Most, hogy sikerült elegánsan félrelépni Christopher Nolan legújabb filmjét övező, óriási hype elől, azért a napnál is világosabban látszik, hogy ez is csak egy lufi a sok közül. Szép, színes, trendi, de mégiscsak lufi. Másképpen mondva, a tetszetős csomagolás igen egyszerű, pikkpakk kis szerkezetet takar: Az Eredet nem több tulajdonképpen egy szimpla, egyszerű bankrablós filmnél, melyet egy tehetséges forgatókönyvíró (Nolan) innen (Mátrix), onnan (Aranypolgár) elcsent motívumokból, agyafúrt cselekményszövéssel gyúrt egybe. Világot azonban ez a film nem vált, stílust, műfajt nem teremt, emberek nem fogják miatta ezentúl másképpen látni a világot - vagy ha mégis, akkor talán el kellene tűnődni azon is, hogy eddig láttak-e belőle egyáltalán bármit is.

Nem rossz film az Eredet, csak éppen kissé túlértékelt. Heist-(vagyis bankrablós)filmek között azonban mindenképpen kiemelkedő. Itt még a legbiztonságosabban őrzött svájci széfnél is rejtettebb trezort kell feltörni hőseinknek: egy ember tudatalattiját. Egy ötletes fordulattal azonban onnan nem ellopni, hanem oda a tulaj tudta nélkül (höhöhö, hiszen a tudat alatt vagyunk!) éppenhogy be kell csempészni valamit: egy gondolatot, ami eddig meg sem fordult ott. A film tulajdonképpen erről az akcióról szól, amit egy ügyes álomrabló (Cobb - Leonardo Di Caprio) és kis csapata visz véghez. A film a szokásos ötlet(megbízás)-tervezés, szervezés-végrehajtás kisebb bibivel-kasza-léc cselekménysorra épül, mely a speciális környezetben, az álom tudattalanjának "síkjaiban" zajlik, melyhez egy, a film fősodrához nem igazán illő, de marketingszempontból mindenképpen ügyes türkkel egy melodramatikus szálat illeszt a forgatókönyvíró (Nolan): Cobb a különböző álomsíkokon való szörfölés közben saját felesége elvesztése miatti traumájába is belebotlik, amit fel is kell valahogyan dolgoznia. De aki álomszörfre adja fejét, nyilván fel is köti a gatyáját... Amúgy Nolan az Eredet forgatókönyvének első változatát akkoriban írta, amikor első nagy sikerét, a Mementót is, a körkörös, önmagába, önmagához visszatérő narratív séma ugyanaz mindkettőnél, a tartalom más.

Azonban míg a Mementónál minden energiáját a film egyetlen kérdésének megoldására (ki a gyilkos?) fordítja, addig későbbi filmjeiben (a Batman: Kezdődik-től) már a megfelelő, egyedi és szemkápráztató látványvilágra koncentrál. Ez a Denevérember leporolása alkalmával még hathat üdítő erővel, főleg hogy az egyik legnagyobb amerikai popkulturális mítoszt érinti, azonban más filmjeinél (pl. Prestige-nél, bár az sok más szempontból jóval erősebb film és ennél) már elsősorban a tömegigények kiszolgálásával a mind nagyobb bevétel elérését szolgálja. Látványos film tehát az Eredet is, azonban az agyat már messze nem dolgoztatja meg úgy, mint a Memento. Az élet egy álom, az álom valósága igazi valóság-e, mi van, ha az életedet is csak valaki álmodja, ezek azért meglehetősen egysíkú szellemi kalandok, melyek filozófiai mélységű kibontásában ne is reménykedjünk. Az álom különböző fázisait, "síkjait" ugyan leírja a tudomány is, de hogy abban fizikai lökések segítségével, ráadásul a külvilágból, álmon kívülről indított fizikai behatásokkal tudjanak beavatott személyek ide-oda ugrálni, azért elég gyerekes, mondhatni pofonegyszerű ötlet. Az ilyenekre szokta mondani Woody, hogy: Bár csak minden ilyen flottul menne! Na és akkor hogy képzeljük el ezeket az álomsíkokat? Mint egy krémest, végtelen kiterjedésű lapokból? És akkor mi van a legmélyebb szint alatt? Vagy a legfelső szint - ami ugye az ébrenlét - felett? Hiszen, ha horizontálisan végtelen az adott álomsík, akkor miért kell behatároltnak lennie vertikálisan? Ha belemegyünk a filmben látványosan ábrázolt képlékeny álombéli tér felfogásába, akkor is kézenfekvő a kérdés, ha ez az egész határtalan, akkor miért látom annak határait? Ha a kollektív tudattalanban vagyunk képesek (mert másképpen hogyan?) behatolni mások álomvilágába, akkor annak érzékelt környezetét, háttereit, eszközeit miért a velem hozott "építész" tervezi meg? Persze, nem is érdemes ennyire részletesen belegondolni, hiszen az Eredet mégis csak egy akció-thriller, érdekességképpen, erős scifi felhangokkal. De Rambótól sem kérdezzük, hogyan tud 100-at lőni a 30 lövetű tárból, legfeljebb kiröhögjük. Válasz úgy sincs, vagyis csak egy lehet: a "csak". A bibi csak az, hogy az Eredet kérdéseit maga a rendező veti fel, válaszai azonban neki sincsenek. Csak a "csak", mert úgy akarom. Ezért jó rendezőnek lenni, de ezért rossz figyelmes, gondolkodó nézőnek, mert így csak bosszankodom, ahelyett, hogy tiszta sor alapon elmeséljen egy hihetetlen sztorit, amit játszi könnyedséggel elhiszek neki. Nolan azonban szemfényvesztő, filozófiát sejtet, holott szó sem lehet efféléről. Az Eredet túl látványos, túl sok benne az akciójelenet, lövöldözés ahhoz, hogy komolyan el lehessen gondolkodni a felvetett problémákon, az álom különböző szintjeinek megjelenítése erősen meseszerű, ráadásul erősen sugallt is, a folyamatos déja vu ellenére is. Nekem ne mondja meg senki, milyen az én tudattalattim. ha pedig megmondja, akkor az már nem az enyém. Ennyire egyszerű.

Végig vártam a filmben, mikor jutnak már el végre a széfhez, mikor tudjuk meg, mi is itt a rózsabimbó, s mikor végre jóval több mint két óra múlva megtudjuk, már nem is érdekel: ez a film legnagyobb hibája. Ennek oka pedig egyértelműen a mismásoló, nagyotmondó és nagyot mutatni akaró rendezői attitűdben keresendő. Az intellektualizálás és a érzékekre ható látványzuhatag kizárja egymást. Nem emlékszem például a film szereplőire. Nem emlékszem Leo arcára, tekintetére... Pedig van neki, tudom. Csak éppen nem ebből a filmből. Asanisimasa: 6/10