asanisimasa

Érdekes aknamunka zajlik a kormányadók vezérhajóján: míg a hírműsorok jövőbe vetett sugárzó tekintettel, és a kétségek legkisebb jele nélkül hazudnak a köz szemébe sikert, fényt és csillogást, addig este Pelikán József gátőr (kép) köszön be hozzánk, immáron sajnos csak az égi gátőrházból. A tanú ma éppolyan aktuális, mint volt annak idején, bedobozolásakor, és volt azóta is, amikor egyik ismert poénja alapján néhány hosszú hajú fiatal megalakította a magyarországi politikai rendszerváltás egyik fő letéteményesét. A helyzet azonban azóta is fokozódik, a bírók is újra egyre többször olvassák fel először ítéletet, majd csak utána a vádiratot, az élet sem lett habostorta és narancsunk is van. Azóta ugyan túl nagyra nőtt, ráadásul rohad is, de hát a miénk. Pelikán, ha élne, ma is csóválná a fejét, mint ahogy Bacsónak sem tetszene ez az egész. Mi pedig nézhetjük az idén 42 éves Pelikánt, Dánielt és Virág elvtársat, és röhöghetünk a rendszeren, amíg tehetjük. (m1, 20.10)

Dögölj meg, drága Mona! - mondja erre egy egész amerikai kisváros abban a fanyar humorú, groteszk, de vicces krimiben, amely 22.10-kor kezd a Story4-en, így kényelmesen átzombizhatunk ide az előző film után.

Az Aranyhal-emlékek című friss, ropogós és szélfútta ír filmet (Duna, 23.10) nem láttam még, de a hírek szerint okosan, és ami a lényeg, eredetien, női szemszögből (rendezte Elizabeth Gill) mesél az örök témáról, a szerelemről. Szerintem, egy próbát mindenképpen megér, főleg, ha az előbbi krimi kicsit túl vad a mai estére...

Csodálom Jack Nicholson egóját, hogy neki mert állni ennek a filmnek. Bár Jack mindig is ambicionálta a rendezést, de azért a Roman Polanski követéséhez nem elég az, amit színészként elleshetett a kamera túloldalán ügyködő direktoroktól. Ez az igen béna magyarítású Cinikus hekus tulajdonképpen Polanski méltán híres és méltán elismert Kínai negyed című filmjének valamiféle folytatása szeretne lenni. A címszerepet, a klasszikus Philip Marlowe karakterére kissé hajazó magánhekust, Jake Gittes-t ismét Nicholson alakítja, azonban ezúttal a rendezői székbe is ő ült. Azt pedig jól tudjuk, hogy egy seggel két lovat megülni igen nehéz: Jack Nicholsonnak sem sikerült. (Nem feledve persze, hogy vannak azért, szép számmal olyan rendezők, akik kitűnően játszanak abszolút főszerepet saját maguk által rendezett filmekben is. Na, Jack nem tartozik közéjük.)

A film sztoriját ugyanaz a Robert Towne írta, aki a korábbi, Polanski-féle történetet is, ismét szövevényes krimi, gyilkossággal, telekspekulációval, cinkes olajügylettel. Míg azonban Polanski ezt laza nagyvonalúsággal, áttetsző logikával, biztos stílusérzékkel és a tőle megszokott, bravúros hangulatteremtéssel tudta elmesélni, addig Jack túlzottan körmönfont, elvész a részletekben, össze-vissza utalgat, s nem mindig világos, hogy mire, bonyolult és mi tagadás, zavaros. Ja, mondjuk viszonylag jól stílben van, hogy mondjak valami jót is - bár ez talán a legkönnyebb. Ezzel párhuzamosan, míg a rendezői székben tesze-toszáskodik, Gittes karaktere is szürkébb, kisebb és jellegtelenebb lett, ráadásul ezalatt Nicholson is öregedett 15 évet. Ez, az ő akkori életvitelében, ennél lényegesen többet rontott az ördögien sármos külcsínen. Még néhány évnek el kell telnie, hogy egy újabb, már felvállaltan karcos, vén kujont Nicholsont ismerjünk meg. Ez a mostani valahogy sem az, sem ez.

Zsigmond Vilmos viszont remekel, bár ő nagyon tudja a film noirt színesben fényképezni. Lenyűgöző munkát végez e filmben is, hogy egyáltalán végig lehet nézni ezt a filmet, ahhoz sok köze van neki. Harvey Keitel sem lendít sokat, leginkább jelen van, de úgy tűnik, ő is igényli, hogy valaki megmondja neki, mit kéne játszania. A veterán Eli Wallach viszont rakoncátlan csibész, csinálja, ami neki tetszik - és neki van igaza. Igazából ez egy unalmas, béna, széteső film, melyben az amúgy nyilván szellemes dialógusok dadaista tévéjátékként hatnak - mondjuk, ennek ellenére azért végig lehet nézni, de picit akarni is kell ezt. Asanisimasa: 4/10

A mára négyfejűvé vált közszolgálati fenevad két szélső feje félálomban kornyadozik, míg a két középső egymást fejeli homlokon: az m2 a 22.00-kor kezdődő Hannibál tanár urat állítja szembe a Duna 22.15-kor kezdődő, A többi néma csend című román drámájával. Nem kell bölcsészdiploma annak megállapítására, hogy ez a két film gyakorlatilag teljesen ugyanazt a nézői réteget célozza meg. Mind a két film kiváló mű, bár van köztük néhány év. Kétségünk se legyen afelől, hogy Nyúl Béla (a képen az őt alakító Szabó Ernő), ha ma élne, ugyanúgy megállná a helyét Orbán Viktor ellenében is, mint a filmbéli csőcselékkel szemben a filmtörténelem egyik legmegrázóbb alkotásában; a román film pedig egy román film készítésének körülményeit meséli el, mindenféle lacafaca nélkül. Egy román filmrendező, még a film őskorában, egy igen gazdag mecénás bőkezű támogatásával David Wark Griffith-t is megelőzve forgatott az addig megszokott bő egy órásnál jóval hosszabb történelmi filmeposzt, az 1877-es török elleni romén függetlenségi háborúról. Nae Caranfil igen nagyszabású, 2007-es filmje ennek az elképesztő kísérletnek állít emléket.

Aztán mit kezdjünk Woody Allen egyik öregkori újdonságával, a remek, szórakoztató és elbűvölő Match Pointtal, amelyben jó pasik lesznek szerelmesek jó csajokba? (RTL, 23.15) Vagy Ang Lee majd' háromórás, lehengerlő Ellenséges vágyak című romantikus drámájával? (tv2, 23.40) Én már ennyiből sem tudok választani, úgyhogy, nem is ajánlanék mára egyebet. (Aki esetleg gondolkodna a Tim Burton-féle Majmok bolygóján, ami a Coolon lesz, 19.05-től, annak üzenem, hogy nyugodtan kihagyhatja: nem jó. Hosszú, unalmas, lélektelen és egyszer már jól meg is lett csinálva.)

Az annak idején minősíthetetlen trash-tévéként indult film+ mára azért igen tisztességes, és főleg, a kábelcsomagokban ócóért, kvázi pluszköltség nélkül hozzáférhető filmcsatornává nőtte ki magát, igen széles spektrumot átölelő filmes kínálattal (a félreértések elkerülése végett, nem fizetnek ezért a mondatért...). Ma este például akár el se kell mozdulni innen: Az ügyfél (19.10-től) John Grisham regényéből, Joel Schumacher által rendezett jó közepes tárgyalótermi dráma, a remek Susan Sarandonnal és Tommy Lee Jonesszal. Utána (21.25-től) Szigorúan bizalmas, óriási sztárparádéval, Kim Basingertől (aki a legjobb női mellékszereplő Oscarját kapta ezért '98-ban) Kevin Spacey-n át Guy Pearce-ig. Ez egy igazi, Raymond Chandleres krimi, enyhe film noiros felhangokkal, sok izgalommal és csavaros cselekménnyel, menő öltönyökkal, benga nagy, ötvenes évekbéli amerikai autókkal és a kaliforniai tél vakító napsugaraival. Remek kis film (kép).

Alternatívának szintén remek hollywoodi filmeket találhatunk: A Téglát utálni szokás azért, mert Martin Scorsese pont ezért kapta meg a neki régóta járó Oscart... Nem annyira rossz film pedig, Jack Nicholson és Leonardo Di Caprio nehezen tud hibázni, és ha felülemelkedünk azon, hogy ez a film azért mégiscsak egy remek hongkongi kriminek a remake-je, akkor ez is jó választás lehet ma estére. (Cool, 21.25)

Vagy itt van az Ütközések (Story4, 22.00), Paul Haggis sok szálon futó, igen didaktikus társadalmi példázata a hétköznapi erőszakról, amit én ugyan nem nagyon szeretek, de ez ne riasszon el senkit sem, mert sokan mások igenis nagyszerű filmnek tartják.

Nincs bocsánat. Clint Eastwood kiváló és kőkemény westernje az angolul értők számára javallott ma estére, hiszen a TCM egészen biztosan nem fogja sem magyarra szinkronizálni, sem feliratozni. (21.00) A szív hídjai című másik Eastwood-opuszt viszont nem úszhatják meg az angollal ma este birkózni nem akaródzó, könnyes romantikára szomjazók, hiszen azt a Filmmúzeum fogja adni, 22.00-től. Clint bácsi Meryl Streeppel fog szerelmeskedni benne - imádnivaló film!

Nekem olybá tűnik, hogy Marco Ferreri e filmjében már sokat gondolhatott a halálra, amely azonban csak néhány év múlva kopogott be hozzá. A hús leginkább afféle életút-végi, összegző műnek látszik innen, 2011-ből, mindamellett, hogy természetesen önmagában is egy manapság már ritkán láthatóan erős hangú, markáns, szuverén látásmódú filmművész alkotása. A filmben szinte hiánytalanul fellelhetőek a korábbi Ferreri-filmek fő motívumai, toposzai, de találunk benne igen vicces önreflexiókat is.

Ferreri, mielőtt filmes pályára lépett, állatorvosnak tanult és állatkereskedőként is tevékenykedett Spanyolországban - a hús, mint matéria, így igen közel áll hozzá. Természetesen, A hús című filmben is fontos szerepet tölt be ez az anyag, az egyik jelenet direkten ábrázolt áruházi húsospultjától kezdve a katolikus liturgia egyik fő szentségének, az elsőáldozásnak egyfajta sajátos értelmezéséig.

(Spoiler) Természetesen, ha húst emlegetünk, elsőnek nyilván a film emblematikus főszereplője, a buja, nagymellű ősasszony, Francesca (Francesca Dellera) ugrik be, akinek lüktető, fortyogó, hullámzó, kéjvágyó teste majdnem felemészti a bűvkörébe vont Paolot (Sergio Castellito), a szegény, magányos, korábbi felesége által már alaposan kizsigerelt férfit. Az utolsó asszony fordítottja ez a film, ha az volt a sima. Ott a fiatal Depardieu által alakított szegény pasas egy elektromos kenyérvágó késsel vetett végett férfiasságának (és ott is a hús!) a tortúra végén, itt, ugyan egy kés megint előkerül, de most a jó oldalon hatol bele, jó mélyen a húsba. De Ferreri ezúttal tovább megy. Nem elég, hogy a Dillinger halott tengerparti házában be(ki)végzi az utolsó asszonyt, a lenyugvó nap vérvörös fényénél még eszik is belőle, hiszen hívő ő. Függője a női nemnek, hívője az asszonyi bájaknak, így, miképpen az első áldozásnál a hívő eszik Isten fia testéből, úgy eszik ő az utolsó asszony húsából, így élve meg a teljes feloldódás halálos extázisát, így egyesül örökre imádata vérrögvalójával.

Úgy indul a film, mint egy bohókás, rumlis, hamisítatlan olasz családi komédia, Ferreri szinte mindig így indít, altatja a nézőt, hogy aztán szinte észrevétlenül fordítsa ki a dolgokat, színről a fonákjára, mely azonban a valódi lényegét is jelenti egyben. Pitiáner, apró-cseprő, közönséges dolgokat látunk, melyek azonban Ferreri meséjében szimbólumokká nőnek és egy koherens rendszert képezve adják ki a Maestro fanyar humorú, provokatív, de igen találó világképét, melyben nők és férfiak élik életüket, ahogy tudják. Ahogyan a való világban is teszik... Se szeri, se száma A húsban a korábbi filmekre visszautaló jelzésnek, motívumnak, van nagy zabálás, van naplemente a tengeren, van halál, az obligát kaszájával, van kés is, amint már említettem, és van sok minden más. Marco Ferreri Enciklopédiája, avagy a dolgok lényege. Asanisimasa: 8/10

Nagyon nincs mit. Erin Brokovich, az igazságosztó újra támad ugyan, de az itt jogosan be-Oscarozott Julia Robertset (kép) annyiszor láttuk már, hogy kimondani is tereh... (AXN, 21.00)

22.00-tól a Dunán lesz ez a Szerelem életre-halálra című kanadai film, ami már régóta megvan, de valamiért még nem vitt rá a lélek, hogy meg is nézzem. Így ajánlani sem tudom, illetve lebeszélni sem tudok róla senkit sem. John Malkovichot láthatjuk benne, meg valamelyik csajt a Lostból, de Malkovich manapság inkább ripacsot játszik, mint értékelhetőt, a Lostos csaj, meg hát... És akkor mi van, ha Lostos. Azt mondja a forgalmazó ajánlója, hogy: "Gilles Bourdos elgondolkodtató filmje Guillaume Musso Szerelem életre-halálra című bestsellere alapján készült és a Torontói Nemzetközi Filmfesztiválon debütált. Csendes dráma, amely az elmúlásról, az elfogadásról és a lelki béke megtalálásának fontosságáról regél gyönyörű képek és Alexandre Desplat (Benjamin Button különös élete) csodálatos filmzenéjének kíséretében." Nem tudom. Passz. Mára ennyi.

Akár mondhatnám azt is, hogy: csütörtök. Ha.

Ha nem lenne a Filmmúzeum, amely egy megkerülhetetlen, óklasszikus orvos-krimivel izgatja a nézők fantáziáját, sokaknak nyilván sokadjára. A Kóma Robin Cook regényéből készült annak a Michael Crichtonnak a remek rendezésében, aki később egy újabb műfaji alapvetéssel, a Vészhelyzet című kórházsorozattal is előállt (nyilván rossz tapasztalata volt az amerikai egészségügyet illetően...). A filmben a gyönyörű Genevieve Bujoldot láthatjuk, mint túlbuzgó szakmaiságtól és igazságérzettől hajtott sebésznő, akit mindezek ellenére simán begyűrne a kórházmaffia, ha nem lenne mellette az ifjú Michael Douglas (kép). Kezdés: 21.00

Utána, ugyanitt, 22.55-kor Oliver Stone-nak egy viszonylag ismeretlen filmje kerül adásba, mely viszont sokkal jobb azoknál, amelyek kapcsán inkább emlegetni szokás a provokatív státuszába belerögzült amerikai filmrendezőt. A Halálkanyarban Sean Penn lesz idegen egy isten háta mögötti, furcsa kisvárosban. A hideglelős film óriási szereposztásban (Nick Nolte és Jennifer Lopez, Billy Bob Thornton, Joaquin Phoenix, Claire Danes, Jon Voight) készült, ami önmagában elég ok a megtekintésére. Emellett még izgalmas is...

Alternatíva lehet a Dunán a Glastonbury című dokumentumfilm, amely a hasonló nevű rockfesztiválról szól. Bemelegítés a fesztiválszezonra sok angol névvel, mint pl. David Bowie, 23.35-től, majd két és fél órában!

Emilie, tehát Amélie, vagyis Audrey Tautou ezúttal is sűrűn villogtatja ártatlannak tűnő, ám nem kis huncutságot rejtő fekete szemeit, e filmben azonban maradunk egy helyben, egy idilli kisvárosban, valahol a Riviérán, egy nyüzsgő fodrászszalonban. Pajkos hősnőnkben most is dühöng a világjobbító szándék, azonban ebben az igazi, könnyed, nyárias francia vígjátékban természetesen minden másképpen sül el, mint ahogy eltervezték… 

Visszafordíthatatlanul itt a nyár

Csenget a postás, hozza a havi számlákat, arcunkra azonban, ha nem is a felhőtlen derű ül ki ekkor, de a gondok szántotta barázdák már nem olyan mélyek, mint télvíz idején. Kinn a gangon az öregasszonyok már minimum napi nyolc óra ráadással működtetik a pletykahíradót, a szokásos napi penzumon kívül. A sugárúton száguldozó fontos embereket kísérő rendőrmotorosok vijjogó szirénáit, a figyelmetlen autósok dudálását és a satufékezett gumik csikorgását már szinte elnyomja a kerékpárosok vidám csilingelése. Hol itt, hol ott rebbennek fel békés nassolgatásukból a város mindenek feletti igazi lakói, a galambok, de kicsit messzebb a nagyforgalmú utaktól talán még énekesmadarak csicsergése is hallatszik. A harsogóan zöld, vadonatúj lombruhájukba öltözött fák barátságosan integetnek a könnyű szellőben balra is és jobbra is. És hát, a mozikban is megjelentek a nyár csalhatatlan hírnökei, a könnyed, bohókás, romantikus vígjátékok, mint ez a mostani, Mosás, vágás, ámítás című is. 

A francia film közhelyei

Sose felejtsük el, hogy a filmet (mint médiumot) még véletlenül sem Hollywoodban találták ki, de még csak nem is a kínaiak; az első mozielőadás bizony egy hamisítatlan francia kávéházban történt, már jó régen. A francia filmipar, vagy filmművészet, hívjuk akárhogyan, mindenképpen az egyetemes film sarokkövének számít, s mint minden ilyen masszív fundamentumon álló, öreg építmény, ez is tobzódik közhelyekben, könnyen kiismerhető, máshol már agyonunt fordulatokban, banális tanulságokban, ám érdekes módon, itt mégsem hat olyan zavarón. Legyen az ködös utakon settenkedő, ballonkabátos krimi, vagy láncdohányos, presszókban üldögélős művészfilm, vagy akár amolyan „igazi, könnyed, franciás vígjáték”, az esetek túlnyomó részében biztosan élvezhető, ha nem is maradandó, de maradéktalan (pillanatnyi) élményt bizton szállító film lesz. A titok nyitja talán a felülmúlhatatlan hagyományokban keresendő, miszerint a franciáknak a kezdetektől szívügyük a saját filmiparuk, és ezért hajlandóak tenni is, nézőként, támogatóként és alkotóként egyaránt. E mostani semmi kis film sem fog senkit falhoz vágni, műfajt sem teremt és kasszát sem robbant, viszont a jegy árát sem kéri vissza senki, és amit vállal – másfél órányi könnyed kikapcsolódást - azt hozza is. 

Fodrászszalon

Érdekesség, hogy a két főszereplő, Tatou és Nathalie Baye már játszott együtt hasonló szituációban, a Vénusz szépségszalonban, ezúttal egy fodrászszalonban találkozunk velük újra. Kézenfekvő helyszín ez egy jó kis vígjátékra, hiszen egyrészt a „nyüzsi” elkerülhetetlen, ami egyből megadja a kellően vibráló alaphangot is. Másrészt, egy ilyen szalon, már funkciójából adódóan is, pillanatnyi, önszántunkból vállalt alá-fölérendeltségi viszonyba állítja a szereplőit, hiszen aki kezelés alatt van, az ki van szolgáltatva annak, aki kezeli. Emellett egy tökéletes információtovábbító hely, még az internet előtti időkből. A fodrász mindenről tud, sok mindenkivel van külön nexusa, főleg egy kisvárosban, mint e film esetében is. Emilie (Tautou) e filmben ezt a kitüntetett státuszt válás előtt álló, közepesen depressziós édesanyjának (Baye) felvidítására használja fel. 

Félreértések vígjátéka

A film cselekménye klasszikus vígjátéki helyzeten alapszik, amelyet akár megírhatott volna Shakespeare vagy Moliére is. Anyu boldogtalan, a lánya is, de ő mégis segíteni szeretne anyun. A kiszemelt „orvosság” egy fess fiatalember, aki nem tud semmiről. Névtelen levelek jönnek s mennek, természetesen hamar összekuszálódik minden, és senki sem tudja, ki a valódi feladó, de azt sem, ki az igazi címzett. Aztán persze, hogy a végére minden kiderül és jó lesz… Mi nézők közben, míg ezt a kavarodást nézzük, tudunk mindent, mégis szórakozunk, mint egy ezerszer látott bohóctréfán. Pierre Salvadori remek ritmusban rendez, egy vígjátéknál pedig ennél nincs fontosabb. Tautou szemeiben bujkáló huncutsága és természetessége akkor is lenyűgöz, ha egy helyben, szótlanul állna másfél órán át, ebben tökéletes partnere filmbéli édesanyja, Nathalie Baye is. Mindketten zsigeri komikák. Kettejük között pedig ott van az arab felmenőinek köszönhetően mívesen egzotikus kisugárzású Sami Bouajila, akinek azon kívül, hogy egy férfias jelenség, adódik még (legalább) egy, frenetikusan megoldott jelenet is. És kínaiul is jól veszekszik… Üde, friss és bájos, könnyű nyári komédia ez, ennyi és nem több. Asanisimasa: 6/10

Először is, lesz ma az örök Szindbád, Zoli bácsival meg az ominózus húslevessel, mustárokkal, velőspirítóssal, tafelnspiccel, miegyebekkel - Horváth Gabi kifejezett kívánságára, a Filmmúzeumban, 18.35-től.

Ranódy László mára már kissé elfeledett filmje az Aranysárkány, mely Kosztolányi Illés Endre adaptálta regényéből. Vidéki kisvárosi példázat, a pedagógia moráljáról, tisztességéről és az erkölcsről, pontos hely- és személyiségrajzokkal, a nemes irodalmi alapanyag nyújtotta allúziókkal. Mensáros, Latinovits, Sinkovits, Tahi Tóth, Béres Ilona, Bodrogi, az ifjú Kern és még sok más kiváló alakítás ebben a tartalmas szép filmben. (Duna II, 19.35)

A Kémjátszma egy közepes kémtörténet, két szöszi pasassal (Robert Redford és Brad Pitt); amiért igazán érdekes lehet, az a nagyszámú budapesti, illetve magyar helyszín és ismert magyar szereplő. Sokszor láttuk már, de végül is nézhető thriller, ha éppen úgy alakul. (film+, 21.15)

A mai nap legérdekesebb filmje a Suriyothai legendája lesz (Story4, 22.10), ami egy elképesztően nagyszabású thai történelmi dráma (kép), amely egy Suriyothai nevű hercegnő történetét meséli el, valóban káprázatos kiállításban, ám az európai filmekhez szokott szemnek és agynak kissé kaotikus, szerteágazó, és rengeteg párhuzamos szálon szövődő, se füle-se farka modorban. Ne akadjunk azonban fenn azon, hogy nem mindig tudjuk, hogy a gazdag szövetű történetben éppen ki kicsoda és ki kivel van, illetve ki ellen harcol, hanem feledkezzünk nyugodtan bele egy távoli kultúra, egy messzi idegen világ szemlélésébe - és utána álmodjunk szépeket. A kimondhatatlan, és jobbára leírhatatlan nevű thai sztárok és filmes alkotók nevei helyett inkább azt emelném ki, hogy a film egyik vágója egy Francis Ford Coppola nevű, nem egészen jelentéktelen figura volt, ami azért jelez valamit, ugyebár.

Nos, este a Gyertyák csonkig égnek - Márai híres regényének tévéfilmváltozata, Iglódi István rendezésében, Agárdy Gáborral és Avar Istvánnal. Mit mondjak még? (Duna, 21.00)

Philip K. Dick a scifi-irodalom egyik nagy klasszikusa, akinek kedvenc témái jórészt éppen azok voltak, amelyekben ma élünk: virtualitás, mesterséges intelligencia, stb. Az időutazás kora (talán) még nem jött el, de ahogy Dick a dolgok velejére általában igen pontosan rátapintott, úgy arra sem kell már sokáig várnunk. A felejtés bére című filmet John Woo, a filmrendezőnek álcázott robbantásspecialista adaptálta, én azonban nem láttam még. Így csak sejteni tudom, hogy a ritmussal, látvánnyal nem lesz gond, a gondolatiságot pedig legfeljebb fejben rendelem majd a filmhez. Ben Affleck, Uma Thurman és Aaron Eckhart a főszereplői a filmnek, de egy kisebb szerepben magát Dextert (Michael C. Hall) is láthatjuk. (tv2, 21.20)

De lehet, hogy mindez sok hűhó lesz a semmiért, mert a Sok hűhó semmiért fog vinni ma este mindent. Kenneth Branagh egyik legjobb Shakespeare-feldolgozása ez a napfényben fürdő, lendületes, a szellemtől és a tehetségtől szinte vibráló film, nyilván ekkor még dobogott a szerelem Emma Thompson iránt (kép)... Denzel Washington laza, elegáns és nemes herceg a filmben, míg Keanu Reeves is megmutatja, hogy színész is volt valamikor. Robert Sean Leonardnak (Wilson a House-ból), Kate Beckinsale-nek (aki manapság zsékategóriás trashekben kénytelen domborítani) vagy Michael Keatonnak csak mellékszerepek jutottak ebben a remek filmben. (Viasat3, 21.25)

A film+ is tutira megy ma a Good Will Huntinggal (18.55) és utána a Bridget Jones naplójával (21.15). Nem adja alább a FEM3 női csatorna sem, Mike Nichols Közelebb című színdarab alapú (alakú) filmjével (22.00), melyben Julia Roberts, Natalie Portman, Clive Owen és Jude Law alkotnak szerelmi négyszöget. A Filmmúzeumon 23.20-tól Pasolini Dekameronja. Ésatöbbi, ésatöbbi...

Francis Ford Coppola a monumentális, sőt monstruózus Keresztapa-trilógiával már kitörölhetetlenül beírta nevét a filmművészet nagykönyvébe, és akkor még ott van hasonlóan nagyigényű Apokalipszis, most, és még jó néhány egyéb, komoly elismerést elért darab is. Manapság a Maestro leginkább szőlőbirtokán szöszmötöl saját borát kortyolgatva, és csak kedvtelésből, mindenféle piaci megkötöttség nélkül filmez. Néha beszáll ugyan kiterjedt rokonságának és baráti körének filmjeibe producerként, olykor vágóként, de talán kijelenthetjük, a Keresztapa harmadik része óta, rendezőként alig van jelen a filmművészetben. Mindössze néhány filmet rendezett azóta, de egyik sem keltett akkora feltűnést, mint a korábbi nagy alkotások. Az esőcsináló az egyik ilyen film.

Ha nem Coppola készítette volna ezt a sajátos tárgyalótermi Dávid és Góliát-történetet, nyilván nagyobb sikereket arat, így azonban csak megbúvik a nagyívű életmű lefelé tartó lankáján. Az alapanyag, ha nem is irodalmi csúcsteljesítmény, de tisztességes iparos munka: a kortárs irodalom piaci értelemben vett fősodrának, a papírfedeles bestsellereknek egyik fő termelője, John Grisham jegyzi. Rudy Baylor, az ifjú ügyvéd (Matt Damon) első bírósági ügye egy szegény család kontra nagy, gonosz biztosító közötti kárpótlási per lesz, amit a bibliai alapeset óta, idealisztikus környezetben (értsd: általában műalkotásokban), nagy meglepetésre, győzelemmel végez be. Ez így egy szokványos, sőt közhelyes tárgyalótermi dráma lenne, ha nem Coppola rendezi.

A Maestro azonban markáns, sajátos egyéniségű figurákkal zsúfolja tele a filmet, akiket az összecsődített fél Hollywood látható élvezettel jelenít meg. Damon ügyesen komédiázik a csetlő-botló ifjú ügyvéd bőrében, és simán hozza a romantikus mellékszál (Claire Danes) szerelmesét is. Remek Jon Voight a biztosítótársaság öntelt, arrogáns és agyonfizetett büdösköcsög ügyvédének, aki Baylor (Damon) ellenfele, a kvázi Góliát. Roy Scheider hupikék öltönyében pedig egészen cseppfolyós, mint a társaság főfőfőnőke. Danny De Vito a slemil örök-ügyvédbojtár szerepében parádézik nagy rutinnal, míg Mickey Rourke is biztonsággal hozza a fukszos, simlis zugügyvédet, aki Baylort lökte be a jogi pályára.

A markáns kontúrokkal kihúzott karakterek egy aprólékos gonddal megteremtett miliőben tevékenykednek, mely szinte szociografikus hitellel adja meg a film valósághű hátterét. Coppola soha nem a pergő ritmusú, száguldó filmjeiről volt ismert, ez a film is szép lassan, ráérősen folydogál, azonban van benne néhány rejtőző örvény, amely alaposan megvezeti a nézőt, de annyira egyik sem veszélyes, hogy belefulladjunk. A kiszámítható végkifejletű tárgyalótermi dráma kötelező morális didaxisát ügyesen tompítja Baylor és segédjének, a De Vito alakította Schiffletnek vicces bénázása, valamint tovább színesíti a már említett brutál-családi drámából romantikusra váltó szerelmi szál, és Baylor egyéb ügyeinek meséje. Összességében Az esőcsináló egy szórakoztató és igazságérzetünket simogató, jó kis vasárnap esti film. Nem mérhető Coppola nagy filmjeihez, vagy a filmművészet más, jelentős alkotásaihoz, de profi, működő, kerek egész. Ez is valami... Asanisimasa: 7/10

Mára nincs ajánlatom. Uborkaszezon.

Szerintem (Luis Bunuel óklasszikus Tejútját nem számítva) még nem készült olyan játékfilm, melynek egyik főszereplője az El Camino, a Santiago de Compostellába vezető zarándokút lett volna. A The Way (nincs még magyar címe, lehet, hogy nem is lesz...) így első a sorban. Nem kis meglepetés ez, tekintve, hogy mekkora divat ez a francia Pireneusokból egész Észak-Spanyolországon át a nyugati parti katolikus kultuszhelyig vezető zarándoklat már évszázadok óta, de napjainkban talán leginkább. A film, szintén nem meglepetésre, klasszikus és vegytiszta road-movie. Egy amerikai szemészorvos (Martin Sheen) egy nap telefonhívást kap, melyben közlik vele, hogy régóta a világban csavargó fia valahol a Pireneusokban, az El Camino kezdeti szakaszán szerencsétlenség áldozata lett. Az orvos azonnal a helyszínre utazik, ahol a helyi rendőrfőnökkel való beszélgetés után elkezdi megérteni, miért választotta fia inkább a világcsavargást a biztosnak számító orvosi karrier helyett, és hirtelen döntéssel hóna alá csapja fia hamvait, felölti annak túrafelszerelését és egy szuszra végigjárja az utat. Közben aztán útitársai akadnak, barátságok szövődnek, az orvos olykor fura helyzetekbe csöppen és csodás tájakon baktat - ennyi a film. Egy utazás története.

A táj valóban csodálatos, a film késő ősszel forgott, ami spanyol viszonyok között igen színpompásat jelent: a völgyek még zöldellnek, de a hegyoldalak fák lombjai már sárgulóban, a csúcsokon pedig már jegesen süvít a szél. A film egyik vonzereje ez, ami kézenfekvő is. Emilio Estevez filmje mégsem csúszik bele a turisztikai reklámfilmek magazin-esztétikájába, köszönhetően annak, hogy egészséges arányban tudja a lélegzetelállító természeti képekhez adagolni a zarándokút spirituális vonzatait éppúgy, mint annak emberi, hétköznapi kisrealizmusát. Külön pikantériája a filmnek, hogy a rendező, aki a filmben a halott fiú szellemét alakítja, a főszereplőnek a valóságban is a fia.

Kellemes, meleg emberi pillanatokban bővelkedő, kedves  és megható film ez, azonban az út különböző stációit elválasztó popszámok kicsit riasztóan hatnak egy darabig. Nemsokára azonban ez is emészthetővé válik, hiszen a tájképek mellett ezek a slágerek valamiféle ellensúlyként működnek az esetleges vallásos indíttatású, ám nem filmre való aránytévesztések, illetve az orvos, amúgy érthető és természetes önsajnálatának szentimentalizmusát illetően. Emilio Estevez és Martin Sheen Útja így elsősorban egy személyes hangú önismereti tréning képzeletbeli rekonstrukciója, mint vallásos, illetve turisztikai propaganda. Asanisimasa: 7/10

Nyitásnak egy könnyű, könnyed háborús akciófilmmel indítunk a Coolon, 19.20-kor. Az Air Americában Mel Gibson és Robert Downey Jr. repülnek be Laosz légterébe, gyanús csomagokkal, gyanús megbízásból, gyanús úticélok felé. Zajlik a vietnami háború a szomszédban, és a két laza csávó sem az, akinek látszik. De ne számítsunk semmi komolyra, mélyenszántóra, egy szórakoztató, háborús limonádé lesz ez.

20.50-kor, a Duna II.-n Oblomov néhány napja, ami ma már Néhány nap Oblomov életéből címmel fut, fogalmam sincs, miért. Olyan ez, mintha Shakespeare ismert Velencei kalmárját Egy kalmár Velencéből címmel adnák. Nem tudom, világos-e, mi a bibi... Nyikita Mihalkov filmje persze, így is, úgy is alapfilm, hiszen voltak (vannak/lesznek) emberek, akiknek életét annyira meghatározta, hogy maguk is, afféle Oblomovként élik azt, azóta is.

A Dunán elkezdődik közben a Parfüm: Egy gyilkos története, de azt inkább olvassuk.

Aztán itt van ma estére (m1, 23.20) az imént emlegetett Velencei kalmár is: Shakespeare művét manapság is véres kardként szokták felmutatni az antiszemiták, hogy nini, Shylock is mekkora egy rohadék volt, és hogy Shakespeare is utálta a zsidókat... Haha, ha minden ilyen flottul menne! - utalnék itt és most csak csendben, egy másik ismert, ám élő zsidó szellemes benyögésére. Shylock egy uzsorás, aki saját anyagi érdekeit előbbre helyezte mindennél, mint ahogy ezt az uzsorások általában teszik is - ez egy ilyen szakma, másként nem működik. De egy szakma képviselőinek erkölcsileg megkérdőjelezhető ügymenetéből egy egész népet, nációt megítélni, azért lényegesen több, mint túlzás. Vétkes általánosítás. Arról nem is szólva, hogy mi van az esetlegesen német, norvég, skót, szuahéli, vagy éppen magyar uzsorásokkal? És mi van, ha egy műben egy alkotó történetesen német, vagy netán magyar nemzetiségű szereplőt mutat be negatív színben? Az a mű, az az alkotó ettől már német-, illetve magyargyűlölő? Ebben a film azonban nincs semmi különös, semmi vérforraló, kicsit langyos, kicsit komótos. Al Pacino mutat ugyan nekünk egy Shylockot, de alakításában nincs semmi rejtelmes, nincs semmi újszerű. Egyszerű klisé. Jeremy Irons, Ralph Fiennes dettó. Michael Radford rendezése sem bolygatja meg túl mélyen Shakespeare szövegét, egész egyszerűen elmondja, amit az (vagy ki?) leírt. Unalmaska adaptáció ez a film, semmi több.

Jobban járunk, ha megnézzük újra az Angyalszívet, melyben Harry Angel (Mickey Rourke), a kissé lecsúszott magándetektív a titokzatos Louis Cyphre (Robert De Niro - kép) megbízásába áll. Alan Parker kultuszfilmje okkult, woodoo Faust-cover, óriási propellerekkel és sejtelmes-misztikus köddel, Andy Vajna műhelyéből. (Cool, 23.15)

Ha még ez is uncsi, akkor kapcsolgassunk 23.50-ig, és nézzük meg a tv2-n Gryllus Dorkát Marianne Faithfullal az Irina Palmban. Bizarr témájú, furcsa, de okos és megható film lesz ez egy súlyos beteg unokájának gyógykezelésére a pénzt farok-bérkiveréssel megkereső, tisztes nagymamáról.

Hát, kivételesen egy mocsadék egy nap, ez a mai, már tévézés szempontjából. Még az uborka is rohad a szezonban. Persze, a nyaralók, balatonozók is megszívják, hiszen már akkora a szél, hogy lecsavarja a fejedet, estére ez még csak durvulni fog. Az Andrássyn már most szól a mocskosbuzik, pedig nincs még délelőtt tíz óra, három rendőr kacagva cicázik a negyedik nőnemű rend őrével a gondosan kiglancolt púpos autóban. Mi lesz itt?

A postás mindig kétszer csenget - ki tudja, hányadjára, de azt mindig jó látni, ahogy Jack Nicholson hanyatt vágja Jessica Lange-t a konyhaasztalon. Igaza van, jól teszi. Jó kis film ez (kép). (Filmmúzeum, 22.00)

A falka (tv2, 23.25) a sok hasonló című film közül a thriller, nagyjából semmi különös, de én bírtam benne az általában gyomorforgatóan bájgúnár Richard Gere-t.

Ha valaki mindenáron kardjába szeretne dőlni ma este, az nézheti a mezzon Wagner Lohengrinjét (21.15).