asanisimasa

Hát, nem tudom... Legjobb tudomásom szerint azokban a jelentésekben, amelyekben a nemi érintkezések gyakoriságát taglalják, a német férfitársaink inkább a szerény középmezőnyben, annak is talán a vége felé tétlenkednek. Persze, lehet, hogy a párkapcsolatokon kívül más a helyzet. A hírhedt hamburgi St. Pauli negyed, az amszterdami vörösfüggönyös házak, de még a thaiföldi Phatpong is német férfiakkal van tele, ám bátorkodom merészen feltételezni: igazán nagy teljesítményekre a söröskriglik társaságában, illetve azok ihletésében képesek.

Persze, a Beate Uhse Filmverlag sokáig mindenható pornóbirodalma is főleg a német hímekre épült, más kérdés, hogy rájuk mint fogyasztóra, s nem mint főszereplőre gondolt Frau Uhse. Számukra az élmezőny minden valószínűség szerint bizony igen messze van. Nem mintha nekünk, magyaroknak túl nagy büszkeségre lenne okunk... A német lepedőakrobatika viszonylag alacsony színvonaláról az állapítható meg, hogy meglehetősen hasonlatos a probléma a magyar labdarúgás rákfenéjéhez, miszerint a lényeg, a szenvedély, a tűz eltűnik valahol a nemi fejlődés végén.

Az ifjak még pengék, kívánósak, máson sem jár eszük, csak a labdán (labdákon), aztán nagy reményekkel bekövetkezik a felnőttkor, az eredmény: lanyha petyhüdés. Fociban a németek egy kicsit jobbak nálunk, de mondjuk a brazilokhoz képest orrfacsaróan izzadságszagúak, amit persze erős dezodorhasználattal próbálnak elfedni.

A Hangyák a gatyában című, immár sorozattá gyarapodott film e tendenciáknak hivatott megállj-t parancsolni, egyben ébren tartani a német, sőt az egész indo-germán identitású ifjúság szerelmeskedési kedvét.

Minden társas kapcsolatban bekövetkezik az első vita, így a már 17 éves Flo (Tobias Schenke) és beszélő fütyköse is (magyar hangja Mikó István) éppen mosolyszünetet tart, amely azt a tragédiát eredményezi, hogy a szószátyár hímtag nem akar felállni. Így se kézimunka, a lányok meg még úgyse! Pedig sürgősen rá kéne nyomulni a szép, de hetyke és iszonyú gazdag Majára (Diana Amft)! Külön utakon járó fütyivel azonban ez némi akadályba ütközik.

Az állandó barát, Red Bull (Axel Stein) - aki az első rész óta ugyan tantrista, taoista és egyéb keleti szexguruvá képezte ki magát, mégis leginkább elektromos rejszgépével foglalkozik -, barátja segítségére hajlandó mázsás leánnyá változni, egyben megütni a főnyereményt: a női gyeplabdacsapat beltagjává válni. A csapatkapitány Maja, de a sztár: Wanda, azaz Red Bull! Flo pedig álnokul beépül Maja családjába, a 99 éves nagymami ápolójának szegődik. Persze a nagymami napi betevő söréért is keményen kell küzdeni, ráadásul Flo fütyije még mindig sértődöttet játszik.

Amint az eddigiekből kitűnik, nagyjából ugyanaz az élmény vár a nézőre, mint az első rész esetében. Vagy egy kicsit súlyosabb. Még több altesti humor, bélsár és bélgáz, valamint elképesztő mennyiségű orrváladék. Hiába, a németek képtelenek bármilyen finom megoldásra, akármiről legyen is szó - tisztelet természetesen a kevés kivételnek. Ebben a meglehetősen pikáns témában aztán el is engedik magukat.

Tizenévesen persze az ember még jó durva, vaskos poénokat enged meg magának, így, inkább negyvenfelé ez már túl messze van. Nekünk a Kamaszkorom legszebb nyara volt a film e témában, de a nem annyira régi Boldogságtól ordítani sem rossz mozi. A Hangyák a gatyában 2. viszont ugyanolyan rossz, mint az első rész volt. De amennyire például Anettkának is vannak rajongói, és a Pongó Pigmeust is várják otthon, a Hangyák... második részét is meg fogják nézni sokan, hiszen a világ már csak ilyen.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

A könnyű sikerre áhítozó, ifjú és rendkívüli tehetséggel megáldott filmrendezők előtt, és a világkarrier nyitott kapui mögött úgy tűnik, egyetlen könnyebben járható út létezik. A többi járhatatlan és strapás, bár azért páran arrafelé is próbálkoznak, hál'istennek.

Szóval, aki átlépte a bűvös huszonötöt, és beleunt abba a néhány reklám és videoklipp leforgatásába, ami eddig belefért eseménydús életébe, és még nem vált világhírűvé, egy választása van: a tini-horror-paródia. A legtutibb tutiság. A siker garantált, hiszen évente jó pár születik, és még egy sem bukott meg. A vásznon könnyen átélhető slamasztikába keveredett elkényeztetett átlagtinédzsereket nézhet a plázamozikat megtöltő és eltartó átlagtinédzserek tömege.

Ezekben a mű alkotásokban mindig van egy-két csinitinilány, akit a skaccok szívesen meg- és szét, valamint egy-két gyerek-hímpinty, akikért a csajok vágják magukat hanyatt, aztán a végén annyi mindig kiderül, hogy meleg nyárestéken a diszkóból hazafelé lehessen egy kicsikét borzongani, a filmben átélt gyönyör-borzalmakra emlékezni.

Az eddigi tapasztalataimat felidézve (pl. Sikoly 1-3, Tudom, mit tettél tavaly nyáron, Horrorra akadva, és egyebek) a tinihorrorok ráadásul többé-kevésbé, de mindig viccesek. Ezért is ért torokszorító meglepetésként, hogy e műfaj aktuális penzuma egyáltalában nem vicces.

Kérem, az Aki bújt, aki nem... című tini-horror nem vígjáték! Még csak nem is paródia, mivel alkotója (Victor Salva rendező, F.F.Coppola "keresztapai" segítségével) nem parodizálja korábbi, más által készített művek kevéssé sikerült jeleneteit, ellenben más filmekből vett részleteket, szekvenciákat úgymond átírja, majd alkalmazza saját céljaira, mondandója egzakt és/vagy művészi kifejtésére.

A filmben benne van az összes horror-klisé: hamvasan szabadszájú leányzó kissé bunkó öcsikével elhagyatott úton furikázik. Persze odamennek, ahová nem kéne, nem menekülnek el idejében, pedig megtehetnék, amikor meg menekülnének, a kocsi persze hogy nem indul. Aki segíthetne, az tehetetlenül és bambán bámul, a rendőrök olyan sutyerákok, hogy az már fáj, és lehetne sorolni egészen a végéig.

Vagy másképpen: Spielberg egyébként nagyszerű Párbaja átcsap valamiféle furcsa katyvaszba, ami áll a Baljós árnyak piros-fekete rosszarcából és a Molyemberből, valamint a Légybe oltott Frankensteinből, vagy mit tudom én miből. Egyszóval minden egyes kockát láttunk már valahol, máshol, de így, ebben a konstellációban még nem.

Bár megkíméltek volna ettől az élménytől! Másfél órát a torkomban dobogott a szívem, majd kiugrott a helyéből, utána meg nem tudok mást mondani, mint hogy ilyen egy marhaságot! Így megy ez minden horror-rajongónál, azt hiszem.

Nekik való elsősorban ez az új förmedvény. Jelen esetben ez a minősítés akár dicséretül is szolgálhatna, tekintve a műfaji sajátosságként megjelenő bomló emberi tetemek nagy számát, valamint az 1/10 perc gyakoriságú kibelezéseket.

Az Aki bújt, aki nem... nem a könnyen fogyasztható szombat esti szalon-horrorok közül való, inkább egy amolyan tipikus, Ívöl Dedsz-féle kőkemény diffiCult-mozi beavatottaknak és egyéb sérülteknek. Gruftik, kriptalakók ébresztő! Akik pedig nem sorolják magukat a fenti csoportokba, jobban teszik, ha elkerülik az aktuális plázákat..., mert az Aki bújt, aki nem ... jön!

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Időről időre bukkannak fel különböző híradások szerte a világon nehezen megmagyarázható, furcsa eseményekről. Ufók, vagyis azonosíthatatlan repülő tárgyak, fényjelenségek, titokzatos körök a gabonaföldeken. A képzelet szüleményei, érzékeink csalódásai, esetleg szupertitkos katonai kísérletek nem kellően sikeres eredményei, vagy valóban földönkívüli, értelmes lények nyomai ezek?

Üzenet vagy figyelmeztetés? Az egész nem más, mint néhány agyament bajkeverő próbálkozása önmagára felhívni a figyelmet? A világban itt-ott feltűnő köröket, a mértanilag pontos ábrákat felelőtlen kamaszok taposták a nemszeretem szomszéd búzájába? A tetteseket ritkán találják meg, így a figyelemfelkeltés, az önreklám vádja enyhén szólva dülöngél a lábán, és ha kapnak is el vétkeseket, őket igazából dicséret illetné, mivel néhány madzaggal, karóval, és simára gyalult léccel pontosabb munkát végeztek a legteljesebb sötétségben, mint dollármilliókba kerülő műszereikkel atombiztos laboratóriumaikban a tudomány felkent papjai.

Szóval megnyugtató magyarázat eddig nincs, bár azt hiszem, a teljes bizonyosság e körök eredetéről sem lesz mindenki számára elfogadható. Láttunk már ilyesmit, kissé régebben igen melege lett annak, aki egy másik körjellegű mozgásról, nevezetesen a Föld Nap körüli forgásáról beszélt, pedig mennyire igaza volt! Az ismeretlen megismerése csakis annak teljes elfogadásával, valamint töretlen hittel lehetséges. Az önelégült szkepszis maximum helyben toporgó köldöknézésre, de nem az addigi tudás határain túl rejtőző dolgok felfedezésére való.

Mel Gibson egy kissé öregedő (mélyülő ráncok - hahh!), felesége tragikus elvesztése miatt hitehagyott papot alakít a Jelek című filmben, aki két gyermekével, valamint kissé egyszerű gondolkodású, hajdani baseballjátékos öccsével él egy farmon, amely mellett ezek a bizonyos gabonakörök jelennek meg.

Rövidesen megtudhatjuk, hogy nem a helyi balhés erők bumfordi játszadozásának eredményei a körök, hiszen a tévé a világ minden tájáról hasonló ábrák megjelenéséről tudósít. Ráadásul nemsokára azonosíthatatlan fénylő objektumok jelennek meg a nagyvárosok felett, így kétség sem férhet hozzá, a földönkívüliek itt vannak. Hogy kik ezek, és mit akarnak itt a Földön, azt M. Night Shyamalan, a film rendezője, forgatókönyvírója és producere ködös homályban hagyja.

Nyilván szerteágazó tevékenységében ennek kifejtésére már nem jutott ideje, sokkal jobban érdekelte az, hogy főhőse, a pap visszatalál-e hitéhez, valamint tud-e a Hitchcock-i suspence-hez hasonlítható nyomasztó légkört teremteni?

A pap az őt, és családját érő megpróbáltatások és az égi jelek hatására persze visszatér hivatásához, az viszont nem igazán érthető, miért kellett idecitálni azokat a szerencsétlen ufókat, hiszen a gaz betolakodó szerepének tökéletesen megfelelt volna akármilyen gonosz földi halandó. De ha már megjöttek, akkor megérdemelnének kicsit nagyobb szerepet, hogy legalább mi is féljünk egy kicsit.

Ám ezeknek egy csepp víz is megárt, egy vékony spájzajtót sem tudnak áttörni, egyszerűen kevesek, na. Egy valamirevaló hitét kereső tisztelendő azért komolyabb próbatételt igényelne, nagyobb teher alatt magasabbra nő a pálma, mondhatnók.

Ezektől eltekintve a film az utolsó tíz perc kivételével jó osztályzatú felelet Hitchcock leckéjére, a fiatal tanítvány technikában mindent megtanult a Mestertől, a tartalomban azonban még lenne pótolnivaló. Korábbi nagy sikeréhez, a Hatodik érzékhez képest viszont egyértelműen visszalépés. A gabonakörök pedig folyamatosan születnek, és az ufóészlelések is csakúgy, mint ahogy a papi hivatással összeegyeztethetetlen botrányok sem tűntek el. Jelek...

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Valamiféle reneszánsza zajlik manapság a különböző kémhistóriáknak, és egyéb titokzatos történeteknek. A mi kis országunkban persze a képzeletbeli(?) és múltbéli Hód és Dóra jelenti történetek mellett csak nevetséges, és főleg irtó kínos számháború (II/III, III/III, meg ilyenek?) zajlik, addig a messzi Nyugaton minden másképpen van.

Az igazi, és teljesen valóságos kémek és titkos-ügynökök tevékenységéről nap, mint nap értesülünk a híradókból, legalábbis bizton sejthetjük, amikor valami nagy disznóság történik a világban, ott valamilyen titkosszolgálat keze van a biliben. Az amerikai CIA, az izraeli Moszad nevét sokan ismerik, néhányan hallottak már az angol MI6-ról, és nem is olyan régen még az orosz KGB nevét csak tenyerünkbe rejtett suttogással ejthettük ki, mivel a Nagy Testvér akkor még tényleg figyelt mindent.

Hogy aztán ezeket a rém titkos szervezetek nagyon-nagyon titkos ügynökei kicsodák tulajdonképpen, nem tudhatjuk, mivel a titok attól az, ami, hogy nem nyilvános. Azt persze érezhetjük, hogy James Bond csak filmen létezhet, hiszen amint egy ilyesféle figura megjelenne körünkben, abban a pillanatban tudná mindenki, hogy ez biztosan valami titkos-ügynök, hiszen mindenki látott már legalább egy 007-es történetet. A titkos-ügynök nem ismerhető fel valójában, mert teljességgel átlagos, olyan, mint mi. Honnan ismerszik meg egy Moszad-ügynök? Úgy él, mint egy király, a legnagyobb luxusban, bőkezűen költekezik, csak éppen mindenről számlát kér? - ez persze csak vicc. A valóság talán inkább: a legtitkosabb titkos-ügynök az az, aki még saját magáról sem tudja, hogy titkos-ügynök...

Jason Bourne rejtélye is éppen ez. Úgy kezdődik a film, hogy ez a fickó halott, de legalábbis teljesen annak látszik. Kedves olasz halászok húzzák ki a háborgó mediterrán habokból, testében két golyó, meg egy svájci bankszéf számát mutató szerkezet. Aztán Jason feléled, de semmire sem emlékszik: kicsoda ő valójában, hogy került a tengerbe? Egyetlen támpontja van: a svájci bank széfje. Bourne elindul megismerni önnön énjét, a széfben viszont megdöbbentő dolgokat talál, sőt néha olyan cselekedetekre ragadtatja magát, hogy rettenete csak fokozódik. Ráadásul nyomában liheg a teljes svájci, majd a francia rendőrség, és más titokzatos, de nagyon veszélyes alakok. Akad azonban egy kelletlen és ideges, viszont csinos segítőtársa egy Marie nevű cigánylány személyében.

A kémhistóriákban klasszikus Robert Ludlum 1980-as Fantom című regényéből készült filmváltozat az üldözéses, sőt paranoiás kémfilmek sorába tartozik. A még mindig kölyökképű Matt Damon (pl. Good Will Hunting) által megjelenített figura nem az a sármos Bond-típus, inkább riadt, rebbenő tekintetű, majd acélos öklű, és már-már paranoiásan körültekintő, óvatos profi. Nem a világot megmentő hős, inkább egy tökéletes alkatrésze egy rideg, de hatékony gépezetnek. Állami alkalmazásban álló bérgyilkos. Hogy aztán az ilyenek olyanok-e mint Matt Damon, az ő sima, ránctalan arcával? Miért ne, vagy tőlem akár? A mellettem két székkel ülő srác is épp ilyen, vagy ha jobban megnézem magam???

Nem sok üresjárat van a filmben egyébként, az egész egy nagy, eszeveszett száguldás, akció akció hátán, sőt láthatunk egy átlagnál szellemesebb autós üldözést is Párizs utcáin, lehet még új a nap alatt. Egyre fokozódó feszültség, a végkifejlet a főhős szempontjából romantikus, egyébként úgy általánosan, nyugalomra nem ad okot. A titkos szervezet egyik karját most kihúzni kényszerül a globális biliből, de a másikat már dugja is jó mélyen befelé. Második rész nem hiszem, hogy lesz, ez így viszont tisztességes, bár átlagos munkának tűnik. A műfaj kedvelőinek kb. két óra izgalom, kaland, romantika, a többit majd meglátjuk.

www.port.hu/pls/fi/films.film_page

Vegyük példának okáért Arthur Rimbaud-ot. A XIX. századi költő a teljes életművét mindössze három év alatt, 16 és 19 éves kora között alkotta meg, komoly hatást gyakorolva az őt követő költő-nemzedékekre, egyben megteremtve a világirodalom egyik legfényesebb és legtökéletesebb gyöngyszemét. Ezután már csak néhány évet élt, a halál nyomorúságban, a bűn bűzös poklában érte. Az ifjú zseniből nem lett a költészet ősz szakállú, bölcs pápája, nem lett belőle a párizsi szalonok ünnepelt költőfejedelme. Bár amit teremtett, az teljes egész, életpályája mégis fájdalmasan csonka, tragikusan törött.

A Tenenbaum család három örökösének pályája is hasonlóképp indul, bár sokkal alacsonyabb magasságban. Chas (Ben Stiller) pénzügyi zseni, Margot (Gwyneth Paltrow) többször díjazott drámaíró, Richie (Luke Wilson) pedig háromszor nyeri meg az amerikai nemzeti teniszbajnokságot, ráadásul teszik mindezt 18-dik életévük betöltése előtt! Aztán történt mindegyikükkel valami, aminek köszönhetően fényesen induló pályájuk meredek hanyatlásba siklik. Chas feleségének repülőbalesetét úgy próbálja kiheverni, hogy két piciny fia életét a legszigorúbb túlélőtáborrá változtatja, Margot gyógyíthatatlan szerelmi bánatát nikotinmérgezésbe fojtja, míg Richie hasonló természetű problémáját a világ többszöri, luxushajón történő megkerülésével próbálja mérsékelni. Míg az anya (Anjelica Huston) tigrisként, ám vakon védi gyermekei rég megsérült épségét, addig mi nézők már sejthetjük, a dolgok nyitja a családtól száműzött apánál keresendő. Royal Tenenbaum (Gene Hackman) bukott ügyvédből liftesbácsivá avanzsált életművész, komplett őrült, ám szeretnivaló figura, amolyan esendő ember. Az ő újbóli feltűnésével kezdődik a Tenenbaum család tündöklésének, ebből következő pokoljárásának, majd felemelkedésének története.

E történetet Wes Anderson rendező (eddigi filmjei: Petárda, Okostojás) könyv formában, fejezetekre osztva, narrátor kísérőszövegével tárja elénk. A hagyományos családregények szélesen áradó, ezért meglehetősen unalmas elbeszélésfolyamától azonban lényegesen különböző mű ez. Hangvétele egyszerre frivol, megható és mulatságos. Időben vissza-vissza ugrálva ismerjük meg e furcsa család tagjait, akiket a nemmindennapi sztárparádé tagjai érzékletesen formálnak meg. A filmek esetében általában nem túlságosan elegáns könyvforma jelen esetben működik, valami meseszerű és pillekönnyű aurát teremtve bűvöl el minket. Ebben az atmoszférában viszont jól működnek azok az abszurdhoz közeli, frivol felhangok is, kicsit olybá tűnik számomra, mintha a Rövidre vágvá-t épp befejező Robert Altman és Kurt Vonnegut közös munkába fogtak volna. Ez azonban többféle ok miatt nem valósulhatott meg, Wes Anderson és állandó alkotótársa Owen Wilson producer, forgatókönyvíró, és aki Eli Cashként játszik is a filmben, határozottan jó munkát végzett, nem szokványos családi filmjük érdekes, szórakoztató alkotás. A zenék válogatását egy hajdani legendás punkzenész végezte, Mark Mothersbaugh a Devóból, de már a robotrockon túllépett, szerteágazó műveltséggel. Példaértékű a zenék használata a filmben, hangulatot teremtenek, és nem a múló, tünékeny divatoknak akarnak megfelelni. Jut eszembe, divat! Sokaknak biztosan eszébe fog jutni a nemrég bemutatott Zoolander, a Trendkívüli című mozi, nem véletlenül, hogy miért is, arra rá fognak jönni. Ez tuti. Tuti mozi azoknak, akiknek bejön a Vonnegut-összes, a Beatles: Lucy in the Sky with Diamonds, és a Zoolander.

port.hu/pls/fi/films.film_page

Legalább tizenöt éve lottózom, szerencsétlenségemre állandó számokkal, így abbahagyni sem tudom, mert mi van, ha éppen akkor húzzák ki a számaimat, amikor már nem is játszom? Így hát nincs más választásom, mint hétről hétre kitartóan bámulni a nyeretlen szelvényt, amelyen természetesen a saját számaim közvetlen a tuti nyerők mellett vannak. No meg a húzások közti időben azon fantáziálhatok, hogy majd a jövő héten, és majd biztos megnyerem, és majd mihez kezdek a rámszakadó milliókkal. Persze, örökölhetnék is... Na, de kitől?

Longfellow Deeds példának okáért, örökölt. Neki volt kitől. Ráadásul nem is aprópénzt, kereken 40 milliárd dollárt, egy médiabirodalom 49 %-át, focicsapatot, kocsikereket, csillagos eget. Így megy ez Amerikában, ha van az embernek egy multimilliárdos nagybácsikája, akinek viszont csak egyvalaki az örököse. Deeds azonban rezignált egykedvűséggel veszi tudomásul siralmas anyagi helyzetének fenekestül való felborulását. Ő egy isten háta mögötti kisváros, Mandrake Falls egyetlen pizzériáját vezeti, valamint termékeny rímfaragóként fűzfapoétáskodik a helybeliek legnagyobb megelégedésére. Mandrake Falls tökéletes ellentéte a pénzéhes, sodró, embertelen nagyvárosnak, ahol az ismeretlen nagybácsi felépítette mindenható birodalmát. Itt még tudnak az emberek egymásra mosolyogni, mindenkinek van a másikra néhány perce, a pizzériát jókedélyű beszélgetés tölti be, s ahol könnybe lábadnak a szemek Deeds naiv, kissé bárgyú, de tiszta és a jó erkölcs igazságát dicsőítő költeményeit hallva.

A 40 milliárd hívószavára Deeds azonban a faluból másodikként és kissé kelletlenül kiteszi a lábát, de mi tagadás, az ismeretlen nagyvárosra gyermeki csodálkozással mered. Pedig ott csupa-csupa veszély és csalárd gáncs leselkedik rá a gátlástalan és szenzációhajhász média, a haszonleső, kíméletlen igazgatóság személyében, ám rendíthetetlen hősünk egy csetlő-botló riporternő személyében igaz szerelmet, a bizonytalan nemi irányultságú flamencótáncos komornyik személyében hű barátot talál. Hogy ez neki a mesés örökség elvesztését jelenti, vállrándítással veszi tudomásul, hiszen várja vissza az ő kis faluja, Mandrake Falls. De itt nincs vége még a mesének, az események sodrát váratlan tényezők kuszálják össze, ám a végén minden(ki) a helyére kerül.

Frank Capra 1936-os, Oscar-díjjal jutalmazott klasszikusának (Mr. Deeds Goes To Town) Steven Brill által elkövetett újrafilmesítése minden ízében hű a nagy amerikai erkölcsprédikátor szellemiségéhez, ha kisebb és főleg, jelentéktelenebb részletekben modernizálódott is. A meglehetősen banális erkölcsi tanmesét egyrészt Adam Sandler nagy elődeihez, Jimmy Stewarthoz és Gary Cooperhez képest visszafogott, humorral teli játéka teszi a mai nézők számára is fogyaszthatóvá, míg Winona Ryder szende riporternője igazi mai figura, Steve Buscemi hihetetlenül szemforgató alakítása (Beteg Szem), valamint John Turturro frenetikus őrült spanyolja egyaránt ellenállhatatlanok.

Frank Capra kíméletlen és elementáris igazságkeresése annak idején is megosztotta a közönséget, sokaknak ciki volt, míg mások tudtak lelkesedni. Azt hiszem ma sem lesz ez másként, erről a Capra-remake-ről is fognak fanyalogva kijönni emberek, de azt hiszem, a nagy többség szemei csillogni fognak, hiszen egy megejtő, "bár csak igaz lenne" tündérmesét láttak, megtűzdelve néhány egészen eredeti viccességgel. Egyszóval: sírunk, vigadunk. Vagy: micsoda tingli-tangli!

port.hu/pls/fi/films.film_page

A megújulni vágyó magyar film egyik újabb tehetsége, mondanom sem kell talán, abból a már-már legendássá váló, de mindenképpen igen jól menedzselt Simó-osztályból került ki, - kár, hogy a tanítványok sikerét a Tanár Úr már nem érhette meg!- ahonnan Hajdú Szabolcs (Macerás ügyek), Török Feri (Moszkva tér), vagy éppen Pálfi György (Hukkle). Erdélyi Dániel Előre! című filmjének legközelebbi padtársa Török Feri Moszkva tere az eddig debütált Simó-nebulók közül, mivel Hajdú artisztikusabb, öntörvényű törekvései, valamint Pálfi sajátos és érzékletes kísérletei másfelé vezetnek, míg Török, és most már Erdélyi is, a hagyományosabb, laza, sztorizós filmezést választották.

De Töröknél nincs, vagy csak érintőlegesen és áttételesen van szó politikáról, emlékszünk, ugye: -Ki a pöcs az a Nagy Imre?-, addig Erdélyi filmjét vastagon belengi az átkos közelmúlt áporodott és nejlondzsörzébe pállott illata. Az immár tizennyolc év távlatából már kedvesnek tűnő történet egy gyerekkori barátság történetét meséli el fiatalos bájjal, tehetségesen. Zoli és Miki ötödik osztályos tanulók jó barátok, még a padban is egymás mellett ülnek. Közösen eszelik ki kiskamaszos csínytevéseiket, becsületükre legyen írva, a balhét is közösen viszik el. Amikor Miki szellent az órán, Zoli vallja be e bűzös tettet; rejtekhelyük titkát senkivel sem osztják meg, a szülői tiltás ellenére együtt lógnak el zombifilmet nézni haverjukhoz, akinek szülei a napokban seftelték az új videomagnót. Egyszóval, hatalmasabbnál hatalmasabb balhék, az igazi baj azonban nem ez. Miki apja hatalmas ember, párttitkár, míg Zolié csenevész értelmiségi, aki munkaidejében szamizdatokat másol, röplapokat terjeszt, már az elhárítás is, valódi Nagy Testvérként, figyeli őt. Mindenki tud mindent a másikról, a szigorú szülők természetesen tiltják egymástól a két fiút. Szökést tervelnek ki: várja őket a jó meleg Afrika! Csinos osztályfőnöknőjük azonban felhívja magára a két apa figyelmét, és a szálak egyre veszélyesebben bonyolódnak össze.

Az összebonyolódott szálakat, a forgatókönyvet is jegyző Erdélyi tehetségesen, ügyesen bogozgatja, arról nem ő tehet, hogy az igazi tutiságot ő sem tudja - tán nem is akarja- a múlt rendszerről elmondani, ez, valószínűleg elmondhatatlan, még pár tíz évig. Sikerül viszont hiteles környezetet teremtenie, jók a ruhák, a tárgyak, az akkortájt divatos szófordulatok, a zeneválasztása viszont pocsék. Korabeli Bikini és KFT számok modern, számítógépes feldolgozása annyira fantáziátlan, hogy fáj. Egy Ötvös Csöpi-moziba sem menne el már, és egyébként is, annyiszor hallottuk már azt az unalmas elektromos dobhangot, hogy nyugodtan el is lehetne felejteni. Egyébként a legtöbb magyar film szerény közönségsikerének az a legnagyobb oka, hogy rossz, gyenge a zenéje, legyen az kísérőzene vagy akármilyen betétdal. Ettől eltekintve azonban könnyed, nosztalgiázós, szórakoztató kis filmet láthatunk, kedves poénokkal, a csinos Marozsán Erikával, szende, ám csábító tanárnőként, Gáspár Sándorral, a tahó párttitkárként, de kaptak egy-egy mondatot olyan "nagy öregek" is, mint Garas Dezső, Bodrogi Gyula, vagy Hollósi Frigyes. Az általam ismeretlen Váta Lóránd Zoli apjaként annyira civil, hogy szerepeltetése friss lendületet, hitelességet ad a filmnek. Pohárnok Gergely biztos fényképezése dicsérendő, folytatja a magyar operatőr-iskola nemes hagyományait. Az Előre! című film sikere nem kétséges, ahogy a rendező is, a közönség is biztosan emlékszik az általános iskolás évekre, egy kis nosztalgiáért még talán mindenki elmegy a szomszéd moziba. Akik 84-ben voltak ötödikesek, azok most épp 28 körül tartanak. Ők a legtöbbet moziba járó korosztály, így hát: Előre!

port.hu/pls/fi/films.film_page

Sajátos, bár nem előzmények nélküli műfaj az "egész estét betöltő" természetfilm a mozikban. Persze a műfajt ismerjük a tévéből, kezdetben az egyetlenből, "Kisfilmek a nagyvilágból", Cousteau kapitány kalandjai, Széchenyi Zsigmond nyomában, stb., majd megjelentek az erre szakosodott csatornák, ahol a cápák, delfinek és krokogyílusok mellett láthatunk néha más állatok, ne adj' isten növények életéről is érdekfeszítő természetfilmeket. A mozikban már merészebb vállalkozás ilyesmit bemutatni, hiszen másfél órán keresztül a madarak röptét bámulni meglehetősen unalmas lehet, legalábbis így gondolhatják a producerek. Akik viszont annak idején látták Homoki Nagy István csodálatos filmjeit, más véleményen vannak. A Vadvízország vagy a Gyöngyvirágtól lombhullásig közönségsiker volt, a hat évestől a hatvan évesnél idősebbekig tömegeket varázsolt el a természetes kiválasztódás darwini drámája. Aztán emlékezhetünk később Godfrey Reggio felkavaró és gondolatébresztő öko-kantátájára, a Koyaanisqatsi-ra, Powaqatsira és a Naquoyqatsira, illetve ezek zanzásított és könnyedebb folyományára, a Barakkára. Ezek azonban nem a szó szoros értelmében vett természetfilmek voltak, hiszen nem egy-egy állatfaj életét, inkább az egész Földet, annak múltját, jelenét és jövőjét tárgyalták, bennefoglalva az összes már kihalt és még élő lényt is. A francia Mikrokozmosz - A füvek népe már közvetlen előzménye a Vándormadaraknak. Annyiban legalábbis mindenképpen, hogy ugyanaz a lelkes stáb készítette mindkettőt. De amíg a Mikrokozmosz körülbelül egy négyzetméternyi földterület parányi lakóinak egynapi életét mutatja be, addig a Vándormadarak Földünk legnagyobb utazóit mutatja meg nekünk, karnyújtásnyi közelségből. Főszerepben a V alakban repülő vadludak, sarki szulák, gólyák, énekes hattyúk, szürke gémek, darvak, albatroszok, császárpingvinek és hasontollú társaik.

Mit várhatunk egy korszerű, egészestés természetfilmtől? A kor technikai színvonalának megfelelő bravúros és látványos képeket, nagyívű aláfestő zenéket, minimális kommentárt, hadd kapcsolódjunk ki egy kicsit a mindennapok őrjítő zakatolásából. A Vándormadarak mindezt tudja, a kommentár ugyan annyira minimális, hogy csak elvétve fordul elő, és csak találgathatjuk, milyen csodálatos madarat látunk éppen, a film szerkesztése is néha-néha bukdácsol kicsikét, de ezek most nem lényeges dolgok. Hiszen amikor a kellemesen légkondicionált teremben, kényelmes székben ülve, Dolby sztereóban gágognak mellettünk a ludak, a futballpályányi vásznon alattunk terül el a Föld, szárnyalunk, mint Ikarusz szerette volt annak idején, de minket nem fenyeget a zuhanás, hiszen ez az csak egy mozi, ami nem szól semmiről, csak a repülésről, a végtelen, szabad térről, a szárnyalásról...

Csodásan szép felvételek, amelyek képesek érzékeltetni a repülés semmihez sem hasonlítható szabadságát, kellemes kísérő zene, amely megfelelően hangsúlyozza a minimális dramaturgia csúcsait. Tökéletes színészi alakítások sora, a címszereplőktől az utolsó statisztáig. Másfél óra tökéletes kikapcsolódás, stresszhelyzetben dolgozóknak, brókereknek, multilevelmarketing és titkos ügynököknek kötelező! Mobiltelefonokat kérjük kikapcsolni, a biztonsági öveket bekapcsolni!

port.hu/pls/fi/films.film_page

Azon a napon vékony fátyol takarta el a napot, de nem volt hideg, sőt eléggé fülledt idő volt. Délután fél öt tájban jól megérdemelt sörömet fogyasztottam épp az egyik, általam szívesen látogatott kocsma teraszán, amikor egyik ismerősöm huppant le mellém:
- Hallottad? Kitört a harmadik világháború, bombázzák New Yorkot! - Első hallásra szimpla, munka utáni tudatmódosulásnak tudtam be barátom izgatottságát, aztán egyre több forrásból nyert megerősítést a szörnyű hír; két, öngyilkos terroristák által eltérített repülőgép csapódott a New Yorki ikertornyokba, majd nem sokkal később még egy, a washingtoni Pentagonba...

Azóta eltelt egy év, az új világháborút eddig megúsztuk, viszont megismerhettük az Al Kaida, vagy Oszama bin Laden nevét, és ha úgy adódik, repülőgépes utazásunk is egy új, de határozottan kellemetlen érzéssel gazdagodott.

Azóta eltelt egy év, az amerikai mozikba is visszatértek a kegyeletből letiltott terroristás, robbantós akciófilmek, a porból és kőből álló Afganisztánt a hős szövetséges haderő kőből és porból álló kietlen sivataggá változtatta, az ártatlan és a bűnös afgánok feje fölött és körül. Eltelt egy év, és a világ más lett azóta, a patetikus megemlékezés szólamai az amerikai kormányra maradtak, tizenegy filmes, a világ különböző tájáról, a legkülönbözőbb kultúrákból, vallásokból érkezve megalkotta a maga saját, művészi megemlékezését az új évezred első legborzalmasabb napjáról. Tizenegy művész, tizenegy, egyenként és pontosan tizenegy percnyi gyöngyszeme a 2001-es év szeptemberének tizenegyedik napjáról. A művészek közt vannak ismert, nagy nevek, s vannak kevéssé ismertek: Youssef Chahine Egyiptomból, Claude Lelouch Franciaországból, Amos Gitai Izraelből, Idrissa Ouedraogo Burkina Fasóból, Imamura Japánból, Alejandro Inárritu Mexikóból, Ken Loach Angliából, Mira Nair Indiából, Samira Makhmalba Iránból, Sean Penn Amerikából és Danis Tanovic Boszniából.

Meghökkentő, felkavaró, a jó értelemben vett tudat- és gondolattágító hatással bíró remekművek ezek mind, mentesen minden hivatalos és hazug pátosztól, mélyen humanista, mélyen pacifista, minden alkotó azt kéri tőlünk különböző hangvételben: legyünk megértőek a vallási, kulturális mássággal, minden ember érték, óvjuk és védjük azt, nem létezhet szent háború, mert semmilyen háború nem lehet szent. És Isten dicsőségének fénye vezessen minket, de ne vakítson el!

Ajánlom hát az egyiptomi Chahine líraian vicces, a francia Lelouch szomorú és szerelmes, az izraeli Gitai meghökkentő és okos, a Burkina Fasó-i Ouedraogo üdén fiatalos és komikus, Imamura japánosan brutális, a mexikói Inárritu képzőművészi igényű, felkavaró, az angol Loach értelmes és széles látókörű, Mira Nair szembevágó és arcpirító, az iráni Makhmalba szellemes és tanulságos, az amerikai Penn zseniális és csodaszép, valamint a bosnyák Tanovic mélyen emberi és rokonszenves megemlékezését 2001 szeptember 11.-ről, nem elhallgatva azt sem, hogy néhol (pl. Velencében) komoly botrányt is sikerült aratnia. Sejtem miért. De nem értem.

port.hu/pls/fi/films.film_page

Még mielőtt ez a majdhogynem number one idióta cím elriasztaná jobb érzésű olvasóimat, sietek leszögezni, hogy sokkal jobb az, ami utána jön. Mondhatnám úgy is, ez az egészen jó kis film érdemtelenül kapott ilyen debil címet, persze, tudom én, a kiélezett versenyhelyzet, a marketingstratégia, meg minden; de könyörgöm, miért alulról kell kerülgetni egymást? Felülről talán elegánsabb lenne... Nna, mindegy, szóval On-lány, tehát on-line, vagy dróton keresztül kapott lány, vagy mi.

John olyan igazi szürke, fazontalan, tizenkettő egy tucat bankfiúcska London legkülsőbb külvárosában. Munkaidő kezdetétől lejártáig ül a bankfiók ablakában, kényszeredett és nagyon angol, tehát rém érdektelen társalgást folytat munkatársaival, akik egyszerűen csak úgy jellemzik őt: az igásló. Természetesen John magányos, de hála korunk nagy találmányának, az Internetnek, intenzíven keresgél társat a hálón, mígnem talál is egy megfelelőt, egyenesen a távoli Oroszországból. Nadja, az orosz diáklány nemsokára érkezik, John izgatottsága egyre fokozódik, egyik lábáról a másikra állva toporog a reptéren, de úgy tűnik, minden hiába, a moszkvai gép összes utasa eltávozott már, ám Nadja sehol. John csalódottan indulna haza, mikor szeme megakad egy gyönyörű, hosszú lábú, nyúlánk lányon, aki szemmel láthatóan szintén vár valakire. Kisvártatva kiderül, persze ő Nadja. John elképedése csak akkor fokozódik, amikor kiderül az is, hogy a lány egy mukkot sem tud angolul. Nem kétséges, házaséletük eléggé akadozva indul, hiszen nem tudnak beszélgetni egymással, az ágyban viszont jól elboldogulnak. Egyszercsak két furcsa figura érkezik, kiderül, a lány orosz barátai jöttek születésnapot köszönteni. A vendégség aztán egyre jobban elhúzódik, a dolgok vesznek egy csomó nem várt fordulatot, senki sem az, aminek elsőre látszik, de a végén mindenki megkapja azt, ami neki jár.

Ennyiből is valószínűleg sejthető, hogy jelen esetben egy jó kis romantikus vígjátékot kaphatunk a pénzünkért. A kriminális szálakkal alaposan átszőtt történetben a hálóval fogott orosz menyasszonyt Nicole Kidman alakítja, egészen jól, a szerep kedvéért még jó néhány mondatot oroszul is megtanult Mrs. Ex-Cruise. Johnt Ben Chaplin alakítja komoly komikusi vénával, ő tipikusan az a színész, akit már mindenki látott valamilyen filmben, de senki sem tudja pontosan melyikben, viszont jó volt, arra emlékszünk. Én sem tudom momentán, hogy korábban mikor és hol, de Ben most is jó. A hívatlan orosz vendégekként láthatjuk Vincent Casselt és Matthieu Kassovitzot, akik külön-külön legutóbb a Bíbor folyókban, illetve az Amélie-ben, együtt pedig a kitűnő Gyűlöletben tűntek fel, és ki, többek között. Jelenlétük garancia a minőségre, nincs ez másként most sem, mintha azokat a srácokat látnánk, akik Fekete Ibolya Bolse Vitájában még itt voltak, de azóta tovább mentek nyugat felé, de főleg alaposan bekeményedtek.

Jez Butterworth első rendezői próbálkozása ez a könnyed, szórakoztató, romantikus krimi-vígjáték, mi tagadás, jól sikerült, ígéretes munka, nem markol ugyan túl nagyot, mint azt mifelénk tenni szokták a kezdő filmesek, de amit felvállal, jól oldja meg, de természetesen nagy köszönettel tartozhat a kiváló főszereplő négyesnek is, hiszen nélkülük azért nyilván más lett volna a debütálás. Persze a jó rendező abban mutatkozik meg legelőször, hogy jó és megbízható munkatársakat választ, úgy, mint jelen esetben történt.

port.hu/pls/fi/films.film_page

K.J., a neves hazai sportriporter szokta mondogatni azon keserves pillanataiban, mikor magyar labdarúgó-mérkőzést kényszerül közvetíteni a tévében, hogy milyen jó is lehetne, ha a csapatban egy igazi egyéniség is kergetné a labdát. Egy olyan játékos, akire a szerényebb képességű többség felnézhet, aki szellemes játékával, váratlan húzásaival, stílusával fazont adhatna a csapatnak, aki akár egyetlen villanásával eldönthetné a meccset. A magyar pályákon manapság nemigen találni ilyen játékost, külföldön inkább. A filmezés némiképpen hasonlatos játék a labdarúgáshoz, annyiban mindenesetre, hogy mindkettő csapatjáték. Egy igazán nagy színész-egyéniség azonban el tudja vinni a vállán a viszonylag gyengécske sztorival rendelkező filmet, egy tehetséges rendező ötleteivel, ritmusával fel tudja rázni a kissé fásult stábot, a végeredmény így lehet egy nézhető film is, a nézhetetlen helyett.

Manapság a film világában vitán felül az egyik legnagyobb színész-egyéniség Sir Anthony Hopkins. A romantikus drámától az akció-krimin keresztül a horrorig minden műfajban jeleset alkot, amelyet a szakma díjzuhataggal honorál, az Oscart is beleértve. A Bárányok hallgatnak Hannibálja filmtörténelem, de emlékezetes filmjeinek se szeri, se száma, a Napok romjai öreg komornyikjától Drakuláig, Nixontól Picasso-ig sok-sok figurát formált meg emlékezetesen, ő valóban olyan figura, aki bármilyen filmet sikerre visz. Most azonban eléggé nehéz dolga akadt, hiszen egy első látásra teljességgel szokványos, ergo érdektelen kémfilmben kell játszania. Egy idősödő CIA-ügynököt alakít a Rossz társaság című krimiben, aki önnön figyelmetlenségéből fakadóan elveszti társát, egy fontos akció közben. Az akció egy atombomba megkaparintására irányul a feketepiacon, még mielőtt a terroristák csapnának le rá. A társa volt a beépített ember, most azonban a világ veszélybe kerül, kiderül azonban, a társának van egy ikertestvére, aki jelenleg jegyüzérkedésből és alkalmi DJ-ként dolgozva tartja fenn magát, csillogó intelligenciáját a snell sakkpartikban éli ki a téren. Képességeit tekintve ideális CIA-ügynök lehetne, ám a srác nem így gondolja. A tapasztalt öreg kémnek nincs más választása, a lehetetlent kell megvalósítania: a szabadszájú, szakadt punkból kifogástalan titkosügynököt kell faragni, méghozzá kilenc nap alatt!

Láthattunk már néhány filmet, hasonló sztorival, az öregnek be kell tanítani a zöldfülű fiatalt, de a fiatalnak nem fűlik hozzá a foga, de aztán mégis minden jól sikerül, Amerika ismét megmenekül, stb.; legutóbb a kémes típusból talán a Magyarországon is forgatott Redford/Pitt-páros játszmáját. Van még aztán ilyen rendőrösbe, katonásba, vadászosba... Ez most a kémes variáció. Ettől eltekintve nincs is a filmmel sok baj, mint azt a felvezetésben céloztam, Anthony Hopkins elviszi a filmet lazán, fut, rohan, lő, fiatalokat megszégyenítve. A rendező Joel Schumacher vérprofi (Összeomlás, 8mm, Batman és Robin, Ha ölni kell..., stb.) most is megbízhatóan feszes ritmusban tartja a filmet, és aki mindehhez a pénzt szerezte, az Jerry Bruckheimer, az egyik legnagyobb hollywoodi producer (Bad Boys, Armageddon, Pearl Harbour és még sok nagy siker). Tutista csapat, biztosra megy a film is, nem lóg ki semerre a nagy átlagból, gyenge pontja a másik főszereplő, a fekete Chris Rock. Fejhangon elővezetett hiphopos ágálása megoszthatja a nézőket, komikusi vénája tagadhatatlan, én mégsem tudok elképzelni egy tenorban ágáló rappert, aki egyébként CIA-ügynök. Bár az az igazság, nem is tudom igazán, hogyan néz ki egy valódi titkos ügynök...

port.hu/pls/fi/films.film_page

Minden idők (Stirlitz 17 pillanatát kivéve) legnagyobb kémje - ki ne ismerné e nevet? - James Bond volt a filmvásznon. Az ismert történelmi okok miatt viszonylag későn ismerhettük meg kis hazánkban e figurát, igaz, ekkor egyszerre többféle formában, Sean Connery-től Roger Moore-on, és másokon keresztül a mai Pierce Brosnanig. De ezek részletkérdések, a lényeg a bemutatkozás: - My name is Bond. No meg a rengeteg gyönyörű nő, az elmaradhatatlan vodka-martini, az elképesztő mütyürkék, az íróasztalból léghajóvá transzformálódó kütyük és egyéb ketyerék, valamint az, hogy soha, egy pillanatig sem forgott veszélyben Földünk, hiszen Bond mindig a résen volt. Persze, mint a nagy mitikus hősök általában, ő sem kerülhette el sorsát, a hálátlan utókor megalkotta paródiáját, Szőr Austin Powers személyében.

A túlzottan bolyhos mellszőrzetét akkurátusan fazonra borotváló Powers ügynök azonban nem sokban hasonlít a nagy elődre. Míg Bond sármos hódító, addig Austin gügyögő és hablatyoló szexmániákus, Bond elegáns, Austin tiritarka rikító öltönyei és ingjei inkább egy kezdő, szexualitásában bizonytalan stricire emlékeztetnek, valahonnan a hetvenes évek közepéről, talán a híres Studio 54 diszkóból. Bond okos, bátor, Austin ügyefogyott, sőt ütődött, mégis ugyanúgy gazdag sikerekben, mint elődje. Az eddig elkészült két Austin Powers rész, a Szőr Austin Powers és a Kicsikém - Austin Powers 2. mintegy előzményeként most megismerkedhetünk Austin Powers és örök ellenfele, Dr. Genya közös ifjúkorával, valamint többszörös időutazáson átesve tanúi lehetünk, ahogy a bohókás szuperügynök természetesen ismét megmenti a Földet. Többet a film sztorijáról nem árulok el, aki tanúja volt az előző két résznek, az menthetetlenül úgyis benevez a következőre is, aki pedig csak most kapcsolódik be, annak meg mindegy. Annyit még, hogy a címben szereplő aranyszerszám az az, amire kapásból gondolnak, bár nem látszik sohasem. A film látványvilága amúgy hitelesen idézi a korai James Bond filmeket, valahogy úgy, mint az a bizonyos Beastie Boys-klipp is, bár a mai kor technikai színvonala lehetőséget ad szinte akármire...

A címszerepet alakító Mike Myers még további három szerepben tűnik fel: természetesen ő Dr. Genya, a gonosz tudós, ő Dagi Dög, a skót szumóbajnok, és ő a hímtagját bearanyoztató holland bájgúnár, Goldmember, azaz Aranyszerszám is. Mike Myers legendás alakja egyébként az amerikai szórakoztatóiparnak, a híres MTV-s Saturday Night Live-ban tűnt fel, majd a szintén e zenecsatornához kötődő, de már mozivászonra szánt Wayne's World 1-2-ben lett világhírű, a két korábbi Austin Powers rész közönségsikere azonban minden várakozást felülmúlt. Ez az új rész is elsősorban a Music Television közönségére számít, hiszen a másik főszereplő nem más, mint a sikeres Destiny's Child énekesnője, feltűnik Britney Spears is egy pármondatos-lihegéses epizódszerepben, egyébként is rengeteg zene szól a filmben, bár a heavy metál nem soul manapság, de a táncbetétek is a klipptévék világát idézik, a humor pedig erősen altesti, bár a South Park mélységébe talán nem merészkedik. Mellékszerepekben láthatunk két brit mozi- és színházlegendát, Michael York és Michael Caine személyében, nyilván valamiből nekik is élni kell, de hogy mit keres itt statisztaként John Travolta, Kevin Spacey, Danny de Vito, Tom Cruise, Gwyneth Paltrow, sőt maga a legfőbb moziguru, Steven Spielberg? Az elszánt merészek megtudhatják.

port.hu/pls/fi/films.film_page

Kezdetben a biciklizés teljességgel közömbös volt számomra. Nem mondom, ha idejekorán, csak úgy hozzám vágtak volna egy igazi verseny Favoritot, a csehszlovák sportipar egyik csúcsteljesítményét, elképzelhető, hogy korábban felébredt volna bennem a vágy az országúti kerékpározás iránt, ez azonban nem történt meg, így a bringa csupán egyszerű közlekedési eszközként funkcionál esetemben. Az igazat megvallva, el sem tudtam képzelni, mi lehet érdekes abban, hogy valaki esőben, szélben, vagy éppen tűző napsütésben tekeri a pedált, és még ez tetszik is neki. Ráadásul még vannak olyanok is, akik ugyanilyen zord időjárási körülmények közepette nagy tömegben kinn állnak az út szélén, és szurkolnak. Rajonganak. Imádják azokat az inas, nyurga fickókat, a bicikliversenyzőket. Merckx, vagy Indurain nagyobb sztár az ő szemükben akárkinél, sőt, még bárkinél is. A Tour, vagy a Giro a franciáknál, illetve olaszoknál nagyobb esemény szinte a focivébénél is, ez aztán végképp nem fért a fejembe. Aztán néhány évvel ezelőtt, a tévé előtt, élő közvetítésben és hűs szobában, rákattantam a Tour de France varázsára. Órákig bámulva a monoton tekerést, valami furcsa, meditatív állapotba kerültem, úgy éreztem, mintha én is ott taposnám a pedált a többiekkel, közben soha nem látott, gyönyörű tájak suhannak el mellettem, idilli falvak kanyargós utcácskáin surranunk végig, itt-ott emberek hagyják a kocsmaasztalon italaikat, hogy az úthoz futva (nekem is) tapsoljanak, kiabáljanak, ... Azóta rendszeres nézője vagyok a kerékpárversenyeknek, a tájékozatlanabbaknak jelentem: jelenleg a rákot is leküzdő Lance Armstrong a Király, és egy Bodrogi nevű magyar is ott tapos valahol a tömegben...

Ghislain Lambert is ott taposott valahol a tömegben, talán már húsz éve is annak, mikor még Eddie Merckx volt a mindent győző, legnagyobb bajnok. Persze, Ghislain nevére nem emlékszik senki sem, ez így természetes is, hiszen nem nyert soha semmit, egyszerű csapattag, "vízhordó" volt csupán. Pedig már gyerekkora óta egy cél hajtotta: Ő, mármint Ghislain Lambert legyen a legnagyobb bajnok, nagyobb még Merckx-nél is! Az elszántsággal nem, csak a természetes adottságokkal volt némi hiba, Ghislain egyszerűen nem született bajnoknak. Szívós munkával mégis beküzdi magát egy kiscsapatba, ahol aztán becsületesen dolgozik, amíg lehet. Rájön ugyanis, hogy aki eredményt akar elérni, annak doppingolnia kell. Természetes, hogy ő lesz az, aki az ellenőrzésen elbukik. Aztán később egyszer sikerül a média középpontjába kerülnie azzal, hogy sorozatosan utolsó lesz. Élete legnagyobb "sikerét" éri el ekkor. Jól fizető reklámszerződések, interjúk, úgy tűnik, Ghislain élete, ha kissé furcsán is, de révbe ér. Hősünk lelkiismerete azonban fellázad, és kiszáll abból, ami eddig a mindent jelentette neki.

Ennek a névtelen hősnek az életét, kálváriáját ismerhetjük meg Philippe Harel elbűvölően kedves, megható és mulatságos filmjében, nem megkerülve olyan rázós témákat, mint a doppingolás, a média és a reklám hatása a kerékpáros sportra (is). A fő hangsúly azonban a kisember eleve kudarcra ítélt küzdelmén van, mi az, ami mégis motiválja az embereket a kilátástalan küzdelemre, tehetség híján, de nagy szorgalommal, kiskapuk és kis csalások útján, de mégis becsületesen, hogyan élhetünk úgy, hogy az jó legyen. Hogyan éljük túl, hogy nem lehetünk nagy bajnokok? Benoit Poelvoorde (Ghislain Lambertként) zseniális játéka, a hiteles és ismerős hetvenes évekbeli miliő, az ellenállhatatlanul mulatságos szituációk kiválóan és dinamikusan ellenpontozzák a kellően hosszadalmas verseny-jeleneteket, jóleső és tanulságos szórakozást nyújtva nemcsak a sportfilmek kedvelőinek. Mondhatnám, kötelező penzum.

port.hu/pls/fi/films.film_page

Izland Európa legészakibb, legtávolibb pontja, világunk potenciális vége. Nem sokat tudhatunk e vidék nevezetességeiről, bár Björk biztosan beugrik sokaknak. Relatíve sok az egy főre hulló Nobel-díj, csakúgy mint a hó. Van még tűz is, víz is, gejzírek és vulkánok formájában. Körülötte meg sok-sok tenger. Azt, hogy van izlandi filmművészet, már csak bennfentes kevesek sejtik, művelőinek kimondhatatlan neveit megjegyezni talán ők se bírják. Figyelem, mondok akkor egy viszonylag egyszerűt: Baltasar Kormakur! Ő készítette el kettőezerben a 101 Reykjavík című érdeklődésükre számottartó, és jelen írás tárgyát képező művet.

Fogalmam sincs, mit jelenthet a 101 Reykjavík, talán egy postacímet, ahol éli eseménytelen életét a maga 28 évével tinédzsernek kevéssé nevezhető Hlynur. Reggel felkel, másnapos, fürdés, szörf a neten, kocsma, valami lány becserkészése, hazavitele, majd reggel felkel, stb., stb. Anyja áldott lélek, ritkán noszogatja, talán kéne valami munkát keresni, egyébként megfürdeti, alsógatyát vesz neki, úgy gondoskodik róla, mintha még mindig a hatéves fiacskája lenne. Lola, a temperamentumos spanyol nő flamengóra oktatja a jegesnek éppen nem mondható izlandi hölgyeket, Hlynur anyját is, így a srácnak először nem tűnik föl, hogy egyre sűrűbben tűnik fel kicsiny lakásukban. Marad vacsorára, aztán később már éjszakára is, végül teljesen odaköltözik. A furcsaság az, hogy a két nő alszik együtt. -Atyaisten! Az anyám leszbikus!- döbben rá Hlynur. Ezen még viszonylag könnyen napirendre lehetne térni, viszont a szilveszteri vad tivornyában a fiú is összejön a spanyol Lolával. Az új évben az is kiderül, hogy Lola teherbe esett! A nők boldogan várják a gyereket, Hlynurban azonban valami komolyan széthullott.

Az eddigiekből kiderül nem akármilyen filmről van szó. A vázolt helyzet drámai, ám Kormakur rendezőnek sikerült valami egészen vicces dolgot kreálnia belőle. A végeredmény olyan, mintha a boldogságtól ordítozó Todd Solondztól elindulnánk Kevin Smith videotékájához, de valahogy útbaesne Török Feri Moszkva tere. Persze nincs köze konkrétan egyik filmhez sem, ám az a világ, amit Hlynur és haverjai képviselnek, az dettó. Ezek az izlandi csákók ugyanazt teszik legszívesebben, mint budapesti, vagy new jersey-i kollégáik, tehát semmit. A semmit. A segély jön, az sörre meg fűre elég, kaja van otthon, a kábelen jön a pornó, mi kell más? De mindig történik valami bibi, amely kizökkenti ezeket a léha, kedves lúzereket megszokott kerékvágásukból. Hlynur esetében ez családi állapotának nehezen meghatározhatóvá válása, ami átmenetileg kicsit összezilálja, no a szálakat nem, de a fiút azért éppen eléggé, mi pedig bízhatunk abban, a végén minden rendben lesz. Rendben lesz. Tanulság az van, benne a filmben, el nem árulom.

Baltasar Kormakur filmje nemcsak nyilvánvaló kuriozitása miatt érdekes, sodró lendületű, tehetségesen szerkesztett, túl nagyot mondani nem akaró, ám vidám, kissé meredek témája ellenére is életközeli, emberi, szórakoztató, jó kis mozi. Ha a forgalmazó az amerikai konkurencia agresszív marketingjét kicsit túl tudja kiabálni, talán a nyár egyik meglepetése, nem várt közönségsikere is lehetne, mindenesetre a betévedők jól fognak szórakozni, ebben biztos vagyok.

port.hu/pls/fi/films.film_page

Francois Ozon e sorok írójának egyik fontos, új keletű kedvence, szögezném le még rögtön az elején. Így nem lehet meglepő, hogy véleményem szerint a 2001-ben készült A homok alatt című új filmje is kitűnő alkotás. Hathat ez mentegetőzésnek is, de úgy gondolom, mindenkinek lehet egy-két ilyen új felfedezettje, akik az első alaposan bevitt mélyütés után csinálhatnak akármit, mélyen megrendülve és jó nagyot rábólintva várjuk a következőt. Ennyi előítélet jár egy tündöklő tehetségnek. Amúgy is elég kevés szaladgál belőlük manapság szerte a világban.

Pedig, vagy éppen ezért Ozon nem tör könnyű babérokra. Rendre rázós témát választ, homoszexualitás, vérfertőzés, öngyilkosság, könnyen eshetne a közhelyes fogalmazás, az olcsó hatásvadászat csapdájába, ezeket azonban valami hihetetlen biztos stílus- és formaérzékkel, tűéles látással könnyedén átugorva azonnal felismerhető, egyéni, a szó jó értelmében vett művészetet csinál, unikumként ebben a ránk zúduló, szimpla szórakoztatóipari dömpinggé silányuló mozgókép-áradatban.

A homok alatt egy középkorú nő drámája. Marie jó módban, nyugalomban és békés unalomban él férjével, Jeannal. A nyarat tengerparti házikójukban töltik, ugyanúgy, mint mindig, évek hosszú során át. Ugyanazok a rutinok, a ház kulcsa a szokott helyen, a tavalyról maradt bor ugyanolyan pimpós, mint tavalyelőtt, és azelőtt, ugyanarra az elhagyatott strandra mennek napozni, ahová eddig is, és így tovább... Egy nap Marie elalszik a napon, Jean úszni megy. Marie mire felébred, férje sehol, örökre eltűnt. A valódi dráma ezután következik: hogyan éli meg Marie férje elvesztését, hogyan próbál új életet kezdeni, hogyan keresi a választ a tragédiára? Öngyilkos lett-e Jean, vagy baleset történt? Hibáztathatja-e Marie valamiért sajátmagát? A férje elvesztésébe ténylegesen beleőrülő nőt éppen ez a tragédia segíti hozzá az élet igazi és valódi értékeinek felismeréséhez, de csak akkor, amikor azok egyben elérhetetlenekké is váltak.

Kíméletlen, őszinte, kemény, mégis finom, érzékeny, mélabús film. Egyszerűen nem fér az agyamba, hogyan lehet képes ez az éppen csak 35-öt betöltött fiatal rendező ilyen elképesztő hitelességgel, száraz tényszerűséggel, tökéletes éleslátással ábrázolni egy több évtizedes, lassan és csendben kihűlő házasság lényegét rejtő mindennapjait. Mintha már megélte volna! Persze az is lehet, otthonülő gyerek volt, és nézegethette szüleit nap mint nap.

Ugyanaz a végletesen szikár, szűkszavú, ám a velejéig hatoló elbeszélésmód, mint a Vízcseppek a forró kövön transz-szexuális kvartettje esetében, de mentesen annak erősen stilizált látványvilágától. Az, akkor, ott helyénvaló volt, itt egy átlagházaspár átlagéletének átlagtragédiáját kellett megjeleníteni, a csendet, a kiüresedést, a lassú és lágy összeomlást, ehhez nem kellenek nagy képek, csak ellesett pillanatok. De azok nagyon, és meg is vannak hiánytalanul. Egy hanyagul a szék karfájára dobott zakó, egy félig szívott cigaretta, egy mindennapos kérdés: -Felhúztad a vekkert?-, egy szótlan reggeli, egy rutin félmosoly néha, mint jelen esetben is, többet elmond, mintha agyon lenne magyarázva: amikor itt volt, ki nem állhattam, de most, hogy nincs, mennyire hiányzik.

Nem szólok a példás zeneválasztásról (Philippe Rombi), nem szólok egy nagyszerű színésznőről (Charlotte Rampling), bízom abban, értő közönsége lesz e filmnek, amely nem akciódús, nem látványos, nem robbannak kocsik, nincsenek a Földet mindenáron megmenteni akaró hősök, nincs happy end. Ebben a filmben csupán egy szuverén, tehetséges művész beszél emberekről, emberi nyelven, gondolkodni és érezni képes embereknek. Nem nagy dolog. Hanem a legnagyobb.

port.hu/pls/fi/films.film_page