Érdekes, hogy a korabeli kritika mennyit lovagolt Nyikita Mihalkov nagyon orosz és nagyon prímaballerina-szerű sztárallűrjein, és mennyire keveset foglalkozott azzal (kevés kivételtől eltekintve), hogy a Csalóka napfény, minden puccos díja és elismerése ellenére (és azokkal együtt is) mennyire zseniális, elbűvölő, felkavaró, összetett és mégis közérthető, nemesen egyszerű filmalkotás!
1994-re érkezett el az ideje a Szovjetunióban (vagy hogy hívták akkor éppen), hogy méltóképpen fel lehessen dolgozni a sztálini diktatúra az orosz népre, társadalomra és kultúrára gyakorolt rémálmát. Nem véletlen, hogy ehhez a feladathoz éppen Mihalkov látott, láthatott neki, a tekintélyelvű orosz társadalom nehezen fogadott volna talán egy kevéssé ismert "gyüttment"-től ilyen dolgozatot, Mihalkov művészi hírneve, az általa és családja által betöltött társadalmi státusza mintegy predesztinálta őt e feladatra. Ehhez képest lett a film egzaktan zseniális.
A filmben aranysárga nyári napsütésben fürdőzik a folyóparti, vidéki dácsa, benne vidám élet zajlik. Nagypapa, nagymama, papa, mama, unoka, szolgáló, nagybácsi, sógor, koma ütik el a mindennapokat kacagással, játékkal, ugratásokkal és teázgatással. Hogy ilyen béke van, a harmincas években járunk, ahhoz kell, hogy a papa - Kotov ezredes, a forradalom hőseként - kiváltságos szerepet tölt be, amelyet a környező nép is feltétel nélkül fogad el. Kotov jó ember (maga Mihalkov alakítja), bár bajuszával emlékeztet Sztálinra (akinek megítélése ekkortájt még igencsak szeretettteli volt). Egyszercsak távoli rokon érkezik Moszkvából (Oleg Mensikov), aki felhőtlen jókedvével tovább gazdagítja eaz eddig is vidám hétköznapokat, senki sem sejti, hogy egy nagy fekete autó már elindult Moszkvából...
Mintha az Etűdök gépzongorára képeinek folytatását látnánk a film közel kétharmadában, ezt, a vidéki dácsalét megejtő, emberi és meleg, barátságos képeit senki nem tudja olyan szeretettel közvetíteni, mint Mihalkov. Ekkor még vicces közjátéknak fogjuk fel a gyakorlat közben eltévedő tankhadoszlopot, amely belehajt a falu aranysárgán hullámzó búzamezejébe, főleg, hogy Kotov, felhasználva forradalmi tekintélyét, elhajtja őket. A háborúra készülődő pionírőrs is csak a kor kötelező háttérkelléke, bár ahogy halad előre a film, egyre jobban válik idegesítővé az állandó mozgalmi dalolászás és a jelszavak skandálása. Vidéki élet kisszínes jelenete a címet kereső fuvarozó, aki sosem találja meg a rendeltetési helyet, ahová érkeznie kell. A dácsában minderről azonban tudomást sem vesznek, szól a zongora, csörrennek a teáscsészék, a cserfes unoka incselkedik mindenkivel. Tökéletesen olvad bele ebbe az idilli enteriőrbe a moszkvai rokon. Ahogy a nagy fekete autó megérkezik, azzal válik a film egyre sötétebbé, végül zárul brutális vérfürdőban.
A forradalom napfénye bizony csalókának bizonyult, látszólag fényt, meleget és életet hozott, a valóságban azonban sötétség, vér és halál borult az orosz földre. Mihalkov nem akarja mindenáron értelmezni ezt a korszakot, csupán elborult homlokkal ismételgeti: mit tettünk, mit tettünk. Filmje az orosz értelmiség felelősségének megállapítása, a film utolsó képei kíméletlen szembenézés a következményekkel, egyben nyers és igazságos ítélethozatal.
Az idei cannesi filmfesztiválon mutatták be a Csalóka napfény 2-őt, a hírek szerint igen kevés sikerrel. Ezt nem kellet volna talán már bevállani, bár Nyikita Mihalkov az eredeti Csalóka napfény utáni pályája politikai szerepvállalásai, allűrjei miatt már valóban problematikusak, ezek nagymértékben ki is hatnak későbbi filmjeire. Ez alkalommal azonban még csak a filmkészítéssel foglalkozik, mi nézők pedig ámulattal adózhatunk egy igazi művész zsenijének. Asanisimasa: 10/10