asanisimasa

Anima = lélek, átvitt értelemben: kísértet, szótagolva: asa-nisi-masa, magyarul: kivi-sévér-tevet, ahogy az Fellini 8 és fél című filmjében szerepel. Kérdések, javaslatok, ajánlatok, munka, állás, effélék: efespontasanisimasakukacgmailpontcom . A posztok végén lévő pontozás szimpla tetszési mutató, semmi több. Azt mutatja, hogy az adott film mennyire tetszett. A címkefelhő helyett használd a 'keresés' opciót a jobb oldali oszlopban. Kiválóan működik, ha egy szóra, egy kifejezésre, az adott rendező vagy színész családnevére keresel rá.

Friss topikok

Kávé, süti, cigaretta (My Blueberry Nights, 2007)

2009.09.11. 17:52 efes

Nem hiszem, hogy Wong Kar-Wai zseni lenne, első hollywoodi filmje pedig végképp nem egy megfellebezhetetlen, úttörő elme alkotása. Ettől függetlenül, szerintem egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek bélyegezni szeretik úgy általában. A rajongók/filmértők általában földre borulnak atmoszférateremtő tehetsége előtt, a könnyed, mégsem súlytalan melankolikus filmlírájára vevők. Pedig ez a filmje is szépen beleillik a Vadító szép napok óta felfestett sorba: ugyanazt a franciás-film noiros, költői dizájn-formalizmust csinálja, mint eddig, csak nincs itt Maggie és Leslie Cheung, Andy Lau és a többi hongkongi modellszépségű filmsztár és nincsenek az monszuneső áztatta város lampionokkal sejtelmesen átvilágított sikátorai. Helyettük vannak viszont modellszépségű hollywoodi színészek, mint Rachel Weisz, Natalie Portman és Jude Law, valamint kakukktojásként, a filmnek dalaival, de erős színészi jelenlétével is markáns fazont adó Norah Jones és vannak az amerikai filmek kedvelt helyszíneiként ismert kávézó, kocsma- és kaszinóbelsők, valamint ezek klausztrofóbiáját olykor ügyesen oldva, a szintén ismerős nevadai és coloradói tájképek, melyek szintén amerikai filmes közhelyek.

Azonban eddig -néhány mainstreambe semmiképp sem sorolható, filmes "peremlakó" kísérleteit nem számítva- ezeket a helyszíneket soha nem láttuk még ilyen fényben: Darius Khondji a külsőket pszichedelikusra színezte, a belsőket pedig következetesen valami leskelődő, poháron keresztül merengő nézőpontból filmezte - pontosan leképezve így Wong mester filmes líráját. Norah Jones dalait is szokás fitymálgatni, jazzes oldalról túl pop, túl country, pop felől trend-kívüli, tehát nem számít, country felől nem tudom, mi van, de hogy minden egyes dalát az első hangról felismerni, ki énekli, az biztos. Ennél többet lehet mondani egy énekesről, de minek. Így e filmet fel lehet fogni egy másfél órás Norah Jones-klipként is, hiszen tökéletesen passzol dalainak utánozhatatlan hangulatához, de az is igaz, hogy az ő dalai is illenek a filmbe. Szép, egymásba símuló szimbiózisnak gondolom én ezt.

A klipszerűséget támasztja alá az is, hogy a filmnek nincs valódi cselekménye. Ami van, az egy mondatban leírható. Ha ezt összevetjük azzal, amit (ha jól emlékszem) Jean-Luc Godard mondott a jó filmről, miszerint annak cselekményének egy mondatban leírhatónak kell lenni, akkor ez még lehet egy jó film is, persze godardi értelemben, ami azért lehet megosztó is - nálam pl. definíció. De az sem mondható egyértelműen, hogy nem történik semmi a filmben. Több kis apró sztori is felfeslik a Norah Jones által alakított figura road movie-ja során, olyan semmi kis történetek, melyekről dalokat szokás énekelni: Tom Waits, Bob Dylan és hasonlók által. És Norah Jones által, igen.

A macska-attitűd filmje ez, az tudja igazán élvezni, aki szeret visszajárni helyekre, ahol semmi sem történt, mégis jól érezte magát. Ebben a filmben az érzületek, a körül nem írható, le nem fényképezhető hangulatok a fontosak, olyan tetszőleges időbeni kiterjedésű, teljesen szubjektív érzetek, melyeket igazán csak az ért meg, aki átélt, aki élvezett már hasonlót: a kávé és a cigaretta ízét a mínuszfokos hidegben hosszan ki újva orron át, a pulóverünk szövetének lenyomatát az arcunkon, amikor fejünket ráhajtva ki tudja meddig bambultunk a poharunkon át, egy falat sütemény ízét, mely akár egy regényfolyam ihletője is lehet. Wong Kar-Wai filmjét nem kell úgy nézni, mint egy filmet. Nézzük úgy, mint ahogy a kávét, teát, jóféle vörösbort kortyoljuk, merengve, félig lehunyt szemhéjon keresztül, s akkor az esetleg szétesőnek, szétfolyónak gondolt képek, hangok, ízek és illatok talán működni kezdenek. Persze, ha alapból sajnáljuk az időt minden efféle felesleges bohóságra, akkor ez nem az az időtoltés, ami nekünk való.

Wong Kar-Wai mindig efféle felesleges filmeket csinált, ezért nem lehet például zseni sem. Azonban ezek a felesleges semmiségek arra éppen jók, amitől igazán embernek érezheti az ember magát, hogy kényeztessen, hogy megédesítse a keserűt, tompítsa az émelyítőt és hűsítse a csípőst. Másmilyenek azonban nem leszünk, sorsok, életek nem fognak tőlük változni, lényegüket, értelmüket (ha van ilyen egyáltalán), csak az fogja fel igazán, aki erre hangolva van. Ha nincs, meg se érzi, sőt, tán még bosszantja is az elvesztegetett idő. Az asanisimasa szerint a Blueberry Night, mint ahogyan Wong Kar-Wai eddigi egész életműve, 8/10. Ennyi jár a luxusnak.

A bankár apoteózisa (A remény rabjai, The Shawshank Redemption 1994)

2009.09.10. 11:22 efes

Jelen pillanatban első helyen áll Frank Darabont filmje az iMDB népszerűségi listáján, s ezt nyugodt szívvel értelmezhetjük úgy, mint az igényes mozinézők ízlésének matematikai közepe. Érdekes lista ez amúgy, de nem gondolom, hogy ezek minden idők legjobb filmjei, és gondolom, más is elő tud állni ettől sarkosan különböző rangsorolásokkal; A remény rabjai szerintem sem a világ legjobb filmje, még a rendező életművében is mondjuk a harmadik legjobb. (Ehhez persze kell egy ilyen életmű is...)

Szóval, ez az "ártatlan bárányt bemocskolják, és igaztalanul megbüntetik, de az kitartó munkával tehetséggel és nem utolsósorban a remény és hit erejével megdicsőül"-sztorit már hallhattuk néhányszor, méghozzá adekvátabb és felkent tolmácsolásban. Engem mégis az bosszant leginkább, hogy ez a bárány egy bankár. Na ne már! A bankár egy lelketlen sátán szolgája, főleg manapság, a bankok által gerjesztett gazdasági válságban, höröghetjük az orkokkal. De reálisan nézve, a film készítése idején szó sem volt válságról, ám akkor sem biztos, hogy épp egy bankár a legmegfelelőbb példa egy üdvtörténethez. Főleg, hogy Andy (Tim Robbins) a börtönben blazírt arccal segít a gazember börtönigazgatónak bűnös üzelmeinek tisztára mosásában, amit ráadásul a végén magáévá is tesz csillagporos happy enddel, így bármennyire szimpatikus srác, bármennyire drukkolunk neki, azért mégis csak egy tolvaj ő, aki ráadásul még Robin Hoodként sem is osztotta szét a szajrét a szegények között, hanem jól eltette saját magának. Nos igen, az vesse rá az első követ, ki bűntelen, de azért az ács fia azért lényegesen hitelesebb bárányka volt, na.

Persze, vannak fantasztikus jelenetek a filmben, Roger Deakins már itt is odatette magát rendesen, a hangosbeszélő meghackelése Mozarttal egészen lélekemelő jelenete a filmnek, amelynek pillanatfelvétele egészen biztosan helyet kap az elkövetkezendő idők összes filmlexikonjában és enciklopédiájában. Morgan Freemant sem érdemtelenül jelölték Oscar-díjra, a film valóban szívmelengető pillanatainak nagy része hozzá, illetve egy másik öreghez, James Whitmore-hoz (Brooks) köthetők. Azonban a film mégis az okos, hidegvérű, hűvösen és felsőbbrendűen mosolygó bankárról szól, akit képtelen vagyok szeretni. Főleg, hogy "győz" is a végén. Én, ha Darabont nevű filmrendező lennék, tuti lelövettem volna az üldözésben, miután kiszabadult - megcsinálta, de így járt. Vagy még inkább, felkoncoltattam volna valami drogos csikánó bandával, már ott, a Paradicsomban, Red már csak a hullájával találkozna. De hát filmrendező vagy forgatókönyvíró nem vagyok, csak amolyan "billentyűkoptató szegény legény", akit kicsit idegesítenek az efféle szájbarágó tanmesék, melyek reményről, kurázsiról és hasonló szép dolgokról zengenek himnuszokat, holott nincs másról itten szó, mint egy mesterien megírt, igényesen kidolgozott, nagy lélegzetű, amolyan modern Monte Cristo grófja-szerű kalandfilmről. Asanisimasa szerint: 8/10.

Társasélet Frankenstein-módra (May, 2002)

2009.09.09. 15:04 efes

A főleg horrorokra specializálódott, vélhetően meglehetősen zakkant lelkivilágú Lucky McKee mutatkozott be ezzel a filmmel, amely Mayról, a beteg lelkű lányól szól, aki annyira magányos, hogy csinál magának egy barátot, Frankenstein-módra. A magyar release-ben ez rögvest ki is derül, hiszen otromba címfordítói leleménnyel az eredeti May című filmet a beszédes, sőt, poéngyilkos Frankenstein játékaira fordították. Mivel a film műfajilag horror, bár annak inkább a thrillerbe hajló határmezsgyéjéről, talán nem is érdemes továbbmenni a borítóra való futó pillantásnál, hiszen a balfasz címmagyarításból minden belépő szintnél előrébb tartó horrorfogyasztó már tudja az egész szcenáriót, végkifejlettel együtt. És nem is téved sokat...

Valóban a klasszikus Frankenstein-sztori egyfajta variációjáról van szó, itt azonban nem holmi orvosi kísérletről van szó, hanem arról, hogy egy babakészítő magányos, de főleg meglehetősen beteg lelkű lánya hogyan épít magának barátot futó ismerőseinek szisztematikus feldolgozásával. Ez benne van a címben, amit pici asszociációs készséggel bárki leképezhet magának. Hogy mégis érdemes másfél órát vesztegetni erre a filmre, az elsősorban a műfajhoz képest meglehetősen igényes, szinte dexteri esztétikájú képi világ. Itt is darabolós filmről van szó, de nem látunk szinte egyetlen csonkolást sem pacekban, mégsem maradunk le semmiről. A film Steve Yedlin nevű operatőre pazar, alapos és átgondolt munkát végzett, tökéletes ízléssel kelti az elmebeteg vérfürdő illuzióját, úgy, hogy akár a 12-es karikát is ki lehetne rá rakni. És teszi ezt esztétikusan, buja, költői szépségű képekben. Érdekes jelenség továbbá a főszereplő csajt, Mayt alakító színésznő, Angela Bettis. Sokáig azt hittem, hogy egy valóban kancsal, törékeny testalkatú zakkant csaj játssza a film főszerepét, amatőrként, de látom, hogy ez egy profi színésznő. Így viszont olyat alakít, amilyet annak idején például Linda Blair az Ördögűzőben, csak persze egy tökéletesen másféle karakterben, viszont ugyanolyan hideglelős érzékletességgel. Ezekkel együtt már Lucky McKee debütáló filmje is elcsúszik a lábán, beszámítva a banalitásában nevetséges slusszpoént is, azonban a műfajhoz semmi egyénit nem képes hozzátenni, a film értékeit nem ő hordozza. Asanisimasa szerint: 5/10.

Poroló 9. - Szerelmes biciklisták (Bacsó, 1965)

2009.09.08. 17:44 efes

Hát, kifejezetten tartogattam szegény Bacsó bácsinak ezt a már igencsak "középkorú" filmjét egy megfelelő alkalomra, amely a múlt héten jött el egy meleg, szikrázóan napsütéses balatoni biciklitúra alkalmával. Nem kellett volna ennyit várni vele...

Szerelmes biciklisták, Balaton, tekerés, nézd, hogy suhannak a fák... Úgy gondoltam, illeni fog a hangulathoz ez a negyvennégy éves film, de sajnos a negyvennégy év bizony elszelelt. Jó, szeptemberben már meg lehet próbálkozni a 71-es úton is biciklizni, ami olyan már ilyenkor, mintha jancsiszöggel hintették volna tele, csak néhány munkanélküli Balaton-felvidéki ifjú repeszt rajta végig Yamaháján/BMW-jén; úgy érezhetjük magunkat, mint '65-ben, amikor alig volt még autó az utakon, de hát van fasza bicikliút, az egész tó körül, minek kitenni magunkat a néptelen úton száguldó életveszélynek. Kicsit sarkítva a kérdést, egy dolog tetszett igazán a Szerelmes biciklistákban, az, hogy '65-ben még nem volt teleszórva a tópart ízléstelen, csiricsáré pucerájokkal, cimmerferikkel és kacsalábonforgó hekksütödékkel. Maga a film bizony elég poros, legfeljebb nosztalgiázni jó azoknak, akik már éltek akkor, és bejött nekik az az érzés, amiről a film szól, illetve azoknak, akik szeretnének akkor élni. Az utóbbiaknak mondom, hogy érdemes azért ma is kipróbálni a balatoni biciklitúrázást, mert az ma is kurva jó dolog, hekkestül, fröccsöstül, leégésestül, szerelmesestül.

Amúgy a hatvanas évek magyar filmjeiben szokásos értelmiségi nyavajgással találkozhatunk a filmben, hiszen biciklitúrázni azért akkor sem a melósok jártak. András (Orbán Tibor) éppen végzett az egyetemen és szeptemberben valahol az isten háta mögött, a nyírségben, egy tanyasi kollégiumban (volt ilyen?) kezdi a munkás hétköznapi életet. Emiatt depressziós, és a öccséék által szervezett túrára is kedvetlenül indul el. Ugyanilyen kedvetlenül csapja le öccse kezéről az éppen Tihanyba érve felszedett gyönyörű Esztert (Káldy Nóra), hogy másnap elhagyja, mint a 87-es kilométerkőt. Közben összefeszül bizonyos etikai kérdések eltérő nézőpontját illetően Eszter szintén tanár apjával, hiszen "a hatvanas években nyár felé tetőzött az ifjúsági probléma". Aztán András úgy gondolja, mégse rossz csaj ez az Eszter, de ekkor már Eszter tovalibbent harangszoknyás apró lábain. A három fiú így hagyja Tihanyt, és továbbteker Badacsony irányába. Szóval, ilyen kis tingli-tangli sztoricska a film, könnyed lebegés, enyhe ifjúkori spleennel kevert üde bájjal, mintha Jules és Jim jött volna le egy körre a Balcsira.

Tagadhatatlan a francia új hullám érintése a filmen, azonban ez kimerül a hangulatban, bizonyos homályos idézetekben - ez volt a divat akkoriban. Ahogy ma sok film Tarantinós, akkoriban sok film volt Truffaut-s. Bacsó nem akart programfilmet csinálni, csupán egy könnyed, bohókás, fiatalos szösszenetet, ami végül is sikerült neki. A Szerelmes biciklisták olyan könnyed, hogy már szinte súlytalan - ezért nem is tudunk ma már mit kezdeni a pille lebegést brutálisan megszakító etikai meccsel a váratlanul arrogáns András és Eszter apja között. Számomra két igazán érdekes dolog volt a filmben: két korai Cseh Tamás-nóta és hát Halász Péter, a kötekedő parti nyikhaj szerepében, megkönnyeztem őket. A többi sajnos elszállt, mint egy könnyed balatoni fuvallat, szinte meg sem borzongatott, hajunkat se kócolta: az asanisimasa szerint 5/10.

Balhé (Crime Spree, 2003)

2009.09.06. 17:30 efes

Innen, leegyszerűsítetve nézve Amerika, annak is az Egyesült Állama szinte felmérhetetlenül nagy, gyors és lüktető, emellett buta, primitív és kulturálatlan. A mi kis kontinensünk pedig az amerikaiaknak túl kicsi, túl zegzugos, bonyolult és lassú, emellett tudálékos, gőgös és bennfentes. Az igazság persze mindig "odaát", vagy éppen itt, a csikkzsebünkben van, bárhonnan és akárhogyan nézzük is. Én speciel szeretek a nagy behemótnak beszólogatni, innen jó messziről, és nyilván, neki aligha hallhatóan. Emlékszem, az Ötödik elemben (Luc Besson), ami jó kis francia film volt (amerikai pénzből nagyrészt), visítoztunk, amikor a főhős űrtaxija beleszállt a Meki neon reklámjába, vagy ahogyan Jean-Paul Gaultier meghökkentően extrém jelmezei vidoran figurázták ki az unalmas hollywoodi sci-fi egyenruhákat. Úgy éreztük, ennek üzenete van. A mienk kicsi ugyan, de fürge és okos. Dávid és Góliát, meg ilyenek.

A Balhé című akcióvígjáték is efféle, megtépkedjük az oroszlán bajszát-típusú mentalitással, kanadai-angol koprodukcióban készült. Az, mondjuk érthető is, hogy a kanadaiaknak böki a csőrét arrogáns és nagyhatalmú szomszédja, az angolok részéről azért meglepetés a film francia irányultsága, bár lehet, hogy az amerikaiakat már jobban lenézik, mint az ősellenségeket a csatorna túlpartjáról. Vagy: Te csak szárnyalj, boldog Európa! Mindenesetre, az, hogy néhány kiöregedett párizsi betörőre, akik már nem is nagyon tudnak rendesen megcsinálni egy valamirevaló balhét, utolsó megbízásként egy chicagói kiruccanás vár, azért jelent valamit. Öreg tolvaj nem vén tolvaj, mi még így is megmutatjuk nekik! Amint megérkeznek Chicagóba, rögvest szembesülnek a szánalmas dolgokkal: a Mekiben nem kapni bort, ráadásul még rá se lehet gyújtani. Vicces parafrázisa ez a Pulp Fiction klasszikus "hamburgert ettem Párizsban"-dialógjának. Le Big Mac... A megrendelt munkát azért elvégzik, igaz, kis tévedéssel. Az olasz maffia alvezérének házába törnek be, úgy, hogy az otthon van. Előtte még összerúgják a port a helyi fekete aranyfogúakkal, és lenyúlják a szomszéd utcában székelő latinó banda fejének hidraulikus verdáját. És ezt az egészet az FBI szeme előtt teszik! Azt mindenki tudja, hogy e négy felbosszantásából bőven elég egy is egy jó kis meghaláshoz, ez így viszont soknak tetszik.

Hőseink persze kisebb zökkenőkkel ugyan, de sikeresen leküzdik a felmerülő akadályokat, ahogyan ez egy akcióvígjátéktól elvárható. Brad Mirman, a film rendezője egyben a film forgatókönyvírója is, eddig elsősorban írásban jeleskedett, tucatnál több film írója (pl. Absolon, Hegylakó 3, stb.) volt eddig, ez a rutin érződik is első rendezésén. Remekül bonyolítja a kissé kopott óhazabeli banda kalandjait, úgy, hogy még humorra is futja erejéből. Szép is lenne, ha a legrettegettebb bandák csupa ilyen idiótából állanának, mint ahogyan itt láthatjuk. Ez nem baj, hiszen nem szocio-krimit, hanem vígjátékot láthatunk, valahonnan a Pulp Fiction, Csak egy kis pánik-tengely mértani közepéről, a jelzett koordinátákhoz mérhető színvonalban. Az egyébként minden bizonnyal vérszomjas maffiózók enyhén parodisztikus, ironikus ábrázolása épp olyan, mint amilyet például John Travolta vagy Robert de Niro művelt Tarantino alapvetéseiben, igaz nem kisebb színészegyéniségek vannak jelen e mostani filmben sem. Gérard Depardieu-t nem kell bemutatni, Johnny Hallyday legalább akkora sztár Franciaországban, mint fura orrú kollegája, ráadásul utóbbi még rocksztár is; ők ketten a francia banda vezéregyéniségei, olyan segítségekkel, mint a valószínűtlenül szomorú tekintetű gyilkossal, Zeróval, akit neves színész-zeneszerző Renaud alakít, vagy a fiatal zsebessel, Samival, akit a tehetséges algériai Said Taghmaoui formál meg. Az ellenfelek között pedig Harvey Keitel tevékenykedik olasz maffiózóként, méghozzá majdnem jobban, mint de Niro.

Aki a mozizást üdítő kikapcsolódásnak szánja, annak feltétlenül megtekintésre ajánlom eme igen szórakoztató, néhol kifejezetten nevettető, sajátos humorú filmet, amely ugyan semmiképpen sem szándékozik műfajt teremteni, de a sorba sem lehet egykönnyen bepasszírozni. Asanisimasa: 7/10.

Bumm, a fejbe, halott vagy haver... (A halál keresztútján, Joel Coen), 1990

2009.09.06. 15:29 efes

Ma, M2, 21.00!!!

A Coen-tesók már az egyik első filmjükben tanúbizonyságot tesznek elképesztő forma- és stílusérzékükről. A halál keresztútján (Miller's Crossing) egy remekbe szabott film-noiros gengszteres krimi, némi képregényes (kekeceknek: comicsos) és némi Chandleres felhangokkal.

A sztoriban a megszokott ír-olasz maffianisztikus ellentét áll, melynek ütközési zónájának középpontjában természetesen egy zsidó áll. Mivel hangsúlyosan zsánerfilmről van szó, itt szinte elvárjuk a kliséket, melyek jönnek is: ha gengszterfilm, akkor csakis a prohibíció (alkoholtilalom) idején játszódhat. A rendőrség és a polgármester az éppen nyerő pozícióban lévő főgengszter kezéből eszik. Alkoholt értelemszerűen elvileg tilos árulni, ennek ellenére mindenki folyamatosan iszik a filmben, viszont alig dohányoznak, pedig ekkor (a film készítésének időpontjában, 1990-ben) még hol volt a dohányzásellenes ördögűzés Amerikában?! Lehet, hogy Coenék nem dohányoznak... Ternészetesen mindenki vasalt öltönyben, hosszú kabátban, kalapban feszít, ez utóbbit sosem veszik le. Kivétel a főszereplő, Tom, aki a film teljes hosszában keresi valahová elgurult fejfedőjét. Elképesztő golyózáporos tűzharcok zajlanak leszámolás célzattal, az előírásszerű dobtáras géppisztolyokkal, sőt egyszer a tekerős Maxim-géppuska is előkerül. Csodálatosan megrajzolt torkolattüzek villognak a végtelennek tetsző sorozatokban, tölteni természetesen sohasem tölt senki. Csak lő, mint a gép. Pompás autómatuzsálemek, sőt még korabeli villamosok is száguldoznak keresztül-kasul a filmen. A későbbiekben rendezőként is nevet szerző Barry Sonnenfeld, mint a korai Coen-filmek állandó operatőre, itt is profi munkát végzett: színes nyersanyagra is kitűnően fényképezte az alapvetően fekete-fehérre kitalált film-noiros fényárnyék hatásokat és az erős kontrasztokat. Egy szóval szinte teljes a kelléktár, a nem túl bonyolult, de azért kellően megcsavart történet is halad előre, Joel Coen már harmadik rendezésében is jó mesélő volt.

Gabriel Byrne (Tom) igazi Marlowe-figura, legalább annyit iszik, legalább annyi pofont ad és kap, mint Raymond Chandler klasszikus hőse, itt azonban nem narrálja alá végig a filmet, aminek én örülök, mert ezt a dramaturgiai eszközt nem igazán szeretem. Itt vannak az állandó Coen-médiumok: John Turturro a pofozógép szerepét betöltő piti zsidó bukméker figurájában remekel, feltűnik Steve Buscemi is, aki egészen biztosan Ugartét játszaná a Casablancában, ha azt Kertész Mihály mostanában forgatná.

Coenék harmadik filmje a szokásos precizitással kidolgozott, olykor a sajátosan frivol humorral operáló cselekményével, igényes megjelenítésében tökéletes alkalomnak bizonyult egy kis vasárnap esti gondtalan szórakozásra. Az asanisimasa 7/10 pontra értékeli a kapott élményt.

Dr.T és a nők (Robert Altman, 2000)

2009.09.06. 13:20 efes

A finom humorú, a szatírára, szarkazmusra erősen hajlamos Robert Altman életművében előszeretettel állította céltáblája közepébe az általa igen jól ismert amerikai középosztály tagjait, illetve társasági életüket. A játékos például Hollywood belső, zárt világáról fest cseppet sem mitizáló képet, a Rövidre vágva a kiüresedett középosztályi élet és értékrend kíméletlen paródiája, egy többszólamú fekete sors-szimfónia, a Pret-a-porter pedig a divatvilág kívülről csillogó, de belül igencsak rothadó, korrupt világába enged betekintést. A maró szatíra ellenére - vagy éppen ezért - igencsak szerették őt az amerikai film fellegvárában, hiszen minden opuszában világsztárok sora játszik szinte statiszta-szerepeket, mert komoly rangot jelent szerepelni egy akármilyen kis szerepben is Mr. Altman bármelyik filmjében. Nincs ez másként a szerintem méltatlanul, eltúlzottan alábecsült (imdb:4,7, port.hu:4,9) Dr. T és a nők-ben sem. A címszereplőt, a szétzuhanó életű nőgyógyászt minden női szívek többé-kevésbé titkos tiprója, a szépen őszülő Richard Gere alakítja megbízhatóan, az őt körülzsongó nőnemű hadban pedig ott jeleskedik - a teljes felsorolás igénye nélkül - az immáron érett, ámde még mindig kívánatos ős-Charlie angyala, Farah Fawcett, a karakán és független golfedzőt alakító Helen Hunt, az zugivó és egzaltált Laura Dern, vagy a dagi Liv Tyler.

Dr. T egy bevásárlóközpontban működő nőgyógyászati rendelőjében állandó a zűrzavar. Az állatkerti madárház süketszoba a váróhoz képest. Az unatkozó pénzes szépasszonyok vásárlási rohamaik csillapodásával vélt-valós női bajaik enyhítését a szexisen ősz doktortól várják, aki orvosi értelemben maximálisan próbál páciensei teljes megelégedésére tevékenykedni. Ám a doktor úr családi élete sincs teljesen rendben. Szép felesége idegei a semmittevésben felmondják a szolgálatot, esküvő előtt álló leányáról kiderül, hogy leszbikus, megbízható asszisztensnője reménytelenül szerelmes belé, ő pedig golfedzőjével keveredik szerencsétlen kalandba. A személyét körülvevő nők által okozott zűrzavar elől vadászni menekül, de ez is balul sül el... Elkerülhetetlenül közeleg a teljes összeomlás, a valódi apokalipszis, sorsa elől senki sem menekülhet.

Olyan öregembernek képzelem Robert Altmant, aki szívesen néz a szőnyeg alá, leselkedik be a függöny mögé, azt kutatva, mi van a dolgok színe mögött. Most is egy zárt világba kalauzol minket, férfiakat, akik mondhatni, ritkán járunk nőgyógyászhoz. A kanbulikon e témakörben számtalan ostoba vicc hangzik el, de Altman véleménye ezeknél lényegesen árnyaltabb. A Mester finomabban fogalmaz, ám ezáltal végső következtetései éppen hogy sokkal kíméletlenebbek. Kedélyesen, szinte szappanoperába illően indul a film, nem is érzékeljük a történések nyilvánvalóan megállíthatatlanul közelgő végét, mert szinte becsempész minket a rendező a teljes káoszba, amit aztán a legnagyobbakra jellemző könnyedséggel, fanyar humorral old fel.

Robert Altman az utolsó nagy filmmágusok egyike volt, akinek minden munkája figyelemre érdemes. A Dr.T... ugyan nem üti meg néhány korábbi, zseniális munkájának színvonalát, de azért jó szórakozást képes nyújtani annak a nézőnek, aki nem dől be a film első felének rózsaszín, csivitelő parfümfelhőjének. Ínyenceknek persze kötelező, szerintem igen jó csajfilm-parafrázis ez, a Pretty Woman-féle filmek miatt ezt a filmet választó közönség pedig felfedezhet magának egy másik Richard Gere-t. Asanisimasa szerint a film: 6/10.

Nem fázósnak való vidék (Fargo, 1996)

2009.09.06. 11:58 efes

Coenék egyik megérdemelten elismert filmje a sok közül a Fargo, amely (nálam legalábbis) hibátlan film a műfajában. De hogy mi is ez a műfaj, már kicsit zavarban vagyok. Thriller? Fekete komédia? Dokumentum-krimi? Talán leginkább mindegyik egyszerre, amellett, hogy külön-külön egyenként is működik. A nézőt azonban nem érdekli, idióta filmszeműek milyen skatulyába szuszakolják be az adott terméket, őt az érdekli, jó vagy rossz az a film, amit nézni szeretne/nézett az imént. Szóval, a Fargo jó film.

Coenék mindent tudnak a filmezésről, nem véletlenül írják ők általában a forgatókönyveket is, ám igen jó érzékkel választanak munkatársakat is. Példának okáért, itt van Roger Deakins. Ő az az operatőr, aki képes munkájával markáns arcot szabni bármilyen filmnek, melyben dolgozik, úgy, hogy sohasem "ül rá" a filmre, soha nem tűnik öncélú vizuális önkielégítésnek művészete, mégis felismerni képeit akkor is, ha elmulasztottuk a főcímet. Kevés ma az ilyen operatőr az óriási mezőnyben. A Fargo országúti jelenete például a szinte Antonionis vagy Tarr Bélás hosszú snittekben komponált kietlen jéghideg sivárságával vésődik bele elménkbe - éppen Deakins képei miatt, nagyrészt. Persze, jócskán kell ehhez a piti suttyó szerepben mindig zseniális Steve Buscemi és az életveszélyes Peter Stormare, aki már majdnem Anton Chigurh. Coenék bérgyilkos-motívuma is megérne egy hosszabb analízist, asszem. Maga film a sztorija adott volt, az élet készen tálalta azt Coenék elé, ők azonban ráérezve annak morbid abszurditására, maróan mély és metszően éles pillanatfelvétellé nagyítják azt: ki az, aki Amerikába utazva éppen Észak-Dakotára (legnagyobb  városa Fargo, népesség: 91 ezer fő, alig nagyobb, mint Szolnok...) kíváncsi? Az amerikaiaknak is csupán egy darabka sivár terület valahol északon, az isten háta mögött mögött, ahol csupán néhány tufa bányász él maroknyi alkoholista indián szomszédságában, és ahol egészen bizonyosan csakis szörnyű dolgok történhetnek. Nem fázósaknak való vidék ez, be is van öltözve mindenki, amitől az orráig sem lát, de nem is szívesen néz tovább annál: el van mindenki magával, de nem is kerítenek túl nagy feneket semminek. A Willy Loman-i lúzereket alapjáraton hozó William H. Macy által brillírozott figura viszonylagos könnyedséggel szerez feleségének anyagi okokból történő elrablásához vállalkozókat, amely azért nagyban jelzi a társadalmi ingerküszöb alacsony voltát. Marge rendőrnő (Frances McDormand) óriási pocakkal két evés között méla rezignációval dolgozza fel az elébe kerülő - brutális - bűneseteket, hogy minden este fáradtan bújjon be férje mellé az ágyba, a tévé elé, csupán a finálén kerekedik el a szeme. Igazán azonban ez sem zaklatja fel túlságosan. Fargo lakói egykedvűen, szinte együgyűen élik hideg s rideg világukban kemény életüket a város határában álló, gigantikus kerti törpére hajazó bányászszobor védelmében - Coenék részvétlen gúnnyal mutatják meg beszűkült, földhöz ragadtan primitív világukat, különösen beszédesek a végletesen banális dialógusok. Ha akarunk, nevetünk rajtuk, mint ahogy szinte döbbenetünkben nevetünk azon a szögegyszerű dorogi (elnézést a nyírségiektől) báon, aki szívlapáttal vesz elégtételt egy félreértett, túl csavaros viccért. Nevetünk, ahogy Örkény egyperces abszurdjain is nevetünk, holott tudjuk, hogy mögöttük igen keserű dolgok rejtőznek a valóság homályában.

A film szerkezete levegős, van idő jó sok idő mindenre, minden esemény, minden szereplő alapos bemutatására, mégis úgy érezzük, ez egy igen sűrű anyag. Szinte balladisztikusan tömör és fatális. A karikaturisztikusan elrajzolt karakterekben látjuk a vidék hús-vér valóságát, s bár a film elején ott az inzert: megtörtént események alapján, kétségünk sem lehet afelől, ilyen abszurd, morbid, szinte szürreális történetet íróasztal mellett nem lehet kitalálni. Mivel nem épp egy friss film ez, mindezt csak azért írtam ide, hogy az asanisimasa is adhasson néha tíz pontot: 10/10.

Porsche, szerelem, száguldás, drogok (Gyors meló, 2008)

2009.09.03. 09:18 efes

A belga Olivier Van Hoofstadt Gyors meló című francia filmjében érdekes kísérletnek lehetünk szemtanúi: Vajon lehet-e elegyíteni a Delonos, Belmondós francia zsarufilmek hagyományait a Taxi-filmek szimplán agyatlan száguldozásával, úgy, hogy az egész viszonylag hiteles képet adjon arról, honnan a frászból, milyen úton-módon kerül Európába az a ménkű sok kábítószer?

 

Zsarufilm-klisék

Természetes, hogy Marek (Roschdy Zem) nem olyan vödörkalapos, utcasarki zsaru, mint akiből Funes Lajos csinált vicces figurát a Lüttyő néven ismert karakterben, sőt, az első pillanatban még azt sem tudjuk, zsaru-e egyáltalán, hiszen a Gyors meló expozíciójában éppen egy ékszerüzlet gyors és brutális kirablását látjuk, ami kisebb gyanúra adhat okot az az, hogy mindez a rendőrök figyelő szemei előtt történik. Marek rabol éppen. Később aztán kiderül, hogy ő egy beépített, fedett személy a bűnözői körökben, amolyan kemény, tökös zsaru ő, mint amilyen Alain Delon, vagy a szintén észak-afrikai származású Jean-Paul Belmondo karaktere volt a hetvenes-nyolcvanas évek megannyi nagy sikerű zsarufilmjében. Határozott, sőt kissé erőszakos, szabadon, saját törvényeinek megfelelően kezeli a szabályzatot, a felettesei azonban tudják, minden tekintetben számítani lehet rá. Mondjuk, Belmondóval ellentétben, nincs sok humorérzéke... A film elején egy rendőri megfigyelőcsoporton rajtaütnek a megfigyeltek (a nyúl visszalő), ahol Marek atyai jóbarátját lelövik. Marek motivációjában megjelenik az egyik legtöbbet használt zsarufilm-klisé, a személyes bosszú vágya. Később, Mareket ismét egy bonyolult és veszélyes beépülési akcióra szemelik ki, melynek során természetesen újra összeakad barátja gyilkosával, ekkor már 100%-osan biztosak lehetünk a film fináléjában. Nem igazán a zsarufilmek ismert kliséje a speciális kiképzés-jelenet, ezt szinte minden akcióelemeket felvonultató zsánerben felhasználják, ahol persze, a történet ezt megengedi. Itt, az eddig is tökös Mareket a veszélyes küldetésre felkészítés folyamán sokszor láthatjuk olyan szituációban, amely a filmben aztán nem jön elő, így majdnem az egész jelenetsornak semmi értelme: hangsúlyosan taglalják pl. Marek víziszonyát, hogy aztán ezek után vizet ne is lássunk (legfeljebb a távolban). De a renitens, kemény zsaru kliséje (még Dirty Harry is eljön), a barát elvesztése, a bosszú mind megvan. Sőt, idevehetjük a sokáig rejtett szerelmi szálat is, amit viszont csak erős spoilerekkel fedhetnénk fel (persze, máshonnan nézve ez lehet szintén a felesleges kategória is).

 

Az európai autóipar újabb diadala

A számomra felfoghatatlanul nagy sikert arató Taxi-filmeket én csak bő lére eresztett autóreklámokként vagyok képes nézni, melynek köszönhetően érezhetően megszaporodtak az utakon a hófehér Peugeot márkájú cirkálók, tehát reklámként feltétlenül működnek. A Gyors meló ebből a szempontból mindenképpen előrelépés, hiszen azon kívül, hogy van sztorija, jó sok száguldozást is láthatunk, tekintve a gyors meló elvégzése éppen a minél gyorsabb száguldáson múlik. Kérem, itt Európán kívüli típust csak szánalmas mellékszerepben láthatunk, talán egy Honda Civicet és egy böhöm Lincoln dzsippet. Ezenkívül több BMW mellett a film fő mellékszereplője egy spéci Audi, egy Porsche Cayenne, valamint egy gyönyörű Maserati. Ezekben zajlik a gyors meló, akiknek van sejtésük a márkákról, képzelhetik hogy mennyire gyors lesz ez. Ami a lényeg, hogy mind európai termék. Válság ide, válság oda, az autók jól teljesítenek, úttartásuk stabil, gyorsulásuk ülésbe süppesztő, végsebességük bőven az engedélyezett sebességhatár kétszerese felett.

 

Gyors értékelés

A Gyors meló tisztességes akció-krimi, mindazt tudja, amit e műfajnak tudnia kell. Izgalmas, tulajdonképen fordulatos is, ha eltekintünk attól, hogy a zsánerfilmek végét mindig tudjuk előre, hiszen éppen a jellemző stílusjegyek határozzák meg a végkifejletüket is. Határozott egyéni jegyeket felmutatni azonban nem tud, Marek karaktere sem olyan markáns, hogy sorozatot lehessen rá építeni, Roschdy Zem szimpatikus fazon, de hát nem egy Bruce Willis. A filmbéli gengszterek figurái viszont szakítanak a szokott maffiózó-karakterrel, ettől hitelessé és különösen veszélyessé válnak: nincs Armani öltönyös, kigyúrt kopasz köztük egy se, ennek ellenére mégse találkoznék velük a valóságban. A film meglehetősen sok időt szentel a Marokkóból Európába jutó kábítószer útjának bemutatására, ami mindenképpen új és nem megszokott elem a műfajban, főleg, hogy igencsak hitelesnek is tekinthető, vagyis könnyű elhinni, hogy akár így is történhet minden. Ugyanez érvényes a szigorúan titkos, fedett rendőri akció ábrázolására is, ami szintén ritkaság ilyen alapossággal mozifilmben (persze, lehet, hogy ez már a tavalyelőtti szcenárió, így már láthatják a rosszfiúk is). Ez utóbbi dolgok miatt nekem kifejezetten tetszett a film, ami akciófilmként, a sutaságok ellenére, mondjuk erős közepes. Asanisimasa szerint: 6/10.

 

Máté Hari Pekingben (David Cronenberg - Pillangó úrfi, 1993)

2009.08.30. 15:46 efes

Romantikus szerelmi történet és kémhistória egyben? A huszadik század elejének világhírre és -hírhedtségre is szert tett kémnőjének, Mata Harinak története épp ilyen, tekintve, hogy hivatását -az információszerzést- szerelmi életének bonyolítása közben végezte.

David Cronenberg, a kanadai rendezőguru két ultimate legenda, a Meztelen ebéd és a Karambol között forgatta le -részben Budapesten- a maga Mata Hari-parafrázisát, mely egyben egy pompás Pillangókisasszony-variáció is, s mint ilyen, romantikus dráma. Két fordított között egy sima, a Pillangó úrfi tulajdonképpen egy teljesen normális film, ha azt nézzük, hogy egy francia kereskedelmi külképvislelet attaséja (Jeremy Irons) a hatvanas évek kulturális forradalmát nyögő népi Kínában szerelmes lesz egy ottani operaénekesnőbe (John Lone), aki viszont tudta nélkül szed ki belőle politikai és gazdasági információkat. A szokványos szerelmi szálakkal átszőtt kémtörténetben az a csavar, hogy az operaénekesnő valójában férfi, ám erre a francia attasé sokáig nem jön rá, hiszen mértéktelen imádatában tiszteletben tartja azt az "ősi szokást", mi szerint az operaénekesnők csak tetőtől talpig ruhában adják oda magukat szerelmüknek. Nincs okunk kételkedni a dolog képtelenségén, hiszen a film elején inzert adja tudtunkra, hogy a film megtörtént események alapján készült.

Adekvát Puccini-idézeteket hallhatunk az inkriminált operából, mely alapjaiban is élmény, olyan erős zene, hogy önmagában is alkalmas letaglózó erejű érzemek kiváltására. Cronenberg azonban, a két említett beteg, de nagyszerű film között, mintegy tisztulásképpen (gondolom), ügyesen egyensúlyozva az émelygős és üdítő között, érzékenyen és ízlésesen, minden különösebb cselekményszervezési extrémitás nélkül meséli el a történetet, amely a végén elő is idézi az összes fiziológiai tünetet, melyek egy hagyományos romantikus történetnél elő kell jöjjenek: szipogás, könnycseppek, stb. Ehhez Puccini operájának szívszorító története áthallásaival csak hozzátesz. Manapság kényes téma a kommunizmus ábrázolása, ebben itt nincs hiba. Cronenberg történelemszemlélete hűvös és pártatlan, csupán egészen enyhe iróniát érezhetünk a valóságban kíméletlen és ostoba kínai pártgépezet zakatolásáának ábrázolásában, melynek katonája volt Song, az énekes(nő). De ugyanígy mutatja be az önmaguk vélt kulturális fölényébe tompult nyugatiakat is, úgyhogy 1:1. A politikai, történelmi vonulat mellett amúgy is fontosabb talán az érzelmi szál, a szerelem mibenléte, az, hogy működik-e, működhet-e eltérő szexuális beállítódások esetében: Cronenberg ebben gyakorlatias, viszont a nézőt éppen ezzel gondolkodtatja el. Árnyalt, meglepő fordulatokkal teli, érzelmes történet ez, melyben (számomra) újfent kiderül, milyen rossz színész Jeremy Irons. Néz, néz, néz lárvaarcával, majd megint néz. Viszont John Lone nagyon jó, törékeny és kecses nőként, mégis férfias és tüskés férfiként. A film maga így kifejezetten érdekes, izgalmas és tanulságos is, feltéve, ha nem éppen melegeket dobálni készülünk az Andrássy útra: az asanisimasa szerint 7/10.

Elveszett gyerekek városa (1995)

2009.08.29. 11:40 efes

Jeunet és Caro filmjét lehet hogy porolni kellene, de azért egy '95-ös filmet nem nagyon szeretnék még klasszikusnak tekinteni. Mindenesetre, mostanában kiütötte a szemem, hogy mekkora gagyi egy film ez, pedig mindenki odáig meg vissza van tőle, mint ahogy én is, múlt időben. Vizualitásában, látomásos figuráiban, az expresszionista díszleteiben természetesen nem -ez Marc Caro és a később az ennél lényegesen erősebb Vidocq-kal bemutatkozó Pitof érdeme-, de ez a mese, melynek motívumait innen-onnan összelopkodták alkotói? Nos, ez egy albán gányolás, ahogy Pista bácsi, az ezermester mondaná.

Ha mese, akkor azért szar, mert nincs az az egészséges gyerek, aki ne törne ki éktelen bömbölésben, meglátva az első ijesztően torz pofát a kétezer továbbiból, de ha valami okból ezen átlendülne a gyerkőc, a filmet belengő nyomasztó légkör vetné vissza a fejlődésben. Happy End ide vagy oda. A felnőttek pedig ezt a szögegyszerű történetet ezerszer, ezerféle feldolgozásban látták már. Értékesebben és értéktelenebben is, hiszen lefelé végtelen mélységek nyílnak, és mozogni is könnyebb arrafelé, mint felfelé. Mesének tehát idióta, horrornak viszont gyenge a film, naiv és romantikus, ráadásul túlságosan is öncélúan művészieskedő. És unalmas, végtelenül unalmas! A felnőttek világa végzetesen beteg, a gyerekeké pedig még talán egészséges - nos, ez a film kétbites tanulsága, amihez így csak gratulálni tudok. Asanisimasa downgradelt pontjai nem többek mint 5/10, az 5 pont azonban kizárólag a látványé és a milliőé. Nem szabad azonban kizárólag a szemnek hinni.

Csak kevésen múlik... (Az utolsó éjjel, 2002)

2009.08.27. 21:30 efes

Most úgy gondolom, Spike Lee legjobb filmje Az utolsó éjjel, bár friss még az élmény, ami annak idején valamiért kimaradt. Néhány nappal vagyunk csupán 0911 traumája után, Spike Lee pedig, Woody Allen mellett a legautentikusabb hangú New York-specialistaként, szót sem ejt a támadásról, ehelyett egy középszerű drogdíler börtönbe vonulása előtti utolsó napját veszi górcső alá aprólékos precizitással. Nem zeng hős tűzoltókról himnuszokat, nem mesél könnyek között fiukat, férjüket, feleségüket és lánykat sirató amerikaiak sorsáról, sőt, az egész dolog mindössze kétszer jelenik meg: a Monty nevű főszereplő díler a híres tükör-monológjában, valamint a két haver, Jakob és Frank, Frank lakásán folytatott párbeszéde háttereként, mivel Frank, jólmenő brókerként a WTC közvetlen közelében lakik, rálátással a gödörre. De mindennél többet mond el az, ahogyan szereplői viszonyulnak a támadáshoz. Frank egy átmulatott éjszaka után, valami könnyűsúlyú amerikai psychoként alig várja a következőt, Jakob angol irodalom-tanárként úgy húz falat maga és a tanítványai közé, hogy közben annak lerombolásáról ábrándozik, Monty hét éves börtönbüntetésére való bevonulása előtt, már régen feladva a dílerkedést egy sérült kutyát vesz maga mellé, és számot vet addigi életével és elkövetkezendő életesélyeivel. Tehát Spike Lee hősei teszik a dolgukat, illetve azt, amit rájuk az élet kirótt. Amerika, az írek, oroszok, olaszok, feketék, zsidók, melegek és rendőrök, bűnözők és vallásosok, tehát az amerikaiak élik tovább életüket, Oszama és a világ összes seggfej fundamentalistája speciel bekaphatja.

Spike Lee ezúttal nem a feketék ügyes-bajos dolgaival foglalatoskodik, bár maradt az utcán. Moralizál, méghozzá vastagon, de az utcán sokat élők igazságalapú szentimentalizmusával. Monty kábítószert árul, középosztálybeli ír fiúként, ahol a rendes életút az alkoholizmus. Szeretője egy puerto ricói szépség, spannja pedig egy százötven kilós orosz maffiózó. Montyt feldobja a zsaruknak valaki, melynek következtében kapja a hét éves sittet. Monty, középosztálybeli ír sráckét retteg a börtöntől, mégis eldönti: felhagy minden bűnözői tevékenységgel, és megpróbál új életet kezdeni, ha sikerül. Ám előtte azért végére jár, ki dobta fel. Spike Lee fimjével azt hirdeti, hogy csak egy egészen kevésen múlik mindenki sorsa, apró döntések ugyanúgy vihetnek végletesen jó és végletesen rossz utakra is, nem árt észnél lenni. A film végén felvillan Monty számára is egy lehetséges életút, azt azonban nem tudjuk, Monty sem tudja, mit fog lépni.

Csendes, melankolikus hangulatú film Az utolsó éjjel, amelyből ennek ellenére igen mély betekintést enged New York hétköznapi világába, lakóinak életébe. Terence Blanchard, Spike Lee állandó zeneszerzője, mellesleg kitűnő jazztrombitás, a filmhez monumentális zenét írt, mely nagyban meghatározza az egész film hangulatát. Monty figurájában Edward Norton élete egyik legjobb alakítását nyújtja (szinronizált változatában Alföldi Róbert szintén remekel, miután gyorsan megszoktuk sajátos orgánumát), visszafogott, eszköztelen és mégis mély, gyötrődése, vívódása pszichológiailag is hiteles. Philip Seymour Hoffman (Jakob) hozza a tőle megszokott színvonalon az elfogódott tanár-figurát, de igen jó az általam eddig kizárólag idétlen szerepekben látott Barry Pepper (Frank) is, egészen ügyes az enyhén pszichopata brókerként. Spike Lee filmje az asanisimasánál 9/10-et ér.

Mea culpa (Otthonunk, 2009)

2009.08.27. 12:28 efes

Szinte vallásos imádattal beszél e filmben otthonunkról, a Földről a világhírű francia "lebegő fotós", Yann Arthus-Bertrand. A filmet nézve valóban szakrális magasságokban érezhetjük magunkat, hiszen Arthus-Bertrand kamerája mintegy angyalként száll keresztül-kasul a Föld felett néhány métertől néhány kilométerig terjedő magasságban. Látjuk a földfelszín megannyi gyönyörűségét, a természet csodáit, majd hosszan, sokáig egy csomó ijesztő, megdöbbentő dolgot. Közben szent átszellemültségben intézi dörgedelmeit hallgatóságához, a nézőkhöz, földlakókhoz.

Arthus-Bertrand kitűnő fotós, erről meggyőződhet bárki a weblapján, de láthattuk plakátméretűre nagyított madártávlatú képeit valamikor a kilencvenes évek közepén a Dózsa György úton (akkor Felvonulási, ma '56-osok tere) is, és ez látszik e filmen is. Pompázatos, lenyűgöző, szemkápráztató panorámákat csinál, még az esetleg negatív tartalmú, üzenetű tárgyakról, eseményekről, helyszínekről is. Néha túl szemkápráztatóakat, melyeket nemhogy nézni, de elhinni is tereh. Nehezen hiszem el, hogy bizonyos gigantikus felszíni bányászati eljárások helyszínén vérvörösre (értsd: vérzik a Föld!!!) színeződik a föld, mégha az valóban így is van. Sokszor úgy érzem, Arthus-Bertrand belenyúl a színekbe a még nagyobb drámai hatás kedvéért, ami azért, valljuk meg, hazugság egy dokumentumfilm esetében, bármennyire jó szándékú is. Persze, ez csak gyanú, lehet az is, hogy minden úgy van, ahogy e filmen látszik, még sohasem repültem körül a Földet hőlégballonon, szélességi fokról szélességi fokra, szinte térképészeti aprólékossággal.

Tovább fokozza az ellenérzéseket az általános iskolai biológia-tankönyvek didaktikáját idézően szájbarágós narráció, melyet a szinkronizált verzióban tovább súlyosbít Novák Péter sajátos orgánumából is fakadó kioktató, de főleg sokszor rosszul hangsúlyozó hangalámondása. A film feléig komolyan idegesített ez a szpícs, mintha a mellemet böködte volna hosszú, horgas ujjával maga a szakállas atyaúristen, hogy mit tettél, mit tettél, te gaz, te utolsó, vétkes bűnös, szarházi homo sapiens. Aztán a végén ugyan jön némi feloldozás is, felsorolódik néhány pozitív példa, de az intő, figyelmeztető jelleg itt is végig fennmarad. Mi, valószínűleg vétlen vétkesek úgy érezzük magunkat, mint a hívők az istentiszteleten: kötelezően bevallunk mindent, elnyomunk néhány üdvözlégyet meg miatyánkot, lelkünk tiszta s rajta.

Félreértés ne essék, Arthus-Betrand jó ügyet szolgál, az emberiség fejlődése során tényleg rengeteg pusztítást okozott a Földön. Azonban ez az angyali, nem evilági attitűdje, mintha ő már nem is lenne közibénk való, párosulva a kioktató hangnemmel, kissé visszás érzetet szül. Arról nem is szólva, hogy vicces paradoxonként, nyilván persze áttételesen, de egész projektjét éppen azok a gigavállalatok szponzorálják, akiknek e pusztítás jó része a számlájára írható. Mivel nem vagyok sem ökológus, sem biológus, csak a józan paraszti logikámra támaszkodhatom a film tudományos megálapításait illetően, de itt is van azért némi bibi. Egy helyütt például azt mondja, hogy a Földön a víz mennyisége állandó. Utána hosszan citálja, melyik luxustevékenység mennyi vizet emészt fel. Most akkor állandó a vízkészlet vagy elvész belőle? Felrója az erdőirtásokat, de felrója azt is, amikor az irtás helyére új, igaz, iparilag könnyebben hasznosítható fákat ültetnek. Oxigéngyár-szempontból nem mindegy? És sorolhatnám a támadható példáit, de ismétlem, Arthus-Bertrandnak alapvetően igaza van. Valóban az utolsó órát éljük.

Én mindenesetre továbbra is elsősorban biciklivel járok, igyekszem odafigyelni, mit eszem-iszom, ügyelek a szelektív hulladékgyűjtésre is és nem szemetelek, mint ahogy gyaníthatólag a film nézőinek nagy része. Értsd ez alatt azt, hogy -a figyelemfelhívó dokumentumfilmek többségéhez hasonlóan- ez a film se fog eljutni azokhoz, akiknek valójában szól. Vagy cinikusan vállukat vonják, hogy erre már adtak egy csomó pénzt, ők már feloldozást nyertek ezáltal, vagy pedig unottan nyomnak stop gombot, hogy unalmas, nincs benne akció és még röhögni se lehet rajta. Enyhít mindenen a film üdítő forgalmazási joga, ingyen és legálisan terjeszthető: www.mininova.org/tor/2693744 Töltse le mindenki és nézze meg, mert minden általam előzőleg összehordott nyavajgás ellenére, nem árt újra s újra átvenni a leckét. És hát, Arthus-Betrand tényleg lenyűgöző képeket hordott itt megint össze. Ez a vállakozása, mint ügy, egyértelműen 10/10, filmnek viszont csupán 5/10, az asanisimasa szerint.

Az arany markában (David Mamet, 2001)

2009.08.22. 20:01 efes

Gene Hackman Oscar-díjas filmszínész amióta az eszemet tudom, mindig ugyanúgy nézett ki. Szerintem tipikusan az a fajta fazon, aki úgy harminc éves kora körül felvett egyfajta fizimiskát, és ahogy telnek, múlnak az évek, rajta bizony nem fognak azok a bizonyos vasfogak. Harminc évesen is enyhén pocakos sörissza raktárosnak látszódott, most, a hetvenegyedikben (!) éppen ugyanolyan. Közben eljátszott egy csomó legendás szerepet, ő volt Popeye Doyle a Francia kapcsolatban, ő játszotta Coppola Magánbeszélgetésének főszerepét, a mániákus lehallgató ügynököt, ő volt az a szadista seriff, akit annyira utált mindenki Clint Eastwood nagyszerű westernjében, a Nincs bocsánatban.

Az arany markában című filmben ez a joviális öregúr egy szuperrablót alakít, aki nagyszámú kollégái közül tündökletes intelligenciájával, valamint hidegvérű gyilkolászási kedvével tűnik ki. Ennek azonban kizárólag akkor enged teret, ha a szükség úgy hozza. Például amikor jól kiterveli egy ékszerbolt kirablását oly módon, hogy előzőleg kapucsínóba csempészett altatóval ártalmatlanná teszi az eladókat. Ám az egyik hölgy történetesen nem szereti ezt az édes kávéfajtát, ráadásul döbbenten tágranyílt szemekkel éppen az üzletet kifosztani készülő rablómester képébe bámul, aki erre már tényleg nem tehet mást, mint kiiktatja a nagyot hibázó alkalmazottat. Vagy ahogy elbánik a gonosz törpével, aki át akarta verni... Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy az orgazda Bergman (Danny DeVito) nagyon csúnyán meg fogja járni, ugyanis nem ez lesz sem a film csattanója, sem a kulcsjelenete. A kis szivarozó gonoszka csupán egy kövér fűszál a visszavonulni készülő Moore (Hackman) útjában. Jól jellemzi e szimpatikus rablót egy beköpése, amit akkor ejt el, amikor egy kuncsaftja megkérdezi, hogyan lehet annyira okos. Hát úgy, válaszolja, hogy elképzelem, hogy oldaná meg az adott problémát egy nálam okosabb ember, aztán így már én is meg tudom oldani.

Legendás a film rendezője is. David Mamet, aki például az Aki legyőzte Al Caponét című gengszterfilm-alapvetést is jegyzi, ez alkalommal is hírnevéhez méltó, igényes krimit írt és rendezett. Sajátmaga filmnoirként említi e mozit, valójában azért inkább egyfajta sajátos műfajkeveredésről van szó, természetesen a krimi műfaján szigorúan belül. Kicsit gengszterfilm, de azért manapság újra divatos filmnoir is. Az erőszakos jelentek megdöbbentően naturalisztikusak, ám bemutatásuk sohasem öncélú, s az általuk okozott feszültséget rendre oldják a jól megírt, pergő dialógusok, vagy éppen a néhol meghökkentően vicces szituációk. Átverés átverést követ, egy percnyi üresjárat sincs a cselekményben. Akad néhány olyan fordulat, amelyet még a legvájtszeműbb mozitudósok sem tudhatnak előre, a végén pedig csattan az ostor, de jól megcsavarva. A filmben a két nagyágyú rutinos, ám hiteles alakítása mellett több kiváló színészi teljesítményt láthatunk, hála a jól megírt forgatókönyvnek, amely valódi, élő figurákat teremtett, és köszönhetően Mamet állandó és kiváló színészeinek is, akik a "nem is olyan nagyon" mellékes szerepekben tűnnek fel. Az arany markában tipikusan az a fajta film, amelyben nincsenek zsaruk, de nem is kellenek, a rosszfiúk mindent lerendeznek egymás között, mi nézők pedig szépen lerághatjuk a körmünket, vajon sikerül-e a nagypapa kinézetű szuperrablónak végül is meglovasítani Svájc teljes aranytartalékát. Ennyi a tét, amit asanisimasa 7/10-re tesz meg.

Uborkaszezonsaláta 5.

2009.08.22. 19:45 efes

A nyári olvasófilmnaplóm valószínűleg utolsó részéhez három igen fasza filmet néztem meg, műfajában mindegyik kiváló darab, az adott pontszámokkal a globális filmművészetben (>100 év) általam megbecsült helyüket szeretném belőni. Úgyhogy, nem hőbörögni, hogy csak eeeennyiiii???!!!

Az üldöző (Chugyeogja/The Chaser, 2008) - A dél-koreai Hong-jin Na odahaza óriási tömegsikert aratott filmje olyan kegyetlen, olyan brutális és olyan igazságos, mint az élet. Korrupt zsaruból lett strici nyomoz eltűnt beteg kurvája után, akit egy őrült szobrász tart fogva, hogy élő anyagból vett mintából faragja meg a "tökéletes" feszületet. A film sztorija ennyi egy mondatban, valójában azonban telistele van váratlan, meglepő, sőt meghökkentő fordulatokkal, a film valójában egyrészt egy izgalmas nyomozós-üldözős thriller, másrészt maró kritika a társadalom érzéketlen, jóllakott és szűklátókörű bambaságáról, a korrupt, tesze-tosza rendőrségét sem kímélve. Természetesen a film Dél-Koreában játszódik és arról is szól, azonban kifejezetten működik európai fogyasztói szokások szerint is: akinek ez lesz első kortárs távol-keleti film életében, legfeljebb annyit fog észrevenni, hogy kizárólag ázsiai arcok játszanak benne. Eső úgy esik benne, mint egy valamirevaló francia zsarufilmben, a cselekmény úgy hömpölyög, mint Scorsese nagy filmjeiben, a film zavarbaejtően őszinte és sajnos valóságos végkicsengése pedig sokáig ott fog motoszkálni bennünk. A véres jelenetekben sincs semmi öncélú megbotránkoztatni vágyás, mint amúgy sok más távol-keleti kultuszfilm esetében gyakran tapasztalhatjuk, itt az amúgy viszonylag szemérmesen ábrázolt gyilkos aktusok által literszám kiontott (mű)vértócsák az utolsó cseppig a filmet, s mondanivalóját szolgálják. Felkavaró, hosszan ható élmény ez a nem egyszerű film, az asanisimasa 8/10 pontot ad rá.

Watchmen (2009) - Ehhez a filmhez nem nagyon akarok mit hozzátenni, a rajongók és a hozzáértők értelmezhetik úgy, ahogy akarják, a lényeg számomra az, hogy Zack Snyder ezzel filmmel tulajdonképpen megalkotta a szuperhősös filmek non plus ultráját. A film cselekményéről elég annyi, hogy épp olyan banális, mint a többi hasonló, azonban apróbb momentumokban már sok érdekességet felfedezhet az ilyesmire kíváncsi néző. Itt van a sok közelmúlt történelmére való utalások, amelyek a film alapjául szolgáló képregények esetében ez aktuálpolitikai vonatkozást kaptak, szerény véleményem szerint műfajban egyedülállóan (az okosok majd kijavítanak, ha nem így van). Nixon bízza meg a kulcsszereplő plazmalényt vagy mit, Manhattan doktort, hogy vívja meg a hidegháború döntő ütközetét Brezsnyevvel. De itt van Kissinger, sőt Larry King is, mint erős kapcsok a valóság felé. Jellemző sajátossága a Watchmennek, hogy az egész mesét áthatja valami elmúló, melankolikus érzés, az emberek sem imádják már a hősöket, melyből van jónéhány, akik pedig már nem egyértelműen jók, hanem egytől-egyig tele vannak rossz tulajdonságokkal is. Van, ki kevesebbel, van ki többel. Sőt, képesek még igazán rosszá is válni, bár azzal azért végül is jót tesznek. Egészen különleges hatást ér el Snyder a remekül válogatott kísérőzenékkel, Bob Dylan üt, rögtön az elején, de Jimi Hendrix All Along The Watchtowerje egyenesen katartikus erejű, de Philip Glass Koyaanisqatsijának (ami maga is filmzene, Godfrey Reggio - Kizökkent világ (Koyaanisqatsi)) újraértelmezése, filmben ráadásul, kifejezetten apokaliptikus. Amellett, hogy pofátlanság. Látvány pazar, de ez ma már alapkövetelmény egy látványfilmtől. De legyünk azonban észnél, maga a film az 6/10, ami egy végül is világmegváltós filmnek a lehető legjobb.

Elrabolva (Taken, 2008) - Luc Besson gyámkodása alatt készítette el a francia Pierre Morel ezt a filmet, mely közvetlen unokatesója Jack Bauer műfajteremtő, gigarepesztő ámokfutásának, immár a mozivásznon. Pörgős, üldözős, emberrablásos akciófilm, hibátlan ritmusban, látványos koreográfiával, zökkenők nélkül, brutálisan. Liam Neeson pedig el tudta velem hitetni, hogy egy pszichopata vadállat, aki imádja a lányát, nem pedig egy simamodorú simlis, aki zsidókat ment Auschwitzból, pénzért. Ez nagyon nagy meglepetés számomra. Jack, vigyázz! A Taken jó kis akciófilm, műfajilag tökéletes zsáner, ennyi van benne: 6/10.

süti beállítások módosítása