Andrzej Wajda édesapja is a katyni mészárlás áldozatai között volt, amikor 1940 tavaszán az orosz belügyiek több mint tízezer lengyel hadifoglyot, túlnyomórészt civilben értelmiségi katonatisztet végeztek ki a Szmolenszk közeli erdőben. A nagy lengyel rendezőnek 66 évet kellett várni, hogy mélyen, keményen és tisztességesen szembe nézhessen az igazsággal.

1939 szeptemberében,
a titkos Molotov-Ribbentropp paktumnak megfelelően, először a náci Németország nyugatról, majd néhány hét késéssel a Szovjetunió keletről fogta satuba a polgári Lengyelországot. A német villámtámadás elől a lengyel hadsereg egyenesen a szovjetek karjaiba hátrált, így gyakorlatilag az egész lengyel haderő orosz hadifogságba került. Ezzel egy időben megkezdődött a lengyelek széleskörű deportálása a belső orosz vidékekre, ám több mint 14 ezer tisztet, nagy többségükben a civil életben tanár, mérnök, vagy orvos pályát gyakorló értelmiségit egyenesen Sztálin parancsára, a katyni erdőben módszeres kegyetlenséggel az NKVD kivégzett. Ezzel a tömeggyilkossággal Sztálin tulajdonképpen megfosztotta a leigázott lengyelséget az őket esetleg irányítani, gondolkodásra és döntésre képes értelmiségtől. Amikor a Szovjetunió megtámadása után a németek megtalálják a tömegsírt a katyni erdőben, Sztálin mindent tagad, sőt a németek nyakába varrja a mészárlást. A német filmhíradók a szovjet kommunisták mészárlásának állítják be a Katynban történteket, 1945-ben Krakkó utcái az oroszok propagandisztikus filmhíradóitól hangosak, ahol a nácikat állítják be tömeggyilkosnak. Az eseményekről negyven évig tilos volt beszélni Lengyelországban, az elmúlt években erősödött fel a katyni mészárlás körülményeinek tisztázására irányuló lengyel igény, ám orosz félről még mindig csak vonakodó reakciók érkeznek. A tényekkel való szembenézés szándékával született meg ez a lengyel film is.

Andrzej Wajda
A lengyel és az egyetemes filmművészet egyik utolsó, még élő nagymestere a lengyel rendező, abból a virtuális társaságból, amelynek olyan tagjai voltak, mint például Fellini, Antonioni, Bergman vagy De Sica. Hatalmas, szép ívet ír le a pályája, gyalázták és kitüntették hazájában, egyszerre tartották lengyel nacionalistának és nemzeti nihilistának. Híres filmjei a varsói lázadást feldolgozó Csatorna, a Cybulskival egy nemzedéket meghatározó Hamu és gyémánt, a 68-at megidéző Menyegző, a lengyel történelem sorfordulóit tablókba rendező Tájkép csata után, a Márványember és a Vasember, vagy a Pan Tadeusz. Emellett olyan bájos filmek, mint A wilkói kisasszonyok és klasszikusok, mint az Ördögök, valamint külföldi szuperprodukciók (Danton). Fesztiváldíjak, inkluzíve az Oscarral, BAFTÁ-val, Cézarral és Arany Pálmával. Elismert, nagy hatású és tekintélyes művész mind hazájában, mind világszerte. A Katyn című film már azért is érdekes lenne, hogy ő rendezi, de ha azt is hozzávesszük, hogy édesapja is egyike volt a katyni mártíroknak, látatlanban borítékolhatjuk, hogy katartikus és drámai filmélményben lesz részünk.

Nemzeti filmsiker
Manapság, rohanó korunkban ritkán történik meg, hogy nemcsak a művészmozik avatott, de még a plázák multiplexeinek vásárlás közben beeső, ebédjüket a film alatt elfogyasztó mozinézői is hosszú percekig döbbenten, némán üljenek egy film kifutó stáblistája alatt. A lengyel mozik közönsége pedig így fogadta Wajda új filmjét, bemutatója óta már több milliónyian (!).

Hűvösen, keményen, igazan
Több oka lenne Wajdának, hogy érzelmektől átitatott, szenvedélyes hangon hívja tetemre Katyn bűnöseit. Saját édesapja mártíromsága miatt, vagy lengyelségének érintettsége okán, de tisztesség- és igazságpártiként is. Ezzel szemben filmje egy sokat megélt öregember bölcsen mértéktartó, tárgyilagos, korrekt, hűvös, de kemény, határozott hangú tablója, amely a tények elemi erejű megláttatásával éri el a katarzist a nézőben. Sok hang oroszellenes propagandát tulajdonít a műnek, mely egyben rehabilitálja a németek tetteit, azonban ezek csupán a napi politikai szándékoktól átitatott félreértelmezések lehetnek, a filmben szó sincs efféle sugallt vagy akár direkten sugárzott üzenetről. Szó sincs a filmben a náci német hadsereg rehabilitációjáról, bizonyítja ezt, hogy például egy fontos jelenetben éppen egy rikácsolva ágáló SS suttyó küldi munkatáborba az egyetem teljes tanári karát, nemre, fajra, vallásra való tekintet nélkül. Egy másik, szintén hangsúlyos jelenetben egy orosz katona ugyan beletörli csizmáját a lengyel nemzeti zászlóba, de a legpozitívabb nem-lengyel szereplő, aki megmenti az egyik főszereplő nőt gyermekével, éppen egy orosz (szovjet) kapitány. De általánosságban igaz, a nem-lengyel szereplők tökéletesen arctalanok, egy hatalmas, érzéketlen háború-gép szinte nem emberi alkatrészei csupán. Különösen igaz ez a kivégzés megdöbbentő, brutális képeire. A filmben ábrázolt lengyel férfiak reményvesztett tekintete az áldozatoké, csak a lengyel asszonyokból sugárzik valami hatalmas erő, a túlélés ereje.

Wajda soha nem hangsúlyozza túl a gyűlölt jelképeket, a horogkeresztet éppúgy nem, mint a vörös csillagot. Feltűnnek, mert fel kell tűnniük a történelmi hitelesség miatt, de nem lóg állandóan egyik sem didaktikusan a néző arcába. A film cselekménye több szálon fut, ide-oda ugrálva térben, és a végkifejletben időben is, mintegy tökéletesen érzékeltetve a háború kizökkent valóságát. Wajdának még arra is van ereje, hogy egy mellékszálban mintegy elmerengjen arról, milyen kevés választja el az esendő ember ellenséggel való kollaborációját az azzal való ellenállástól. A neves kortárs lengyel zeneszerző, Krzysztof Penderecki súlyos, hömpölygő, komor vonósai soha nem nőnek a film fölé, csupán aláhúzzák a dramaturgiailag fontos pillanatokat, a film végén pedig meg sem szólalnak. Csak a csend hallatszik. Asanisimasa: 10/8