Érdekes, hogy a korabeli kritika mennyit lovagolt Nyikita Mihalkov nagyon orosz és nagyon prímaballerina-szerű sztárallűrjein, és mennyire keveset foglalkozott azzal (kevés kivételtől eltekintve), hogy a Csalóka napfény, minden puccos díja és elismerése ellenére (és azokkal együtt is) mennyire zseniális, elbűvölő, felkavaró, összetett és mégis 
közérthető, nemesen egyszerű filmalkotás!
1994-re érkezett el az ideje a Szovjetunióban (vagy hogy hívták akkor éppen), hogy méltóképpen fel lehessen dolgozni a sztálini diktatúra az orosz népre, társadalomra és kultúrára gyakorolt rémálmát. Nem véletlen, hogy ehhez a feladathoz éppen Mihalkov látott, láthatott neki, a tekintélyelvű orosz társadalom nehezen fogadott volna talán egy kevéssé ismert "gyüttment"-től ilyen dolgozatot, Mihalkov művészi hírneve, az általa és családja által betöltött társadalmi státusza mintegy predesztinálta őt e feladatra. Ehhez képest lett a film egzaktan zseniális.
A filmben aranysárga nyári napsütésben fürdőzik a folyóparti, vidéki dácsa, benne vidám élet zajlik. Nagypapa, nagymama, papa, mama, unoka, szolgáló, nagybácsi, sógor, koma ütik el a mindennapokat kacagással, játékkal, ugratásokkal és teázgatással. Hogy ilyen béke van, a harmincas években járunk, ahhoz kell, hogy a papa - Kotov ezredes, a forradalom hőseként - kiváltságos szerepet tölt be, amelyet a környező nép is feltétel nélkül fogad el. Kotov jó ember (maga Mihalkov alakítja), bár bajuszával emlékeztet Sztálinra (akinek megítélése ekkortájt még igencsak szeretettteli volt). Egyszercsak távoli rokon érkezik Moszkvából (Oleg Mensikov), aki felhőtlen jókedvével tovább gazdagítja eaz eddig is vidám hétköznapokat, senki sem sejti, hogy egy nagy fekete autó már elindult Moszkvából...
Mintha az Etűdök gépzongorára képeinek folytatását látnánk a film közel kétharmadában, ezt, a vidéki dácsalét megejtő, emberi és meleg, barátságos képeit senki nem tudja olyan szeretettel közvetíteni, mint Mihalkov. Ekkor még vicces közjátéknak fogjuk fel a gyakorlat közben eltévedő tankhadoszlopot, amely belehajt a falu aranysárgán hullámzó 
búzamezejébe, főleg, hogy Kotov, felhasználva forradalmi tekintélyét, elhajtja őket. A háborúra készülődő pionírőrs is csak a kor kötelező háttérkelléke, bár ahogy halad előre a film, egyre jobban válik idegesítővé az állandó mozgalmi dalolászás és a jelszavak skandálása. Vidéki élet kisszínes jelenete a címet kereső fuvarozó, aki sosem találja meg a rendeltetési helyet, ahová érkeznie kell. A dácsában minderről azonban tudomást sem vesznek, szól a zongora, csörrennek a teáscsészék, a cserfes unoka incselkedik mindenkivel. Tökéletesen olvad bele ebbe az idilli enteriőrbe a moszkvai rokon. Ahogy a nagy fekete autó megérkezik, azzal válik a film egyre sötétebbé, végül zárul brutális vérfürdőban.
A forradalom napfénye bizony csalókának bizonyult, látszólag fényt, meleget és életet hozott, a valóságban azonban sötétség, vér és halál borult az orosz földre. Mihalkov nem akarja mindenáron értelmezni ezt a korszakot, csupán elborult homlokkal ismételgeti: mit tettünk, mit tettünk. Filmje az orosz értelmiség felelősségének megállapítása, a film utolsó képei kíméletlen szembenézés a következményekkel, egyben nyers és igazságos ítélethozatal.
Az idei cannesi filmfesztiválon mutatták be a Csalóka napfény 2-őt, a hírek szerint igen kevés sikerrel. Ezt nem kellet volna talán már bevállani, bár Nyikita Mihalkov az eredeti Csalóka napfény utáni pályája politikai szerepvállalásai, allűrjei miatt már valóban problematikusak, ezek nagymértékben ki is hatnak későbbi filmjeire. Ez alkalommal azonban még csak a filmkészítéssel foglalkozik, mi nézők pedig ámulattal adózhatunk egy igazi művész zsenijének. Asanisimasa: 10/10
Egészen vicces, ahogyan a sokat átkozott, de annyira várt fogyasztói társadalom „megcsinálta” nekünk sztárjainkat, csakis most, csakis a mi szájunk ízének legjobban megfelelően. Hajdan persze elég volt egy tiszta égszínkék tekintetű, hullámos hajú pasi is, akinek elég volt minden faluban egyetlen helyet létesíteni, ahol imádatunkat célba juttathattuk. Ekkor még jobbára kétfajta ember volt: akinek van, és akinek nincs. Aztán már kevés lett ez az egy ház, mert egyre több ember kezdte mondani, hogy én unom ezt a hippit (persze, akkor még nem így hívták), én inkább ezt az égő tekintetű, göndör feketét szeretem. Mindenki kapott sztárjainak imádására alkalmas helyet elébb-utóbb, ahogyan a társadalom is cizellálódott. Az alja és a teteje még mindig úgy volt, hogy volt, akinek van, és sok volt, akinek nincs, de köztük megjelentek már az olyanok is, akiknek volt egy kicsi, másoknak pedig egy kic
sivel több, vagy akár kevesebb. Aztán az emberek elkezdték unni ezeket a régi, égő, vagy akár ábrándos tekintetű, szomorú pasikat, és másokat kerestek. Elszaporodtak az olyan házak, amelyeknek ugyanúgy egyetlen terme volt, mint régen, csak most nem egy furcsán feldíszített asztalt, hanem a terem végébe kifeszített vásznon villódzó fényeket néztek átszellemülten. A fények emberinek tűnő arcokat mintáztak, az emberek pedig rajongani kezdtek értük. Másoknak ez sem volt elég, és maguk közül választották rajongásuk tárgyát: azt, aki mindenkinél gyorsabban futott, úszott, biciklizett, focizott és teniszezett. Ahogy telt s múlt az idő, már ez sem volt elég, holott már lassan több sztár van az emberek fejében, mint 
csillag az égen. A szentek, filmcsillagok és sportsztárok mellett olyan végképp hétköznapi foglalkozást űző emberek is sztárrá váltak, mint néhány, szakmájához kivételesen jól értő, illetve ezt jól kommunikálni is tudó ügyvéd, fényképész, fodrász, sőt akad még tán sztárpolitikus is, bár ez utóbbi nyilván nem nálunk. Vagy itt van Keith Floyd, a részeges, Jamie Oliver, a meztelen, Nigella, a falatozó vagy Gordon Ramsay, a káromkodó szakács, akik nyomán a Mediterrán finomságok című film főszereplőjét, a csábos, tüzes, zseniális Sofíát, csak egyszerűen mint a világ legjobb szakácsát ismerjük meg.
újabb kulináris mítosz keltése a film témája, Sofíának ebben a filmben egy erős és különleges nőnek kell lennie, az alkotó, megannyi spanyol vígjáték és filmdráma írója, és soknak rendezője, Joaquín Oristrell vélhetően a szakácszseni státuszát tartotta legmegfelelőbbnek egy ilyen nő számára. Hogy fiktív személyről lehet szó, azt alátámasztani látszik az is, hogy a filmben csak homályos utalások vannak Sofía ételkreációira, melyek közül pl. a csokoládés szardínia meglehetősen szürreálisnak hangzik. A Mediterrán finomságok valójában egy egyenlő oldalú szerelmi háromszög igazi latinos, szenvedélyes és romantikus története, melynek csúcsában látjuk Sofíát, a talpán pedig a tipikusan kisvárosi, becsületes, szorgalmas és erős Tonit, a férjet, valamint a gazdag, nagystílű, dekadens és igazi léha macho Franket, mint barátot, mentort, szeretőt.
Oristrell, filmbéli hősnőjéhez hasonlóan, nem kerülgeti a forró kását, hanem belecsap a közepébe. Az általa elmesélt szerelmi háromszög olykor gruppenszexbe forduló hétköznapjai, és valódi latin temperamentummal fűszerezett hétvégéi a legjobb spanyol filmes hagyományoknak megfelelően jelennek meg a filmben, könnyeden, életörömtől átitatva, de mentesen például Almodóvar felkavaró drámaiságától. Igazi laza, nyári romkom ez, a jobb fajtából. Nem csöpög a méztől, nem kell hozzá százas csomag papírzsepi sem, de a benne elmesélt rendhagyó szerelmi kapcsolat azért van olyan pikáns, hogy az előbbiek hiányáért kárpótoljon. És mondom, lüktet az élettől a film. A szereplők szexisek és vonzók, Sofía szerepében Olivia Molina egészen magával ragadó, de a két srác is bejön, gondolom, a lányoknak. Mondják azt is, hogy Truffaut mester legendás 
beletartozik, az öntörvényű, vad és tulajdonképpen magányos hős, a hatalmaskodó helyi kiskirály, a becsületes barát, aggódó nők, csalfa szerető, tiszta szívű, spanyol ajkú szerelmes, aki mégis hoppon marad, csúszik a pohár a kocsmapulton, lovak, marhák, szilaj berúgások, párbaj. A végén pedig a főszereplő előírásszerűen tűz bele a lenyugvó napba. A viszonylagosan lassú tempója miatt még lehetne ez egy hagyományos western-film is, hiszen van ilyen jónéhány a filmtörténelemben, azonban legalább ennyi eleme van a filmnek, ami műfajtörő, illetve a western kliséit módosítva, átalakítva használja.
konfliktus. Részkonfliktusok (pl. Big Boy-Öcskös) persze adódnak a marhák ügyének kapcsán is, a kötelező párbaj is ez ügyben zajlik le, de meglehetősen sajátos formában, ilyet azt hiszem, filmvásznon még nem lehetett látni. Nem spojlerezem el.
ragaszkodnak a hagyományos marhaterelési módszerekhez, mégha ezen buknak is egy csomó pénzt, a helyi kiskirály azonban felhajtja az állatokat a kamionra és úgy szállítja őket a vásárba. Mindez azonban részletkérdés, a dráma a jelzett karekterek között, lelki szinten zajlik.
élesszemű meglátásokból, amit az Interben mutatott - rógott két gólt? Na és? Maga a holland válogatott játéka nem tetszik. Utálom, mégha eredményes is, eddig. Remélem a brazilok úgy kitömik őket, mint ahogy a hollandok minket. Ez utóbbi mondatból egyenesen következik, hogy a tegnapi nap másik meccsén a brazilok léptek túl Chilén, tulajdonképpen gond nélkül, bár aki nézte a meccset, az tudja, hogy a 3:0 ellenére szoros meccs volt.
egy ködszurkáló jellegű dokumentumfilmet láthatunk 
belőlük is olyan gazdag, beképzelt köcsög, mint az előbbi, mára már ősz, befolyásos, sőt mindenható hollywoodi urakból. A kérdés nyitott és nem is alaptalan.
túl nagy falat lesz nekik. Este a Brazília - Chile meccs kimenetele megjósolhatatlan: a chileiek képesek megverni a brazilokat, akik viszont mindig esélyesek akár a végső győzelemre is. A pillanatnyi forma és idegállapot fog dönteni, ahogyan szokásos ezt mondani. Csak normális bírók legyenek ma!
lepve, ha a csikánók küldenék haza őket. Az argentinok nyerik a vébét, szerintem. Vagy a hollandok...
türelmesen várnak a DVD-re és a magyar tévékre...), csak annyit árulnék el, hogy ebben az utolsó évadban az alkotók elsütöttek mindent, amit lehet. Lesznek (voltak) itt orosz maffiózók, arab terroristák, a legmagasabb szintekig vezető politikai összeesküvések, négyrészre osztott képernyő, tikk-takk, szóval minden, ami a mai világban reális veszéllyel előfordulhat a világ vezető hatalmát veszélyeztetve, Jack pedig már-már Chuck Norris-i magasságokba emelkedik problémamegoldó képességét illetően. A finálé pedig olyan...
van dolgunk. Kiefer Sutherlanden azért látszik, hogy őt is fogja az idő, meg az élet, így a végére eléggé pizzaképű lett már. Viszont senki nem bír olyan vészterhesen fojtott hangon hadarni, mint ő. A hírhedt gigakiharapós vallatási módszereit is képes a köbre emelni, emelett fut, lő, üt, mászik, szinte még repül is. És megfellebezhetetlenül igaza van. Egy akcióhőstől ennyit lehet elvárni, Jack, illetve Kiefer ezt atombiztosan szállítja.
Dimitris Siatopoulos El Greco – Isten festője című, erősen fikciós regénye alapján készült, egy nagy, globális El Greco-projekt keretében, melyben a film mellett festészeti verseny, és más rendezvények is megrendezésre kerültek Görögországban. A film minden idők egyik legnagyobb költségvetésű görög filmprodukciója, amely a hazánkéval majdnem azonos lélekszámú Görögországban 1,2 milliós nézettséget ért el. (Viszonyításképpen: nálunk a 250 ezres nézőszám már „eget verő” siker a mozikban, legalábbis manapság.) E sikerben van egy kis magyar részesedés is, a Tivoli-Filmprodukció a film egyik külföldi koprodukciós partnere.
afrikaiként muszáj lenne továbbmenniük. Remélhetőleg, a bírók ebben sem megakadályozni, sem túlzottan segíteni nem fogják őket - különben leégne a pofánkról a bőr, hiszen a meccset Kassai Viktor és teamje fogja vezetni.
Hogy mi kerül az asztalra...
Gasztronómiai thriller? Sportdokumentumfilm.
spanyoloknak, ha a svájciak is ikszelnek, tehát mindkét csapatnak győzelemre kell játszania, a kérdés, hogy ezt a viszonylag tét nélkül játszó ellenfelek hogy gondolják? Bár, matematikai esélye a továbbjutásra még Hondurasnak is van, ha nagyon megverik a svájciakat és Chile is a spanyolokat. Bírnám.
németek győznek, hiszen győztek. Szintén 1:0-ra, a ghánai oroszlánokat. Azonban mindketten mentek is tovább, a szerbek az ausszikkal pedig pottyantak a levesbe, annak ellenére, hogy az utóbbiak szimpatikusan küzdve legyőzték az előbbieket.