Connor MacLeod (Christopher Lambert), a mozis hegylakó és a tévés unokaöccse, Duncan (Adrian Paul) egy mesebeli társaság tagjai, halhatatlanok. A hegylakó-rajongóknak nem kell elmesélni, de hátha vannak még tudatlanok: e társaság tagjait együttesen jellemzi, hogy mindannyian erőszakos halált haltak egykor, de újból, immár halhatatlanul életre keltek. A végső nyughelyre csak egy módon kerülhetnek, ha karddal vívott párbajban az egyik a másiknak fejét veszi, ezáltal annak az életenergiája éktelen villámlás, robbanás és egyéb hanghatások közepette a másikba száll. Majd továbbfolyik a párbajok hosszú sora, egészen addig, míg egyetlenegy marad és akkor vége a legendás Dárius királytól eredeztetett átoknak, a sokszor kíméletlenül egyhangú és unalmas öröklétnek. Ja, és még valami: bármely vallás által megszentelt földön nem vívhatnak a halhatatlanok, az a terület tabu, mindenki számára.

Minden tisztességes mesében úgy van, hogy a világon vannak jók, és vannak rosszak, a rosszak el akarják pusztítani a jókat, hogy ők legyenek a világ urai, ez úgy néz ki, sikerül is nekik, de aztán jön egy nagyon jó, és jól megöli azt a csúnya rosszat, és a vége jó, ha jó a vége... Nincs ez másképpen a Hegylakó-sztorikban sem, természetesen vannak a halhatatlanok közt is gonoszak, akik a végén egyedül maradva, a halandó világ teljhatalmú uraként háborítatlanul gonoszkodhatnának az idők végéig. A páratlan természeti szépségekben gazdag Skótfelföld egykori nemes famíliája, a MacLeod-klán két fentebb említett tagja a jók közé tartozik, és a mindig ők győznek a végső kard-párbajban, csak hát a legvégén tényleg csak egyetlenegy maradhat, de ez alkalommal a jófejek ketten vannak?

A tévésorozatban már szenteltek egy részt a két MacLeod összeboronálásának, a rajongókban felmerülő esetleges kérdéseket megválaszolandó, hiszen a mese csak akkor igazán hihető, ha az illúzió teljes. Most a mozi-verzión a sor: feltűnik egy sor tévés történet-elem, megjelennek a figyelők, méghozzá kulcsszerepben, akik az eddigi mozi-változatokból teljesen hiányoztak, az ő feladatuk a halhatatlanok tevékenységének dokumentálása, és a szent szabályok betartatása. Feltűnik a hangsúlyos amolyan ugratós-zríkálós humor is, ami az Adrian Paul-féle MacLeod sajátossága volt, ez a másik MacLeod-ból szinte teljesen hiányzott eddig. Viszont most nincs a fő zenei motívumként végigvonuló Queen sláger, a Who wants to live forever? A mostani teljesen átlagosra, tehát semmilyenre sikerült. Túl drága volt a jogdíj?

Ami számomra a legfőbb hibája a negyedik Mozi-hegylakónak, hogy miközben a tévé-sorozatos MacLeod megküzdött valóban súlyos gonoszokkal, egyenként az Apokalipszis négy lovasával, magával a feketefenekű vöröslő szemű ördöggel, sőt még saját maga rosszabbik énjével is, ez alkalommal nem sikerült a rosszaságot tovább fokozni, ahogy azt igényeltük volna. Nincs most világmegváltás, bennfentes halhatatlan-rivalizálás zajlik csupán, de nekünk, halandóknak ez is izgalmas, drukkolhatunk a jó skótoknak.

Van viszont a halandóság és halhatatlanság kérdései fölötti moralizálás, van természetesen kard-csata dögivel, villámlással, égzengéssel. A tájak szépek, a csaták jól koreografáltak, a kardok csengenek. Van kung-fu, keleti misztika, és van egy kicsi szerelem is. Minden ami kell, a romantikus mese-szeretőknek, ők(mi) úgy is szeretni fogják ezt a sokadik Felföldit, a többiek üljenek be más filmre. Nekünk pedig előbb-utóbb jön a Hegylakó 5, hiszen még jók is, rosszak is vannak közöttünk rendesen, akik hosszú kabátban járnak.

www.port.hu/hegylako_4:_a_jatszma_vege_highlander:_endgame/pls/fi/films.film_page

Bigas Luna - A meztelen Maya (Volavérunt)

2001.02.28. 18:22 efes

A XIX. század elején, Spanyolországban, IV. Károly uralkodása idején alkotta legjobb remekműveit a híres festő, Francisco de Goya. Az udvar és a gazdag, magas rangú hölgyek kedvenceként festette meg az annak idején nagy botrányt okozó és a még mindig nagyhatalmú inkvizíciónak nem túl szívélyes érdeklődését felkeltő, pornográfnak bélyegzett festményét, a Meztelen Mayát. Ez az alkotás az apropója José Juan Bigas Luna spanyol rendező szerelmi thrillerként jegyzett filmjének.

A film nem életrajzi alkotás, hanem a szépséges, gazdag és meglehetősen dekadens szépasszonynak, Alba hercegnőjének (Penelope Cruz) - aki befolyásos férfiak, köztük Goyának és Godoynak, Spanyolország főminiszterének szeretője volt - furcsa halálának körülményeit boncolgatja. Öngyilkos lett, vagy idegenkezűség vetett véget az élveteg hercegnő életének? Ismeretes hogy nagy rajongója volt a festészetnek, az operának, és nem utolsósorban a férfiaknak, akik sorban álltak kegyeiért. Szeretői persze egy kanál vízben meg tudták volna fojtani egymást. Goya egy kicsit kívül áll ezen a körön. A festőt egyébként is körülrajongják a nők, de a festészet mindennél jobban érdekli, felülemelkedik az udvarban terjengő pletykákon, hidegen hagyják az intrikák. Egy este elmeséli az érdeklődő hercegnőnek az általa használt festékek tulajdonságát, összetételét. A vásznon csodálatosan mutató színek nagy többsége tulajdonképpen színtiszta, erős méreg. A nápolyi sárga kobaltot, az élet színe a veronai zöld pedig arzént tartalmaz. Egy fényűző lakoma alkalmával az életerős hercegnő rosszullétre panaszkodva visszavonul, másnap reggel szélvészként terjed el a hír, Alba hercegnője haldoklik. Utolsó kérésének eleget téve, Goya virraszt ágya felett. Rejtélyes halála elképesztő pletykaáradatot indít útjára. Eközben észreveszik, Goya műterméből eltűnt a veronai zöld festéket tartalmazó tégely. A bíróság előtt vallanak a gyanúsítottak, és a végén fény derül a volavérunt titkára is.

Az 1946-ban született rendező, Bigas Luna filmjei közül a magyar nézők egyedül a Sonka, sonka címűt láthatták néhány éve. Fontos alakja pedig a spanyol filmművészetnek. Korábbi munkáinak legfőbb jellemzője, talán a nagy előd, Luis Bunuel folyományaként a következetes tabudöntögetés. Szívesen foglalkozik a szex és a vallás, az erkölcs és a bűn kérdéseivel, jellegzetesen posztmodern és provokatív hangvételben, a naturalista ábrázolásmódot egyedien vegyítve valamiféle filozofikus fantasztikummal. A hírek szerint manapság kicsit tompított művei élén, nem tudom, mindenesetre a Meztelen Maya fura filmnek sikeredett.

Pompázatos kosztümökben és díszletekben előadott szokványos krimi ez, egy rejtélyes haláleset körülményeinek boncolgatása a szereplők különböző nézőpontjaiból, ide-oda ugrálva az időben, mindez keveredve Goya emlékeinek szépen, festőien fotografált vizualizációjában. A korabeli spanyol pompával berendezett palotákban, szép kompozíciókban láthatunk szép ruhákba bújtatott szép nőket és férfiakat. Ez a látványosság azonban kissé öncélú, mivel a film túlzottan "szellős" dramaturgiája, a szinte követhetetlen időbeni ide-oda ugrálás néhol már a pontos érthetőség rovására megy. Ezt jelzi ezt a mű elején és végén olvasható elő-, és utószó is, amely valószínűleg produceri javaslatra került ez a filmbe, a jobb érthetőség és eladhatóság kedvéért. Ha azonban a filmet úgy fogjuk fel, mint képekben elmesélt történetet, akkor nem kell, hogy szükséges legyen írásbeli útmutató a tisztánlátáshoz. Szóval, oda kell figyelni. Tetszeni fog ez a film viszont azoknak, akik a mozit nem csak passzív szórakozásnak használják, hanem hajlandóak belemenni egy kis szellemi puzzle kirakásba. Nekik tartalmas időtöltést nyújt a film, Maya tényleg gyönyörű, Goya nagy festő, Bigas Luna pedig figyelemreméltó filmes, filmje azonban kicsit rágós, de talán még emészthető.

www.port.hu/a_meztelen_maya_volaverunt/pls/fi/films.film_page

Martha Fiennes - Anyegin (Onegin)

2001.02.20. 18:01 efes

Mintha ismét eljött volna a kosztümös filmek divatja. Az utóbbi hónapokban igen sok efféle film került bemutatásra a hazai mozikban. A Vatel, a Vágy forradalma, vagy a Pán Tadeusz különböző népek különböző történelmi korszakaiba kalauzolnak el bennünket, a legtöbb esetben irodalmi alapanyagok nyomán, illetve azok felhasználásával. Így tesz az 1999-ben készült angol Anyegin (angolul Onegin, nem összekeverendő a vad-kapitalista Onedinnel, ugye), amely természetesen Alekszandr Puskin klasszikus vers-regénye alapján készült. Az egyetemes filmművészet korábbi kísérletei, amelyek a nagy orosz klasszikusok filmvászonra alkalmazásával próbálkoztak, eddig igazán nem jártak sikerrel. Azt a bizonyos nagy orosz mélabút, azt a vodka, tea és hó áztatta életérzést, amelyet Tolsztoj és a többi orosz klasszikus oly megejtően tudott ábrázolni remekműveikben, a nyugati producerek émelygősen szentimentális giccsekké változtatták, gondoljunk csak a Doktor Zsivágóra, vagy a Háború és békére. A nagyközönség persze imádta ezeket a filmeket, de hát valljuk be, csak kevéssé emelkedtek a mai dél-amerikai szappan-operák színvonala fölé.

A színészként már többször bizonyított Ralph Fiennes producerként és címszereplőként Puskin Anyeginjét vette elő, a filmtörténetben talán először megfilmesítve a Jevgenyij és Tatjana balsikerű szerelmét leíró romantikus vers-regényt. A történet felvázolásával nem terhelem az olvasót, lévén az alapmű kötelező középiskolai tananyag, és egyébként is: olvasni jó! Szóval Ralph megkereste eddig főleg reklámfilmek készítésével foglalatoskodó nővérkéjét, Martha-t, és felkérte, megrendezné-e őt Jevgenyij Anyeginként. Martha igent mondott, Ralph pedig pénzt szerzett, stábot szerveztek, és nekiálltak filmezni. Érezhetően kerülték azokat a csapdákat, amelyekbe a korábbi nyugaton készült orosz irodalmi adaptációk rendre beleestek: a lassan áradó, szelíd érzelmeket, a nagy elborulásokat, a minden pillanatban ott rejlő, és bármikor mindent elsöprően előtörő tragédiát minél szikárabban, realistábban akarták ábrázolni, kerülve az érzelgősség látszatát is. A film talán legnagyobb erénye ez, bár maradtak azért nagy borongós semmibe nézések is szép számmal, bizonyítva, hogy a mégoly tehetséges Ralph, vagy a Tatjanát alakító Liv Tyler sem érti igazán azt a valódi "orosz" mélabút, semmibe meredő vágyakozásuk sajnos üres bambulás csupán. De ez csak a közeliken érezhető zavaróan, amúgy a filmjükkel nincs igazából nagy baj.

Visszafogott, szimpatikus adaptációt alkotott a Fiennes-testvérpár, kiváló operatőrjük, Remi Adefarasin érzékeny, közhelyektől mentes, dekoratív fényképezése hitelesen festi meg a XIX. századi orosz vidéki hangulatot, a gyönyörű díszletek és ruhák az orosz dácsák málló vakolatának tündérien realista háttere előtt minden irodalom-kedvelő mozinézőt gyönyörködtetni fognak majd. Ki gondolná, a kellemes kísérőzenét is egy Fiennes, jelesül Magnus szerezte. Szóval, családi film, minden tekintetben. A lobogó hajú nagy orosz romantikus költő pedig békében nyugodhat az idők végeztéig, ettől a filmtől legalábbis nem kell forognia a sírjában.

www.port.hu/anyegin_onegin/pls/fi/films.film_page

Anthony Hoffman - A vörös bolygó (Red Planet)

2001.02.07. 17:37 efes

A sci-fik külön vállfaja a filmek azon csoportja, amely több-kevesebb tudományos és filozófiai megalapozottsággal különböző ökológiai, természetvédelmi problémákkal, tulajdonképpen az emberiség eljövendő lehetséges sorsával foglalkozik. E csoportba sorolható A vörös bolygó is.

Fél évszázaddal járunk mai korunk után, 2050-et írunk. A civilizáció totális elterjedése a Földön meghozta azt a katasztrófát, amelyet már oly sokan megjövendöltek. A növényzet és az állatvilág szinte teljesen kipusztult, az ásványi kincsek kimerültek, így az emberiség léte komoly veszélybe került. A túlélésre egyetlen esély mutatkozik: lakhatóvá kell tenni a Marsot. Ennek érdekében algákkal megrakott űrszondák sokaságát küldik a vörös bolygóra, bízva abban, hogy ezek a primitív élőlények majd életben maradnak az ottani rideg körülmények között is, és a gyér légkört - élettevékenységük eredményeként - oxigénnel dúsítják fel, amely emberi életre alkalmassá teszi a planétát. (Tudományos tény, valóban találtak Marsról származó kőzetmintákban szerves anyagokat.) A kísérlet kezdetben sikeresnek bizonyul, de egy ponton, az addig már kialakult oxigén szintje vészesen csökkenni kezd. Ekkor egy kicsiny, főleg tudósokból álló asztronauta-csoport útrakel, hogy megállapítsa a kudarc okát. Már-már elérik a végcélt, amikor egy váratlan napvihar komoly sérüléseket okoz az űrhajón. Úgy tűnik, a kár helyrehozhatatlan, a visszatérésre semmi remény, ezért a csapat az egyetlen még működő űrkomppal leszáll a bolygóra, ahol további megpróbáltatások várnak rájuk...

A sci-fi filmek elsődleges követelménye, hogy mindennek hihetőnek, szinte valóságosnak kell tűnnie. Ennek érdekében a producerek tapasztalt partnereket szerződtettek a fiatal rendező, Antony Hoffman mellé. A két forgatókönyvíró, Chuck Pfarrer és Jonathan Lemkin a tudományos alapigazságoktól és tényektől nem túlságosan elrugaszkodva, izgalmas és romantikus robinzonádot kerekítettek, arra azonban gondosan vigyázva, hogy túl mély filozofálgatásba ne merüljenek, és a mélyen-szántás ne menjen a kassza rovására. A félig magyar származású operatőr, Peter Suschitzky vén róka a szakmában (többek között a kult-rendező David Cronenberg kedvence is), most is teljes szakmai biztonsággal oldotta meg feladatát. A látványcsapat (Owen Patterson és Jeffrey A. Okun) megegyezik a Mátrix, A gömb, a Csillagkapu látványvilágának megtervezőivel. Munkájuk ezúttal más típusú, most mindent a valósághű megjelenítésnek rendeltek alá, ami persze paradox állítás egy sci-fi esetében, de a teljesítményük a film hiteléhez kétség kívül nagyban hozzájárult. Mindenképp meg kell említeni még a hangok mesterének a nevét, akit Dane Davis hívnak (ismét egy Mátrix.alkotó!). Ahogy ő az űr csendjét képes érzékeltetni és a szkafander klausztrofóbiás hangjait előállítja, az tanítanivaló.

Mégis. Hiába a fenti alkotók professzionális munkája és a neves sztárok (Carrie-Ann Moss, Val Kilmer) remek alakításai, A vörös bolygó valahogy nem lett ütős film. Lehet, hogy még mindig a csillogó-villogó Star Wars-széria hatása alatt vagyunk, vagy a Mátrix útvesztőjében bolyongunk, nem tudom, de mintha a sci-fi műfajának efajta, tudományosan hiteles visszafogottsága manapság nem működne. Pedig amiről a film szól, az valós és komoly probléma, oda kéne figyelni, csak hát túl csendes kiáltás ez, sajnos. Az ózonlyuk még mindig nő, sajnos. Az esőerdők még mindig pusztulnak, sajnos. Sajnos.

www.port.hu/a_voros_bolygo_red_planet/pls/fi/films.film_page

Gabriel Aghion - A vágy forradalma (Le libertain)

2001.01.19. 17:05 efes

Úgy tűnik, megint divatossá válnak a történelmi díszletek közt játszódó kosztümös filmek, a franciáknál pedig eddig is nagy hagyományai voltak az elsősorban a XVIII. században játszódó rizsporos komédiáknak. Na ja, hiszen ekkor volt az ő nagy forradalmuk, ami a mai napig táplálja némileg túláradó nemzeti büszkeségüket. Ennek az egyébként valóban fontos történelmi eseménynek szolgált ideológiai támaszul a Diderot és társai által szerkesztett Nagy Enciklopédia, amely a katolikus egyház dogmái által gúzsba kötött szellem felszabadítását, az egyetemes tudományhoz való korlátlan hozzáférést tűzte ki célul. Az egyház persze minden tőle telhető eszközzel, jól fizetett besúgókkal, a katonaság fegyveres erejére támaszkodva üldözte Diderot-t, D'Alembert-t, Helvetiust, vagyis az enciklopédistákat. A lobogó hajú és lobogó szellemiségű fiatal filozófusok illegalitásban, a velük rokonszenvező nemesek vidéki kastélyaiban elrejtett titkos nyomdákban alkották meg fejezetről fejezetre az Enciklopédiát. E földalatti időszakba kalauzol el minket A vágy forradalma című új francia komédia.

Egy bájos vidéki kastély történetünk színhelye, ahol a házi kápolnában kialakított nyomdában készül a felszabadító nagy mű. Diderot és barátai a szellemi munka mellett nem vetik meg a testi örömöket sem, ebben egyenrangú társaik a kastély gazdái. Féktelen nyalakodás folyik némi költészettel és zenével, és könnyed vadászattal körítve. Egyszer csak betoppan egy görögös szépségű, szellemes és buja festőnő, Mme Therbouche, akinek minden vágya, hogy Diderot modellt álljon neki, mégpedig meztelenül. Az érzéki örömöket igencsak kedvelő fiatal filozófus rövid győzködés után kötélnek áll, ám a szép festőnő előtt felmeredő vágyát titkolni nem tudja. A kéjvágyó Diderot-nak ellenálló festőnő elérni látszik valódi célját, titkokat csal ki az Enciklopédiáról, amiket tovább kellene adnia megbízóinak, az egyháznak. De mint oly sokszor, a szerelem közbeszól. Ráadásul a kastélyban szaglászik egy távoli rokon bíboros is, szintén élénk érdeklődést mutatva szabados filozófusunk tevékenysége iránt.

A film fiatal rendezője, Gabriel Aghion helyenként szabadszájú szellemességgel mutatja be a felvilágosodás első nagy műve születésének körülményeit, illetve alkotóit. Vágyakozva nézhetjük a nyalakodás és ínyenckedés barokkos pompával bemutatott képeit. A körítésként alkalmazott techno(!)-zene azonban idegesítő egy kissé. Nem értem, miért kell mindenhol ennek a tipikusan XX.századi zenének szólnia, főleg egy felvilágosodás-kori történet aláfestéseként, de hát lelke rajta a rendezőnek! Nagyobb hibának tartom a Diderot-t alakító Vincent Pérez játszatását. Egy tökéletesen üres, szépelgő bájgúnárként mutatja be a filozófust, akinek szexuális túlfűtöttségét férfiasság hiányában egyszerűen nem hiszem el. Fanny Ardant hitelesen, éretten formálja a kétszínű festőnőt, a bíborost alakító Michel Serrault alakítása pedig egyenesen kiváló, így megöregedve is bizonyítja, milyen nagy színész is ő. Emlékszünk még az Őrült nők ketrecére?

A problémák ellenére, mégis egy helyenként sziporkázó komédiát láthatunk, amely egyszerre jókedvre derít, és talán még olvasásra is csábít. Elővehetjük mondjuk Diderot valamely művét... Szóval barátim, vive la revolution!

www.port.hu/a_vagy_forradalma_le_libertain/pls/fi/films.film_page

Marc Rothemund - Hangyák a gatyában (Harte Jungs)

2000.12.22. 16:42 efes

A 13 éves Florian egy szép napos reggelen arra ébred, valami hatalmas dolog nőtt ki a lába között. És hogy ne menjen minden a maga normális útján, ez a meredező valami még szól is az elképedt Flo-hoz: a legjobb barátod leszek ezentúl, igaz, hogy eddig meglehetősen hanyagoltál, de mától kezdve minden teljesen másképp lesz, mostantól én diktálok.

Mi tagadás, a kis Flo-nak bekövetkezett élete első erekciója, s bár szülei eléggé hiányos szexuális felvilágosításban részesítették - szó volt ugyan bizonyos virágágyásba repülő méhecskékről, de ebből hősünk vajmi keveset értett -, Flo vadul csapongó fantáziával mered a hirtelen feltárult szép, új világba. Annak is a legszebb istennőjére, a telt keblű, szőke Leonie-ra, az iskola gyöngyszemére.

Újdonsült "tanácsadója" által vezetve a szó szoros értelmében ledönti lábáról a lányt, és e viharos kezdés csodák csodájára rögtön eredményt is szül: Leonie randevúra hívja Floriant. A srác azonban a további lépéseket illetően meglehetősen bizonytalan, de barátja, a már mindent megtapasztaltnak mutatkozó Red Bull felkészítési tervet készít, hiszen biztosan tudja, Floriannal már az első alkalommal már "az" fog megtörténni. Nna ja, vak vezet világtalant. A nagyívű beavatási manővert csak egy cseppet árnyékolja be az a tény, hogy Leonie-nak van már egy barátja, Kai, aki közismerten az iskola réme, erőszakossága nem ismer határt, ráadásul erősen féltékeny típus is, vélt vagy valós ellenfeleinek a fejét előszeretettel mossa meg az iskola WC-jének kétes tisztaságú kagylójában. Florian azonban előremeredő önbizalommal és elszántsággal veti magát az ismeretlenbe...

A felnőtté válás pubertáskori problematikája mindenki számára kikerülhetetlen, legyen akár fiú, akár lány. A filmtörténetben is jelentős számú alkotás foglalkozik a másik nem felé tartó első lépésekkel. Ennek egyik legújabb darabja a Hangyák a gatyában, mely az általam ismeretlen Marc Rothemund munkája. Bár ismereteim hiányossága ez esetben se nem oszt, se nem szoroz, a film a lényeg, illetve ez most sajna lényegtelen. Bizony, nem sikerült a legfényesebben, bár egy tényleg mindenkit érintő problémakört vizsgál, ergo mindenkihez szól. Nem lép túl az unalomig ismételt vicceken, a felszínen borzol, amúgy németesen bumfordi, mint a műholdas csatornákon éjjelente látható "Darazsak a dirndliben" típusú bugyutaságok, vagy a hetvenes évek elején készült ún. "felvilágosító" filmek, mint a "Történetek diáklányokról". E nem túl mérvadó előzményeket vegyíti -hál'istennek nem túl hangsúlyos- Rómeó és Júlia-effektussal rendezőnk, megspékelve az izraeli illetőségű "Forró rágógumi" sok részt megélt sorozatból való nyúlásokkal.

Szóval, nem sok újat mond nekünk a Hangyák a gatyában, bár lehet, hogy én vagyok már túl öreg. Az érintett korosztály azonban biztosan röhög majd saját magán e filmet nézve, hisz húsz évvel ezelőtt valószínűleg én is így tettem volna. De ma az amerikai pite után német virsli következik. Magyar kolbász, első vérig, vajon mikor lesz? Azért az igényesebbeknek ajánlanék két filmet, csak úgy, ugyanebből a témakörből: Boldogságtól ordítani, Kamaszkorom legszebb nyara.

www.port.hu/hangyak_a_gatyaban_harte_jungs/pls/fi/films.film_page

Atom Egoyan - Felicia utazása (Felicia's Journey)

2000.12.21. 16:24 efes

A fiatal Felícia (Elaine Cassidy) Írország egyik eldugott kis falujában él bigottan katolikus apja felügyelete alatt. Ennek ellenére beleszeret egy fiúba, aki viszont rövidesen Angliába utazik, munkát keresni. Felícia azonban e rövid kapcsolat eredményeként állapotos marad, így tekintettel a szigorú katolikus dogmákra, elszökik zsarnok apjától megkeresni a fiút, bár semmit sem tud róla, főként hogy hol, merre járhat. Mindössze annyit tud, hogy egy olyan gyárban dolgozik, ahol fűnyíró gépeket gyártanak. Tanácstalanul, egyre jobban reményt vesztve bolyong a Birmingham környéki kietlen ipartelepeken, de a meglehetősen kevés információ birtokában természetesen nem találja a fiút. Ekkor találkozik egy nyájas, segítőkésznek mutatkozó középkorú férfivel, Hilditch-csel (Bob Hoskins), aki felkarolja a lányt, de Felícia ekkor még semmit sem sejt...

És nem sejt még semmit a gyanútlan mozinéző sem, köszönhetően az örmény származású kanadai kultusz-rendező, Atom Egoyan zseniálisan megvalósított szerkesztési technikájának. Valahogy úgy fejti ki történetét - amit egyébként William Trevor nagysikerű regénye alapján írt - mint ahogy a vöröshagyma héjait fejtjük le, otthoni főzőcskézésünk alkalmával. Legkívül van a vörös, száraz külső héj, majd következik az illatos, lédús zöldes - a szemünk már biztosan könnybe lábadt -, és legbelül az elrothadt belseje.

Egoyan szép komótosan fejti ki történetét, térben és időben ide-oda, de sohasem össze-vissza ugrálva. Így nyilatkozik erről: "Általában idegenkedem az időrendbeni történetfelépítéstől. Az agyunk természeténél fogva rendszerint oda-vissza repked az időben, múltbéli élményekhez nyúl vissza, ezekhez köti a jelenben tapasztalt dolgokat, s abszolút természetesnek tartom, hogy eszerint építsem fel filmjeimet." Ez a szerkesztésmód több szempontból is szerencsés: egyrészt aktivizálja a néző agyát is, egyfajta mozaik-összerakó játékra inspirálja azt, másrészt valami egyedi, pl. a klasszikus hitchcocki suspence-nél finomabb, lágyabb, költőibb feszültségnövekedést ér el, ami hatásában azonban felér az előbb említett nagymester alkotásaihoz (pl. Psycho, Hátsó ablak, Szédülés, Madarak).

Nem csak a minél pontosabb történetmesélést szolgálja Egoyan számára ez a technika, hanem azt is szeretné érzékeltetni a közönséggel, mit is éreznek, mi zajlik a szereplők agyában. Nem véletlen a hitchcocki párhuzam: Egoyan, mint korábbi munkáiban - pl. Kalendárium, Eljövendő szép napok - most is pszichologizál, a történések miértjét akarja felfedezni, az átlagemberben rejlő szörnyeteget keresi, az átlagkörnyezet frusztráló és lélekölő mivoltát kutatja, miképpen azt Alfred Hitchcock is tette 30-40 évvel korábban. A néző azonban mindebből csak annyit érzékel, hogy a film nézése közben valami elkezd felfelé kúszni jeges érintéssel a gerincén, majd ez a jeges érintés tompa szorítássá fokozódik a koponyája körül és nem engedi el azt a vége felirat után sem. Távolról sem kellemes borzongás ez, hiszen a moziból hazafelé tartva meglátni véljük mindazt, amit e fent említett mesterek láttatni akarnak. A körúton szembejövő emberek, a szélben hajladozó fák, a barátságosan mosolygó szomszéd, a vacsorát készítő kedves, amint a kenyeret vajazza, tágra nyílt szemmel fekszünk az ágyban, összerezzenünk minden éjszakai neszre, a parketta reccsenésére, ahogy a hűtő bekapcsol...

A film operatőre Paul Sarossy - Egoyan teljesen egyenrangú alkotótársa, gyarapítva egyben a kitűnő magyar (származású) operatőrök sorát, a Hilditch-et alakító Bob Hoskins pedig Oscar-esélyes teljesítményt nyújt. Kiváló pszicho-thriller, izgalmas szexuál-pszichológiai tanmese, ráadásul vér nélkül!

www.port.hu/felicia_utazasa_felicia%27s_journey/pls/fi/films.film_page

Anthony Drazan - Zűrzavar (Hurlyburly)

2000.12.10. 20:47 efes

Zűrzavar van Eddie (Sean Penn) fejében és zűrzavar uralkodik körülötte is. Eddie sikeres, nagymenő casting director, vagyis szereplőválogató Hollywoodban, élete viszont a lehető legnagyobb összevisszaságban zajlik, amit napról-napra kielemez, kérdőjelez, folyamatosan reflektál önmaga cselekedeteire, egyszóval keresi élete valódi értelmét. Egy tágas luxusvillában lakik kissé összefogottabb, de távolról sem példás családapa üzlettársával, Mickey-vel (Kevin Spacey), aki éppen összeomlott házassága elől bújdokol. E párhoz gyakran csatlakozik Artie (Garry Shandling) a színész és Phil (Chaz Palminteri), aki színész szeretne lenni. Ők szintén nem a kiegyensúlyozottság és a céltudatosság mintaképei. Idejüket folyamatos, ámde sekélyes filozofálgatással és egymás cseszegetésével töltik, amely legfőképp az élet értelme és a csajozás-szex témakörökre korlátozódik. No meg az iszonyatos mennyiségű kokain és fű elfogyasztására.

A nem éppen épületes kan-kvartett életét három nő időszakos megjelenése rázza fel egy kissé. Donna (Anna Paquin), az árva utcagyerek, akit Artie szedett fel egy szállodai liftben és ajándékcsomagként Eddie-re és Mickey-re bízta, a szép és nagyvilági Darlene (Robin Wright Penn), aki az előbb említett két úr szeretője egy személyben és változó időben, valamint Bonnie (Meg Ryan) a lefáradt táncosnő és nem túl pihent luxusprosti, akit előbb-utóbb mindenki kidob, de a legutóbbi alkalommal éppen Phil, méghozzá egy robogó kocsiból. Ez a kis bájos csipet-csapat konfrontálódik egymással, a sorssal, a halállal, no meg a töméntelen kábítószerrel a Zűrzavar című 1998-ban készült filmben, amely Anthony Drazan fiatal rendező és David Rabe színműíró közös alkotása, Rabe többszörösen díjazott és nagy sikert aratott off-Broadway színdarabja alapján.

A színházi előzmények meglátszanak a mozin, de ez esetben ez nem válik hátránnyá. Igaz, nincsenek monumentális, színes, szélesvásznú giga-látványok, nincs megtervezett hang-táj-kép (soundscape), van viszont jól megírt, csavaros sztori, pergő párbeszédek, amelyek ráadásul ritkán hallhatóan-láthatóan szellemesek. Van ihletett, elképesztően hiteles színészi alakítások garmadája, szinte kivétel nélkül, a fentebb említett művészek jóvoltából. Nagyon nagy színészek ezek mind, teljesítményük Robert de Niro, Al Pacino, Meryl Streep jobb pillanataihoz mérhető, ha egyáltalán érdemes ilyen dolgok méricskélésével foglalkozni.

Anthony Drazan korábbi munkáiból is kitűnik, érzékeny boncolgat erkölcsi, morál-filozófiai problémákat, mostani filmjében sem tesz másként. Kegyetlenül, ironikusan ábrázolja a hollywoodi nagymenők kiégett, nihilista, élvhajhászó kokain-mámoros belső világáról, pesszimista kicsengéssel a további sorsukat illetően.

A film úgy kezdődik, hogy Hollywoodra ménkűeső hull, ezt bámulja Eddie teljesen beszíva a televízió képernyőjén, a híradóban. Hollywood kívül-belül rohad, legalábbis egyre több film szól az amerikai álomgyár százéves eresztékeinek ropogásáról. Ez a zaj van, akinek kínos, van, akinek kedves. Én dörzsölgetem a tenyerem.

www.port.hu/zurzavar_hurlyburly/pls/fi/films.film_page

Eric Leighton, Ralph Zondag - Dínó (Dinosaur)

2000.11.30. 20:36 efes

A Walt Disney Pictures legújabb, minden eddiginél nagyobb szabású, teljes egészében számítógép animálta mozija, a filmtörténetben immár sokadjára, ismét a dínók korába, az őskori jura időszakba repít el minket. Főhőse Aladár, a kezdetben kicsi, később nagy, ámde végig rettentően kedves dinoszaurusz fiú. Ali békésen éldegél és legelészik családjával, de egyszer csak rájuk szakad a konkrét mennykű. Ali árván marad, és néhány megmaradt társával egy harsány, de szintén elbűvölően kedves lemúr csapathoz csapódnak. Ali lassacskán felcseperedik, megízleli a szerelem édes ízét is, és rátermettsége és nagysága folytán a lemúrok vezére lesz. Őrá vár a magasztos feladat, hogy sokszínű csapatát sok veszélyen keresztül a távoli, csodás paradicsomba vezesse. Aladár az élre áll...

Disney-ék a dínó-történetet már régóta tarsolyukban tartogatták, de különböző, elsősorban technikai, másodsorban anyagi jellegű problémák miatt csak most nyílt lehetőség a megvalósításra. (Érdekes talán megemlíteni, hogy foglalkozott a projecttel korábban Paul Vehoeven is.) A nagy mesegyártó óriás mostanra építette fel e cél realizálására, sok-sok dollármillióért a The Secret Lab (TSL) nevű trükk stúdióját, amelyet hosszú távon a Lucas-féle Industrial Light and Magic nevű cég konkurenciájának is szán. Nos az új stúdió kiválóan működött, ilyen elképesztő látványvilágot tényleg még sohasem láthattunk a mozivásznon. Bár Önök hozzászokhattak ahhoz is, hogy ezt a mondatot szinte havonta leírhatják az ilyen-olyan filmítészek, mint én is. Hiába, az elképesztő technikai fejlődés, ugye... Azért tudni kell, hogy míg a Jurassic Parkhoz 60 trükkfelvétel készült, addig a Dínóhoz 1300-at (!) ötöltek és hatoltak ki. A film összes képe a számítógépen 45 terabyte helyet foglal le, jujj! A hátteret eredeti földi tájakon vették fel, pl. Hawaii, Mojawe-sivatag, Ausztrália, Venezuela csodálatos XX. századi tájékain barangolnak dínóink, és ez nem tűnik fel.

A filmnek van egy másik érdekes momentuma is, amit ugyan már korábbi rajz- illetve animációs filmekben is tapasztalhattunk ugyan, nevezetesen az, hogy állatok, tárgyak megszólalnak, beszélnek, dalra fakadnak. Így van ez a Dínóban is. De van egy kis bibi. Itt csak a békés dínók, meg barátaik, a vicces kis lemúrok beszélgetnek. Mit beszélgetnek, eszmét cserélnek, filozofálnak, csajoznak tehát verbálisan magasan szárnyalnak. Ellenben ellenségeik, a raptorok csak artikulálatlan hörgésekre képesek. Azt mondanom sem kell, hogy barátaink, a dínó-lemúr vegyescsapat, kizárólag növényeket, lédús gyümölcsöket vesznek magukhoz, míg a raptorok vért fröcsögve marcangolják a húst. A vegás a pozitív, a dögevő a negatív. De ennyinek azért el kell férnie egy mesében.

El is fér. Tutti produkció az egész családnak, látványos, helyenként izgalmas, bárgyú, de Disney-től nem is várhatunk mást. Ja, és szexis is. Eltekintve a vegás-parától, ami lehet, hogy csak engem érint, lehengerlő lesz az egész családnak.

www.port.hu/dino_dinosaur/pls/fi/films.film_page

Lars von Trier - Idióták (Idioterne)

2000.11.28. 20:26 efes

Az ősközösségi társadalmakban az idióták eleve halálra ítéltettek, nem lévén erejük az őket körülvevő környezetet saját hasznukra formálni. Ma, a modern, civilizált társadalmakban az idióták nyugodtan, sőt BOLDOGAN élhetnek az őket óvó és gyámolító, "normális" emberek szociális érzékenységének köszönhetően. Viszont a normális emberek számára, hiába az anyagi jólét, biztonság, a boldogság jobbára elérhetetlen vágy marad csupán. Ezt fejtegeti az egyik szereplő Lars Von Trier lassan kultikussá váló dán filmrendező Idióták című filmjében, amely a már szintén kultusszá váló Dogma elnevezésű kiáltványnak a második darabja.

Ahhoz, hogy képben legyünk, mi is a Dogma, néhány fő ismérv, hely híján, slágvortokban: nincs előre megírt dialógus, a forgatókönyv csupán szituációk sorozata, erősen hangsúlyos dokumentarizmus, csak természetes világítás, improvizatív színészvezetés és játék, improvizatív operatőri munka, mindez a lehető legteljesebb hitelesség szolgálatában. A Dogma fő ideológusa a cikkünk tárgyát is jegyző Lars Von Trier. A Dogma-filmek közül a hazai néző már láthatta a mozikban a Születésnapot, a Mifune utolsó dalát, illetve az idei Titanic-fesztivál programjában a Szerelmeseket. Most pedig itt az Idióták.

Néhány fiatal értelmiségi, férfiak, nők vegyesen, egy csendes, kertvárosi villába költöznek, s mintegy kommunát alkotva idiótát játszanak a társadalom villán kívül eső részének, tehát a külvilágnak, de maguknak is (lásd a bevezető mondatokat!). Ezt az önkéntesen szerveződött közösséget faggatja szabályos interjú-körülmények közepette a rendező-riporter, miért alakult a kommuna, hogyan alakult az együtt töltött idő folyamán egymással való kapcsolatuk, hogyan illeszkedett ebbe a közösségbe a film elején csatlakozó Karen. Tulajdonképpen egy dokumentarista esettanulmányt látunk egy valamiféle rendhagyó csoportterápiáról, és csak a film végén fog kiderülni, miért is Karen érdekesebb a csoport többi tagjánál.

Az ötmilliós Dánia nagy hagyományokkal rendelkezik a kommunák létesítésében, elég csak a hippi-paradicsomként ismert Christiániára hivatkozni. A mai, elkényelmesedett, fogyasztói Dániában ez mostanság a csupán különféle bioterméket fogyasztó, egészséges életmódot hirdető csoportokat jelenti. Napi nyolc órában a burzsoázia megbízható alappillére a dán átlagpolgár, hétvégén és este pedig a régi szép időkön nosztalgiázva lázadozgat az agyoncsepült fogyasztói társadalom ellen. Ezt teszik az Idióták szereplői, de ők igen súlyos formát választottak: megtalálni a mindenkiben benne rejlő belső idiótát. Ez kezdetben eredményez felszabadító, vicces és tanulságos szituációkat, azonban a történések előrehaladtával egyre jobban látszik a dolgok fonákja. A kommunán kívülre vitt idiotizmus szertefoszlik a külvilág jószándékú, bamba érzéketlenségén.

Tanulságos, szinte brutális erejű, a hagyományos moziktól teljességgel eltérő filmet láthat az Idiótákat megtekintő mozinéző, akinek elkél jó adag lelkierő, némi pszichológiai előképzettség, de legalábbis érzékenység a mű befogadásához. Ezek hiányában nem tudom megjósolni, milyen hatást válthatnak ki a helyenként valóban brutális képsorok a gyanútlanul betévedő nézőből. Ellenben a felkészültek garantáltan el lesznek látva jó időre témával. A burzsoázia idióta bája, ha értitek. Szóval gatyát fölkötni, odafigyelni, hiszen talán miránk is ez vár, vagy mi. Európa.

www.port.hu/idiotak_idioterne/pls/fi/films.film_page

David McNally - Sakáltanya (Coyote Ugly)

2000.11.23. 19:47 efes

A sakáltanya nem apácazárda,
A sakáltanya nem fényes lokál,
A vendéget a lányok itt nem tisztelik,
Mégis tömve van e dögös kóceráj.

A Páger Antal örökbecsű filmslágerében megénekelt Villa Negrához hasonlóan, a Sakáltanya szintén nem kifejezetten a szűzleányokat oltalmazó és a vallásos elmélyülést szolgáló műintézmény, hanem igazi, dögös kocsma valahol New Yorkban, ahol a mixerek kizárólag vagány, szexis, belevaló csajok. Ide csöppen be szende újoncként a vidékről a nagyvárosi forgatagba bekerült Violet (Piper Perabo), miután dalírói karrierjét építgetve, harmatos szerzeményei az összes kiadónál elutasíttattak, ráadásul bonyolult szerelmi viszonyba keveredett egy magát zenei producernek kiadó, ámde jóképű és sármos mosogatófiúval, Kevinnel (Adam Garcia) is. A megszeppent vidéki fruska nehezen szokik bele a pörgős kocsma életébe és szigorú szabályrendszerébe. Bénázik is a pultnál rendesen, az éppen szokásos ellenőrzését végző tűzoltóparancsnokot nyakon zúdítja egy vödör jéggel, miután "csak" egy pohár vizet merészel rendelni, sőt a züllött munkahelyet látva apja (John Goodman) sem hajlandó vele többé szóba állni. A jeges fürdő 250 dolláros büntetést von maga után, mire a szálkás modorú tulajnő, Lil (Maria Bello) ultimátumként közli: "Vagy még ma kitermeled ezt a pénzt, vagy repülsz!". Szerencsére épp betéved Violet pasija, Kevin, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a lány kedvese testét árverésre bocsájtja, amit az ittas és bepörgött facér nővendégek egymást túllicitálva, végül is 250 dollárra taksáltak. O.K., büntetés leperkálva. Később Violet egy jól sikerült karaoke mutatvánnyal leszerel egy kirobbanni készülő csetepatét, a szende szűz sakálbanyává avanzsál, estéről estére énekszáma a kocsma fő attrakciója lesz. Bízvást remélhetjük, előbb-utóbb aztán elindul az énekesi karrier is.

A film producere Jerry Bruckheimer, aki már jó néhány sikeres filmjében bizonyította, mindent tud a showbizniszről. Fedezett fel sztárokat (Jennifer Beals - Flashdance, Tom Cruise - Top Gun), forgatott szuperprodukciókat (Armageddon, Fegyencjárat, A szikla, stb.). Új filmjéből ismét megtudhatjuk, ahhoz hogy álmaink valóra váljanak, hogy sztárok lehessünk, nem elég szépnek lenni, nem elég okosnak lenni, jó adag szerencsére is szükség van. A mi Violetünk természetesen nyomul rendesen, bár érzéki ajkain kívül, csak a szexis hasikója és popója miatt elviselhető a produkciója a vásznon. Trevor Horn zenei rendező által a szájába adott harmatgyenge dalocskái tucatművek, tíz percre bármelyik zenecsatornára kapcsolva száz ugyanilyet "láthatunk", így már elhangzásukkor belevesznek Britney Spears és édi-bédi társaik hasonló kiszámítottan fátyolosan-nyögdécslő slágerecskéi közé. De hát ezt szeretik a népek... A filmben színészileg egyébként csak a Violet apját alakító John Goodman mutat valamit a pocakján kívül, de ő kétségkívül minden tekintetben súlyos egyéniség Hollywood-szerte. A bájos kis pacsirtánk jellemfejlődéséről nem beszélhetünk - karrier-történet lévén, azért mutatni kellene valami ilyesfélét is -, mert hamvas marad elejétől a végéig. Ne írjuk azért le teljesen szegényt, az őt itt rendező és produceráló, reklámfilmeken és videoklipeken edződött számító agyú, jéghideg profik után bizonyára kerülhet még valódi mondanivalóval bíró, érzékeny filmesek kezei közé is.

www.port.hu/sakaltanya_coyote_ugly/pls/fi/films.film_page

Shaft (2000)

2000.11.13. 20:17 efes

Történt egyszer egy esős őszi éjszakán, New York egyik előkelő mulatója előtt, hogy egy jó családból származó fehér férfi egy keze ügyébe kerülő vascsővel szétloccsantotta az agyát egy szintén jó családból származó fekete férfinek. A lapok rasszista gyilkosságként kürtölték szét a hírt. Az igazságszolgáltatás elől azonban a fehér férfi elmenekült. Két évvel később a New Yorki rendőrség egyik legkeményebb tisztje, John Shaft (Samuel L. Jackson) eredményes napot könyvelhet el: egy napon gyűjtötte be a kerület hírhedt drogbáróját, Peoples Hernandezt (Jeffrey Wright), valamint a már két éve szökésben lévő rasszista gyilkost, Walter Wade-et (Christian Bale). Az amerikai igazságszolgáltatás sajátosságainak következtében azonban mind a két gazfickót óvadék ellenében szabadlábra helyezik, de addig is Shaft furmányossága révén azért egy éjszakát a rendőrségi fogdában kénytelenek tölteni. Ezen az éjszakán fura együttműködés születik a halvérű fehér Wade és a kokó-díler fekete Hernandez között. Cél a gyilkosság koronatanújának, Diane Palmierinek (Toni Colette) felkutatása és elhallgattatása, és a közös ellenség, Shaft lehetetlenné tétele. Shaft azonban dilinyós haverja (Busta Rhymes) kissé kényszeredett segítségével ellenhadjáratba kezd.

A kőkemény, életszagú, ganxtás akció-krimik kedvelői valószínűleg kedvelni fogják a rutinos John Singleton moziját, ami a hetvenes évek legendás blaxploitation-klasszikus Shaft-sorozatának újrázása. Vicces mellékszerepben, "nagybácsiként" maga az ős-Shaft, Richard Rountree is itt hitelesít. Amúgy, ezerszer látott paneleket és akciókat látunk a filmben, a sztorit színesíteni hivatott mellékszálak azonban jobbára elvarratlanok maradnak, illetve csak önmagukban lógnak a levegőben. Megint látunk egy igazi, magányos amerikai hőst, aki most fekete (ez már nem nóvum) és szembeszáll a bűnnel. Ismét megtudhatjuk, hogy az amerikai rendőrségben is burjánzik a korrupció, és termékeny termőtalajt találnak a rasszista gondolatok is. A környéket ellenőrző és ellátó narkó-maffiózó zsibbadtra keresi magát ugyan, de lábát ki nem teszi New Yorkból, a vagyonát kizárólag drága ruhákra s más esztelen luxusokra költi. Így különösebben váratlan fordulatok híján jó előre sejthetjük a végkifejletetet, és hát megfelelő izgalom híján a krimi nem krimi.

Nem ment ezen a mongúzképű Samuel L. Jackson hibátlan alakítása és a hispano-afro-amerikai drogbárót hitelesen formáló Jeffrey Wright teljesítménye sem. Sőt még Busta Rhymes sem, aki már egyébként a sokadik rapper, aki filmkarrierbe kezd, gondoljunk csak Ice-T-re, Ice Cube-ra vagy Will Smith-re például. Nem is csinálja rosszul egyébként, így rajta sem múlik, hogy a film a legjobb indulattal is csak feledhetőnek nevezhető. Mozgóképről, vagyis filmről lévén szó, a legelmarasztalóbb, ha bevallom, hogy nekem a zenéje tetszett legjobban. Lassan bevett szokásként végig szól a zene: a hetvenes évek "San Fransisco utcáin" jellegű kvák-kváktól a legújabb ganxta-rappig kiváló, dögös zenéket válogatott a két zenei rendező: David Arnold és Isaac Hayes.

Mit mondhatok még: akinek nincs jobb dolga, nézze meg ezt a filmet, de ha bármi más fontos akad, a legteljesebb nyugalommal ki is hagyhatja akár, az égadta világon semmit sem veszt vele. Száz ilyet látott már, és még kitudja mennyit fog még látni. Ez van. Asanisimasa:
6/10

Dögölj meg, drága Mona! (Drowning Mona, 2000)

2000.11.13. 18:37 efes

Nagydarab nő kijön kis faházból, beül kis Yugóba, kitolat az útra, majd néhány száz méter után egy kanyarban hiába tapossa a féket, nagy ívben röpül az út menti folyóba. Ő volt a címszereplő. A nyomozó szervek szomorú kötelessége, hogy együtt érző tapintattal értesítsék Philt, az elhunyt löttyedt papucsférjét, meg azt a nagy, böszme fiát, Jeffet a sajnálatos balesetről. "Mit keresett a kocsimban?"- böffen ki a gyászoló fiúból. Valahogy senki sincs megrendülve a halálesettől. Sőt. "Nem bírta bevenni a kanyart, és kitörte azt a hurkás nyakát"- kommentálja az esetet, legalábbis első blikkre az autó-szerelőnő is, a szakvéleménnyel elkészülve azonban szívettépő countryszerzeményt szentel Mona Dearly (Bette Midler) emlékének. "Miért kellett meghalnod...?" Mert igaz, elég rosszul vezetett a megboldogult, de a kocsit is megbuherálták: a fékcsöveket elvágták. A lehetséges indítékok számosak, mert Monánál ostobább, erőszakosabb, hisztisebb nőszemélyt nem hordott még a hátán a föld. Állítólag fiának, Jeffnek a fél kezét is ő vágta le a hentesbárddal, mikor anyu söréhez próbált nyúlni vele, bár ez talán csak pletyka. A férjét azonban palacsintasütővel verte, másnak az autólámpáját törte össze golfütővel, stb. Ilyen és ehhez hasonló sztorikat vet ki az idők méhe, mindinkább a bőség zavarát keltve a seriff agyában. Egyedül őt érdekli a tettes személye, rajta kívül mindenki felszabadultan nyugtázza Mona távozását az élők sorából.

Akiben a Fargo, a Titkos gyilkos mama, vagy kivált a régebbi John Waters művek rajzfilmfigurái idéződnének föl a fenti kisvárosi panoptikum láttán és élvezte is ezeket a filmeket, az ne hagyja ki Mona történetét sem. Az említett szatírákhoz hasonlóan, a jelen produkcióban is az amerikai vidék állítólagos kreténsége jelenítődik is meg, mindenki hülye, de itt valahogy nem szórakoztatóan, hanem csak úgy. A forgatóköny hiányosságai, a figurák kitalálatlansága miatt a fekete komédiához szükséges idézőjeleket azonban nem sikerült az alkotóknak (Nick Gomez rendezőnek) a vászonra kanyarítaniuk. Ami a színészeket illeti, nekik nyilván nem okozhatott, nem is okozott gondot megjeleníteni egy-egy rajzfilmes karaktert azon a színvonalon, ahol a gondolat agyban való fölvillanását homlokracsapás, a döbbenetet egyengrimasz és visítás fejezi ki, mintegy, játékuk tehát egész komolyan "tökéletesnek" mondható. De csak majdnem tökéletesnek, mert Danny DeVito, az alkotás húzóneve néhol emberi viselkedésformákat mutat, egyébként fölöslegesen, mert eljátszania neki sem volt mit. A film humorát jelzi, hogy a kisvárosban mindenki, az áldozattól kezdve a zsarukig ugyanolyan, csak más-más színű, Yugo típusú (Trabant-, iletve Zsiguli-szerű) népautón járnak. Hogy ez afféle retro-modor vagy csupán a már-már röhejes kollektív nyomort jellemzi, az már döntse el mindenki maga. Asanisimasa: 6/10

Clint Eastwood - Űrcowboyok (Space Cowboys)

2000.10.20. 19:08 efes

Az ötvenes évek elején járunk. Az Egyesült Államok légiereje valahol Arizona felett egy új technikával, a szuperszonikus sugárhajtású repülőgéppel kísérletezik. A két tesztpilóta a kezdetleges technikát nem kímélve, egyre feljebb és feljebb tornázza a gépet. Merész szárnyalásukat azonban az X2-es képtelen elviselni: a szárnya letörik, a gép lezuhan, de a két pilóta katapultálás után, szerencsésen földet ér. A megmenekült repülősöket egyáltalán nem érdekli a kudarc, hisz két elválaszthatatlan társukkal együtt igazándiból abban reménykednek, hogy a szintén gyermekcipőben járó űrkutatási programban ők lépnek ki elsőként a világűrbe. Egy kísérleti majom azonban beelőzi őket. Négy évtizeddel később a már nyugdíjas négyest újra szolgálatba hívják. Egy orosz távközlési műhold operációs rendszerének meghibásodása miatt a Föld felé zuhan, és elavult technikájával csak az öreg Frank (Clint Eastwood) és (kor)társai képesek megbirkózni, akik vicces csapatot alkotnak egyébként. A kiképzés alatt kiderül, a kor fogott már rajtuk: az egyik rövidlátó, a másik hátfájós, a harmadik istenhívő lelkész, a negyedik pedig egyenesen halálos beteg. A űrben elvégzendő feladat megoldása azonban még hátravan.

Nem elavult és idejétmúlt viszont a film maga. Clint Eastwood, aki a főszerep mellett rendezőként és producerként is jegyzi a mozit, kiváló, sokat tapasztalt, fenomenális karakter-alakításokra képes társakat toborzott maga mellé (James Garner, Tommy Lee Jones, Donald Sutherland). Kellő öniróniával és rutinnal megformált "négyesfogatuk" Hollywood legszebb korszakát idézi, gondoljunk csak a western-klasszikus Hét mesterlövészre például. Azonban a világ azóta változott, így azután hőseinknek nem csupán egy falu, hanem egyenesen az Amerikai Egyesült Államok megmentése a céljuk, s a helyszín sem az Új-Mexikói préri, hanem a világűr. Frankék valóban cowboyok az űrben, a vadnyugati film hagyományait képesek a mai korba transzformálni. Igaz, hogy nem puskásemberek, de katonai pilóták lévén, még lehetnének akár azok is.

Clint Eastwood rendezőként nem produkál semmi formabontót, váratlan fordulatot, technikai megoldást. Profi konzervatívizmusa azonban egyáltalán nem hátránya, hanem ez esetben éppen pozitívuma a filmnek. Igazi, veretes hollywoodi mozit varázsolt elénk, ami a nemes hagyományokhoz mérten kitűnő szórakozásra ad lehetőséget. Remek a forgatókönyv, a dialógusok szellemesen sziporkáznak (Ken Kaufman és Howard Klauser), az operatőr (Jack N. Green) nem hivalkodó, de abszolút a helyén lévő, nyugodt, s ha kell vibráló képei a látványra éhes nézőket is kielégítik. Végre olyan képeket látni a szélesvásznon világűrről, amilyeneket napjaink űrhajósai is láthatnak, valamint megdöbbentően hitelesek az űrséta, a súlytalanság állapotában végzett munka jelenetei is. Hasonlóan Clint Eastwood korábbi rendezői munkáihoz (Éjfél a Jó, a Rossz kertjében, Nincs bocsánat), ez a film is tökéletes szakmaisággal kivitelezett hollywoodi mestermunka, mentesen minden kísérletező, újító szándéktól és a hagyományos formák megbontásától. Az, ami: színes, szélesvásznú, amerikai sci-fi vígjáték.

www.port.hu/urcowboyok_space_cowboys/pls/fi/films.film_page

Ben Elton - Papás-mamás (Maybe Baby)

2000.10.12. 18:52 efes

Minden szerelemben eljön az az idő, amikor a kezdeti lobogás már kezd kihunyni. Ámde ha a két fél továbbra is együtt marad, akkor egymás nyalását-falását előbb-utóbb felváltja a közös gyermek iránti vágy. Így van ez Angliában is, ahol a Papás-Mamás című új vígjáték is játszódik.

Sam (Hugh Laurie) és Lucy (Joely Richardson) harmincon felüli, televízióban dolgozó házaspár, akik mindent elkövetnek, hogy végre gyermekük szülessen erre a világra. Próbálkozásuk sikertelenségétől egyre jobban nekikeseredve, furcsábbnál is furcsább terápiákkal és mindenféle gyógyító módszerekkel kezdenek kísérletezni. A bogyófaló és egészségmániás poszt-hippi transzcendentális meditációt javasol nekik, a kínai füvesember ki tudja miből fonnyasztott gyógytea-kúrával traktálja őket, de a hőn áhított gyermekáldás elmarad. Végül a megoldást egy szürreális nő-doktornál (Rowan Atkinson - Mr. Bean) találják meg, aki a mesterséges megtermékenyítést javasolja. Sam nagy igyekezettel végzett nemzési kísérleteinek azonban kárát látja forgatókönyvírói munkássága. Kínjában azt találja ki, hogy saját és neje sorsából írja meg a főnökei által amúgy is hőn áhított forgatókönyvet. Ehhez azonban felhasználja Lucy személyes naplóját is, amelyben az asszony személyes és titkos gondolatait, érzéseit írja le, és közös megbeszélésük alapján ez a férfi számára tabu. Sam számára a tiltott napló tanulmányozása azonban nemcsak a forgatókönyv megírásához nyújtott inspirációt, hanem így jutott tudtára, hogy a hormonoktól felajzott felesége magára vonta a jóképű színész, Carl Phipps (James Purefoy) figyelmét is..

A Papás-Mamás című film Ben Elton első rendezése, de ez nem jelenti azt, hogy teljesen kezdő lenne a filmszakmában. Forgatókönyv és szövegíróként Anglia egyik legelismertebb személyisége. Példának okáért napjaink legsikeresebb brit komikusának, a Mr. Beanként ismert Rowan Atkinsonnak is írt szövegeket, színészként pedig együtt dolgozott például Kenneth Branagh Shakespeare-imitátorral. A film jó ritmusban fejlődik a sejthető - vígjátékról van szó - végkifejletig. Poénok röpködnek az elejétől a végéig, feltéve ha bírja valaki az angoloktól egyáltalán nem idegen, belsőséges pisi-kaki-ondó humort. A dialógok pergők, remekül megírtak, talán azért is, mert Shakespeare hazájában vagyunk Fel is hangzik a filmben néhány idézet az öreg Lándzsarázótól. A filmben szereplő színészek túlnyomó többsége hallhatóan és láthatóan a Royal Shakespeare Company és más veretes brit intézmények deszkáin nevelkedtek, játékuk és beszélt angolságuk igazi csemege a nézőnek.

www.port.hu/papas-mamas_maybe_baby/pls/fi/films.film_page

süti beállítások módosítása