Végül is, abban mindenképpen igaza van Roger Ebertnek, az egyik legbefolyásosabb amerikai filmkritikusnak, hogy "ha másért nem is, de filmre kívánkozó történeteik miatt mindenképpen szerethető a brit uralkodócsalád". A díjakkal és jelölésekkel már eddig is alaposan megszórt A király beszéde című film valóban egy jó, de főleg szép történet a ma regnáló Erzsébet angol királynő papájáról, a valaha dadogós VI. Györgyről, valamint logopédusáról, a diploma nélküli, bukott ausztrál színészről, Lionel Logue-ról. Csalódnék is, ha nem szakadna rá egy vájdlingnyi Oscar nemsokára...
A film, Tom Hooper rendezése, pikkpakk mainstream film. Csodálatosan van fényképezve (Danny Cohen). Kiválóan megírt párbeszédek szórakoztatják a nézőket egy jól szerkesztett történetben, aminek megértése ráadásul nem okoz fejfájást senkinek sem (David Seidler), úgy, hogy mégis szól valamiről (elsődlegesen olyan örök értékekről, mint barátságról, tiszteletről). Ennyi általában önmagában elég szokott lenni legalább 2-3 jelölésre, és még akkor nem beszéltünk a két (három, négy) színészről, akik akkorát játszanak, mint ide a Globe Színház. Szóval, benne van mindaz, ami Hollywood termékeiben szerethető. Én a szintén tavalyi (és szintén kitűnő) A Single man-ben figyeltem fel Colin Firthre, milyen baromi jó színész ez a pali, az ő kifinomult, visszafogott színészi eszközeivel és mély intellektualizmusával. Úgy tűnik, 2010 a csúcs éve lesz, a Jóisten sem menti meg egy Oscartól, hiszen azért is, és ezért a dadogós királyért is jelölve van a legjobb férfi alakítás díjára. Azt kell, hogy mondjam, dőljön össze az egész puccos kóceráj, ha nem kapja meg valamelyikért, hiszen mindkettőben nagyon jó volt. Én sem hittem el, de mind a két kezemmel szorítottam a szék karfáját, és előredőlve drukkoltam, hogy miközben ő is majd szétrobbant a vásznon, szemei dülledtek, a halántékán lüktetett az ér, de nem ám úgy, ahogy elképzelik, hanem finoman, visszafogott angol módjára, hogy mondja már ki azt a rohadt 'p' betűt... Méltó partnere ebben az erőfeszítésben Geoffrey Rush (Logue), aki megejtő eleganciával játssza a király logopédusát, közben séróból, autentikusan, mintegy mellékesen, mondja a híres Shakespeare-monológokat, mindemellett pedig pontosan érzékeljük azt a rendkívül összetett érzelmi, gondolati és lelki folyamatot is, melyen keresztülmegy, miközben a herceget, később királyt, egyszerű, ráadásul ausztrál közemberként, megtanítja folyamatosan beszélni. Helena Bonham Carter megejtően bájos, mint aggódó hercegné, majd királyné, ez azonban nem meglepetés, ismerjük őt. Felhívnám a figyelmet viszont Timothy Spallra, aki Churchillt alakítja, nem nagyon emlegetik őt a nagy hype-ban, pedig -bár arcával kissé sokat mórikál - hanglejtésében, beszédmodorában kiválóan vette le a későbbi háborút nyerő, legendás miniszterelnök figuráját. Ez persze, csak annak jön le, aki eredeti nyelven nézi a filmet: itt szögezném le, hogy máshogy NEM IS ÉRDEMES. E film valódi értékei csakis angolul jönnek le, a jellegzetes hangsúlyokban, modoros fordulatokban, a király dadogásában, Churchill whiskey-ízű benyögéseiben van az íze, zamata elrejtve...
Az angol királyi család bulvárízű sztoriján, a színészek brillírozásán kívül, szerintem a legfontosabb olvasata a filmnek az, hogy élesen rávilágít arra a sokat idézett, de választások alkalmával mindig elfeledett tényre, hogy a politika szereplői, az igazán nagyformátumú figurák milyen tudatosan használják az előadóművészet elemeit. A politikacsinálás eképpen egyféle showműsor, és talán így is kellene kezelni, nem feledve azt, hogy e műsor sztárjai nem fognak hazahúzni, miután letolták a haknit és felvették a lét, hanem ennél lényegesen hosszabb ideig, lényegesen nagyobb hatalommal játszadoznak, ha nem vigyázunk eléggé. Illusztrációval tele van a hócipő. Ezzel a királlyal, ebben a filmben viszont nincs baj. Ez egyedül a baj, ha értik, mire gondolok... Asanisimasa: 8/10