Werner Herzog, a német rendező, aki képes lett volna az amazónai őserdőbe operaházat építeni (Fitzcarraldo), ismét dzsungelben tapicskol. Ezúttal magát Batmant szívatja meg alaposan, bár meg kell vallani, Christian Bale keményen állja a sarat. Herzog ismét kedvenc témáját boncolgatja, a főhősét egy számára idegen környezetbe pottyantja és megnézi, mihez kezd most. Szerintem gyerekkorában legtöbbet azzal szórakozott, hogy hangyákat, bogarakat potyogtatott vízbe, tűzbe, mindegy hová, ahol azoknak biztos nem jó, és nézegette őket. Később filmjeiben ugyanezzel szórakozik, csak már emberekkel.

Ezúttal a laoszi dzsungelbe dobja le Dieter Denglert, a német származású amerikai pilótát. 1965-ben járunk, a vietnami háború kezdetén, Dengler hadnagyot (Bale) egy titkos akcióban lelövik, és rövidesen a Vietkong amerikai Vietnamos-filmekből jól ismert dzsungelbéli bambuszbörtöneinek egyikében találjuk, néhány már évek óta ott sínylődő amerikai, vagy amerika-barát rab társaságában. Ebben a pillanatban el is felejthetjük a Rambo- és Missing in Action-filmek dramaturgiáját, nincs Stallone, és nincs Chuck Norris, hanem csak a lucsok, az izzasztó és fullasztó zöld pokol, egy csomó érthetetlen nyelven kiabáló csenevész, de életveszélyesen pszichopata őr, és van a szenvedés. Herzogot ez érdekli, mi történik a rabokkal, hogyan élik túl, hogyan esznek, amikor nincs mit enniük, hogyan fosnak be a nadrágjukba, hogyan alszanak kalodába zárva, ilyenek, effélék. A menekülés képei is inkább valamiféle profán, túlélésért járt keresztút stációi, mint egy akciódús menekülés. Kvázi Pillangó 2. Bale nagyot alakít, szerintem, ezt a faszit nagyon durván kell alázni rendezőileg, és akkor zseniális teljesítményre képes, de nagyon jók a partnerei is: Steve Zahn és Jeremy Davies. Meglepetésként hathat, hogy Herzog még humort is képes ebbe a kétórányi kínszenvedésbe belecsempészni, bár ez a humor inkább az a fajta groteszk és nagyon fanyar humor, amivel például Vonnegut beszél a háborúról. A végletesen lesoványodott rabok az állandó éhségtől már lassan megbomló agyából kígyóznak elő olykor meglehetősen bornírt beszólások, a börtönben élhető nyomorúságos élet pedig már annyira elképzelhetetlenül embertelen, hogy már szinte abszurdként nevetséges. Hol tárolnák a rabok a szökésre eltett rizst, mint az állandóan náluk hordott kézi-WC aljában...

Herzog nem moralizál azon, hogy mi értelme a háborúnak, mit keresnek ezek az emberek ott, ahol semmi keresnivalójuk, ezt a kérdést elintézi azzal, hogy Dengler hadnagy pilóta és repülni akart, s az volt ennek a legegyszerűbb módja, hogy beállt a seregbe. De ha már ott van, ahová került, mit kell megtennie, hogy viszonylag emberként kerülhessen ki belőle. Hát, sok mindent. Tanulság ezen kívül nem nagyon van, a film mégis kifejezetten érdekes addig, míg Dengler meg nem menekül. Nem moralizál, nem sugall és nem manipulál, mint az egy poszttal ezelőtti Éhség című film, csupán beavatja a nézőt, egy mozifilmtől maximálisan elvárható mértékben, milyen lehet ellenséges terülten elveszve lenni egy embertelen dzsungelben. Aztán jön a kötelező csillagsávos farok, ami az eddig stabilan tartott 7 pontot jól lehúzza 5/10-re, már az asanisimasa szerint. Ha nem lett volna a végén örömujjongás és zászlólengetés, ha Herzog lett volna annyira karakán, hogy elvágja a filmet ott, amikor úgy tűnik, hogy Dengler esetleg megmenekülhet...