Az autizmus a film egyik legtöbbet feldolgozott "slágerbetegsége" (ne akadjunk fel most azon, hogy sokan vitatják betegség voltát, és inkább tartják rendellenes agyműködésnek, túlkompenzált viselkedészavarnak, bárminek), Oscar-, és egyéb díjak tömkelegét hozta eddig alkotóinak (Esőember->Egy csodálatos elme ragyogása, stb.), azt hiszem, nem lesz ez másként a Temple Grandin esetében sem. Nyilvánvalóan, a nap 24 órájában a falat bámuló katatóniás nem lehet közönségkedvenc, sem a levedző fekélyekkel borított testű leprás, sem más undorító kórban szenvedő nyomorult. Az autizmus, főleg annak enyhébb válfajai (pl. az Asperger-szindróma) viszont, azzal, hogy az ilyen pácienesek sokszor meghökkentő szellemi teljesítményre képesek, magas szinten sakkoznak, zenélnek vagy éppen lazán vonnak fejben gyököt, könnyen vívják ki az átlagos képességekkel megáldott átlagosan normális nézők figyelmét, még akkor is, ha ezek a rendkívüli emberek csak igen korlátozottan képesek normális érzelmi kapcsolatok kialakítására.
Temple Grandin szintén Aspergeres, a mai napig él, s köszöni szépen, jól van, betegsége teljes tudatában járja a világot és teszi azt, amit az életéről, pontosabban ifjú koráról szóló filmben is tesz. Amellett, hogy az állattenyésztési tudományok elismert doktora, világszerte tart előadásokat az autizmussal való együttélés lehetőségeiről, így adva erőt, ötleteket és tudást sok szülőnek, akik gyermeke Grandinhoz hasonló cipőben jár.
Mick Jackson meghökkentő képi megoldásokkal és hanghatásokkal operáló életrajzi filmje ügyesen illusztrálja, vajon Grandin hogyan látja a világot, s bár nyilvánvaló a didaktika, kicsit olyan ez, mint amikor a Vakok napján bekötött szemmel bóklászunk az erre a célra kialakított labirintusban. Itt, most mégis helyénvalónak gondolom a tanítói attitűdöt, mert a film tárgya élő, valós személy, akinek élete valóban követendő példával szolgál a hozzá hasonlóknak, de az ún. normális átlagembereknek is. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is lelkesedni fogok az állattartás humánus módozatai iránt, vagy legalábbis egy ilyen topikot felvető film iránt, melynek főszereplője ráadásul egy szemeit ijesztően forgató, széles, darabos mozgású, hangosan, szinte kiabálva beszélő törtékeny autista nő. De hát így van. Nem tudom, valójában milyen személyiség Temple Grandin, de ahogy Claire Danes (igen, A Júlia) őt megjeleníti, az igen meggyőző. Sokszor iszonyúan sok, de milyen legyen egy fiatal nő, aki ráadásul minden tekintetben más is, és aki akaratát és zseniális gondolatait egyszerű, tagbaszakadt, szaros nadrágú, nem éppen vibráló szellemiségű tehenészlegények csökött és ostoba ellenállásán akarja keresztülvinni? Elbűvölő alakítás egy minden egyes percében elbűvölő filmben. Asanisimasa: 9/10