asanisimasa

Torrentszájtokon terjedt el először, valamint blogok és fórumok kommentjeiben terjedő gerillainformációk által gerjedt DVD-eladásoknak (sic!) köszönhetően lett széles körökben hájpolt kultfilmmé sci-fi körökben bizonyos Richard Schenkman Jerome Bixby regényéből készített filmje, az Őslakó. Ez elsősorban persze az internetes fájlcsereberélést ellenző inkvizítorok számára lehet tanulságos infó, hiszen a sci-fista kasztban nem először történik ilyesmi.

A lelkesedés a témának szól, hiszen mint film ez az izé egy kalap szar. Ha jó kedvem van, gyenge tévéjátéknak még talán elmegy, de játékfilmnek semmiképpen, nevezzük akár "emberközeli kamaradarabnak", vagy akárminek. Nulla vizualitás, egy szűk, és a sajátos dramaturgiának köszönhetően folyamatosan csökkenő bútorzatú nappaliban játszódik az egész film, csupán néhányszor megy ki a főhős váltott partnerekkel levegőzni. Ez még hagyján, ettől még lehet sűrű, folytott hangulató a film (lásd Tíz kicsi néger, Nyolc nő, stb...), ám Schenkman rendező összecsődítette Hollywood B-terminál összes éppen munka nélkül lézengő tehetségtelen színészét, hogy aztán egy egymondatos, mindenkire vonatkozó rendezői instrukcióval vezélnyelje le a filmet: Figyelem, kérdezz-feleleket játszunk! Az eredmény tétova toporgás.

John Oldman (beszélő név, jajj) egyetemi tanár épp költözködéshez pakol, amikor volt kollégái meglepik egy búcsúpartival, melyen Oldman egy meghökkentő sztorival áll elő: - Ő valójában egy tizennégyezer éves cro-magnoni ember, és még mindig él. A tanult társaság ezt meglepetésszerű közönnyel veszi tudomásul, ám beindulnak a kérdések, melyeknek -gondolom- köszönhetően kultusszá lett a film. Nyilván érthető, hogy ha valaki találkozik egy sokezer éves pasival, kérdések merülnek fel, ám ezek színvonala a kézenfekvőtől a dänikenesen át a kíváncsi összeesküvéselmélet-gyártóig terjednek, ám aki mondjuk a Hegylakó tévésorozat 67-ik és 78-ik része között kicsit beleunt, hogy mindig jön egy újabb halhatatlan, akit jól le kell fejeznie MacLeod bácsinak, és elgondolkozott azon, milyen nehézségei adódhatnak az emberfiának, ha bizonyos szerencsének-szerencsétlenségnek köszönhetően nem bír meghalni, már biztosan feltett magának. Na e filmben vannak egyfajta válaszok is, melyek közül néhány sanszosan kiveri a biztosítékot bigottéknál, pk nyilván a huhogás vágya által hajtva már pötyögik is be a film címét a keresőbe, ha eddig nem látták. Nem részletezem, ha valami érdekes van a filmben, akkor épp ezek a válaszok (és kérdések) azok. Tudományos hitelességet azonban ne várjon senki, ez nem az a műfaj. A net meg úgyis tele van afféle felhasználókkal, akiknek egy ködös gondolat akrobatikus logikával megtámogatva maga a vasbeton valóság. Egy kósza játék, azonban ahogy ezzel az állítólagos egyetemi tanárok "komolyan" (értsd üresen maguk elé bámulva, szakállt simogatva) eljátszanak, az azért valahol nevetséges. De ha megvolt a Sziriat oszlopai, meg a Däniken-összes, plusz eljátszottunk a Da Vinci-kóddal is, akkor ez is lehet szórakoztató. Már, ha idejekorán nem veszi el a kedvünk ettől a bárgyú színészi játék, az igénytelen képi világ, és a Barátok közt katatóniáját idéző cselekménybonyolítás. Az asanisimasa legjobb esetben sem ad többet 2/10 pontnál erre a filmre.

Klasszikus zenei szerelmi háromszög, európai sztárokkal és jelentős magyar részvétellel, magyar helyszíneken. Sajnos, magyar minőségben: a zene szépen szól, az igyekezet nyilvánvaló, de a kivitelezésbe amatőr hibák kerültek.

Schumann, Schumann, Brahms

Robert Schumannt a Beethoven utáni korszak, a német romantika egyik legjelentősebb zeneszerzőjeként szokás emlegetni. Schubert, Mendelsohn, Weber szellemi örököse, Brahms, Chopin, Liszt és Wagner előfutára, ő volt az egyik fontos „kapocs” a konzervatív klasszicizmus és a forradalmi hevületű romantika között. Zongoristának indult, de ujjai lebénultak egy szerencsétlen gyakorlatnak köszönhetően, ettől kezdve a komponálásnak szentelte életét. Szinte az akkori teljes műfaji spektrumban alkotott, szóló zongoraművektől nagyzenekari versenyműveken át az oratóriumig és operáig, mégis, manapság legjobban talán dalait ismerik. Életének társa volt az abban a korban nőként egyedülálló zenei karriert befutó Clara Schumann, aki korábban Clara Wieck néven ismerték kiváló zongoraművésznek, aki zeneszerzőként sem volt tehetségtelen. Az ifjú Johannes Brahmst lenyűgözte a nő személyisége és zongorajátéka, aki ezzel nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Schumann felfedezze Brahmsban a zeneszerző zsenijét. Hármójuk bonyolult kapcsolatának, de elsősorban Clara figurájának szenteli filmjét a Brahms-leszármazott Helma Sanders-Brahms.

A zene

Ha egy film három főszereplője közül mindegyik zenész, ráadásul valóban élt, világhírű művész, megkerülhetetlen, hogy a megszólaló zene átlagon felüli minőségű legyen. A Clarában is ennek megfelelően rengeteg zene szól, hol csak kísérőzeneként, hol otthoni házi zeneként, hol pedig koncertteremben hangversenyként vagy éppen zenekari próbaként. Jelentős hazai művészek (Danubius Szimfonikus Zenekar, Jandó Jenő, Oláh Vilmos és sokan mások) játszották Schumannék és Brahms ismert műveinek szemelvényeit, Csáki János hangmérnök munkájának köszönhetően a film emelkedettebb pillanatait okozva.

Ismerős helyszínek

Nincs baj a film képi megvalósításával sem, Jürgen Jürges úgy fotografálta a Stefánia úti palotát, a kecskeméti Katona József színházat és több más magyarországi helyszínt, hogy elhisszük, a film valóban Düsseldorfban játszódik, a XIX.század első felében. A belsők, a kosztümök, beleértve a statisztéria jelmezeit is, korhűek és illúziókeltők.

Színészek

Tapasztalt, európai rangú színészeket sikerült a film főszerepeire megnyerni, azonban közülük csupán a Brahms figurájába bújó francia Malik Zidi dicsérhető egyértelműen. Benne van egyedül annyi tűz, hogy elhiggyem róla Brahms tehetségét, továbbá nála sikerült legjobban a német utószinkron is. Nem úgy a Schumannt alakító Pascal Greggory esetében, aki markáns arcberendezéséhez mérten túlzott szemforgatásokkal próbálja megmutatni az elmebajba violinkulcsként belecsavarodó zeneszerző szenvedését, ám a német hangja sem érzelmileg, sem intenzitásában nem követi a francia színész játékát. Legtöbbször még szinkronban sincs. Hogy tovább fokozzam, a címszerepet játszó Martina Gedeck még nála is idegesítőbb. Pedig az Oscaros Mások életében korrekt és hiteles volt, no, itt nála nincs utószinkron-probléma, hiszen német, viszont tökéletesen kudarc arra irányuló erőfeszítése, hogy Clara Schumann erős és sugárzó egyéniségét megmutassa. Erőben persze nincs hiány, azonban alkatilag Gedeck egy echte tehenészlány Schleswig-Holsteinből, nem pedig finom és érzékeny zongoraművésznő. Továbbá, ahogy a zongora billentyűin tapicskol, az egyszerűen nevetséges. Akik ezt a filmet megnézik, igen nagy százalékban már láttak zongoraművészt zongorázni, még ha a konkrét ujjrendhez nincs is közük, azt „le fogják venni”, hogy Gedeck csak nyaktól felfelé látott zongoristát, azt se jól. Ugyanez érvényes a karmesteri jelenetekre, a hosszan és többször mutatott kalimpálás egész egyszerűen szánalmas. Persze, lehetett volna úgy rendezni a filmet, hogy az árulkodó mozdulatokat illedelmesen nem, vagy csak dublőrrel mutatja meg a rendező, azonban neki nem ez az egyedüli bosszantó hibája.

Szumma

Helma Sanders-Brahms a jeleneteket úgy dobálta egymásra, hogy szinte hallani a vágópontok kattogását. A színészvezetésről vagy fogalma sincs, vagy mindent ráhagyott a színészekre, akik közül kevesen (az említett Zidi, valamint hál'istennek a koncertmesterekként ügyes németséggel játszó magyar Fesztbaum Béla és Takátsy Péter) tudtak ezzel valamit kezdeni. A szemmel láthatóan nagy igyekvéssel elkészített film egy ködös koncepciónak és a dilettáns rendezésnek köszönhetően csak néhány valóban csodálatos kép és a fantasztikus zene miatt nézhető.

Asanisimasa pontjai: 3/10

Mondjuk, az biztos, hogy még mindig Guy Ritchie írja a legjobb dialógokat, persze Tarantino mellett, piti gengszteres-suttyó maffiózós témakörben, a filmjei azonban szép lankás lejtmenetben tartanak a méla unalom feneketlen völgyének mélyére. A valóságban ez egy baromi unott és unatkozó pasas lehet, talán ezért is hagyta ott a francba Madonna is, talán nem. Első két filmjével (A ravasz, az agy satöbbi... és a Blöff) műfajt, sőt stílust teremtett, amin viszont képtelen túllépni, önmaga ismétlésébe bonyolódik, ugyanazt a kutyaszarkupacot járja körül negyedjére is. Közben, mintegy nászajándékként, megpróbálkozott a romantikus vígjáték műfajával is, amit vagy felejtsünk el, vagy minősítsük tévedésként. (Miképpen házasságát.) Mindenesetre, jelenthet valamit, ha egy kultuszként induló rendezőről manapság már csak valahai felesége kapcsán emlékezünk meg. Nos, ez ellen jelenlegi, Spílerre magyarított című filmje sem tesz sokat.

Persze, aki életében nem látott még gájricsi-filmet, annak ez nyilván szórakoztató lesz, de gyanítom, ez egy elégelenyésző kisebbségét képezi a filmfogyasztó társadalomnak. Ugyanazt a londoni alvilágot látjuk, a pitiáner gengsztereivel, és nagymenőivel, drogos lúzereivel, mint eddig, kurva jók a párbeszédek, de ha sokáig röhögsz az egyik poénon, lemaradsz a másikról, és már baromira nem tudod, ki kivel van és miért. Nincs igazából kiemelt főszereplő itt sem, van három csapat, akik körbe szívatják egymást. Aztán az győz, aki utoljára tolja le a bránert az összes többi torkán. Szívatási vetésforgó. Lehet mondani, hogy itt Ritchie hogy beszól az ismert és rettegett orosz-londoni ingatlanmágnásnak és fociklubtulajdonosnak, hiszen az egyik szereplői csoport vezetője, Uri Omovich egy ilyen pacák, aki ráadásul előszeretettel tárgyal egy futbastadion golyóálló díszpáholyában, de ne higgyük azt, hogy itt komolyan be lett szólva Abramovicsnak. Sőt, mi több, én nagyon el tudom képzelni, hogy előzőleg Ritchie is ott tárgyalt vele a Chelsea páholyában (vagy akárhol), hogy mit lehet és hogyan... Még ez is lehet, hogy Abramovics is beszállt egy kisebb összeggel a büdzsébe. Szóval, a sztori a megszokott, láttuk, hallottuk, Ritchie nyomja a megszokott szövegét, úgy tűnik, ezt tudja, de mást nem. Ez pedig kezd unalmasság válni. Ezt a terjengő unalmat nem támogatja a film vizualitása sem: a Ritchie-től már megszokott lassításoktól és bepörgő, kihagyásos montázsoktól eltekintve kifejezetten lassan úszó, statikus képekben lett a film fényképezve. Egy akciófilm, lassan úszó totálokban? Bullshit! - ahogy a művelt francia kritikus mondaná...

A körkörösen építkező sztori viszonylag arctalan, kevésbé ismert színészekkel van elővezetve, ami még nehezebbé teheti az események követését. Még a két legmarkánsabb figura Omovich két terminátora, de ők is csupán erősen karikírozott karakterük miatt. A többire már nem is emlékszem. Az egész filmre nem emlékszem, bár tegnap este néztem meg. Guy Ritchie kiürült (ha volt benne egyáltalán valami, valaha). Asanisimasa pontja: 4/10.

Az óriási sikerű manga- és animesorozat élőszereplős bemutatkozása – Death Note: A halállista – után nem sokkal itt a második rész, melyből megtudhatjuk, kinek a neve kerül fel utoljára A halállistára. Light vagy L, Light vagy L, szurkolhatunk amúgy „Bucisan”, vagy morfondírozhatunk azon, hogy esetleg valaki más? Aki tudja, hogy mi ez az egész, azt még akkor sem lehet eltántorítani, ha véletlenül a saját nevét olvassa majd a film végén, aki meg néz, hogy ez meg mi a franc, az nyugodtan ugorhat. Semmit nem fog veszteni.

Death Note gyorstalpaló

A Death Note egy manga- (képregény), és egy ebből származó anime- (rajzfilm) sorozat, mely egy Jagami Light nevű srác kalandjait meséli el. Light véletlenül megtalálja a renegát halálisten, Ryuku természetfeletti tulajdonságokkal rendelkező jegyzetfüzetét, a Halállistát. A füzet birtokosa bárkit megölhet, akinek ismeri az arcát és a nevét beírja a füzetbe. Light a jegyzetfüzet segítségével egy olyan világot akar teremteni és uralni, melyben nem létezik a gonosz, bármennyi emberéletbe is kerüljön az, ezt viszont az Interpol szupernyomozója, L minden erejével szeretné megakadályozni. Light, oldalán az almafüggő és vicces kedvű halálistennel azonban kemény ellenfél. Alapvetően a jó és rossz harca ez is természetesen, amiben esetleg érdekesebb mese ez a többinél, az az, hogy nem vagyunk mindig egészen biztosak abban, hogy per pillanat ki a jó és ki a rossz? Továbbá, hogy lehet jó az, aki rosszat tesz, és miért rossz az, aki tulajdonképpen cselekedeteiben csupa-csupa jót tesz? Efféle, nyugati típusú szájbarágással meg nem válaszolt kérdések, a célközönséggel (sacc/kb 10-16 év) közel azonos korú szereplők, az általuk viselt menő frizurák, trendi cuccok talán azok, amelyek az egyik legnagyobb kultusszá nőtt mangává, animévé teszik ezt a szerteágazó mesét. Maga, a mindennek alapjául szolgáló jegyzetfüzet is a jelzett korosztályra apellál: a tanórákon unatkozó diákság figyelmét mágneses erővel ragadhatja meg egy természetfeletti tulajdonságokkal bíró irka, kultúrától, földrajzi elhelyezkedéstől függetlenül. A valóságban elsőnek nyilván a matektanár neve kerülne bele, a mese hál'stennek más. Tehát Japánban (nagyon, szerte a világban természetszerűleg kisebb intenzitással) dübörög a Death Note-őrület, hogy mondjam, biznisz, így nem lehet meglepetés, hogy 2006-ban bemutattak belőle kettő darab mozifilmet, amelyből az egyik tavaly ősszel, a másik meg most ért el hozzánk.

Nincs új a nap alatt

Ez a második eljövetel, a Death Note – Az utolsó név az égadta világon semmi újat nem tesz hozzá az első részhez, gondolatilag sem szól másról, nem látványosabb, csupán tartalmilag görgeti tovább a mesét. Igazából nem is számol új nézőkre, biztosra veszi, hogy aki erre a filmre beül, az betéve tudja mind az egész történetet, hogy ki kicsoda, és miért, olyan, amilyen, mert olvasta, illetve látta mind a 108 részt, hiszen leadta már az egyik rajzfilmcsatorna is. Shusuke Kaneko, aki mindkét részt rendezte, egy percet sem szentel annak, hogy bemutassa a szereplőket, felvezesse a sztorit, csupán az elején mondatja el egy fakó narrátorhanggal a Halálnotesz Kezelési Útmutatóját. Szabályból hát van bőven, melyeket be kell tartani, különben a füzet büntet.

Ítélet

Én viszont nem tartozom a rajongók közé, sem életkorban, sem trendkövetésben, sem „manganime-mániában”, a szó szoros értelmében vért izzadva néztem végig ezt a filmet. Pedig nem vagyok a műfaj ellenzője, a japán kultúrát szeretem, tisztelem, imádom a makit és a sushit, a művészi és filozofikus Kuroszavát éppúgy, mint a brutalitása ellenére vicces Takeshi Kitanót, az elbűvölő és bölcs Hayao Miyazakit, vagy akár a dermesztően jó Ghost in the Shell című sorozatot, hogy a végére az aktuális műfajhoz kanyarodjak. Értem én, hogy ha nagyon akarom, akkor lehet úgy nézni ezt az Halálnoteszt is, mint egy biblikus sagát, telistele nagyszerű gondolatokkal és megindító érzelmekkel, nyilván akik az animére és/vagy a mangára kattantak – hírlik, erősen addiktív olvasásuk, nézésük – azoknak ez így „jön le”. Azonban ha csak a mozifilmet nézem, akkor csupán a méla unalom az, amit érzek, ezen nem tudnak változtatni a Final Fantasyt meg sem közelítő, ellenben az inkább csúfosat bukó magyar Kis Vukra és a Gorillaz nevű virtuális rock-hackre hajazó animált halálistenek sem. A film 90%-ban iszonyú hosszú és semmitmondó, vagy éppen okoskodón magyarázó párbeszéd, mereven és rezzenéstelenül álló színészekkel elővezetve. Light (Tatsuya Fujiwara) színtelen és érdektelen srác, ha nem tudom, hogy ő a hős, mert legtöbbet őt mutatja a kamera, észre sem veszem. Ellenfele, L (Matsuyama Kenichi) pedig egy bulimiás emo-madárkaként gubbaszt a széken, folyamatosan nyammog valamin, amit állandóan fintorogva két ujjal tart el magától, mint egy héthetes mosatlan tornazoknit. Olyan maníros, olyan kétdimenziós, hogy fáj. A sztori egy maratoni sakkjátszma dramaturgiai modelljét kacskaringóiban és ritmusában követve bonyolódik, hogy egyszer csak vége legyen, amikor a rendező valószínűleg úgy gondolja, hogy ebből két óra húsz perc elég. A rajongók örülhetnek, jön a harmadik nemsokára. Rajtuk kívül attól, e film alapján örömet, de főleg izgalmat legfeljebb a japán iskoláslányokra gerjedő „gonosz bácsik” várhatnak. Az asanisimasa viszont 3/10-re értékeli ezt az izét.

Eltűntek. Elfogytak. Pedig megvoltak azok, akik követték az Adams család történetét, azok megfigyelhették, hogyan növesztett Christina Ricci a 155 centijéhez és ET-szerű fejéhez jónéhány számmal nagyobb kebleket, aztán meg nicsak: 2006-ban se híre, se hamva a tekintélyes nőiességnek. (Persze, lehet, hogy a bulvársajtó már régen megírta, hogy borogatta, levágatta, felfújta és kipukkant, stb., stb., de igenis van olyan, aki tényleg csak elvétve kattint effélékre - én például.) Lényeg, hogy ebben a filmben, A láncban, melyben Ricci gyakorlatilag végig szinte egy szál bugyiban játszik, teljesen arányos mellei vannak, bár hozzátartozik az igazsághoz, hogy premier plánban, alapos megszemlélésre elegendő időtartamban soha nem mutatják őket.

Maga a film első látásra érdekes, de ha jobban belegondolunk, azért telistele van idegesítően bugyuta megoldásokkal, illogikus motivációkkal és erőltetett cselekményfordulatokkal. Tehát egy hajdani helyi érdekeltségben (valahol Isten háta mögött, egy déli kisvárosban) sikeres blues-zenész, Lazarus (Samuel L. Jackson) élete szétcsúszott. Öccse elszerette feleségét, a közönség sem kíváncsi már a bluesre, idejét veteményeskertjének kapálgatásával, valamint iddogálással tölti. Rae (Christina Ricci) éppen egy utolsót kefélt pasijával, Ronnie-val (Justin Timberlake), aki idegi problémái ellenére a Nemzeti Gárdába szándékszik beállni. Ahogy a srác elutazik, Rae fejest ugrik az életbe, minden útjába kerülő farokra rámászik, akár ingyen is, de főleg kokainért. Néhány nap alatt úgy szétcsúszik, hogy agyféltekéi méterekre eltávolodnak egymástól, az öreg Lazarus egy szép nap félmeztelenül, összeverve talál rá a tanyája előtt. Eddig, ebből lehetne egy édesbús romantikus történet, egy véres thriller, vagy akár egy moralizálós fejlődéstörténet is, ehelyett lesz belőle ez mind együtt, pontosabban, felváltva. Lazarus felnyalábolja Rae-t, és beviszi a házba, ahol ápolni kezdi. A csajban azonban mihelyst magához tér, dolgozni kezdenek az előző napokban bevitt molekulák, valamint nimfomániája is tombolni kezd. Őrjöngő hallucinációk, majd ájulás. Lazarus egy baromi nagy lánccal kiköti a csajt, nehogy kárt tegyen valamiben, elsősroban sajátmagában. Ezt Rae első viszonylag tiszta pillanatában zokon is veszi, viszont ténylegesen is elindul valami a két ember között. A többit nem spoilerezem le, mert a filmet érdemes megnézni, minden hibája ellenére is.

Persze, ehhez felül kell emelkedni Lazarus meglehetősen erőltetett, illogikus gyógyító akciójáról, főleg ha hozzávesszük, éppen a megelőző este szabta át majdnem saját öccse arcát egy törött sörösüveggel. Ronnie dramaturgiai szempontból fontos idegbajára sem derül túl sok fény, itt sem tehetünk mást, ha meg szeretnénk nézni a filmet, mint a gimis matekórák 'fogadjuk el' kitételét alkalmazzuk. Ne kérdezzük, hogy mit s mi okból. Mint ahogy Rae nimfomániája is, amiről mindenki tud, kivéve Ronnie-t. OK, hogy a pasik vakok, no de ennyire? A néhol túlfokozott drámai csúcspontok olykor átcsapnak valami abszurd humorba, ami tovább fokozza tanácstalanságunkat. Ricci láncba vert vergődése néha kifejezetten bandázsszexnek tűnik, és a kis kettéfűrészelt ufó kifejezetten erotikus vonaglást mutat be több alkalommal Lazarus házának padlóján. Persze, igazából szenvednie kelett volna, de nem úgy sikerült, na. Jegyezzük fel, a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Craig Brewer.

Ettől függetlenül mégis azt kell mondjam, színészileg kifejezetten jó a film, az ide nem mindig illő erotikus felhangoktól eltekintve Ricci komoly drámai erővel bíró színésznő, megkapó Samuel L. Jackson blues-zenész bácsija is, ráadásul még jól is énekel, de Dzsasztin is tök jól kattan be. A néhol túlhajtott jelenetektől és kissé mondvacsinált konfliktustól eltekintve a drámai alaphelyzet, valamint annak kifejlete is érdekes, semmiképpen sem sablonos, átlagos. Jó a zene is. Asanisimasa így kb. 6/10-re értékeli ezt a filmet.

Azt hiszem, nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy a zenei tárgyú dokumentumfilmek között ez a film az alap. Sikerült megszereznem a leghosszabb, 228 perces USA-ban kiadott rendezői változatot, hogy még egyszer felidézhessem azt, amihez gyakorlatilag életkori, kulturális és földrajzi sajátosságok miatt közöm sincs.

Így csak hihetem, hogy tökéletesen idézi meg '69 woodstocki nyarának eufórikus hangulatát. De közvetít valami olyan örömet, békét, elszállt boldogságot, amilyet más filmen még nem láttam. Az osztott képernyő dupla, olykor négyszeres mennyiségben szállítja a képi információkat adott időegység alatt. Olykor dekomponált, még mai is gyanúsan korszerűnek ható kézikamerázás tökéletesen közvetíti a film hitelét. A zenei betéteket idilli életképek színezik, rövid, pergő miniinterjúk, szolgálati közlemények tagolják, de a visszás dolgokat is szemérmetlenül megmutatja Michael Wadleigh. Nemhiába kapott Oscart érte.

Szarul szól a zene, mégis átjön a féktelen lendülete. Feltűnik Richie Havens rusztikus gitározása, ahogy gyakorlatilag hüvelykujjával barrézva, akkordok nélkül csak a ritmust veri a dobozgitáron: freedom, freedom! Crosby, Stills és Nash úgy énekelnek, mintha ezer éve együtt lennének, holott ez második fellépésük. Country Joe and the Fish úgy legalizál, hogy erre még Peter Tosh is csak csettintene. Jerry Garcia sem adja alább, sajna őket (Grateful Dead) nem hallhatjuk. Arlo Guthrie egyenesen édes. Janis Joplin úgy énekel, mint a lemezen, de ahogy Joe Cocker előadja, hogy milyen jó néha egy kis segítség a barátoktól, bőven benne egy oktávban, azt meg lehetne mutatni a megasztároknak, hogy énekel egy valódi énekes. Santana Soul Sacrifice-a elsöprő energiabomba, csakúgy, mint Alvin Lee I'm Going Home-ja. Sly and the Family Stone és ShaNaNa hihetetlen extrém showműsort ad. A közönség ma már szinte elképzelhetetlenül osztatlan lelkesedéssel fogad minden fellépőt. Megdöbbentő, hogy Jimi Hendrix végső, apokaliptikus fellépését már csak néhány száz ember nézte végig. És megdöbbentő, milyen eleganciával és magától értetődő természetességgel festette fel a '69-es Amerika tablóját gitárján.

A végső kép tájkép, csata után. A szeretet, béke és a zene egyszervolt csatájának romjai. Asanisimasa pontjai nem kevesebbek, mint 10/10.

A filmes szakma egy másik tragikus halálhír okán potyogtatta könnyeit, amikor egy Párizs környéki kórházban egy banális tüdőgyulladás következtében elhunyt Guillaume Depardieu. Ez a film élete utolsó filmje, bizonyos értelemben élete filmje is.

Alma, fa

Guillaume Depardieu Gerard Depardieu fiának született, ez a véletlen azonban inkább szerencsétlenségeket gerjesztve kísérte végig életét. Már kisgyerekként bemutatkozott apja oldalán a Pas si méchant que ca (Nem is olyan rossz ember) című filmben, s ezután gyakorlatilag folyamatosan játszott, háromszor jelölték a francia Oscart jelentő César-díjra, amit egyszer, a '96-os Semmihasznák-ért meg is kapott. Legnagyobb hatású alakítást azonban Léos Carax Pola X-ében nyújtotta a vérfertőző zakkant író szerepében. Színészcsaládba született, a híres apa mellett testvére, Julie, valamint édesanyja, Elisabeth is ismert színész. Pályája során különböző szereposztásokban mindenkivel játszott együtt filmen, igazi jó viszonyt azonban csak anyjával ápolt. Apja legendás karrierje azonban egész életében óriási súllyal nehezedett a fiúra, ami rendszeresen külön utakra űzte őt. Kábítószerügyek, ittasan elkövetett közbotrányokozások, nem sokkal halála előtt például itt, Budapesten is, motoros balhék, valamint az ezekből adódó bírósági ügyek. 1995-ben motorbalesetet szenvedett, melynek következtében elvesztette fél lábát. 37 évet élt, ezalatt meghalhatott volna kábítószer-túladagolásban, motorbalesetben, felrobbanhatott volna a mája az italtól, agyonverhették volna egy kocsmai verekedésben, azonban egy romániai forgatáson beszedett alattomos vírus végzett vele. A sors nem viccel, de főleg nem téved. A Versailles élete egyik utolsó filmje, melyben egy világból kivonult hajléktalan junkie-t alakít, tehát tulajdonképpen önmagát.

Bódéváros a palotakertben

Aki Szolnok felől érkezett már vonattal a Keletibe, az Pest határában, a jobbra húzódó fás, bokros, ligetes részen egy szövevényesen kiépített, lomtalanításból gyűjtött, építkezésekről lopott hulladékokból, lemezekből, papírdobozokból összetákolt komplett bódévárost láthat, melyben hajléktalanok húzzák meg magukat. Nyilván nem ez az egyetlen ilyen hely Magyarországon, én ezt szoktam látni. Megdöbbentő látvány, még ha a felületes szemlélő könnyen össze is keverheti ezt a nyomortanyát a város szélét elborító szeméthegyekkel. Pierre Schöller filmjében látható dolgok azonban még ennél is elképesztőbbek. A hajdani francia királyok fényűző és lenyűgöző pompájú lakhelyének közvetlen közelében, a versailles-i királyi palota melletti erdőségekben ugyanilyen bódéváros húzódik meg. A francia társadalom számkivetettjei, hajléktalanok, alkoholisták, drogosok élnek itt, a hajdani uralkodók kertjében. Ez a kunyhórengeteg a helyszíne a Versailles című filmnek, itt él a Guillaume Depardieu által alakított Damien nejlonból, gallyakból és papírdobozokból összedrótozott kalyibájában, itt süti a tűzön a lopott kukoricát, amikor betoppan a bokrok közül Nina és fia, a kis Enzo. Damien egy éjszakára befogadja a hajléktalan anyát és kisfiát, ám reggelre az anyának hűlt helye. A kis Enzo az ismeretlen férfi gondjaira lett testálva, aminek Damien a legkevésbé sem örül...

A szociális érzékenység a francia filmben

A könnyed, léha bohózatok, a kardozós, lobogó inges, kosztümös kalandfilmek és a gyűrött ballonos, cigarettafüstős krimik mellett a francia film mindig komoly és mély társadalomkritikai figyelemről tett tanúbizonyságot, minden időszakban nagy számban készültek olyan filmek, amelyek a társadalom szegényebb felébe tartozók problémáival foglalkoztak. Ám nem a felénk megszokott dokumentarista felfogásban készültek e filmek, bár Jean Rouch nyomán készültek effélék is, a francia megközelítés inkább a fiktív, professzionális körülmények között, profi színészekkel elkészített filmek voltak, melyeket a valódi helyszíneken a sokszor civil mellékszereplők tettek hitelessé. A cinema vérité francia dolgozataitól Kassovitz Gyűlöletéig, és Kechice A kuszkusz titkáig sok példa adódik. Emellett, a szociális nézőpontot elvileg mellőző műfajú produkciókban is volt mindig „nem kifejezetten az élet napos oldalán élő” szereplő: egy kurva, egy clochard, egy drogos vagy alkoholista, sokszor afrikai bevándorlók, mutatva, a francia filmes nem álomvilágban él.

Szumma

Schöller filmje meg aztán végképp nem álomvilágot mutat be. Szikár, érzelemmentes, alulvilágított, sötét képekben, kevés, szűkszavú dialógusban mutatja meg a francia hajléktalanok életét. Depardieu és a többi néhány profi tökéletesen illeszkedik bele a valódi hajléktalan mellékszereplők által valóságban is megélt atmoszférába. Lassú sodrú, csendes filmje balladai komorságú, tömény igazságtartalmú és letaglózó erejű. Sok néző azonban Guillaume Depardieu sorsszerűségében is megrázó alakításán kívül mégis Enzo (Max Baissette de Malglaive) óriási, végtelen szomorúságot tükröző szemeire fog emlékezni.

Asanisimasa: 8/10

Készül minden évben egy rakás fulltech 3D-animáció, melyekért szétszaggatják az emberek a mozipénztárakat, az élesebb szemű filmrajongók mégis inkább két lényegesen szerényebb kivitelű, sőt mi több, kétdimenziós rajzfilmet tartottak említésre méltónak az utóbbi néhány évben. Valami különös okból fakadóan mindkettő közel-keleti illetőségű, A libanoni keringő izraeli, a Persepolis iráni, s végül mindkettő francia koprodukcióban készült el. Még mondja valaki, hogy azok a korlátolt, nacionalista franciák nem támogatják a más kultúrákat...

Ari Folman Oscarra is jelölt filmjéről már több fronton megemlékeztem, az egy évvel korábbi, szintén Oscarra jelölt Persepolisra most kerítettem sort. Nem tagadom, bár olvastam a szinte kivétel nélkül elismerő reakciókat, kicsit féltem a fekete-fehér, iráni rajzfilmtől. Féltem egy fekete-fehér, iráni rajzfilmtől. Ám mint minden félelem, ez is teljességgel hiábavaló volt, Marjane Satrapi és Vincent Paronnaud alkotása frenetikus, ellenállhatatlanul szellemes, kíméletlenül őszinte, emellett megrázó, végtelenül szomorú és metszően pontos alkotásnak, sőt, remekműnek bizonyult.

A film Satrapi képes önéletrajzi regénye alapján készült, melyet saját maga rajzolt kézzel, egyszerű, de találóan karikaturisztikus figurákkal. Az iráni értelmiségi családba született nő perfekt "mesélőkével" adja közre emigrálásának, és hazatalálásainak történetét, melynek közvetlen okozója hazájának zaklatott közelmúltbéli és mai történelme. Satrapi sajátosan fanyar humorral szemléli még az őt érő legnagyobb tragédiákat is, ennek közvetítésére tökéletes eszköznek bizonyulnak az egyszerű, egy vonallal megrajzolt rajzfigurák. A tévében látva fenn sem akadunk már, ha valamilyen háborús övezetből szóló tudósításban valódi, igazi vért, verítéket és könnyeket látunk, ugyanennek a reprodukciójáért a moziban még fizetünk is, szórakozásképpen. Azonban ha mindezt lerajzolva látjuk, még talán mindig sokkol az emberi szenvedés. Ha mindezt gyerekes, tökéletlen rajzokban látjuk, egyenesen letaglózó a hatás. Satrapi ennek végletességéig el sem megy, magát a halált nem mutatja, nem rajzolja meg, mégis elementáris hatást tud elérni. És a következő jelenetben ezt követően olyan pimasz kamaszhumorral áll elő, hogy az még a South Parkba is lazán beleférne. Mindezt teszi kíméletlen éleslátással, megkapják a magukét a jóléti bécsi műpunkok éppúgy, mint az iráni közelmúlt néhány dicső, és tömegével dicstelen szereplői. Satrapi filozofál is, kicsit feministázik is, ami különösen érdekes a burka alól, de kíméletlenül osztja a tétova, kényelmes és tunya nyugati társadalmat is. De ami a fő, hogy érvényesen, a tinédzserek nyelvén szól a kulturális és etnikai másság problémáiról, a kisebbségi létről, az idegenségről, az iszlám által előírt lepel alatti szexualitásról. Fontos és jobbára nehezen feldolgozható dolgokról, nem szoktam ezt mondani, de úgy érzem ennek a filmnek a tananyagban a helye, méghozzá, minden nemzet nemzeti tananyagában. Asanisimasa ezért, de önmagában is 10/10-re értékeli ezt a filmet.

Még talán vetítik a mozikban a Felolvasót, így jó alkalom, hogy vegyünk egy nagy lélegzetet, és gyorsan megnézzük Don Edmonds 1975-ös nazisploitation dolgozatát is, a beszélő címet viselő Ilsa, az SS nőstényfarkasa címűt, ha már "nők a náci sötét oldalon" vetődött fel lehetséges topikként. Nos, aki ezt a filmet megnézi, gyakorlatilag teljes tárházát kapja a bizonyos körökben kultikus jelleget elért B-filmek egy markáns csoportjának, az ún. exploitation-filmeknek. Aki nem tudja, mi is ez, nem akar wikizni, nem tud angolul vagy nem szórakoztatja a fordítógép által előállított dadaista szöveg, annak néhány szóban: exploitation filmek, szó szerint, "kizsákmányoló" filmek, melyek rendszerint olyan témákhoz nyúlnak, melyekhez mainstream filmek szinte sohasem, vagy ha igen, akkor azt a végletekig fokozva, még a szart is kipasszírozzák abból. Olykor szó szerint. :) Általában bűn rossz, dilettáns filmek, amelyek azonban néha egész komoly karriert futnak be, s válnak kultusszá. Az exploitation filmek, aszerint, hogy milyen témát karolnak fel, saját terminusokkal rendelkeznek, melyek a téma és az „exploitation” szó fúziójából vannak  eredeztetve. Szinesbőrű szereplőkre, témákra koncentráló filmek a „black” és az „exploitation” szavakból „blaxploitation” filmek (pl. Shaft), míg a szexualitást előtérbe helyezők a „sexploitation” filmek (pl. Russ Meyer életműve), vannak kannibál-filmek, slasher (vagy daraboló, szeletelő) filmek, de tulajdonképpen exploitation filmek közé tartoznak a spagetti-westernek, az elképesztően véres chambarák, vagyis szamurájfilmek, stb... Vannak a nazi exploitation filmek is, melyek „nazisploitation” névre hallgatnak és végeredményben sexpolitation-filmek elmebeteg nácikkal a főszerepekben. Na, az Ilsa... épp ilyen.

A film főszereplője a nagymellű, szőke Ilsa, aki ördögi és szexmániás orvosként vezeti az emberekkel való kísérletezésre létrehozott 9-es számú tábort. Ez még akármi is lehetne, még tán egy komoly film is, hiszen komoly valóságalapja van a témának, lásd például Mengele ámokfutását, illetve eszünkbe juthat a buchenwaldi Ilse Koch története is, aki nyilván konkrétan modellje volt ennek a filmnek is. Egy inzert tudatja a film elején azzal az elvetemült nézővel, akit nem rettentett el a film borítója, hogy az alkotók ezzel a filmmel azt szeretnék elérni, hogy ilyen események soha többé, blablabla... Ezzel szemben gyakorlatilag nevetségesen sablonos, kétdimenziós figurák mondanak fel alsós fogalmazásszintű párbeszédeket egy szoft-pornó és egy véres szado-mazo, vagy éppen egy ügyetlen háborús akciójelenet között. Közben folyamatosan tocsog mindenki a vérben, a falak is úgy tele vannak spriccelve, mint az ismert Wolfenstein pc-játék utolsó pályáin (mellesleg ez az legendás játék is erre a témakörre hajaz). Hitler arcképe mindenhol ott figyel. Ennek ellenére szó sincs itt népnevelésről, szimpla, pornografikusan célratörő húsmese ez, irdatlan csöcsökkel és tarantinói vérözönnel, halálsikolyokkal és kéjes őrjöngéssel s mint ilyen, a legprimérebb, legösztönibb igények kielégítése, gerjesztése a célja. Mindemellett azonban unalmas is. Egész egyszerűen egy buta, rossz film ez, ráadásul eléggé el nem ítélhetően űz alpári játékot sok zsidó és nem zsidó szenvedéséből, sőt halálából. Így az asanisimasa nem is ad 1/10 pontnál többet az ilyenre. Fujj.

Néha azért kiderül... Jön Amerikából ezerrel ez a szórakoztatóiparnak nevezett izé, és már kezdünk mi is teljesen belefeledkezni; volt-e, avagy nem jóléti rendszerváltás, meg mifene. A tévéink egyre nagyobbak, az autóink is egyre nagyobbak, egyre többet költünk ruhákra, kozmetikai szerekre. És egyre kevesebbet kultúrára, könyvekre, színházjegyekre. Nézzük a mozit: fú, de jó ez az XY, meg az XX, meg a többi milliódolláros sztár, akiknek csillogó világától már nem látjuk a valódi értékeket, egyáltalában nem látunk semmit sem. Aztán néha belefutunk egy ilyen filmbe, mint a Tizenhárom...

És kiderül, mennyire nem tudunk semmit, mennyire nem látunk. Tizenhárom éves lányokról van szó e filmben. Azokról a bakfisokról, akik számára a Brittney Spears vagy a Christina Aguillera az Isten(nő), és mondjuk a pár éve feloszlott Spice Girls lányai már élemedett korú szipirtyók. Látjuk, halljuk idétlen vihogásuk, de legyintünk csak, hiszen ártatlan lánykáknak tarjuk őket, milyen aranyosak, nem hasonlíthatjuk őket azokhoz a narkós utcagyerekekhez, akik telepingálják házaink falát. Pedig oda kellene figyelnünk arra, hogy a bimbózó nőiesség és a cserfes nagyszájúság mögött komoly dolgok is húzódhatnak.

Amerikában girl culture-nak nevezik ezt a viszonylag új keletű jelenséget, amikor a kedves, okos kislány egyszercsak elkezd hirtelen megváltozni. Mindennap új ruha kell neki, egyszer csak extrém frizurában állít haza, a túl rövid pólók alól elkezdenek feltűnni a jól látható, de az intim részeken is a testékszerek, tetoválások. A hajdani kedves hang, ha egyáltalán még megszólal, dühös, agresszív tónusú. Titkolózások, hazugságok. E kultúrkör zárt és titkos életébe nyerhetünk bepillantást a filmtörténetben talán először. A híres Sundance Film Fesztiválon, amely az egyik legnagyobb az ún. független filmek tárgykörében, rendezői díjat nyert Catherine Hardwicke filmje, a Tizenhárom, amely kíméletlen őszinteséggel mutatja be egy tizenhárom éves kamaszlány teljes testi és lelki szétcsúszását. A film hitelére maga a történet írója a garancia: Nikki Reed 15(!) éves korában írta meg két évvel azelőtti történetét, amelyet aztán megosztott az akkortájt még jelmeztervezőként dolgozó Hardwicke-kal, hogy aztán rendezői debütálásában el is játssza saját történetében az egyik fontos mellékszerepet (Evie).

Tracy (Evan Rachel Wood) okos, jól tanuló 13 éves lány. Egyszercsak azonban minden megváltozik körülötte. Pedig csak a kamaszkor törvényszerűségeinek próbál megfelelni, fiúkkal megismerkedni, új barátnőket szerezni, de egyben kitűnni a tömegből, önálló, szuverén egyéniségnek lenni. Az iskola legmenőbb csaja, Evie megmutatja neki az arrafelé vezető utat... Ezt azonban Tracy anyja, Melanie (Holly Hunter) már nem tudja jó szemmel nézni.
Evie útját nem is lehet jó szemmel nézni, hiszen a Tracyn bekövetkező változások komoly aggodalomra adhatnak okot. Koros étvágytalanság, a család rossz anyagi helyzete ellenére rengeteg méregdrága új ruha, és az ágy alá rejtett kábítószerről, valamint az öngyilkossági kísérletekről az egyébként igyekvő, de kissé zavaros személyiségű anya mit sem sejt. Evie vezetésével Tracy tizenhárom évesen egyre mélyebbre kerül a drogok, a piti bűnök, a korántsem ártatlan szexuális játszadozások világában.

Catherine Hardwicke kezdetben egy laza kis tinivígjátékot akart rendezni debütálásként, ezért kereste meg Nikki Reedet. Ahogy azonban felsejlett előtte Nikki igaz, ám sötét története, minden megváltozott. A kézikamera zaklatott mozgásával expresszívvé filmezett, dokumentarista hatású filmje döbbenetes látlelet egy kevéssé ismert szubkultúráról, az önmagukat alakító tinédzserszereplők hitele nem kérdéses, a két lány, Nikki Reed és Evan Rachel Wood alakítása zseniális. Holly Hunter az anya szerepben pedig hozzájuk méltó, hollywoodi allűröktől mentes alakítást nyújt ebben a megrázó erejű filmben. (2003.12.22.)

Asanisimasa: 8/10.

Kedvelt vígjátéki alapszituáció, amikor a főhős akaratán kívül egy általa ismeretlen világba csöppen. Az idegen emberek, az érthetetlen nyelv, a különös szokások gegek kimeríthetetlen tárházát képezik a vígjátékírók számára, hiszen hála a világméretű turizmusnak, a leendő közönség soraiban szinte mindenki élt át már vicces helyzeteket külföldön, a siker biztosnak tetszik. Volt már amerikai Párizsban, francia New Yorkban, egy jenki Arthur király udvarában, és maga Arthur király egy brooklyni középiskolai baseballmeccsen. Amazonasi indián vagy Tarzan a nagyvárosban, belvárosi pubi vagy egy bankigazgató elkényeztetett leánykája a vad dzsungelben, Piedone Hongkongban és Afrikában, a marslakók a Földön, egér a Marson. Lolka és Bolka, valamint Phileas Fogg a világ körül.

Ezekben a filmekben az első számú buktatót rendszerint el szokták kerülni az alkotók. Csak a legszínvonaltalanabb filmekben ábrázolják az idegen nép szokásait, életmódját, netalántán tagjait kinevetendőnek, mindenki ismeri a mondást: Ha Rómába mégy, élj úgy, mint a rómaiak! Tiszteld a helyet és annak lakóit, ahová utazol. Ezzel ellentétben az utazó kiváló kísérleti alanynak, vagy médiumnak, a vele megtörtént események tökéletes alkalmaknak bizonyulhatnak saját kultúránk, társadalmunk, társas viszonyaink és önmagunk hibáinak feltárására, azok karikírozására, nevetségessé tételére, ennek folyományaként a figyelem felkeltésére, a dolgok kijavítására. De komolyan szólva gondolhatunk a klasszikus nagy utazókra is: Odüsszeuszra, Gulliverre, Robinson Crusoe-ra, Candide-ra, Szindbádra is, hogy csak az irodalmi példáknál maradjunk.

Hollywood nagy-nagy keresztapja, F.F. Coppola igazi olasz típusú családfőként minden tehetséges családtagjának biztosítja az utat a világot ténylegesen jelentő mozivászonra. Kiterjedt, nagy a család, olvasható is majd minden tagja a hosszú filmvégi stáblistákon, igazi sikert közülük eddig csak az unokaöcs, Nicholas Cage ért el, de ő, teljesen megérdemelten, nagyon nagyot. Most azonban a kisleány is kopogtat, jól hallhatóan, határozottan, erőteljesen.

Sofia Coppolának már második játékfilmje az Elveszett jelentés, amit íróként és rendezőként is jegyez. Valódi szerzői film ez, méghozzá egy női szerző filmje, gyaníthatóan önéletrajzi indíttatásból, de lehet hogy csak úgy, szuverén. Finom, érzékeny humorú, könnyed, ám mégis okos elmélkedés a film egy, a munkamániás férje által magára hagyott hamvas és üde nő, és egy manapság reklámfilmekben szereplő, öregedő és cinikus, ám hajdan híres mozisztár találkozásáról a modern, szinte már XXII-ik századi Japánban, amikor az otthon, Amerikában megszokott rutinmondatoknak, szokásoknak, fordulatoknak már elveszett, az őket körülvevő, idegen környezetnek pedig még számukra ismeretlen a jelentése.

Az elképesztően rohanó, infantilis mohósággal a nyugatot majmoló, agyonautomatizált modern japán kultúrát rezignált fásultsággal, álmatlanul szemlélő férfi és a fiatal lány egymásra találása törvényszerű, a japán hagyományokkal, a kifinomult szertartásokkal való ismerkedésük pedig végzetszerű. Ennek kapcsán döbbennek rá arra, hogy az emberi kapcsolatokban, mára már kultúráktól függetlenül, mennyire fontos az egymásrafigyelés, a megértés, azok a dolgok, amelyek gyakorlás híján (és/vagy abban a nagy rohanásban) teljesen elfelejtődnek. Tudom, ez így közhelyesnek hangzik, ám attól még így van. A bájos, ám unatkozó lány szerepében a tehetséges Scarlett Johanssont, a kiégett filmsztár szerepében a sok bugyuta szerep után végre egy igazán nagyot alakító Bill Murrayt láthatunk, aki e teljesítményéért Golden Globe- és Oscar-jelölést is begyűjthetett az idén. Sajnos, a Nagy Oszi nem jött be a legjobb férfi alakításért, ám ez nem jelenti azt, hogy díj nélkül maradt volna a film. Az e cikk írása előtt nem sokkal lezajlott ceremónián Sofia, a Coppola-családból immáron negyedikként, legjobb eredeti forgatókönyvért nyert aranyszobrot. Azoknak, akiknek egy film megítélésénél nem a begyűjtött díjak száma a mérvadó, annyit mondhatok csupán, hogy ez most azért jogosnak tűnik... És Bill Murray tényleg nagyon jó, az elmaradt díj ellenére is. (2004.03.02.)

UPDATE: Tegnap este még egyszer megnéztem a tévében, és nagyon tetszett, másodjára jobban, mint először - Bill Murray zseni, Scarlett Johansson pedig zabálnivaló. Asanisimasa pontjai: 8/10.

Két hét alatt másfél Magyarországnyi francia látta ezt a filmet, melyben tulajdonképpen saját magukat röhögik ki: a dél-franciák az északiakat, az északiak a délieket, a nyugatiak mindkettőt, a hegyvidékiek meg úgy „en bloc”, az egészet. Ez a siker azonban nemhogy megosztotta a franciákat, hanem inkább összekovácsolta, hiszen a film alapvető tanulsága az, hogy milyen jó franciának lenni. És azt kell mondjam: tényleg jó lehet franciának lenni...

A postás

A Moldova György által leírt 'hülye' jelző fokozásában az előkelőnek tán nem mondható „legközépsőbb” szintet érte el ez a tiszteletreméltó foglalkozás, hülye, hülyébb, leghülyébb, rendőr, postás, vasutas, bár itt a célkeresztben elsősorban a vasutasok álltak (Akit a mozdony füstje megcsapott...). A Posta, a vasúthoz hasonlóan, szintén állam az államban, dolgozói sajátos külön kasztot alkotnak a közalkalmazottakon belül, a sajátos belső hierarchiát alapos szabályrendszer szabályozza. Mindig is fura fazonok gyűjtőhelye volt a cég. A viszonylagos szabadság vonzó volt a bohém alkatú figuráknak, sok elvetélt egyetemista, alkotásból kisiklott művész is tekerte az ormótlan postásbiciklit, olykor be-betérve egy sarki kocsmába bedobni egy kisfröccsöt, hogy ne legyen olyan nehéz a táska. A kliensek is gyakran behívták a postás bácsit egy kávéra, néhány szóra, tojáslikőrre. Volt romantikája ennek a munkának, hiszen -persze, csak az emblematikus kézbesítőknek- nem kellett egész munkaidőt irodában tölteni, kora reggel dugig tömött táskáikkal kiröppentek a világba, hogy az emberekhez elvigyék a leveleket, pénzt, csomagot, híreket. Küldetésnek is érezték ezt sokan. Az internet és telekommunikáció előtti korban a postások fontos közvetítői voltak az információnak, jelentőségük, mítoszuk mára jelentősen megkopott. De talán él még, hiszen elég csak kinézni a gangra, milyen örömmel totyog sietve beengedni a postást a szomszéd nyugdíjas néni. Még manapság is sok embernek egyike a kevés élő külvilági kapcsolatnak a postás, a vegyesboltos és a körzeti orvos mellett. Így volt ez mindenhol, ahol Posta működött. Az Isten hozott az isten háta mögött című film főszereplője Philippe Abrams egy postamester, akit egy balszerencsés ügylet miatt a vágyott Riviéra helyett valahová fel, a szörnyű hideg és távoli Északra küldött szolgálatot teljesíteni a francia állami Posta.

Önismereti nyelvi tréning, franciáknak és nem franciáknak

A film alapvetően a déli és északi francia életmód, nyelvi dialektus, kultúra és maguk, az emberek különbözőségének dinamikájára épít, erősen kihasználva a meglévő előítéletekben rejlő komikumot. Nagyon erős a film nyelvi síkja. Mennyire különböző az északi és a déli francia nyelv, olykor percekig beszélhet egy északi francia franciául egy provance-i franciának, hogy az akár egy kukkot is megértsen belőle. Fordító legyen a talpán, aki a filmben adódó rengeteg lefordíthatatlan elhallásból, félrefordításból, speciális tájnyelvi szavakból álló francia szöveget át tudja érték- és minőségarányosan ültetni beszélt magyarra, hiszen itt nem arról van szó, hogy egy palóc beszél egy makóival, még csak arról sem, hogy egy moldvai csángóval. Én ugyan nem tudok franciául, egy ügyesen lábjegyzetelt (!) angol felirattal néztem a filmet, azonban így abszolút lejött a francia dialógusok humora, ezért bátorítok minden franciául nem tudót, hogy ne riassza el ettől a filmtől, hogy nem fogja érteni a szóvicceken alapuló humort. Franciául tudóknak, tanulóknak pedig kötelező a film, ez gondolom, evidens.

Szumma

Persze, ahhoz, hogy ez a szó szerint nem értett verbális humor mégis működjön, ehhez nagyban kell a vérbő és életteli karaktereket alakító színészek hatásos komédiázása is. A francia vígjátékok esetében megszokott széles gesztusokkal, nagy grimaszokkal operáló, mi tagadás, máshol néha már idegesítő bohóckodást látjuk ebben a filmben is, főleg a főszereplő Abrams postamestert alakító Kad Meradnál, de az, hogy itt nem idióta franciákon, hanem szerethető és szeretni való embereken kell röhögnünk, azért nagyban megkönnyíti a befogadást. Egyrészt szerintem ez az oka a nagy francia sikernek is. A másik főszerepet, Antoine-t, a kissé pityókás északi postást is alakító rendező-forgatókönyvíró Dany Boon valódi emberekről mesél igaz történetet, amely minden egyes részletében hordozza a mai Franciaország valóságát, mindenféle komolykodó hiperrealizmus, brutális dokumentarizmus nélkül, ám annál több bájjal, bölcsességgel és szeretettel. Nem kelt viharos nagy érzelmeket a film, nem kóvályog utána napokig a néző, nem „nagy” film ez, hanem egy kedves, csendes mese, egy igazi „feelgood” mozi. Nekünk, magyaroknak azonban egy manapság különösen fontos tanulsággal szolgál: a film kristálytisztán mutatja meg, hogy a látszatra, szóra, gondolatra különböző, de azonos nemzetbe tartozóak mennyire könnyen el tudják fogadni egymást, úgy hogy ehhez tulajdonképpen semmit nem kell feladniuk.

Asanisimasa pontjai: 8/10

Lapozgatós képeskönyv-stílusban tárja elénk az HBO az amerikai történelem egyik legszégyenteljesebb eseményének filmes bemutatását, részletekbe menően és a lehető legnagyobb hitelesség jegyében. 1890 december 29-én, a Wounded Knee nevű patak partjánál zárult le az indián háború története, amikor a mintegy 350-400 főből, javarészt nőkből, gyerekekből és öregekből álló sziú tábort szó szerint lemészárolta az amerikai hadsereg Hetedik Lovassági Ezrede. A mészárlás történeti előzményeiről, történetéről itt olvashatunk többet.

A hosszú és költői című film (többek között a részben magyar Napóleon című tv-sorozatot rendező Yves Simoneau munkája) két szálon futtatott cselekménnyel próbálja a lehető legteljesebben visszaadni az észak-amerikai őslakosság függetlenségének és szabadságának végét jelentő mészárlásnak, és az ahhoz vezető hosszú útnak a történetét. Az egyik szál az egyik főszereplő, Ülő Bika sziú főnök története, a másik pedig Charles-nak, a fiatal, indián származású orvosnak sorsát követi, aki életét az indiánok és a fehérek közti ellentétek csillapításának szentelte. Ülő Bika személyében az indián háborúk egyik legadekvátabb figurájával ismerkedhetünk meg, hiszen ő volt ez egyik vezetője a Little Big Hornnál vívott győztes csatának, utána tárgyalt a fehérekkel az indiánok ügyében, de szerepelt Buffalo Bill híres vadnyugati cirkuszában is. Ő volt az egyik legismertebb valóban élt indián főnök, sokan még lakotául is ismerik a nevét: Tatanka Jotanka. Figurája nagyban hozzájárult az indiánokról alkotott képünk megalkotásához, a sudár, egyenes tekintetű, bátor és szabad emberekről, de állítólag róla mintázta Karl May is Winnetout. Ülő Bika reprezentálja a történetben a hagyományokhoz, az ősi kulturális szpkásokhoz, előjogokhoz és törvényekhez ragaszkodó ellenállót. Nagyformátumú személyiség, erős és nyakas, nála sokkal törékenyebb figura Charles Eastman, az orvos. Charles-t kétségek gyötrik, vívódik, hogy a jó utat választotta-e, hogy eljött a törzséből, a fehérek közt él, fehér nő a felesége, és a fehéreknek segít rezervátumba zárni a saját fajtáját. Eközben pedig tanult és értelmes emberként tudja, hogy az indiánok hagyományos életmódja semmiképpen nem lehet életképes a fehérek civilizált társadalmában.

Kettejük hol összefonódó, hol eltávolodó sorsát szemlélve nagyszabású tablóban bontakozik ki előttünk az indián őslakosság lassan hömpölygő halálmenete. Témához illő, nagyszabású csatajelenetekben és a végtelenbe vesző vadászmezőkön valódi indián szereplők játsszák az indiánokat (nem volt ez mindig így!), színészileg kiemelkedik közülük már Clint Eastwood Dicsőség zászlajában is feltűnt Adam Beach (Charles), valamint a valódit királyi nagyságában hitelesen megidéző August Schellenberg (echte indián név!:), mint Ülő Bika. A másik, fehér oldalon is erős jelenléttel bír Aidan Quinn és J.K. Simmons, ami kell, hiszen súlytalan, formátlan ellenfél ellen nem meggyőző a győzelem és szégyen a vereség.

Simoneau, amúgy tévéjátékosan aprólékos modorban gyengéden (kritikailag, lehet, hogy túl gyengéden) terelgeti a sztorit a történelemkönyvekből már ismert dicstelen vég felé. Ehhez a lassúdad tempóhoz jár a képeskönyves didaktika, becsületére legyen mondva, hogy mindez a kultúrtörténeti és néprajzi hitelesség szolgálatában. A veretes, masszív szerkezetű epikus film, igaz, messze nem direkten, de egyértelműen az indiánok mellett, a sápadtarcúak gaz, bár logikailag indokolt ármánykodása ellen beszél, egyértelműen szégyenteljesnek bélyegezve az amerikai kormányzat mindenkori (lásd a vége-főcím megdöbbentő történeti adalékait!) indián-politikáját. Nagy szó ez abban az országban, ahol sokáig a hajdani büszke őslakosokat csupán kocsmák előtt arctalanul ácsorgó részegeseknek mutatták, ahol még néhány tíz éve is bevett szlogen volt a: Csak a halott indián a jó indián. Mindezt abban az országban, ahol az egyik legnagyobb ünnep arra emlékeztet (elvileg), amikor ezek az indiánok mentették meg az éhenhalástól az új kontinensre érkezett első telepeseket (Hálaadás napja). Asanisimasa pontjai: 7/10.

A 2006-os év bűvész- vagy mágustematikájú filmdömpingjének áttekintését egyszer és mindekorra lezárva, s egyben virtuális (opcionális) sör/somlói galuska jutalomban részesítve javaslataikért nyuszisz és Senderos kollégákat, utoljára Woody Allen Fülesét néztük meg. Hogy ne legyen elhanyagolható a zűrzavar, nem elég, hogy 2006-ban három darab (!) bűvészes film készült Hollywoodban, nagyjából azonos minőségben, bár eltérő mondanivalóval, más-más hangvételben, a Fülesben szintén Hugh Jackman és Scarlett Johansson játszik, akiket már A tökéletes trükkben is láthattunk.

Rögtön a témára térve, megállapíthatjuk, hogy a Füles a másik két filmtől eltérően azért nem a bűvészről, mágiáról, ezek mibenlétéről, problematikájáról szól, a filmben szereplő bűvész csak egy apropó Woody Allen számára, hogy ikszedjére eljátszhassa a kétbalkezes judeo-amerikai slemil kisembert Brooklynból. Amúgy krimit látunk, Woody új, londoni korszakából, de még nem a sötét, drámai, hanem az ezt megelőző vidor hangulatban. Tehát Woody itt Splendini művésznéven szerepel igazi, középszerű tucatbűvészként, akinek már a közönség elbűvölése nem művészet, nem kihívás, nem mágia, hanem munka. Mindennapi, kétkezi munka, cinikus humorral elviselhetővé téve. Az a fajta unalomig ismert kártyatrükkös bűvész ő, akinek archetípusát mindenki ismeri, aki legalább egyszer vett már részt céges bulin, főiskolai diáknapon vagy hasonló színvonalas szórakoztató eseményen, amelyre a kulturális műsort egy csomagban szállítja az erre szakosodott hakniszervező produceri iroda. Egy bonyolultabb mutatvánnyal rendelkezik, egy ládával, az viszont rögtön atomjaira bontja a belézárt önként jelentkezőt. Naná, hogy ebben történik meg az a jelenet, miről tulajdonképpen szólni fog a film. Ettől kezdve azonban szó sem lesz bűvészkedésről, mágiáról, néhány ócska kártyatrükktől eltekintve, amit Woody-Splendini-Waterman ad elő kommunikációs célzattal.

A továbbiakban egy szokványos krimi bonyolódik, amelyben egy csinos, szőke újságíróhallgató némi túlvilági segédlettel és Woody Allen csetlésével-botlásával leplezi le a sármos főúri sorozatgyilkost, aki névjegyként mindig egy tarot-kártyalapot hagy a bűntény helyszínén. Szórakoztató, könnyed film ez, abból a típusból, amelyikben már az elején tudjuk a végkifejletet, mégis szórakoztató marad az utolsó percig. Ennek oka elsősorban Woody Allen utánozhatatlan humora, valamint történetmesélési módszere: hosszan beszélve vezeti fel az aktust, aztán snitt és már azzal rágja partnere fülét, hogy ugye jó volt? Scarlett Johansson üde színfolt, Woody Allennél jól teljesített már itt is, ahogy később is. De Jackman engem még mindig nem győzött meg színészi kvalitásáról, itt is annyi, amennyi: egy angolszász tesztoszteron-raktár bájgunár. Nem tehet róla, hogy asanisimasa 8/10-re értekeli ezt a filmet, ami persze azért van, mert írója feltétlen Woody Allen-rajongó.

Néhány poszttal elébb tárgyaltam az Edward Nortonos Mágus-filmet, mire nyuszisz kódnevű kedves kommentelőm felhívta a figyelmemet egy másik bűvészes filmre, amit én annak idején valószínűleg egy elegáns mozdulattal figyelmen kívül hagytam. A két film ugyanabban az évben készült, első pillantásra hasonló témakörben. Ez az egyezés (mellesleg nem először!) felveti a jó öreg ipari kémkedés gyanúját, de legalábbis: Azt mondja a Touchstone Picturesnél az egyik pocakos szivaros a másiknak, te, hallottad hogy azoknál az izé, tudod, mondmár, annál a független cégnél, a Bull's Eye Productionsnál egy bűvészes filmet forgatnak? Olyan szemfényvesztős, közönségátverőset, állítólag az Edward Norton is benne van! Itt kóricál nekünk egy rahedli sztár, csináljuk meg mi is, de csillogóbban, duplán. Ni csak, épp itt van ez a Nolan-gyerek. - Hé, Christopher, figyejjé csak! Lenne itt egy bűvészes mozi, olyan 19-ik század, kosztümös, érdekel? - Hmm, épp ittam a büfében valamit a Hugh Jackmannel, aki mondta, hogy a minap összefutott Christian Bale-lel, aki viszont a múltkoriban jól benyomott Edward Nortonnal egy dizsiben, és onnan tudja, hogy Edward valami bűvészes filmben fog játszani. Úgy láttam Hugh szemén, hogy őt is érdekelné valami ilyesmi... Így volt, nem így volt, lehet, hogy csak részeg forgatókönyvírók fecsegték el egymásnak aktuális munkáikat, egy valami biztos, hasonló a téma, de két abszolút különböző filmről van szó.

A mágus az Osztrák-Magyar Monarchia területén, konkrétan Bécsben játszódik, míg A tökéletes trükk Londonban. Az időszakbeli egyezés mellett nem elhanyagolható a földrajzi, kulturális és gazdasági különbözőség. A Monarchia is és a brit korona is egyaránt fénykorát éli, de Anglia ekkor vitán felül a világ vezető hatalma, míg a Monarchia saját problémáival küszködik csupán. Angliában a bűvészek, illuzionisták a már jól működő show-business sztárjai, Bécsben Eisenheim bár színházban lép fel, de a nép emberfeletti képességekkel ruházza fel őt. A londoni közönség tisztában van azzal, hogy egy látványos átverés szemtanúja, de ezért fizet, mert ez szórakoztatja. És akar valamit a pénzéért, többet, s mindig többet, mindig meglepőbbet, mulatságosabbat, látványosabbat, megdöbbentőbbet, sőt, véresebbet. A mágus egy bűvész története, A tökéletes trükk kettőé, sőt, háromé. A mágus alapvetően egy romantikus történet, mellékszálként foglalkozik a fizikai és a szellemi hatalomgyakorlás különbözőségével, míg A tökéletes trükk elsősorban elsősorban két bűvész rivallizálását tárgyalja, s mintegy mellesleg, könnyed filozófiai boncolgatásba kezd a titok, a tudomány és a mágia fogalmaival. A mágus inkább misztikus, A tökéletes trükkben viszont az égvilágon semmi természetfölötti nincs. Sőt, mivel a titok mibenléte az egyik fő témája, viszonya a misztikához körülbelül olyan, mint egy lucskos pornónak a romantikához. Abban viszont hasonlít a két film, hogy mindkettő műfajilag tulajdonképpen krimi.

A Mementóval és a Batman: Kezdődik-kel már komoly forgatókönyvírói és rendezői képességeket bizonyító Christopher Nolan itt is egy agyafúrtan csavaros, rafinált időszerkezetű történettel állt elő, amely stílusában is remekül passzol a film témájához. A két rivális bűvész figurájának megjelenítését két középszerű, bár agyonsztárolt színészre bízta, marketing szempontjából helyesen, művészileg pedig "fogjuk rá". Az mindenesetre szembetűnő, hogy a mellékesen fontos Cutter "inzseniőr" szerepében a veterán Michael Caine egyetlen nézésével, egyetlen gesztusával és utánozhatatlan artikulációjával egész egyszerűen lejátsza Hugh Jackmant és Christian Bale-t, együttvéve. De a másik filmben Edward Norton is a kisujjában tudja mindazt, amit e két srác mindösszesen. Kiemelt státuszban láthatjuk még Scarlett Johanssont, aki a szokás szerint érzékien elragadó. A filmben azonban ezzel nincs vége a mágusok sorának, hiszen egy valódi mágus, (vagy valódi tudós?) Nikola Tesla is fontos szerepet kap a két bűvész meccsében, egy negyedik valódi mágus alakításában: Teslát David Bowie alakítja, igazi, mássalhangzótorlódásos szláv akcentussal.

A tökéletes trükk azonban mindennek ellenére csaknem tökéletes film, persze, műfajában, krimiként vagy thrillerként. Remek ritmusa, izgalmas és feszült cselekményszervezése miatt, de az ízléses vizualitása miatt is: operatőrét, Wally Pfistert Oscar-díjra jelölték, hasonlóan A mágust fényképező Dick Pope-hoz. Úgy tűnik, a bűvészhistóriák megihletik a rokonszakmák művelőit is: a fényképezés is mágia valahol. Mindent összevetve, ha az asanisimasa A mágust 7/10-re értékelte, akkor erre jár a 8/10. Bűvészes filmként 9-et kapna mondjuk Enyedi Ildikó Simon mágusa, vagy Szabó Hanussenje, de 10 csak Gárdos Péter Uramistenjére járna.