A tavaly elhunyt Frank McCourt hazánkban is nagy sikert aratott önéletrajzi regényéből rendezte ezt a filmet Alan Parker, mely több olyan néző véleménye szerint is méltó filmes változata a regénynek, akik korábban olvasták a regényt. Nem sok ilyen van a filmtörténetben, hogy egy korábbi, sikeres irodalmi mű rajongói ne esnének azonnal neki a mozgóképes változatnak. Persze, a filmet rendező Alan Parker sem mondható nyeretlen kétévesnek, sem filmesként, de még irodalmi művek filmre adaptálásában sem: életművének jó részét irodalmi és/vagy színpadi művek feldolgozásai teszik ki.
Cinikusan persze ezt értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Parkerbe nem sok eredetiség szorult, persze az nyilván a józan értékelés másik véglete lenne. Az Angyal a lépcsőn, miképpen Parker legtöbb filmje, egy igen tisztességes, nívós munka, mondhatnám mestermű. 145 perces hossza már önmagában jelzi, hogy a rendező kezét nem kötötte nagyon semmilyen produceri nyereségérdekelt kicsinyesség, hiszen ennyi minimum kell egy éveken átívelő cselekményű regény méltó megfilmesítéséhez. McCourt regénye -így a film is- egy Frank nevű ír kisfiú felcseperedésének története. Frank nyilván az író, maga. A huszadik század húszas-harmincas éveiben vagyunk, Frank és családjának sorsa mai ésszel alig felfoghatóan nehéz. Brooklynnban kezdődik a történet, ahonnan Frank családja, a szokásostól eltérően, vissza kénytelen emigrálni a "lucskos, nyirkos Írországba", ahol az emberek tömegeit az éhínség és a tüdővész gyilkolja. Ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy Frankék helyzete mennyire nem irigylésre méltó. A sokgyermekes család hullik, mint az eső, van a filmben jónéhány temetés. nem várt csattanó nincs, és nem is lehet a film végén, hiszen McCourt 66 éves korában írta meg a regényt, így nyilvánvaló, hogy Frank túlélte szörnyű gyermekkorát. Komor hangulatú a film, a nap talán csak a legutolsó kockákon süt ki először, azonban rengeteget esik. Szinte árad a dohos penészszag a filmből. Hányás fröccsen, ürülék loccsan a házak közötti utca közepén futó árokba. Elvakult ír nacionalizmussal feltupírozott bigott katolikus hit az emberek egyetlen mentsvára, egyben sorsuk kerékkötője is. Frank családja és szinte a teljes ír társadalom ezt mókuskereket hajtja. Komoly probléma az alkoholizmus, Frank apja révén tapasztalja meg ennek áldatlan hatásait. Azonban rank mégiscsak felnő, és még a szerelmet is megtapasztalja, igaz, azt sem sokáig - szerelme megismerkedésüket követően, hamarosan meghal tüdővészben. Azonban, a lentnél nincs lejjebb, és a sors kereke előbb-utóbb felfelé kezd lódulni...
A film éppen csak annyira dagályos, hogy még emészthető maradjon. Ahogy Parkernél megszokhattuk, néha túlhúzza művét szentimentál-fokozatba, amit aztán biztos érzékkel rendre vissza is tud rántani néhány földhözragadtan ocsmány jelenettel a reáliába. Atmoszféra-teremtése hibátlan, tökéletes illúziót keltő. Igen jó a film szereposztása, remek Robert Carlyle az alapvetően szerencsétlen, kilátástalan sorsát megoldani nem tudó, gyenge jellemű, alkoholista apaként, visszafogottságában megrázó Emily Watson, és remek a Franket három különböző életkorában alakító gyerekszínész is. Azonban maga a sztori, egészen a halvány reményt keltő végkifejletig annyira szomorú, hogy nem könnyű nézni a filmet. Viszont, ha beszippant, akkor már nem is enged. Aprókat lehetne kötözködni, lehetett volna belemenősebb a durva jeleneteknél Parker, lehetett volna sarkosabban szólni az ír katolicizmus képmutatásáról, hogyan hunyt szemet emberek tragédiája felett és hogyan méricskélt kettős mércével, nyúlhatott volna szabadabban McCourt regényéhez, azonban a végeredmény így is hatásos, felkavaró és megrendítő mű. Asanisimasa: 8/10
