Ami most a román filmgyártásban folyik, az azért közel van a zseniálishoz. Nagy időket élnek. Gyakorlatilag nulla pénzből, ésszel, leleménnyel, valódi művészi kifejezőerővel olyan alkotások sorát teszik le az asztalra, hogy az ámuló Nyugat nem győzi rájuk aggatni a különböző díjak özönét. A Rendészet, nyelvészet is ilyen, ez Cannes-ban nyerte a zsűri különdíját.
Biztosan sokan utálják is, hiszen ritkán látható ennyire rideg, embertelen film, tele olyan végtelenül hosszú snittekkel, amilyeneket szinte a mi Bélánk se engedne meg magának. Ráadásul 
ezek a jelenetek a lehető legközönségesebb brassói hétköznapokat rögzítik. Iskolások jönnek-mennek, hátukon táskával. Egy autó leparkol, egy másik elindul. Egy fiatal zsaru három gimnazistát figyel, akik egy jointot pöfékelnek az iskola udvarán. Semmi mást nem csinálnak, nem árulják, nem tukmálják rá a spanglit másokra, egyszerűen lazítanak egyet. Ahogy Cristi, a rendőr meg is állapítja egyik egzakt nyomozati jelentésében, semmi jelét nem mutatják annak, hogy veszéllyel lennének a társadalomra. Mi pedig figyeljük Cristit, ahogy figyel. Tiszta Mások élete, csak éppen itt nem a figyelő (és a megfigyeltek) személye az érdekes, hanem inkább maga a rendszer, ami többek között, ilyen megfigyelések útján működik, illetve ahogyan ez a rendszer működik. De a "hogyanra" még sokáig kell várnunk, viszont megéri.
Corneliu Porumboiu egy pofonegyszerűen zseniális módszert talált ki ehhez: soha nem ment három lépésnél se közelebb, se távolabb egyetlen szereplőjétől sem. A film szinte összes jelenete ebből a stabil megfigyelő pozícióból van felvéve, ami egyrészt döbbenetes hitelességet ad neki, másrészt, hosszúságából adódóan, alaposan próbára teszi a néző türelmét. Nem könnyű nem is egyszer tíz percig nézni néhány méter távolságból Cristit, ahogy néz.
Cristi lelkiismeretében halvány kétely merül fel. Feltétlenül le kell tartóztatni ezeket a gimiseket, akik a román törvények szerint könnyen kaphatnak akár nyolc évet is, miközben csak felelőtlenül elszívnak egy marihuánás cigit? Érdemes e jelentéktelen eset miatt tönkretenni ilyen ártatlan és fiatal életeket? A lekiismeretfurdaláshoz azonban nem társul mély etimológiai, szimbolikus logikai és nyelvfilozófiai ismeret, Cristi nemhogy a jelentéselméletben nem jártas, az egybeírás-különírás egyszerű szabályaival sincs tisztában. Ezekkel a "magas" tudományokkal való direkt, sőt már szinte abszurd módon didaktikus találkozása fogja okozni a film katartikus csúcspontját, melyben a szemünkbe irányított reflektornál is fényesebben nyernek értelmet meg az addig tartó, elviselhetetlenül hosszú, jobbára érdektelen snittek. Olyan ez a film, mint a hegymászás: 90% szenvedés és 10% élvezet, mégis milyen sokan bevállalják ezt a 90%ot, a 10% extázisa fejében. Nos, itt ugyanez van, pepitában. Irdatlanul nehéz film, de megérte végigszenvedni. Asanisimasa: 9/10
