asanisimasa

A törékeny, de mindenképpen női testbe költözött, szuperképességekkel rendelkező terminátor figurája nem először bukkan fel a képernyőkön/filmvásznakon. A hagyományosan erősebbnek tartott nem képzeletét mindig birizgálja, ha a nők nemcsak kitárulkozó, lágy ölű nőstényként, hanem harcias, küzdelemre kész, férfias dolgokban is egyenrangú félként jelennek meg - botcsinálta vulgárpszichológusként megjegyezve, talán éppen a legtöbb férfiben  mélyen rejlő látens homoszexualitás egyfajta projekciójaként. Vagy az erővel, agresszíven valaha is megszerzett és megejtett nők iránti szégyenérezet kompenzációjaként, ki tudja...

A régi idők legendásan harcias, maszkulin népe volt a viking, kiknek késői leszármazottai a svédek. Érdekes módon, August Strindberg, a híres nőgyűlölő is svéd volt, Ingmar Bergman életműve is jórészt a férfiak  és nők -nála lelki jellegű, de úgy is brutális- csatározásairól szól, mondanom sem kell, Bergman is svéd volt. Stieg Larsson -aki férfi- mintha javítani próbált volna ezen a meglehetősen sztereotip, ám talán éppen ezért szemetszúró képen mikor megalkotta Lisbeth, a tetovált lány figuráját, akinek története Millennium-trilógia néven az utóbbi évek egyik legnagyobb könyvsikere volt Svédországban (autentikusnak tekinthető információk erről a szerző neve alatti linken). A megfilmesítés sem késlekedett sokáig, az első rész, A tetovált lány - A korrupció és gonoszság anatómiája, melyről itt fogok néhány szót szólni, a második és harmadik rész állítólag tavaly ősszel került bemutatásra a mozikban, illetve idén egy 12 részes tv-sorozat formájában, Svédországban.

A trilógia súlyát jelzi (és némi aggodalommal tölt el), hogy már az amerikai remake lehetőségeiről is szó van, nem akárkikkel a háttérben: az elején Quentin Tarantino és Brad Pitt nevét emlegették ez ügyben, végül, úgy tűnik, David Fincher fogja meg-remake-lni.. Pedig a svéd verzió sem egy igénytelen fércmű, Niels Arden Oplev rendesen odatette magát a témának és egy 152 perces, epikusan áramló krimifolyamot rittyentett az első részből. Ennek megfelelően messziről indul a történet, két szálban. Mikael (Michael Nyqvist) egy híres svéd oknyomozó újságíró, akit egy sajtóperben éppen leültetni készülnek. A svéd igazságszolgáltatás azonban komótosan működik, Mikaelnek nem kell azonnal a rács mögé ülnie, így el tudja fogadni egy gazdag és hatalmas nagyiparos felkérését, folytasson nyomozást egy a nagyiparos-dinasztiában negyven éve bekövetkezett felderítetlen halálesetben. Mikael jobb híján elfogadja az ajánlatot, és munkához lát, melynek következtében rövidesen náci sisakot hordó brutális, nőgyűlölő férfiak csontvázai hullnak ki a szekrényből. Ez az egyszerűbb vonal. A másik, elsősorban a felvetődő szexuálpszichológiai kérdések miatt bonyolultabb, összetettebb szál Lisbeth (Noomi Rapace) története, aki gyermekkorában elkövetett bűnéért már leülte büntetését, jelenleg gyámság alatt van és egy biztonsági cég nem hivatalos hackere. Fotografikus memóriával megáldott/megvert, szúrós modorú, erős, független nő, aki tetkókkal van szénné varrva. Bőrdzseki, piercingek. Az ő figurája miatt tartják egyesek feminista kriminek is a Milleniumot, hiszen a főhős egy öntudatos, erős, szuverén személyiség, aki ráadásul biszexuális is - ergo, semmiben nem szorul a férfiak segítségére. Éppen Mikael dolgai után nyomoz, a férfi megbízójának felkérésére. Így kapcsolódik össze a két szál, közben Lisbeth férfias határozottsággal és női leleménnyel megoldja saját magánéleti problémáit is, majd már Mikaellel közösen, felgöngyölítik a nagyiparos-dinasztia sötét ügyeit is.

A film amúgy szerkezetében egy tökéletesen hagyományos nyomozós krimi, meglepő fordulatokkal, csattanóval, a klasszikusok (pl. Agatha Christie) modorában elmesélve, ám modern kivitelben, nem elkendőzve a véres, már thrillerbe hajló bűneseteket és nem kerülve a naturalista szóhasználatot sem. Piciny társadalomkritikai élt is felfedezni vélek a mai svéd nagypolgárságot, a médiát és az igazságszolgáltatást illetően, amivel mindenképpen a krimi zsánere gazdagodik. (Az író Stieg Larsson meggyőződésesen harcos baloldali nézeteket vallott, ezt le kell szögezni akkor is, ha ezzel a ma divatosan jobbra forduló potenciális nézőket elriasztom. De ez legyen az ő bajuk.) A film méltóságteljesen, elbeszélő ritmusban hömpölyög, szépek a képek, a színészek a skandináv hagyományokhoz megfelelően mély átéltséggel játszanak. A kellő pillanatokban azonban fel is tud pörögni a film, bizonyos képsorok már szinte horrorba fordulnak - azonban a sztori ezt meg is követeli. Egy szóval, igényes, alapos krimi ez, sőt még egy picit több is, ha van rá bő két és fél óránk. Asanisimasa szerint: 8/10.

Nem egy ismeretlen Rejtő-feldolgozás és az eredeti angol címet tekintve (kb. Az örök kertész) nem egy növénynemesítés érdekfeszítő problematikáját boncolgató öko-vígjáték Az elszánt diplomata. A címszereplő Ralph "Angolbeteg" Fiennes valóban elszánt diplomata lesz a film közepére-végére, mégsem erről van itt szó igazándiból. A forgalmazó romantikus thrillerként jelöli eme alkotást, ami azért már jobban közelít a valósághoz.

Justin Quayle, akit Fiennes alakít, diplomata. Ám nem egy olyan közhelyes félmaffiózó félüzletember, saját számlára lobbizó öltönyös, aki ezt megfejelve esetleg még kettősügynök titkosszolga is. Inkább a nem beavatottak számára ismeretlen hivatalnoktípus, amilyen nyilván a legtöbb kül- és belszolgálati dolgozó országtól, társadalmi berendezkedéstől függetlenül. Előírásszerű, konzervatív öltöny, a nyakkendő sosincs félrecsúszva, a haj mindig nyírott és ápolt, tekintet kifejezéstelen. Tehát egy rém unalmas pasas, aki szabadidejében legszívesebben féltve őrzött növénykéivel bíbelődik. Ezért is meglepő, hogy éppen Tessával (Rachel Weisz) jön össze, aki nagyszájú, önálló és független nő, ráadásul aki különböző trösztellenes, emberi jogi és egyéb hasonló civil alapítványoknak lelkes, sőt talán túlzottan lelkes aktivistája. Ő maga is több alapítványt indított el, amelyek tevékenységét a kormány nem mindig nézi jó szemmel. Tessa tevékenységének színtere a nyomorgó, betegségektől sújtott, éhező Fekete-Afrika. Justin pedig annak a kormánynak dolgozik, amely szívesen kommunikálja magáról, milyen erőfeszítéseket tesz az afrikai nyomor felszámolására. Tökéletesen ellentétes jellemű, érdeklődésű és foglalkozású pár, nagy szerelem.

Ez kell állítólag a műfaji definíció romantikus- tagjának igazolásaképpen. A thriller részt Tessa brutális meggyilkolása jelenti, főleg, hogy megcsonkított holtteste mellett egy fekete orvos holttestét találták. A halvérű biokertész diplomata ennek ellenére, önmaga számára is meglepő módon veti magát bele egyfajta magánnyomozásba, amelynek célja kideríteni Tessa halálának valódi okát. Ekkor válik elszánttá. A nyomok Kenya szegénynegyedeibe vezetnek, ahol mindennapos a halál, szinte mindenki valamilyen halálos betegségtől szenved. Az európai gazdag államok kormányai, valamint a nagy gyógyszeripari konszernek nagy sajtócsinnadrattával rendszeresen gyógyszereket osztanak a feketék között. De a jótékonykodás mögött szörnyű titkok lappanganak, döbben rá Justin. Most már az ő élete is veszélyben van.

A film által felvázoltak szerint is nemcsak kis hazánkban hullanak jól termő táptalajra a különböző összeesküvés-elméletek magvacskái. Az egyik ilyen népszerű agyrém (vagy igazság, majd eldönti az utókor) szerint a halálos járványokat semmi másnak nem köszönhetjük ebben az észvesztő technikai és technológiai fejlődéstől száguldó korban, mint az extraprofitéhes nemzetközi gyógyszergyáraknak. Csak az ő érdekükben áll ez, ráadásul a kaotikus és civilizálatlan Fekete-Afrikában van bőven emberanyag betegnek, betegség elleni szérumot (és ezzel együtt más, fejlett országokban busás haszonnal eladható más gyógyszereket is) kikísérletezendő emberi tesztanyagnak egyaránt. Az Oscar-díjra jelölt Fernando Meirelles (Isten városa) által rendezett film legalább a problémafelvetés szintjén felvállalja ezt is, amivel viszont túl is lép a hagyományos romantikus filmek, összeesküvéses thrillerek és hasonlók szintjén. Nem csupán meghatni és szórakoztatni akar, hanem a szociálisan fogékony nézőkben gondolati csírákat elhelyezni, állásfoglalásra sarkallni őket. Hangsúlyosan a valóságot (vagy valóságnak hihető egyfajta filmes realitást) sulykolja a film, ennek célszerű és manapság már kissé túl népszerű eszköze a kézikamera. Ezt az eszközt elsősorban a tévéhíradók tudósításaiban alkalmazzák, illetve ezek reality-feeling-jét imitáló fikciós mozikban, mint ez is. Hatásos eszköz, az tény, ám mint ez alkalommal két órán keresztül kissé fárasztó nézni, szemnek és agynak egyaránt. A romantikus érzésünket előidézni szándékozó közeli és szuperközeli képsorokban pedig kifejezetten zavaró. És/vagy modoros. Ettől eltekintve, témaválasztásából fakadóan is, a cselekmény elővezetésében is egy kifejezetten feszült, izgalmas és igényes kis mozi ez, jóval a nagy átlagon felüli szinten. Asanisimasa: 7/10

Én tulajdonképpen örülök annak, hogy vasárnap mindenképpen olyan csapat lesz világbajnok a fociban, aki még sohasem volt: a spanyolok tegnapi játékukkal megérdemelték a döntőbe jutást. Kassai Viktor szerintem túl nagyvonalúan vezette a tegnapi meccset, néha elnézett leseket, faultokat, de szerencséjére, megúszta ezeket. Meg lennék lepve viszont, ha döntőt kapna...

Mivel már csak a szombati bronzmeccs, és a vasárnapi döntő van hátra, ma nem lesz meccs. Két film van mára, tessék választani:

M1, 21.00 - A vágyakozás napjai. Ezt írtam a filmről annak idején Filmszemle-tudósításomban: "Pacskovszky József fekete-fehér családi drámája valamiféle Édes Anna-variáció, Kosztolányiéval párhuzamosan. Egy szentedrei villa, gazdag, de már széthullt házasságban élő pár, egy rejtélyes néma lány, aki házvezetőnőnek kerül hozzájuk. Kezdetben romantikus történetnek indul a film, csak a fekete-fehér képek sejtetik, hogy itt valami nem fog stimmelni, persze, úgy is lesz. Valódi, reális sorsokat hitelesen feldolgozó kamaradráma a film, mely a végén azért valami kis reménysugarat is enged felsejleni, ha nagyon figyelünk, tán észre is vesszük. Sajnos, a korrekt színészi alakításokat a hangi utómunka gyenge minősége, a rossz és rosszul is megválasztott utószinkron kissé lehúzza. Ettől függetlenül tisztességes munka ez a film, ami ugyan nem az a húmeghú, hogy a fal adja a másikat, de mondjuk a Duna tévében(m1-en), egy hétköznap 21 órai időpontban igényesen és minőségien elszórakoztatja azt a néhány százezer nézőt. 6/10 " Ehhez képest Arany Mikrofont kapott a film a hangzásáért, és legjobb forgatókönyvet a forgatókönyvéért... LOL Hiába, nem én osztom a díjakat. (A képen részlet a filmből.)

Duna Tv, 21.00 - Az elszánt diplomata. Erről a filmről a következő posztban értekeznék.

Nagyon szórakoztató néha elővenni efféle régivágású, komótos filmeket. '69-ben még az óra is lassabban ketyegett, a dialógok úgy peregtek, mint ahogy ma a nagyvezír szónokol híveinek a nagygyülin, lassan, érthetően, hogy mindenki megértse. De minden megvan már ezekben a filmekben, ami ma, villannak cicik, van akciójelenet is, autósüldözés, trükkös szökés, stb. Nem is értem, hogyan fertőzhették efféle filmekkel a szocialista közerkölcsöt (és amerikaiakkal miért sokkal kevésbé), de tény, hogy valahogyan a francia és olasz krimik rendre bekerültek a magyar mozikba is, így Alain Delon például nálunk is olyan óriási sztár volt, mint mondjuk Franciaországban. Abszolút működik a Szicíliaiak klánja is ma, Henri Verneuil mesterien rakta össze ezt a filmet, valahogyan úgy, ahogy a régi mesterek végezték dolgukat, bármi legyen az. Olyan ma megnézni ezt a filmet, mint beülni egy hatvanas években menőnek számító autóba, mondjuk egy olyan Mercédeszbe, amelyiknek elöl egymás felett voltak a lámpái. Nem volt még fejtámla, az utastérben és a műszerfalon a fa még tényleg fa, a bőr bőr és a nikkelezett díszlécek is nikkelezett fém. A sebességmérő pedig mintha egy vekkeróra lenne, de az egész autó süppedt: a vezető és utasok az ülésbe, maga a kocsi az országútra. Majd lomhán nekilódult és hömpölygött. A motor békésen és joviálisan duruzsolt, míg céljukba nem juttatta utasait. Cikázni, gyorsulási versenyeken menőzni nem lehet vele, bár, ha hagyunk neki időt, tán még a kétszázat is eléri. Masszív minden még itt, de az utasok sem azt nézik, hol a légzsák, meg miért nincsenek fejtámlák, ABS meg biztonsági öv. Maga az egész en bloc sugallja a régi idők biztonságát.

Megdöbbentő viszont, hogy az idős Jean Gabin, vagy a franciák örökös kemény zsaruja, Lino Ventura milyen modernül játszik! Semmi felesleges teatralitás, semmi eltúlzott gesztus... ha élnének, ma is kaphatnának szerepeket bármilyen filmben. Ekkorra már Delon is megtanult játszani, így ő sem lóg ki a képből. Ahogy pedig a tengeri szél borzolja a haját, nyilván csajok millióinak szíve dobbant meg egyszerre. De a fiúk is kaptak ebből a filmből merész jeleneteket, ennyi meztelen nő eddig tán még sehol nem látszódott normál filmen, mint itt. Na és akkor mindehhez hozzájön Morricone dorombos, cencegő elektromos zongorás filmzene-slágere! 130 perc a film, de ha valahogyan összébb préselnénk mondjuk 100 percre, úgy, hogy semmi ne maradjon ki belőle, még mai szemmel is tökéletesen működne. De így is, sétálósan, öregesen, meg-megállva is nagyon bírtam! Asanisimasa: 8/10

Mechanikus narancsok, LOL. Ma este eldől, ki lesz az ellenfelük, a németek, avagy a spanyolok? Az utóbbiakkal tán jobban járnának...

A foci televíziós alternatívája a következő lineup: Duna II, 20.00 - dokumentumfilm Yves Montandról, aki olasz volt, és olyan női voltak, többek között, mint Piaf vagy Monroe, amellett, hogy ő játszotta a klasszikus Félelem bére című thriller főszerepét is, szintén egyebek mellett. (A képen éppen ő magyaráz valakinek valamit.) Ahogy éppen vége,

át kell kapcsolni a sima Dunára, ahol 21.00-kor kezdődik egy francia film, melyben Guy de Maupassant mesél nekünk a XIX.század végi kuplerájokról. A Tellier-ház reményeim szerint tele lesz vaskos szövegekkel, kibuggyanó női bájakkal, harisnyás lábakkal, decens fehérneműkkel. Fülledt budoár-atmoszférára számítok.

(Az alternatíva alternatívája 21.10-kor a film+-on az Erik, a viking. Ezt a filmet, mondjuk, én annyira nem szeretem, mint a Brian életét, vagy a Gyalog galoppot, de sokan mások igen.)

22.35-kor a Duna Tv egy iráni drámába kezd bele, Noora címmel. Akik kristálytiszta, légies szerkezetű, nemesen egyszerű modorban elmesélt, megható, emberi történetre vágynak így a nap végére, itt -és általában az iráni filmekben, mindig- megkaphatják.

Nem kell félni, délután már nincs meccs, ellenben este eldől, ki lesz a döntő egyik résztvevője: Hollandia avagy Uruguay. Szerintem a hollandok, de akkor se lennék meglepve, ha hosszabbításban vagy 11-esekkel az uruk.

Alternatívaként két filmet tudok ajánlani: 18.50-kor kezdődik a film+-on a szokásos pofonparádé Buddal és Terence-szel (lásd a képen). A Bűnvadászokban ezúttal rendőrnek állnak. Láttuk ezerszer, de ilyenkor nincs jobb ennél. A film papíron 21.00-ig tart, így ki kell húzni valahogy még egy óra 15 percet, mondjuk azzal, hogy belelesünk, ma takarja-e meg a Barta a Kertész Gézát, vagy majd csak a következő részben...

Mindegy, valahogy húzzuk ki 22.15-ig, mert a Duna II-őn akkor kezd Guillermo Del Toro ritkán látható, így tán kevéssé is ismert filmje, az Ördöggerinc. Del Toro e korai (2001-es) filmjében a spanyol polgárháború és az azt leverő fasiszta Franco diktatúrájának vészterhes levegőjét idézi meg ismét, kitűnő színészi alakításokkal, néha kissé abszurd, de egy spanyoltól elvárható szenvedélyes hangnemben. Ez még nem a hollywoodi Del Toro, inkább egyfajta igen komoly előtanulmány a Faun labirintusához.

Ma nincs foci, de nincs más se nagyon... A tévék is elhitték, hogy uborkaszezon van, így lejárt szavatosságú töltelékműsorok mindenütt. Nem is érdemes bekapcsolni.

Esetleg 23.25-kor (muhahaha) az m1-re, ahol megnézhetjük, mit gondolt Egressy Zoltán kitűnő Sóska, sültkrumpli című színdarabjáról Dömötör Tamás (pl. Czukor Show). A Les című 2007-es filmben egy labdarúgó játékvezetői hármas öltözőjébe és életébe nyerhetünk bepillantást, amely természetsen telistele lesz áthallásokkal mindenfelé. A darab jó, a filmet meglátjuk. Addig meg, szabad a pálya...

Azt mondja az index, hogy a németek úthengerrel mentek tangóversenyre... Hát, ha azok azban úthengerekben sorbakötött Forma egyes motorok voltak, és azokat 11 Schumacher vezette (vagy Wettel, vagy ki a menő mostanában...), akkor úthengerek voltak azok. Lényeg, hogy ez a fiatal és színes német csapat a szó nemes értelmében kifocizta az argentinokat a vébéről. A spanyol meccs pedig! Na ilyet még nem láttam... De fel is köthetik a gatyájukat a spanyolok, hogy ne kapjanak ők is egy XXXXXL-es zakót a németektől, mert ilyen játékkal viszont könnyen az lesz a vége. És akkor Hispániában hét éves sírás-rívás lesz, meg fogaknak csikorgatása...

Ma megint szünnap, nem lesz foci.

Azonban a tévét sem érdemes bekapcsolni, egészen 21.00-ig, akkor kezdi ugyanis a viasat3 a Dühöngő bika című Scorsese-filmet, amit mindenki látott már, de ettől még meg lehet nézni, még egyszer. És mondom, amúgy sem lesz más. (A képen a címszereplő)

Ez a film elég is lesz ma estére, ha mégsem, akkor megnézhetjük még 22.30-kor az m2-n a tegnap ajánlott Hannibál tanár úr ismétlését.

Valahol a Jó reggelt, Vietnam, vagy még inkább az Intim részek című Howard Stern-film és Spike Lee fekete-öntudatos filmjei között helyezkedik el Kasi Lemmons egészen peckes Mondd, testvér! (bár a Lökjed, tesó! tán jobb lenne) című filmje, amely Ralph "Petey" Greene, egy amerikai rádiós DJ életét, tündöklését és elmúlását tárja elénk. Petey Greene volt az amerikai rádiózás történetében az első fekete rádiós, aki műsoraiban nyíltan szólalt fel a feketék jogai érdekében, szociális és politikai problémák iránt sem érzéketlenül. Szabad szájú, szlenges (tehát célközönségének közérthető) közvetlen stílusa, amit később standup comedykben is sikerrel kamatoztatott, mintául, ihletül és példaként szolgált az elébb említett Howard Stern, valamint az utána következő rádiós generációk hosszú sorának.

Lemmons filmjében jól ragadja meg Greene életének kulcsepizódjait, ami ezeket összeköti, az a zsíros, lusta, vagy éppen szikrázó és energikus soul és funkyzene, valamint a hatvanas, hetvenes évek elképesztően rikító öltözetei és a kötelező, elhagyhatatlan irdatlan mikrofonfrizurák. Don Cheadle lényében van valami eredendően tragikus, Greene fugurájában se csinál szinte semmit, teljesen visszafogottan és természetesen játszik, mégis, összességében, megrázó erejű alakítást látunk tőle. Partnereként lehengerlő Taraji P.Henson, ő Greene hűséges és kitartó barátnőjét alakítja, de Greene valódi kontrapunktja Dewey Hughues, akinek karakterét Chiwetel Ejiofor rajzolja meg nagy alázattal. Greene élete egyrészt sikertörténet, hiszen arra nyújt példát, hogy egy sittes, ex-heroinista, piás utcagyerekből is lehet sztár, de ami a fő, tiszteletreméltó ember, ha a gondolatai rendben vannak, másrészt pedig egy tipikus sztáréletrajz egy erős karakterű férfiról, akit nem tört be az amerikai showbusiness, ám ez gyakorlatilag az életébe került. Lemmons filmje méltóképpen állít emléket neki, mer teret engedni az érzelmeknek is, de giccsessé, szentimentálissá sem válik, hanem hitelesen, híven a valódi Greene-hez, végig szókimondó tud maradni. Cheadle pedig valóban nagyon jó alakítást nyújt. Figyelemre méltó, kicsit megható film, dögös zenékkel. Asanisimasa: 7/10

A film torzó, hiszen a rendező Cristian Nemescu az utómunkálatok alatt tragikus végű autóbalesetet szenvedett, azonban még ilyen befejezetlen, tökéletlen formában is többet mond el a politikai rendszerváltás hátteréről, társadalmi hozadékairól, mint az egy-két kivételtől eltekintve, a teljes magyar filmtermés '89 óta. Románia e filmmel már egy jó nagy lépéssel közelebb van mindenhez, mint mi, és ez még csak a film egyik olvasata...

A tragikus körülmények

Cristian Nemescu néhány figyelmet keltő rövidfilm után ezzel az első nagyobb lélegzetű munkájával debütált volna a nagyjátékfilmes placcon, azonban a California Dreamin' utómunkálatai alatt, hangmérnökével egy taxiban hazafelé tartva, száznegyvennel beléjük szállt egy luxusterepjáró. Egyikőjük sem élte túl a balesetet, ám a film producerei úgy gondolták, így, ebben a töredékes formában kell bemutatni a filmet. A tíz percen keresztül felállva tapsoló közönség a 2007-es cannes-i Filmfesztiválon őket igazolta, még ha ez a tisztelet részben a tragikus sorsú rendezőnek is szólt. A mi tagadás, kissé hatásvadász premier azonban megbocsájtható, hiszen a film egy majdnem készre csiszolt drágakő, melytől tilos a közönséget megfosztani.

„Megtörtént események alapján”

A film forgatókönyve valóban megtörtént események ihletére íródott, állítólag tényleg megtörtént a kilencvenes években, hogy egy romániai falu vasútállomásának mindenható főnöke megállásra kényszerített egy ott éppen a koszovói békefenntartó misszióra igyekvő, amerikai katonákkal tömött különvonatot és a közmondásos balkáni akadékoskodással mellékvágányra állította azt, hivatkozva mindenféle bürokratikus passzusra. Eközben híre megy, hogy amerikaiak érkeztek a faluba, ami mindenkit felvillanyoz: A lányokat egy fess amerikai katona tekintetének (és az házasság reményének) a varázsa, a polgármestert a gazdag nyugatival köttetendő üzletek csábító lehetősége, a falu egyetlen üzemének éppen sztrájkra kényszerülő dolgozói egy erős pártfogó ígérete. Csak a falu fura kiskirálya köti az ebet a karóhoz, ő ragaszkodik a hiányzó papírokhoz, melyet a román fél elfelejtett az amerikaiakhoz mellékelni, így a riadt NATO-katonák a román vendégszeretet tortúráját kénytelenek elviselni, előre be nem látható ideig. A film egy másik történeti síkját a falu polgármesterének és az állomásparancsnoknak rivalizálása jelenti. A falu vezetője nem nézi jó szemmel, hogy a vasutas az állomáson áthaladó vonatok rendszeres dézsmálásával egyre nagyobb hatalomra tesz szert, ráadásul még a rendőrséget is maga mögé tudja ezáltal. Nem elhanyagolható a film szerelmi vonulata sem, mely a falu lányai és az amerikai katonák között szövődnének, ám ez az örömteli egymásra találás az áthidalhatatlannak látszó nyelvi akadályoknak köszönhetően meglehetősen komikusan alakul. Nemescu mindezek mellett még sikeresen belezsúfolta a filmbe az amerikai békemissziók helyi kultúrák iránti érzéketlensége feletti kritikáját is, melyet okosan, de mégis érzékletesen fűz végig filmjén.

Komplex és koherens életmű

A sors keserű szeszélye folytán Cristian Nemescu rendezői debütálása gyakorlatilag teljes életművét is jelenti, azonban ennek ellenére sem érvényes rá az elsőfilmeseket gyakran érő vád, miszerint ha lehetőséghez jutnak, mindent egyszerre akarnak elmondani. Még úgy sem igaz ez Nemescura, hogy a California Dreamin' cselekménye meglehetősen sokrétű, szövevényes. Bár a film szinte minden jelenetén látszik, hogy már nem volt alkalom készre csiszolni azokat, hol a vágás sántít, hol a hang nem stimmel pontosan, a jelenetek szerkesztésével is akadnak gondok, a film arányaival is, a fényeléssel is, összességében nézve, ez a film mégis egy érett alkotó alaposan átgondolt műve, egy összetett, koherens, nagylélegzetű alkotás, méghozzá többrétegű jelentéstartománnyal. Szinte örkényi mélységű az a már szinte groteszkbe hajló szatirikus szemlélet, ahogy a romániai rendszerváltás hozományaként az isten háta mögötti faluban dúló anarchikus állapotokat, a helyi kiskirállyá váló állomásfőnök figuráját mutatja meg. Filmben talán a korai Jirí Menzel és Milos Forman, valamint Bacsó a Tanúval és természetesen Fábri az Isten hozta, őrnagy úrral hozta ezt a színvonalat és szemléletmódot. De Nemescu nemcsak ironizál az egyszeri balkáni emberen, a polgármester, a sztrájkolók és az állomásmester összeütközése kifejezetten brutális és megrendítő, jelezve, életbe- és húsbavágó dolgokról mesél nekünk. A falusi ünnepség viszont Kusturicásan vérbő forgatag, a szerelmi szál pedig romantikus, mégis édesbúsan életszagú, amibe még a háztetőn láblógatva felkelő nap nézés giccses jelenete is belefér bőven. A második világháborús bomba-szál pedig egy történelmi tabló távlatait adja meg a filmnek. Telitalálat az amerikai kapitány szerepére az örök B-kategóriahős Armand Assante, aki akarva-akaratlanul óriásit alakít az eseményekkel a fonalat felvenni képtelen, igazi fafej katonatisztként. De remek a búvalbélelt tekintetű Razvan Vasilescu az állomásparancsnok kulcsszerepében is, ahogy az összes, részben profi, részben amatőr szereplő is, mint a falu lakossága, román- és amerikai katonák, egyebek. Fájó, hogy Nemescu nem csinálhat már több ilyen bölcs humorú, okos és igazmondó filmet, mint ahogy fájó az is, hogy az igencsak hasonló magyar közállapotokról (tényleg egy-két kivételtől eltekintve) nálunk nem tud hasonló igényű mű születni. Így viszont mindenképpen kötelező ezt a filmet megnéznünk, hiánypótlásként, de amúgy is. Asanisimasa szerint: 9/10

Miután tegnap a brazilok, csakúgy, mint a ghánaiak, szépen, lazán és ostobán hazaküldték magukat, ma (délután), mi nézők, annak szurkolhatunk, hogy Argentína vagy Németország lép-e tovább? (Argentína fog.) Vagy (este) a spanyolok? Á, nem! Paraguay elődöntőbe jutása azért óriási meglepetés (és számukra óriási mázli) lenne...

Ma kánikula, néhol délután jégeső, zápor, amúgy nyár. A tévében sok jó film. Délután persze, aki nem meccset néz, az úgyis strandol, tehát mi lesz este. A tv2-n 19.35-től például egy első világháborús, repülős kalandfilm: Flyboys - Égi lovagok. Ugyanaz, pepitában, mint a nemrégiben tárgyalt Vörös báró, hasonló hibákkal, túlzásokkal és tévedésekkel, talán valamivel jobb filmen. A csatajelenetek mindenképpen látványosabbak, a főszerepben pedig nem egy vörös német báró, hanem egy fekete, és néhány fehér, nagyon lazzza amerikai áll. Ül. Repül.

21.35-kor kezdi a Duna Tv az egészen kiváló román California Dreamin' című filmet, melyről bővebben a következő posztban értekeznék. Kötelező penzum ez a film, vagy ma, vagy valamikor.

Szintén kötelező penzum, már a meccs után, Fábri Zoltán egyetemes filmklasszikusa, a Hannibál tanár úr. m1, 22.50. Nyúl Béla figurája nemecseki óriás. A címszerepet megrendítő erővel alakító Szabó Ernő 115 éve született. (A képen ő látható.)

Ugyanekkor (22.50) az m2 egy argentin filmdrámába kezd XXY címmel. Eltitkolt félelmek, pletyka, torzszülött, plasztikai sebész - ezek a film hívószavai, amit ugyan nem láttam, de a port.hu 9/10 pontja, valamint az imdb 7,3-ja azért bizalmat keltő.

Nos, Remy Belvaux-val is megtörtént az, ami Veled is megtörténhet, mint ahogy bárkivel: találkozott egy pszichopatával, aki pillanatnyi kénye-kedve szerint megfosztotta a további élet lehetőségétől. Belvaux esetében ez a pszichopata gyilkos önmaga volt (2006 szeptember 4-én, 39 éves korában lett öngyilkos). A belga filmrendező, író, producer művészcsaládba született, majd' mindenki vagy filmmel, vagy színházzal, vagy televízióval foglalkozik, de Belvaux mindössze egyetlen értékelhető filmet követett el rövid életében. Ezt, ám ezzel megtette mindazt, amire sokaknak egy egész pálya kevés: kultuszt teremtett. A Veled is megtörténhetből (no meg Deodato Kannibál holokausztjából) ered minden, mi Rec, Blairwitch Project, stb., tehát áldokumentumfilmnek látszó horror.

A fekete-fehér, stílszerűen kézikamerás film egy sorozatgyilkos portréja, aki Benoit Poelvoorde alakít Belvaux teljes jogú szerzőtársaként. Elképesztően brutális, emellett meghökkentően morbid humorú filmet annak idején talán az első Titanicon vetítették nálunk, a mai napig emlékszem, hogy a közönség döbbent csendben fogadta a film végét, miközben az addig vezető utat bátor és feltűnő kacarászással tették meg. Egyetlen ötlet a film, de azt kitűnően vitte végig Belvaux, és hát az elsőzés is jár neki. Direkt azért néztem meg most, hogy porosodott-e, de jelentem, nem. Ultrabrutál a film még mindig, Poelvoorde pedig zseni. De ezt nem most mondom először. csak azért nem 10/10, mert alapvetően életigenlő csávó vagyok. Asanisimasa: 9/10

Ma megint lesz foci!!! Délután holland-brazil, egyfajta előrehozott döntő (valójában az első negyeddöntő), vízválasztó, ki mutatja meg foga fehérjét, elválik-e a szar a májtól? Este Uruguay-Ghána, szimfónia lábszárcsontokra, inakra, szalagokra és színes lapokra. Hajrá Ghána!

Az otthon maradni kényszerülő focifóbiások ha merészek, megnézhetik a Hegylakó 3-at a film+-on, 21.10-től, a végén ugye, mindig csak Freddie Mercury maradhat:

A többség azonban legjobban teszi, ha a viasat3-ra kattint 21.20-kor, ekkor kezd ugyanis az Üzenet a palackban című bőnyálú romantikus izé, Kevin Costnerrel, Robin Wright Penn-nel és Newman Pali bácsival. A filmet is magyar rendezte: Mándoki Lajos.

Meccs utánra egy svéd dráma jut, amely egy kiközösített srácról szól, aki viszont pingpongban gyaláz le mindenkit. Szerintem jó lesz: m2, 22.00, A pingpong királya, rendezte Jens Jonsson.

Ps.: Duna Tv. 00.10. Kim Ki-duk: Az íj. Brutálisan minimalista dél-koreai művészfilm egy kényszerházasság hiábavalóságáról. Ínyenceknek kötelező (más úgyse fogja megnézni...)

Ez a Németország minden elképzelhetőt elkövet imidzse javítására, nehogy a világ úgy gondoljon rájuk, mint akik szegelt katonacsizmákban menetelnek végig országokon, miközben szájuk sarkában virsli lóg, fejük vörös, gyomruk pedig sörrel teli. Itt van ez a fociválogatott is, például, három lengyel származású közülük, egy ghánai, egy spanyol, egy tunéziai, kettő török, echte német talán csak az amúgy kitűnő Schweinsteiger maradt, kis túlzással élve. Nem is játszanak rosszul, höhö. Filmjeik sem rosszak, kivéve ezt.

A vörös báró majdnem nézhetetlen. Nikolai Müllerschönt szemlátomást semmi más nem érdekelte, minthogy egy szerethető német háborús hőst mutasson fel. Manfred von Richthofen báró ennek a szerepnek tökéletesen megfelelő személyiség volt, ő az a zseniális pilóta, akit az első világháborúban Vörös Báróként emlegetett fél Európa, a vörösre festett triplaszárnyú repülőgépe, valamint veszedelmes hatékonysága miatt. A repülés ekkor még művészet szintjén mozgott, a pilóták között óriási ki nem mondott véd és dacszövetség feszült, attól függetlenül, hogy melyik oldalon szálltak fel. Az ütközeteiket egyfajta sporteseményként fogták fel, életre-halálra megvívták azokat, de a legelegánsabb sport fair jegyében. Az első világháború pilótái a szó szoros értelmében egy letűnt romantikus kor lovagias hagyományait folytatták, mintegy nemesen felülemelkedve a háborús vériszamos mocskán. Von Richthofen báró ennek az elitcsapatnak volt kimagasló alakja. Ehhez képest Müllerschön mutat nekünk egy tejfelszőke fiatalembert, aki marconán néz balra, majd jobbra, a nyakába tekert színes sál jól néz ki, ahogy száll utána, ahogy repül repülőjén, aki néha fejhangon parancsokat osztogat és úgy dohányzik, mint egy tinédzser, amikor cigarettázáson kapják a sarkon és dacosan tovább cigizik, mutatva, hogy ő már nagy fiú. A vörös báró szerepére kiszemelt Matthias Schweighöfer kb. ennyit mutat meg a nagyformátumú személyiségből, Müllerschön pedig sematikus, képregényszerű beállításokba helyezve ezt a nullaegészkéttized dimenziós karaktert csak még jobban karikírozza, azonban árnyalni, "testesíteni", közelebb hozni, valóságossá tenni nem tudja.

Ehhez még kitalál egy amolyan kihagyásos dramaturgiát, ami, ha jól használják, pergővé, dinamikussá tudja tenni az adott filmet, itt azonban csak szétdarabolja, állandóan megakasztja. Szemmel láthatóan jó sok pénzt eltapsolt, van is háborús-jelenet jónéhány, földön is, levegőben is, azonban ezeknek egyrészt semmilyen drámaisága nincs, másrészt olyan rövidre vannak vágva, hogy látványban sem kielégítőek. A film elején és végén látunk egy kanadai pilótát, a mostanában szerepeiben rendre mellényúló Joseph Fiennes képében, szépen bele is rágják a néző fülébe, hogy ő ki, ez azonban nem jön le a vászonról, az pedig főleg nem, hogy ő az a Ray Brown nevű pilóta, aki végül is lelőtte a bárót. Felvetődik valami, meglehetősen bénán felvezetett szerelmi háromszög-történet, ebben több szerepe van Brownnak, mint a film és témája szempontjából sokkal érdekesebb nemes rivalizációban, illetve küzdelemben. Én ha német lennék, igen fel lennék háborodva, hogy a huszadik század kevés vállalható német katonahősének ilyen béna és összecsapott filmmel állítsanak emléket. Így csak inkább gyorsan túllépek rajta. Asanisimasa: 3/10