asanisimasa

A Megetetett társadalom című mozi fura öszvére az amerikai filmtermésnek, még ha a gondolatiságra igényesebb, európaiasabb ún. független filmek vékonyka szeletéhez is viszonyítjuk. Ha be kellene műfajilag sorolni, akkor valami fikciós dokumentum-játékfilm lenne a definíció, amely felénk már elég ismerős, ám Amerikában mindenképpen úttörő. Egyszerűen idegen az amerikai mentalitástól, amely vagy egyenesen a szemedbe vágja az igazságot, vagy valami rózsaszín ködfelhőbe emelkedve elvonatkoztat. Egy téma árnyalt megfogalmazása pedig az amerikai fősodorhoz képest túl művészi, ha tetszik, túl európai. Ez a film, ha nem is patikamérlegen kimért arányban, de erre tesz kísérletet. Önironikus oknyomozó gasztro-zsurnál öko-kalandfilm.

Az amerikai étkezési kultúra kritikája nem új keletű, hiszen nem véletlenül innen indult el a fitnesz divatja, elég volt csak kimenni az utcára és megdöbbenéssel konstatálhatta bárki, a dicső Amerikai Egyesült Államok 10 polgárából 8 elhízott. Ezért pedig nagyrészt a tipikus amerikai fast food étkezés okolható. Hamburger, hotdog, kóla, fagyi, tripladupla méretben. Ismerjük mi is. Aztán a mozikba, internetre, tévébe került a Super Size Me című elrettentő dokumentumfilm, amelynek tán annyi hatása volt, hogy a 8 helyett talán 7 lett. A túlnyomó többség azonban a mai napig ugyanazt tömi magába...

Richard Linklater (és Eric Schlosser, akinek könyve alapján készült e film) nem kevesebbet állít, minthogy az amerikaiak tömege szart töm magába. Pontosabban azt, hogy tehéntrágyával szennyezett marhahúsból készít hamburgert egy bizonyos fiktív gyorsétterem-lánc, a Mickey's. Egyértelmű, nem?

A film három egymástól független, de egy ponton összetalálkozó cselekményszálból áll. Egyik szálban az étteremlánc alelnöke utazik le délre tesztelni a húspogácsákat előállító üzemet, ahol az ottaniakkal találkozva sanda gyanú fészkel cégéhez lojális elméjébe. A másik szálban egy ugyanehhez a lánchoz tartozó étteremben dolgozó fiatal gimnazistalány mond fel, hogy "megvilágosodva" ökoterrorista legyen. A harmadik szál pedig a mexikói menekültek sanyarú sorsát mutatja be, akik előtt nincs más pénzkereseti lehetőség, minthogy centekért dolgozzanak a húsfeldolgozóban.

Linklater és Schlosser meséje hályogkovácsoló hatású lehet egy olyan társadalomban, amelynek ifjai valóban azt hiszik, hogy a csirkék gyárban készülnek, és a tej dobozokban jön ki egy foltos négylábúból, ám aki már látott disznó vagy hasonló háziállat leölését, már nem fog felháborodni a látottakon. Persze, a nagyüzemi húsfeldolgozás mindenhol a világon lélektelen és brutális művelet, de hát meg kell ölni és fel kell dolgozni azt az állatot, amelyet azért tartanak, hogy leöljék és feldolgozzák. Ebből kiút lehet a vegetarianizmus, amely viszont hiánybetegségek egész sorát, valamint a kérdőjeles élettani hatású génmanipulált növények járványszerű elterjedését okozná társadalmi szinten, hiszen azt senki nem gondolhatja komolyan, hogy biokertészetek táplálhatják a Föld 6 milliárdos lakosságát. Akik ez esetben ráadásul (vö.: az vagy, mit megeszel) paradicsomokká, rozzsá vagy éppen kiwivé válva bólogatnának a szellőben, míg le nem szarná őket egy arra sétáló tehén. Ezt persze nem mondja Linklater, sőt számomra a film csúcsjelenete éppen az, amikor az ifjú ökoterroristák szabaddá akarják tenni a karámba zárt teheneket, ám azok egyáltalán nem szeretnének világgá menni... Vagy amikor Bruce Willis nagyot harap az inkriminált hamburgerbe, és azt mondja: most mit vagy úgy oda! Ezelőtt száz évvel is szar volt a hamburgerben és száz év múlva is szar lesz benne. Semmi bajod nem lesz, csak jól át kell sütni! A mexikóiaknak viszont valóban szar, ám sorsuk egyáltalán nem specifikus, hiszen még nálunk is tele vannak a menekültszállók pakisztániakkal, albánokkal, ki tudja még honnan menekültekkel, sorsuk, menekülésük indokai ugyanazok. Még a szarnál is élnek szarabb helyzetben emberek.

Hálaistennek Linklater filmje nem esik bele abba a csapdába, hogy megmondja a tutit, nem sugall megoldást, megelégszik azzal, hogy megmutatja a problémát, és hagyja, hogy utána az emberek beszélgessenek róla, talán ÍGY fog változni valami. Ebben szépszámú híresség van a segítségére a legkülönfélébb mellékszerepekben, a már említett Bruce Willistől a tinisztár Avril Lavigne-ig, és még sokan mások. Asanisimasa: 7/10.

Ma, Viasat 3, 21.00-kor!!!

Az akciófilm műfajának igen markáns alfaját képezik azon filmek, amelyeket talán mester-tanítvány filmeknek lehetne nevezni. (Meg vannak például a "dzsungel mélyén" típusúak is, de erről később.) Valószínűleg a távolkeleti kungfu filmektől eredeztethető e filmtípus, hiszen mifelénk, a zsidó-keresztény kultúrkörben nincs igazán hagyománya az olyan mélységű tanár-diák viszonynak, mint mondjuk tapasztalható egy dojóban (ami egy, a harcművészetek gyakorlására szolgáló, és egyben szent helyiség). A mester a hosszú évek során felhalmozott tudásával, életszemléletével, bölcsességével és életvitelével feltétlen és kötelező tiszteletet parancsol a tanítványok körében, szinte mindenható, de mindig jó célok vezérlik. Persze, inkább csak a legendákból tudhatunk, mi földönjárók erről, hiszen a tanítványok, akikből egy idő után magukból is mesterek válnak, szinte sohasem beszélnek arról az időről, amelyet még zöldfülűként a mester szárnyai alatt töltöttek. Csak a beavatottak számára megnyíló, zárt világ ez. Csakúgy, mint azoknak a magasan képzett, gyilkolásra tervezett, kommandó-csapatoknak a világa is szigorúan titkos, amelyek a kormányok piszkos külügyeit hivatottak lehetőség szerint gyorsan és csendben lerendezni. Ezeket a katonákat a cél megvalósítása tüzeli mindenek felett, életük a túlélés. Ha elbuknak, a hozzátartozók mindössze egy szűkszavú táviratot kapnak, miszerint GI Joe kötelességteljesítés közben... Ha pedig teljesítik a teljesítenivalót, még egy csillag, leléphet! Egy ilyen kommandó parancsnoka - mester, a beosztottak - tanítványok, már csak a kötelező keleti harci fogások miatt is, meg a dolog természetéből adódóan is.

Aztán vannak a "dzsungel mélyén"-filmek, amelyekben (mint az akciófilmek 99%-ában) szintén kommandósok szerepelnek, ám a dzsungel mélyén, liánok között, nedves, bűzös környezetben, indiánoktól, más természeti népektől eltanult trükkökkel küzdenek a túlélésért, vagy amiért küzdeni kell, adott esetben.
Olykor meg az történik, hogy van egy igen jól kiképzett gyilkolászógép, aki mellesleg nem is néz ki annak, de tudható, hogy rém veszélyes, nos, ez a pali bekattan. Ott hagy csapot-papot, háborút, öltönyös CIA-ügynököket, hogy a kommandóiskolában tanultakat felhasználva, kiköltözzön a dzsungelbe, a rászoruló állatok jogait megvédendő, azokat lelőni szándékozó vadászokat belezzen ki.

(Anti)hősünket (Benicio del Toro) minden környékbeli egyenruhás üldözni kezdi, el is fogják, de csak azért, hogy újra, több vérbe fagyott áldozatot hátrahagyva, megszökjön. A mester, aki e szabadon futó, ölésre programozott robotot kiképezte, véletlenül a szomszéd erdőségben tevékenykedik állatvédő felügyelőként, szintén nem igazán vadászpártian (Tommy Lee Jones). Egyértelmű, hogy a fékevesztett tanítványt csak egyvalaki állíthatja meg, a mestere. Ám tulajdonképpen ők majdhogynem egy oldalon állnak, a vadakén, a civilizáció és a politika ellenében. Üldözés, menekülés, nagyon véres verekedések...

A Veszett vad című filmet William Friedkin rendezte, akihez a Francia kapcsolat, vagy az Ördögűző című klasszikusokat köthetjük, e friss munkája a fentiekhez nem mérhető ugyan, de az átlagnál mindenképpen jobb, afféle gyakorlati mestermunka. Tökéletes vegyítése a Rambó I-nek a műraszta gyilkos ufó Predatorral, valamint a Szökevény és az Életre-halálra című, szintén Tommy Lee Jones által főszerepelt üldözéses moziknak, többek között.
A nem túl eredeti, de azért jól megírt forgatókönyv két kulcsfiguráját élettel tölti meg Jones, illetve del Toro, nem hiába Oscar-díjasok mindketten. Küzdelmük feszültségteli, s mivel kizárólag kést használnak, meglehetősen magas szinten tanultak meg egy kizárólag erre specializálódott harcmodort, amely viszont tényleg nagyon véres jelenteket eredményez a filmben. Gyengébb idegzetűek, 18 éven aluliak, satöbbi, satöbbi, legyenek észnél. Egyébként és természetesen, a rendező Friedkin is Oscar-díj tulajdonos, ami ha másért nem is érdekes, azért mindenképpen valamiféle garancia a minőségre, amit ez a film, a műfaji sajátosságként kötelező izgalmak és feszültség mellett, képvisel is. Asanisimasa: 7/10.

Mit keresnek a Transformerek a tévéhíradóban? Mit keres egy apartheiddel kapcsolatos erkölcsi, filozófiai elmélkedés egy ufós-kommandós, lövöldözős scifiben? Mit keres Peter Jackson már megint? Az utóbbira már van válasz, mégpedig az, hogy pénzt és sokat, a többire még keressük a megfelelőt...

A tudományos fantasztikum és a dokumentarizmus

A lehető legfikciósabb, tehát a valóság talajától legelrugaszkodottabb műfaj és ennek ellentettje, az adott történések lehető leghitelesebb ábrázolása felé törekvő irányzat nem is áll olyan távol egymástól, mint azt gondolnánk. Sokszor idézett példa erre például Orson Welles híres rádiójátéka, a Világok harca, melyet H.G. Wells regénye alapján készített, ám egy addig még soha, sehol nem alkalmazott felfogásban: A Föld marslakók általi invázióját elmesélő történetet úgy, olyan formában dolgozta fel, mintha a valóságban, éppen akkor történt volna. A rádióműsor úgy kezdődött, hogy egy izgatott hang szakította meg a szokásos esti slágerparádét, és közölte, hogy idegen, azonosítatlan repülő járművek jelentek meg Amerika felett. Az akkor még fiatal médium, a rádió hatásmechanizmusa gyakorlatilag még csodaként működött, a hallgatók gondolkodás nélkül elhittek mindent, amit hallottak (ez ügyben néha azt hihetnők, ebben máig sem történt sok változás...). Az ily módon az amerikai társadalomban nem kis pánikot okozó rádióműsor műfaji alapvetésnek bizonyult, az általa elindított irányzat a mai napig él. Legutóbb talán a Cloverfieldben köszönt ez vissza, melynek koncepciója szinte teljes egészében egy stílusában, speciális képi- és hanghatásaiban egy tipikus home videó illúzióját tökéletesen megidéző látványon és dramaturgián alapult. Az így elért hatás döbbenetesen plasztikusnak és zavarba ejtően hitelesnek tűnt, holott egyértelműen fikció az egész. Nos, a Gyűrűk urával végérvényesen filmmogullá nőtt Peter Jackson által produkált District 9 ilyen mélyen nem megy bele a valóság illúziójával kapcsolatos manipulációkba, de ezt a film briliánsan kiválasztott helyszíne, annak összes etnikai, politikai és kulturális asszociációjával nem is igényelte. Johannesburg köztudottan a világ egyik legveszélyesebb városa, ahol a városszéli milliós gettókban elképzelhetetlen körülmények között élnek a nem is rég még hivatalosan is fajgyűlölő dél-afrikai társadalom kárvallottjai, a sokféle nemzetiségű feketék. Már csak egy picit kellett csavarni a sokat mesélt ufóinváziós sztorin, hogy újszerű, de legalábbis annak ható scifi kerüljön meghökkentő „csizmaként” az asztalra.

Ufók haza!

A sci-fi történelemben már sokféle idegen lénnyel találkozhattunk, volt ugye a gonosz leigázó, a gonosz kizsákmányoló, a gonosz kísérletező, a jó tanító, a jó vicces és aranyos, az Isten, de felesleges és lenézett aliennel még ezidáig nem. Neill Blomkamp filmjében épp ilyenek érkeztek a Földre, nem akarnak semmit, sem pusztítani, sem kizsákmányolni, jöttek valahonnan, betegen, alultápláltan és lehorgonyoztak Johannesburg felett. A befogadásáról nem éppen híres dél-afrikai társadalom persze egyből gettóba zárta őket, ahol nyomorúságos körülmények között számkivetett állatokként tengődnek a rákforma földönkívüliek, kényére-kedvére az őket kihasználó bűnbandáknak. Az apartheidből épp csak kivánszorgott ország így új gyűlölni való ellenséget szerzett, akikre most már együtt fújhat a fekete és fehér. A film igazi érdekességét ez az idegen- és mássággyűlöletet tárgyaló vonulat hordozza, hiszen a kezdetben fertelmes, ám a film harmadától egyre inkább szánni való garnélafejű alienek helyébe könnyen behelyettesíthetjük az emberiség történelmében akármikor elnyomott nációt a kurdoktól a zsidókon át a palesztinokig, megidézhetünk faji, vallási, nemi és kulturális indokú diszkriminációkat, népirtásokat, így úgy tűnik, mintha műfajteremtő, komoly művet néznénk, azonban ez nem teljesen van így.

Hogy is van ez?

A gondolat íve helyenként csak lóg a levegőben, mint az idegen űrhajó Johannesburg felett, a cselekményben pedig komoly kérdőjeleket állító logikai bökkenők vannak, az alienek történetéről szinte semmit nem tudunk, holott ők a gyűlölet célpontjai. A végső csihipuhi egész egyszerűen túl véres és túl üres, így stílusidegen egy gondolati filmhez, a finálé pedig egyenesen giccses. Rengeteg kérdésre nem kapunk választ, miért kerültek ilyen állapotba, miért pusztultak le ennyire az alienek, hogy a náluk szemmel láthatóan fejletlenebb és primitívebb emberek így lealázhassák őket, hogy miért kell 30 éven át az emberiség szemetében keresni azt az alkatrészt, mely az övék volt, hogy abból kinyerhessenek fél deci trutymót, ami mindentől megváltotta volna őket és szintén az övék volt, de sorolhatnám a film szinte összes jelenetét. Így csak vannak valakik, akiket bezártak oda és nekik rossz. Aztán jön valaki kívülről, aki egy baleset folytán olyan lesz mint azok, akik benn vannak, így neki is rossz lesz. A végén pedig nagyon rossz, neki. Nekünk azonban elég soványka ez így. Ráadásul ettől még ugyanúgy fognak zsidózni, cigányozni, buzizni, niggerezni, pakizni, bozgorozni és magyarozni, akik eddig is ezt tették, hiába látták a filmet. Gyanítom azonban, őket az egészből úgyis csak a látványosan szétrobbanó emberi és idegen testek látványa szórakoztatja, az addig vezető, amúgy sokkolóan megoldott felvezetést végigunatkozták. Egy komoly gondolatokkal foglalkozó filmben nem lehet ilyen pornografikus alapossággal kidolgozott akciójeleneteket megmutatni, a gondolkodás és az elmélkedés egész egyszerűen máshol hat, mint a zsigeri dolgok. Vagy ez az egész idegengyűlölettel való játszadozás csak valami „fura effektus”, hogy feldobjuk vele a szimpla sci-fi akciófilmünket? Vajon az alkotók miért nem dolgozták ki a film sztoriját, szereplőinek motívumrendszerét olyan alaposan, mint a végső, majd félórás lövöldözést? Mert nem ez volt az igényük. A District 9 első blikkre egy újszerű, érdekes és gondolatgazdag sci-finek tűnik, alaposabban végiggondolva azonban világosan látszik, hogy csak szimpla piff-puff akció-film. Paradox módon, annak viszont jó, mert amellett, hogy halomra lőnek benne majdnem mindenkit, mégis szól valamiről...

Az asanisimasa szerint: 6/10, kvázi, Cloverfield 2, de az 1 jobb volt.

Ma a Duna TV-n, 20.30-kor.

Ha amerikai, kosztümös és történelmi, akkor manapság találatra törekedvén nagy valószínűséggel két korszakra tippelhetünk film ügyben. Vagy Anglia valamikor Krisztus után tíz-tizenegy évszázaddal, és akkor lovagok, várak, oroszlánszívek meg Robin Hood nyilai, esetleg az Arthur mondakör kicsit korábbról; vagy Franciaország, nagyjából a (késő) barokk kora, úgy XIII. Lajostól a XIV. "Napkirály" Lajoson, és XVI. "a nép által lefejezett" Lajoson, mint királyokon, valamint több polgár rövid ideig tartó uralmán keresztül egészen Napóleonig, az első császárig. Rizsporos parókák, háromszögű kalpagok, báj, kecs, kellem, piperkőcök, veszedelmes viszonyok, mosdatlanság, illatszerek, a nép lenézése, semmibevétele. Bujaság, romlottság, felelőtlen és élvhajhász életmód az egyik oldalon, míg betegség, nyomor a másikon. Persze Hollywoodot inkább az előbbi világ érdekli, jelen esetben sincs ez másként. A királynő nyakéke megtörtént eseményeket mesél el, amelyek XVI. Lajos király udvarában, helyesebben az igazi főnök, Marie Antoinette közvetlen környezetében történtek meg.

Ide érkezik meg a szépséges Jeanne Saint-Rémy de Valois (Hilary Swank), és nagyon mérges. Felindultságának oka érthető, hiszen a történelem viharában megfosztották őt minden jogától. Famíliája, a Valois család hosszú időn keresztül királyokat adott Franciaországnak. Mint a család utolsó örököse, szeretné visszakapni ősi rangját, de legalábbis az őt megillető becsületét. Szövetségeseket keresvén ügyéhez megdöbbenve tapasztalja a királyi udvar léhaságát. A pazarló és fennhéjázó királynőt haszonleső kéjencek és piperkőcök hada veszi körül, mindössze egy, elsősorban az idősebb udvarhölgyek szórakoztatására specializálódott fiatal grófnak (Jonathan Pryce) akad meg a szeme a szép ifjú grófnén. A lány elszántsága és szépségének tiszta tüze lefegyverzi az eleinte cinikusan közeledő férfit, aki hű társává, szerelmévé válik. Közösen tervelik ki a gyönyörű nyakék elrablásának tervét is, amely botrányba belekeverve a királynőt és a hataloméhes Rohan bíborost (Adrien Brody), Jeanne ügye is megoldódhat. A dolgok azonban nem úgy alakulnak, ahogyan hőseink óhajtanák, s ezen még a hírhedt hipnotizőr és alkimista, Cagliostro gróf (Christopher Walken) sem tud változtatni.

Charles Shyer rendező érezhetően nagy igyekezettel vetette bele magát a fényűző és lédúsan élveteg francia királyi udvar világába. Munkájában csak kisebb hibákat vétett, amerikai lévén talán nincs kellően kifinomult érzéke az ilyen ósdi, európai, avítt dolgokhoz. Csak egy másik kultúra az odaát, és ráadásul éppen emennek a tagadására épült, na. Viszont jól keveri az utazási prospektus ízű, de tagadhatatlanul igen dekoratív kastélypanorámákat az olyan szuggesztív hatású szuperközelikkel, mint a papíron sikló lúdtoll hegye, vagy egy gyémántsor tíz centiről nézve. Mintha láttunk volna már ilyeneket is igényesebb reklámokban, így azonban egy nagyobb egységbe helyezvén sincs ezekben semmi kivetnivaló.

E két képfajta -a panoráma és szuperközeli- között, pompás díszletek előtt méregdrága jelmezekben parádézó első vonalbeli színészek második vonalba mutató játékát láthatjuk, ahogyan ékes amerikai angollal mesélik el Jeanne grófkisasszony igaz meséjét, ami így azért egy kicsit olyan, mint amikor gyermekkorunkban a Gojko Mitic által alakított apacs indián karattyolt németül a Dinári-hegység fehér szikláin. Bár egyre többen beszélnek nálunk is angolul, így talán ez fel sem tűnik senkinek. A narráció döccenéseit itt-ott beszúrt, magyarázó jellegű flashback-ek simítják el. A több mint kétszáz éves történetet a dramaturgia olyan ötletekkel próbálja fogyaszthatóvá tenni a mai kor igényeinek megfelelően, mint a különböző színű vicces napszemüvegek használata (sicc!), vagy az ópiumot szívó és orgiát rendező bíboros meglehetősen frivol, ám épp ezért kellő hévvel elítélhető alakja. Szegény jó Christopher Walken sem tudja, mit kezdjen az ördögi Cagliostro gróf szerepével, ám arcberendezése erre predesztinálja, könnyűszerrel játszik minden nem evilágit. Lehet angyali vagy sátáni, jelenléte minden alkalommal, minden filmben hatásos.

Ez a mindenáron hatásosságra való törekvés a film legnagyobb hibája. Úgy siklik el az igazán lényeges és fontos dolgok mellett, akár a gyémántokkal seftelő Motte gróf az utcán beszédet mondó Desmoulins mellett éppen ebben a filmben. Így megy ez. Szépen, szájbarágósan, látványosan. Súlytalanul. Asanisimasa szerint: 6/10.

Nem megyek át színházi blogba, csupán muszáj szólnom a Ledarálnakeltűntemről, egyrészt a benne lévő filmes vonatkozások tömkelege miatt, másrészt mert egy baromi jó előadás. Négy éve színpadon van már Vinnai András és Bodó Viktor közös "Kafka-lázálma", azonban a játszóhely korlátozott befogadóképessége (meg egyéb okok) miatt részemről csak most került rá sor - alig fértünk be, teltház volt tegnap is.

A darab A per című Kafka-regény szabad színpadi adaptációja, mely köszönhetően Bodóék szertelen, sőt vadul csapongó fantáziájának, valamint a rendező filmes tapasztalatainak is, tobzódik az ötletekben. Túlzás nélkül állítom, még az előadásvégi tapsrendben is több ötlet van, mint sok egyéb színházi előadás egészében. A már több mint négy éves produkció a mai napig feszül, szinte szétcsattan az energiától, valamint a tehetség térdrekényszerítő erejétől, az eredetiség megvilágosító hatalmától. A darab térszerkesztése, "jelenetezése", annak dramaturgiai értelmében inkább fimes, mint színpadi. A mélységben terjedő színpadkép (nem lövöm le jobban, mert az is poén!) önmagában feje tetejére fordítja a néző hagyományos színpadképekről alkotott, újdonságoktól sem kímélt fogalmát. A jelenetekbe érkező szereplők is inkább videoklipesen robbannak be a színpadra, nem pedig bejönnek, ahogyan hagyományosan szokás. Még a néző által be nem tekinthető "takarás" is komoly dramaturgiai súllyal vesz részt az előadásban, onnan kiszűrődő fény-, illetve hanghatásokkal, amelett, hogy ötletes tárháza az amúgy minimalista, de a funkcióját mégis tökéletesen betöltő kellékeknek. Konkrét és bújtatott filmes utalásokkal van tömve az egész darab, Aki Kaurismakitól Sergio Leone-én át Spielbergig, inkluzíve a többször beúszó Lynch-hangulattal, sőt Von Trier-i Birodalmat idéző horrorhatásokkal. De pazar -bár playbackkel előadott- musical- és kabaréjelenetek, sőt acid party is színezi József Ká up to date pokoljárását. Az elidegenítő effekteknek tűnő színpadi és dramaturgiai hatások azonban mindig visszacsatolnak az eredeti kafkai történethez, így sohasem válik öncélú őrjöngéssé az előadás.

Az egytől egyig elementáris erővel játszó színészek közül most csak a Ká-t alakító intenzív és érzékeny Keresztes Tamást emelném ki, a delejesen igéző három grácia (Jordán Adél, Rezes Judit és Tenki Réka), valamint hazánk (világ?) legnagyobb élő bohóca, Kovács Lehel mellett. Aki teheti, és még műsoron van, ne hagyja ki ezt a remek színházi előadást. (A képeket Varga Imre készítette, forrás: az előadás honlapja.)

2055-öt írunk, London víz alatt. Egy Mézga köbüki stílusában formatervezett toronyházban egy öregember (szakáll nélkül) nyomogatja az érintőképernyős számítógépének képernyőjét, azon tépelődve: Vajon hol rontottuk el? A Greenpeace és a többi hasonló ügyben tevékeny civilszervezet legújabb, közösen gyártott oktató horrorfilmje nem sci-fi, hanem maga az eljövendő valóság.

A film hatalma

A film, vagyis a valamilyen rendezői elv alapján sorba rendezett képek meghatározott sebességgel való egymásutáni levetítése már a kezdetek kezdetén nyilvánvalóvá vált, hogy mennyire alkalmas tömegek véleményének, világszemléletének, világhoz való viszonyának befolyásolására. Az első példát rögtön az egyik első vetített film adta: Lumiére-ék egy vonat állomásra való érkezését vetítették még vásári attrakcióként a kíváncsi forgatagnak, és meglepve tapasztalhatták, hogy a közönség sikoltva és egymást taposva ugrott félre a vásznon közeledni látszó gőzmozdony elől – a film fizikailag hatott a nézőkre. Ezt a hatást persze az idő folyamán egyre finomabb és egyre rafináltabb eszközökkel a mai napig használják, olykor reklám, illetve politikai propaganda célra is. A propagandafilmek igazi mesterei a totalitárius rendszerekben alkottak: Leni Riefenstahl a náci német, Eizenstein, Pudovkin, sőt René Clair a kommunista szovjet rendszer mai szemmel is érdekes és főleg, tanulságos propagandafilmjeit alkották meg, melyek annak idején komoly szerepet játszottak a tömegek nevelésében (értsd.: agymosásban). A szabad világ sem restelkedett a film tömegekre gyakorolt hatásának kiaknázásában: a filmes háborút Amerikában nem kisebb nevek, mint Frank Capra, John Huston vagy Walt Disney vívták. A propagandafilmek sokáig csak a politika eszközeiként, annak ideológiai fegyvereként funkcionáltak, hiszen csak a politika tudott megmozgatni olyan pénzügyi eszközöket, melyek azok gyártását és forgalmazását finanszírozni tudták. Csak a telekommunikáció és az internet, illetve azok lényegesen olcsóbb film(mozgó kép)gyártási technológiáinak elterjedésével tudott ez a folyamat szélesebb körben használatossá válni; ma már propagandafilmekkel bombázza a népet mindenki, az állatvédőktől és az egészségnevelőktől az iszlám fundamentalistákon keresztül az országimázs-építőkig és vissza, több-kevesebb sikerrel. A propagandafilmek ereje ugyanis akkor erősebb, ha csak az visszhangzik a közönség elméjében. Mihelyt választási lehetőség adódik, a közönség élni is fog annak lehetőségével, és a propaganda természetszerűleg alkalmazott daráló didaktikáját a szórakozás problémamentes és kényelmes passzivitására fogja cserélni, így mára szinte egyetlen eszköz maradt: a sokk ereje.

Környezetvédelmi propagandafilmek

A különböző környezetvédelmi alapítványok, csoportok (WWF, Greenpeace, stb.) a kezdetektől élnek a műfajjal, használják annak eszközeit, amivel csak egy probléma adódik: túlnyomórészben azok nézik ezeket, akik valamilyen módon már elkötelezettei az adott problémák elleni harcnak, számukra talán felesleges is a ködszurkálás és a provokáció, legfeljebb a hitbéli megerősítésben játszhatnak szerepet ezek a filmek. Szőrmebunda-gyártók, húsevők, notórius szemetelők, energiapazarlók, olajmágnások és telkükre szélerőművek telepítését esztétikai indokkal ellenzők nem néznek ilyen filmeket, így ezek a legnagyobb hatással véleményem szerint a gyermekekre lehetnek, feltéve, ha nem kötelező tanagyagként tálalják őket.

Katasztrófa vár reánk

Pedig kétség nem fér hozzá, hogy katasztrófa vár reánk, vagy 2055-ben, ahogy ez a film is sugallja, vagy korábban, vagy későbben. Nyilvánvaló, hogy a Föld energia- és egyéb ásványkészletei végesek, a Föld már nem sokáig képes eltartani ezt az elképesztően felelőtlen életformát folytató homo sapienst. Mi, akik megnézzük ezt a filmet, már tudjuk ezt, azoknak kéne látni, akik ezzel nincsenek tisztában, azt viszont nem tudom, hozzájuk hogyan fog ez a film eljutni. Főleg felsőbb (értsd.: politikai ÉS gazdasági) akarat híján. (A televíziót mindenesetre hasznosabb médiumnak gondolom ez ügyben, mint a mozit, míg van a hagyományos értelemben televízió!) Így a Katrina-hurrikánt túlélő ökológus, a bájosan naiv angol ökohippi pár, a legszimpatikusabb arc, a 80 éves alpesi túravezető vagy a nigeri orvos-tanhallgató lány hiába mond érdekes, megdöbbentő és szívszorító dolgokat, csak bólogathatunk, hogy nincs ez így jól. ÉS MINDEN MARAD A RÉGIBEN. Bombát nekik, mondhatnám, ha már a propagandafilm sem működik, csak hát egy környezettudatos filmkritikus sem használ bombát.

Maga, A hülyeség kora című film amolyan vitán felül jó szándékú, még illedelmesen provokatív, bájosan suta grafikai és dramaturgiai megoldásokkal operáló propagandafilm, mely valódi dokumentumfelvételekkel próbálja megteremteni saját hitelét. Sajnos, például az angol ökohippi pár mi tagadás, meglehetősen ostoba naivitása a nevetést, az indiai repülőtársaság tulajdonosa értetlenséget, a film egésze pedig leginkább a tehetetlen dühöt váltja ki belőlem, a nézőből, és ez nem biztos, hogy a legjobb hatás, mit az Ügyben elérhet. Ez a film alkotóinak sara, élén Franny Armstrong rendezővel; ez a hang az amolyan szüfrazsettes, „béketankos” utcai tüntetésekhez talán elég, főleg, hogy a sok környezettudatos és csinos csajhoz könnyebben csapódnak a fiúk is, azonban a film éppen azokhoz nem fog eljutni, akikhez nagyon, de nagyon kellene. Vagy ha eljut, akkor azok „már megint ezek a hippik!” felkiáltással el is intézik. És marad minden a régiben, az idők végezetéig, azaz legfeljebb 2060-ig.

A film az asanisimasa szerint: 5/10, az Ügy: 10/10.

Kivonulás (Disengagement, 2007) - Amos Gitai, a legismertebb izraeli filmrendező e filmjében sem megy messzebbre szokott témájánál: Izrael jelenénél, amelyek ugye, nem azok az eseménytelen hétköznapok. A Kivonulás egyrészt egy anya utazásának filmje, hogyan talál rá fiatal fejjel elhagyott lányára (s egyben hogyan szembesül hazájával, zsidóságával), másrészt pedig a 2005-ös gázai kivonulás sajátosan szubjektív ábrázolása. Az utóbbi Gitai híradó-realisztikus stílusában aprólékosan mutatja meg az izraeli rendőrség és a zsidó telepesek hosszas civakodását, ám itt is tetten érhető a szokásos hiba: a képek jobbára a zsinagógát féltő, házaikból kiszakított telepesek szívszorító jajveszékelését mutatják, a córeszben legalább olyan súllyal részt venni kénytelen palesztinok itt is csak egy dühödt szózatnyi kétpercet kapnak. Az is nyilvánvaló azonban, hogy a világ legnehezebb dolga tárgyilagosan látni a palesztin-zsidó konfliktus zűrzavarában, főleg egy zsidó izraelinek. Gitai legalább próbálkozik. A film eleje Juliette Binoche (az Anya) ijesztő jelenlétével telik, amint az avignoni egyetemen tanító professzor apjának temetését intézi, túljátszott excentrikus rebbenésekkel. A film itt, a kezdetén magán hordozza a költői(nek szánt) európai művészfilmek összes modorosságát, a szereplők néznek nagyokat, ide-oda ténferegnek, Binoche élveteg pillangóként lebben pamlagról folyosókorlátra és vissza az elfolyóan egymásba vágott jelenetekben. Ehhez képest az izraeli jelenetek naturalista dokumentarizmusa ezzel éles kontrasztot képezve mégis izgalmat tud hozni a filmbe, itt a számára idegen, vibráló szituációban gyermekét kereső nő figurája is drámaivá válik. Itt viszont a kissé egyoldalú megközelítés tompítja a film jó megítélését: az asanisimasa 5/10-re értékeli Amos Gitai fiilmjét.

Ellenállók (Defiance, 2008) - Nemcsak szélsőséges körökben divat mostanában fanyalogni a holocaust-témájú filmeken, még a mérsékelt politikai meggyőződésű filmrajongók is hangot adnak unalmuknak a tagadhatatlanul megrázó, de a filmvásznakon aránytalanul felülreprezentált tragédia tematikájában készült alkotások okán. Divatjelenség ez, hiszen ugyanennyi erővel lehet unatkozni más tematikájú filmeken is, de most a zsidók helyett alienekkel töltött gettós filmek a menők, vagy a kibelezős-brutális ázsiaiak, a pszicho-cowboyosak, kommandósak, zombisak és a többiek most éppen kifutóban, vagy parkolópályán pihennek. Pedig Edward Zwick filmje új szeleket hoz a holocaust-tematikájú filmekbe, szinte alig látni mit sem sejtve gázkamrákba masírozó szerencsétlen zsidókat, ellenben a náci németekkel a harcba szálló, tökös zsidókat igen. A Tuvia Bielski által, egyfajta zsidó-belorusz Robin Hoodként vezetett Bielski partizánok tényleg léteztek, jelentős veszteségeket okoztak a náciknak és megmentettek ezernyi zsidót a biztos haláltól. Az Ellenállók című film az ő történetüket meséli el, a klasszikus háborús partizán-filmek modorában. Az elején kicsit zavaró, hogy a sziklakemény partizánvezért az egyáltalán nem zsidós pónemű Daniel Craig alakítja, de hát miért kell minden filmbéli zsidót horgasorrú, szakállas, göndör figurának ábrázolni, hiszen a náci németek sem voltak mindannyian kétméteres, szőke, kékszemű trollok, lásd pl. a kicsi, kefebajszos vezérüket. Ennél jobban zavar, hogy a filmben Tuviát csak azért fogadjuk el hősnek, mert őt látjuk a legtöbbet a képeken, a karaktert Craig nem mindig tudja megtölteni tartalommal, lendülettel, hérosszal. A film azonban azt teljesíti, amit vállal: kisebb dramaturgiai zökkenőkkel ugyan, de elmeséli a Bielski partizánok történetét. Vannak háborús akciójelenetek, csehovi nyírfaligetekben bújkáló partizánkodások, vodkavedelés az orosz, de egyáltalán nem baráti kollégákkal és a kötelező többi kellék, a film végén pedig, mintegy odaállva a piedesztálra, Tuvia és öccse, Zus (Liev Schreiber) keményen és büszkén néz a jövőbe, ahogy az kell. A hős "fel van mutatva", mint ahogyan azt Vera Muhina tette volt. Úgyhogy, az erre érzékenyeknek, ez a film nem olyan, az Ellenállók zsánerében, a háborús partizános filmek között egy jó közepes: az asanisimasa is 6/10-et szavaz meg rá.

Azonosság (Identity, 2003) - James Mangold brilliáns thrillerjét láttam már annak idején, s ahogy most néztem, minden kockájára emlékeztem, csak éppen a címére és a rendezőjére nem. Így néztem meg még egyszer. Pazar forgatókönyv, jó színészek (John Cusack, Ray Liotta, stb...), tényleg váratlan csattanó, feszült, klausztrofób atmoszféra, ízlésesen elegendő brutalitás. Ennyi kell egy efféle filmbe és ez mind benne is van. Műfajában 10/10, relatíve is megvan 8/10.

A válság egyik legbiztosabb jele, a filmforgalmazók olyan filmekkel próbálják elnyerni a közönség kegyeit, melyekhez rendesen hozzá sem nyúlnának. A Pánikfalvát bemutató Szuez Film persze, eddig is bevállalós volt, de ez a film...! Előállítása valószínűleg kevesebbe került, mint a záró stábbuli italszámlája, a sztoriját is mintha kiscsoportos óvodások kreálták volna egy pszichedelikus brainstormingban... Mégis, fogalmam sincs, miért oly szórakoztató...

Veled is megtörténhetett...

Annak idején rengeteget játszottunk ilyet Bélával, aki ma már híres zenész, de akkor még viszonylag keveset gyakorolt. Nem volt akkor még szuperfegyverekkel felszerelt G.I. Joe, cseklő-nyakló Transformer, az ódon műgonddal megformált ólomkatonák pedig már nem. Mi a piacon vásároltuk meg a képzeletünkben szuperhősökként harcoló katonáinkat, a rendes piacon, ahol karalábét, krumplit, gyümölcsöt lehet vásárolni. Ezek a harcosok műanyagból, fröccsöntéses eljárással készült elnagyolt figurák voltak, indiánok nyilakkal, kóbojok pisztollyal, második világháborús katonák gépfegyverrel és középkori lovagok karddal, vagy lándzsával. Szigorúan egy színben, kékben, zöldben, pirosban vagy sárgában. Drágán, talán 20 forintért lehetett olykor kapni olyat is, melynek kezéből ki is lehetett venni a kardot, dárdát, íjat, de nekem olyan kevés volt viszonylag. Mi Bélával aztán ezekkel a műanyag katonákkal eljátszottuk a világvégét, a Holdraszállást, több világháborút, de főleg az Orion űrhajó és az Alfa holdbázis kalandjait, melyben azért gond nélkül szerepelhetett Winnetou és Old Shatterhand is. Egy lestrapált játékvárból, kopott játékkockákból, az akkor divatos fémépítőből díszleteket építettünk, a műanyag katonákat kiherélt matchboxokon és a Béla szabályostól messze eltérően összeállított, amúgy méregdrága HO méretű modellvasútján transzportáltuk ide-oda, még a perzsaszőnyeg mintázata is komoly jelentésekkel bírt, ám arra konkrétan már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy pl. Matuska Szilveszter hajdani mutatványát többször is modelleztük, minek következtében egyszer csak a gyönyörű, tűzpiros NOHAB nem akart többet menni... Ha annak idején lett volna digitális fényképezőgépünk és egy laptopunk (és tudtuk volna, mi fán terem a stop-motion animációs technika), akkor csinálhattunk volna mi is egy ilyen filmet, mint ez itt.

Velük meg is történt...

Stephane Aubier és Vincent Patar, tanult belga filmesekként persze alaposan tudják, hogyan kell iszonyatosan babra munkával, mozdulatfázisról mozdulatfázisra élettel megtölteni -animálni- az élettelen figurákat, sőt azt is tudják, hogyan kell ily módon történetet mesélni, hatást kelteni, figyelmet fenntartani, stb., stb. A Pánikfalván látszik, hogy nem amatőrök összecsapott munkája, mégis azzal a közkeletű szófordulattal állunk fel a székből, hogy: - Hát essz késsz!. Egyfelől, a temérdek munka, ami persze nem méregdrága gépparkot és stúdiómunkaórák ezreit feltételező, ma divatos és menőnek számító három dimenziós CGI, hanem a filmezés őskorából eredő „beállítom-lefényképezem-picit mozdítok-lefényképezem és a végén az egészet egybefűzöm”-jellegű fatengelyes, már említett stop-motion. Másfelől azonban az egész film olyan, mintha betépett óvodások kiabálták volna össze a történetét egy fullra hajtott babazsúr utolsó, apokaliptikus félórájában. Józan, felnőtt ésszel, még komoly szürrealista, dadaista, valamint pszichedelikus műveltséggel is nehezen felmérhető, ahogyan a filmben a különböző terek és földrajzi síkok egymásba fordulnak, melyet azonban a figurák játszi könnyedséggel járnak be. A fent és lent, mélyben és magasban, víz alatt és víz felett szédítően illogikusan keveredik. Felugrok és beverem a fejem a plafonba, ahol rögtön rés nyílik, és felesek a tátongó lyukba, az ott tátongó mélytengeri sötétségbe, és zuhanok bele felfele és felfele, egészen az aljáig, vagyis tetejéig, ahol ha balra fordulva egy barlangot látok, melynek végén rövid sétával visszajuthatok a szobámba. De mit várjunk egy olyan film térélményétől, melynek fő karaktere egy beszélő, zongoraórára beiratkozó, szerelmes Ló, s akinek két segítője (barátja, társa?), egy Indián és egy Kóboj, két mihaszna, félkegyelmű bajkeverő. A szomszédban becsületes belga parasztok laknak, állatokkal, munkamániás emberrel és kikapós feleséggel. Az oktondi Rendőr és a fütyörészős Postás is illik a képbe, csakúgy, mint a death-metál dobos Öszvér, hiszen ez a kép olyan zagyva, hogy minden belefér. A történet magva valóban annyi, amit a film adatlapján is mindenki elolvashat, aki ennél többre kíváncsi, annak meg kell néznie a filmet, melyhez viszonyt alaposan fel kell kötni a gatyát.

Apokalipszis

Az elszabadult, féktelen, logikai hajtűkanyarokban és ötletszerű bakugrásokban száguldó gyermeki képzelethez hasonló a film cselekményszervezése, mely egy elfuserált születésnapi zsúrból apokaliptikus zűrzavart képes varázsolni egy ágy alá betolt játékdobozban, melyben eddig békésen feküdt a már szinte elfeledett műanyag lovacska, a tolldíszes indián, a kóboj, meg a többi játék. Nem a Toy Story ismert disney-worldjét látjuk, hanem a valódi káoszt, a valahai Armageddon pontos modelljét, amit csak szabadjára engedett gyermekek képesek előidézni. Vagy pénzszűkében lévő, fékezhetetlen agyvelejű belga filmesek. A Pánikfalva öt percig érdekes, tíz percig fárasztó, további tíz percig idegesítő, utána, ha eddig még nem szöktünk meg, kifejezetten szórakoztató.

Asanisimasa: 6/10.

Tegnap adta az egyik mosóporos tévé ezt a filmet, melyet ugyan csak félszemmel néztem, de amit láttam, az tetszett. Egyre inkább bírom Daniel Craig-et, persze, főleg az ilyen szikla-karakterekben, durva, melós arca, hol kisfiúsan ártatlan, hol pedig jégtűhegyes, kíméletlen kék szemei képernyőre/filmvászonra valók. Színésznek sem rossz.

A Tortát a nemrég a Csillagporral közönséget osztó (nekem tetszett) Matthew Vaughn rendezte, ez volt a debütálása. A filmen nincs semmiféle tündérbáj, meg angyalcsillám, olyan, mint Guy Ritchie jobb filmjei, viszont annak modoroskodó cafrangjai nélkül. Eképpen, talán a Torta hibájául is felróhatóan, a film nem vicces, viszont nem véletlen a Guy Ritchie-párhuzam sem, hiszen Vaughn volt a producere a Blöffnek és A ravasz, az agy...-nak. A Torta szövevényes maffiafilm a kortárs angol bűnügyi közéletből, a film címe egy drogüzletre utal, sztorija pedig arról szól, hányan akarnak ebből a "tortából" részesedni, s milyen harc dúl érte. Daniel Craig egy közepes díler, aki belekerül a nagyfiúk játékába, és megpróbál jól kijönni ebből. A Ritchie-filmek ismert figurái tűnnek fel itt ismét, a sztori is szinte olyan, mintha mondjuk, a Blöff 2-őt néznénk, de nekem kifejezetten tetszett ez a száraz, naturalisztikus, kissé filmnoiros történetmesélés, Guy Ritchie vicceskedését már amúgy is unom. Néhol ugyan kissé elvesztem a bonyolódó drogügyben, nem mindig voltam biztos benne, ki kivel van, de ezt felrovom a háttértévézés számlájára. Az asanisimasa így fél szemmel 7/10-re értékeli e filmet, és meglepődésének ad hangot, hogy egy gagyitévé főműsorban lead egy ilyen egészen nézhető filmet.

Michael Keaton Batmannek jó volt (ahogyan itt egyetértettünk páran, de most nem erről nyitnék vitát...), néhány komolyabb filmben bizonyította, hogy színésznek sem rossz, rendezőnek azonban egyelőre csapnivaló. Első rendezése, a leginkább egy depressziós karácsony délután melankolikus merengésére emlékeztető Csendes bérgyilkos (Merry Gentleman) elég rossz lett.

Pedig vannak jó szituációk a filmben, bár a betegeskedő bérgyilkos karaktere mára elég közhelyessé vált már, de itt, a kissé hazudozós, furi lánnyal és a nagydarab, komplexusos zsaruval elég ötletes triót alkotnak. Érdekes az is, ahogy a trió "feláll". Hármójuk között néha valóban vicces párbeszédek zajlanak, olyan keresetlen függetlenfilmes modorban, amelyek itt mégis modorosnak hat. Konfliktusuk úgy tart a megoldás felé, hogy az már az elején sejthetően nem fog soha megoldódni, ami viszont az igazi katasztrófa, hogy ez a film végén így is lesz... Eképpen értelmét veszi az egész melankolikus nyűglődés, ami az egész filmen végigfolyik. Minek avatódjon be a néző egy sehonnan sehová tartó filmbéli kapcsolatba, mely ráadásul a vizsgált időszakban is éppen hogy csak ki nem húny? Legfeljebb, ha ő maga is szenvedni akar, netalántán hűvös öszi estén mindenáron saját kardjába dőlne, ahelyett hogy felcsavarná a fűtést, esetleg felhívna valakit, vagy lemenne a kocsmába. Vagy csinálna akármit, valami értelmesebbet, mint egy végletesen fád, kiábrándult és üres filmet bámuljon másfél órán át. Poén, happy vagy unhappy end, feloldozás vagy katarzis, esetleg sokk nélkül nincs jó film, így ez sem az. A szándékoltaln lassú ritmus, a hosszú nézések, az akadozó szavak a dráma mélységét hivatottak ábrázolni, azonban magát a drámát nem érzékelni, hiszen nincs szó drámáról. Legalábbis ezt Keaton képtelen nekünk közölni. Szétfolyó, elnyúló nyavajgás ez, nem film, így kifejezetten kár a néhány jó pillanatért, ügyes ötletért és a belefeccölt pénzért, munkáért. Az asanisimasa így legfeljebb 4/10-re értékeli Michael Keaton rendezői bemutatkozását.

Az életrajzi filmek általában nem bizonyulnak zsákbamacskának, hiszen a híres emberek élete mindenkit érdekel, tudni akarva, vajon mitől lettek híresek, hátha benne lesz a spanyolviasz, továbbá túl sok izgalmat sem rejteget, tekintve, hogy a hírességek halálhíréről általában mindenki értesül. Vagyis, nem túl izgalmas, gyakran aprólékos és lassú folyású, szócséplő művek ezek, nem túl mély tanulságokkal, viszonylag ritka közülük a kiemelkedő minőség. Ha van ilyen, az vagy formai szempontból nyújt mást, többet, vagy valami olyan általános érvényű mondanivalót hordoz, mely túlmutat az egyén érvényesülésének egyfajta knowhow-ján. A mostanában a HBO-n futó Tudorok című igényes sorozatot is jegyző Brian Kirk Édes fiam, Jack című filmje inkább az utóbbi fakkba sorolható.

A film tulajdonképpen az idősebb és fiatalabb, apa és fia Kipling, valamint kettejük tragikus sorsfordulatának története. A két Kipling közül az idősebb a híres, a Rudyard, akit a Dzsungel könyvéről ismerünk ma, holott! A film, ahogy a címe (és a címét adó Kipling-vers) mutatja, a fiú története, akit súlyos rövidlátása ellenére apjának dühödt nacionalizmusa hajtott a háború első vonalába, melynek túlélésére vajmi kevés esélye volt. Persze, adódhat rögtön olyan vélemény, hogy a híres ember fiának mennyivel van több joga megúszni a háborút, mint bárki másnak, ez most mellé vinne; az idősb Kipling igenis harcos háborúpárti volt, eszébe sem jutott, hogy fiát kihúzza belőle, éppen ez a film drámája, sőt általános érvényű tanulsága is: A nagyhangon asztalt verő nacionalisták sohasem harcolnak az első sorokban, oda mindig az ártatlan és éretlen fiatalokat küldik, amikor sor kerül a harcra, hanem mindig a háttérből osztják az észt. Kiplingék tragédiája világosan mutatja, nincs az az eszme és ideológia, amelynek oltárán az embernek lenne joga feláldozni saját gyermekét. Főleg nem forrófejű felindulásból, megfelelő tervezés, alkalmasság és felkészítés nélkül, és főleg nem úgy, hogy ő közben a hátország biztonságában lapul.

Persze, Jack is katona akart lenni, az ő keblét is túltengő hazafiasság feszítette, ráadásul apja értékrendjének való megfelelni akarással súlyosbítva. Daniel "Harry Potter" Radcliffe azonban mégis egy tökös, karakán srácot formál a Kipling fiúból, akit valódi hőssé nemesít romantikus lelkesedése, fanatizmusa és szemüvege (ha valakinek mond valamit: Négyszemű! Hömüge!) ellenére tanúsított keménysége, és nem utolsósorban, tragikus sorsa. Apja, az igazival döbbenetes hasonlóságot mutató David Haig remek alakításában, egy első látásra joviális, köpcös, energikus öregúr, amolyan igazi mesemondó típus, akiről könnyen elhisszük, hogy kitalálta Mauglit, Sir Kánt, Kát és a többi mesefigurát, azonban publicisztikájában és felnőtt társaságban véresszájú, militáns lázító, aki írói tehetségének köszönhetően ezt lehengerlő hatással tudja artikulálni is. De a film csúcspontjában az ő szemeiben is ott a felismerés, nincs az a háború, az a hősiesség, amely érdekében könnyű szívvel feláldozhatjuk gyermekünket, ráadásul tudva azt, hogy képességei sem teszik őt alkalmassá az általunk elvárt heroikus szerepre.

A film erénye, hogy egy nagytekintélyű híresség életének sorsdöntő pillanatának felvillantásában általános érvényű erkölcsi tanítást tud fogalmazni, mindenféle különösebben erőltetett didaktika nélkül, ráadásul tömör, jól szerkesztett formában. A visszafogott naturalizmussal ábrázolt háborús jelenetek azért még érzékletesen képesek megmutatni a véres, lövészárkokba temetkező állóháború borzalmát, a hátország pedig végre úgy tűnik fel, ahogy én mindig is elképzeltem: szinte mozdulatlan, néma, kihalt tájként, üres házakként, kongó utcákként. Asanisimasa szerint a film: 7/10.

Ma, Viasat 3, 19.05-kor!!!

Kilencvenes évek elején, bimbózó demokráciánk langymeleg tavaszán egy nap fura figurák tűntek fel fővárosunk utcáin. Húsz év körüli szeplős, vöröses hajú srácokra emlékszem, angolok voltak, szemmel láthatóan. Fesztelenül, magától értetődően mozogtak a számukra nyilván idegen városban, kezükben sör, nyakukban törülköző. Mintha egy kollégium folyosóján lennének, reggeli előtt, fogmosás után, enyhe másnapossággal fejükben. De nem ott, hanem Budapest exkluzív sétálóutcáján flangáltak, mint említettem, teljes természetességgel.

Aztán nem sokkal később kezembe akadt Douglas Adams, volt Cambridge-i diák ötkötetes trilógiája és mindent megértettem. Csak komolyan vették az Útikalauz fő tanácsait, miszerint: Ne ess pánikba, ne lepődj meg semmin, légy készen mindenre és főleg, mindig legyen nálad egy törülköző. Nyilván rajongói voltak annak a könyvnek, amely alapjaiban változtatta meg az akkori, és az azután következő nemzedékek gondolkodását a világról.

Akik eddig valamilyen fatális véletlennek köszönhetően kimaradtak a kalandokból, amelyeket Arthur Dent élt át Ford Prefect, a Galaxis Útikalauz utazó szerkesztője társaságában, nyilván baromságnak gondolják az eddig leírtakat, de tévednek. Az Útikalauz nem csupán sci-fi kalandregény, hanem szarkasztikus bölcselet, marú gúnyú társadalomparódia, fanyar szatíra a legjobb példák nyomában, Swift Gulliverjétől és Defoe Robinsonjától mindenen és mindenkin keresztül egészen a Kurt Vonnegutig és Monthy Python Repülő Cirkuszáig. Fantáziadús figurák, meghökkentő, szürreális és bizarr mese, eredeti szellemességű és briliáns nyelvezetű irodalom.

Többször voltam tanúja és résztvevője olyan beszélgetéseknek, amelyek irodalmi művek megfilmesítésének problematikájával foglalkoztak. Az Útikalauz mindig szóba került, mint olyan példa, amely semmiképpen nem vihető filmre, legalábbis az alapanyaghoz méltó minőségben. De mellette mindig ott volt a Tolkien Gyűrűk ura vagy Asimov Alapítvány-trilógiája is. A gyűrűk urára még talán emlékszünk, egész jól sikerült... Az Alapítványra még (egy picit) várnunk kell, ám addig is itt van az Galaxis útikalauz stopposoknak. Megelőzendő a könyvpárti fitymálódásokat, tudni kell, Adams a Galaxis útikalauzból eleve akart filmet készíteni (sőt, korábban egy tévésorozat készült is), csak éppen mikor sikerült megfelelő szerződést kötnie a Disney vállalattal, 1998-ban szívinfarktusban elhunyt. Így elsősorban megfelelő forgatókönyvírót, majd rendezőt és stábot kellett szerződtetni a filmhez, akik Adams sajátos hangvételét hitelesen tudják tolmácsolni. A legnagyobb felröppent név a hajdani Monthy Pythonos Terry Giliam volt, Adams maga is nagy Monthy Python-rajongó volt, ám végül nem különösebben ismert nevek lettek a befutók. A forgatókönyvet Karey Kirkpatrick (Csibefutam) írta úgy, hogy állítása szerint előtte nem is olvasta Adams művét, míg a rendezés feladatát az eddig reklám- és videoklippekkel foglalkozó fiatal angol Garth Jennings kapta meg.

A "szűz kéz biztos nyerő" taktika ez alkalommal (is) bevált, sikerült az alkotóknak a könyv sajátos hangvételét mozgóképre ültetni, korszerűen pazar látványvilágot kreáltak, amelyben Douglas Adams elképesztő vizuális ötletei magától értetődő természetességgel jelennek meg. Mintha az utcán velünk szembejövő férfi karórája Dali elfolyó órájaként lecsöppenne a kezéről, amit a férfi blazírt félmosollyal venne tudomásul. (Akkor még) noname színészek alakítják a történet szereplőit, egyedül John Malkovich tűnik fel egy kisebb szerepben, mint ismert arc, de róla tudhatni, "nem semmi" agya van. A Star Wars hatalmas sikerét is egyrészt az akkor még ismeretlen, ám kiváló színészek alapozták meg, valószínűleg így lesz ez az Útikalauz esetében is. Nehéz is elképzelni mondjuk Brad Pittet, mint Ford Prefect...

Mos Def viszont perfekt. De az Zooey Deschanel (Trillian), Martin Freeman (Arthur Dent) vagy Sam Rockwell (Zaphod Beeblebrox) szerepében is. Ha esetleg valaki hiányt érzünk valamiben, akkor olvassa a könyvet, és ha valamit esetleg nem ért, akkor is. De legfőpképpen az legyen a mindenkori alapszabály, hogy vigyázzunk a törülközőnkre, és semmiképpen ne essünk pánikba! Asanisimasa: 7/10.

Még a meglehetősen decens lineup sem sarkallta a magyar forgalmazót arra, hogy ezzel a filmmel kimerészkedjen a mozikba, így eleddig csupán DVD-n nézhető meg Dennis Lee tulajdonképpeni első filmje. Magyarázhatjuk ezt gazdasági válsággal, a düledező mozipiaccal, illegális internetkalózokkal, ám azért egy Julia Roberts-Willem Dafoe-Emily Watson-Carrie-Anne Moss-Ryan Reynolds-Hayden Panettiere által főszerepelt filmnek el kellene döcögnie bárhol, bármelyik moziban, már csak a szereposztásban rejlő izgalmakért is: Például, a Hullámtörők üstököse a Micsoda nő unokahúga, akinek gyerekkori önmagát a Heroes pompomlánykája játssza! Vagy Bobby Peru, aki emberi Jézus Krisztus volt, most egy fafejű és korlátolt, tehetségtelen lektűríró. És ez csak két karika a lehetséges sokból...

Maga a Közös titkaink persze nem egy süvöltősen jó film, de messze nem nézhetetlen, egy majdnem jó közepes a melodramatikus családfilmek kasztjából. Puhább, mint az Amerikai szépség de lényegesen karcosabb, mint a mainstream médiából ömló hagyományos amerikai családmodell közegében játszódó tucatfilmek, - tévésorozatok. Például, igen jól megírt forgatókönyv alapján készült, a rendező Lee ügyes Robert Frost-adaptációjával van dolgunk, és ráadásul ez a filmen is átjön: pergő, az idősíkokat ötletesen (bár messzen nem forradalmian) váltogató a cselekmény. Parádés a film vágása, amely remekül adja a ritmust a sztori alá, igen erős a filmben a színészi jelenlét, kivált Willem Dafoe-é, akit meglepetés látni efféle negatív lúzer-szerepkörben. Jól tolja, pedig. Számomra meglepetés Ryan Reynolds is, akit eddig főleg könnyedebb műfajokban, limonádékban, mesefilmekben láthattunk, itt megmutatja, képes intellektuális szerepet is játszani, kevés eszközzel, mégis érzékletesen mutatja meg a fiatal író összetett személyiségét.

A film középpontjában egy nem túl tehetséges lektűríró és szintén nem túl tehetséges, szintén lektűríró fiának konfliktusa áll, melynek gyökereit szándékszik feltárni új -ezúttal komoly- regényében a fiú. Egy családi összejövetel alatt játszódik a film, borul a bili, csontváz esik ki a szekrényből és kikandikál a szemét a szőnyeg alól, ahogy ez az efféle "lepelrántogatós" filmeknél lenni szokott. Sajnos az íróék azért annyira nem extrémek, életükben nincs annyi tragédia -bár a film apropója az egyik lehető legnagyobb tragédia!-, nem annyira őrültek és excentrikusak, hogy végig érdekeljenek, a film kétharmadánál azon kezdtem el gondolkodni, hogy miért érdekel engem ez a nem túl érdekes család? De olyan jó a film ritmusa, vágása, hogy ezen a holtponton viszonylag könnyen túljuthatunk, így már nincs is olyan sok idő a melodramatikus happy endig. A holtpont után ha valami apokaliptikus finálé következne, igen magas pontszámok jönnének most, így, lanyhácskásan viszont az asanisimasa csak 6/10-et tud adni. Azonban ez egyáltalán nem a nézhetetlen kategória. (Felesleges volt a cím semlegesítő elmagyarítása, hiszen az eredeti, a Szentjánosbogarak a kertben dramaturgiailag szervesen kapcsolódik a filmhez.)

Hogyan robbantottam ki az iraki háborút?

Az Angliában vígjátékíróként igen sikeres Armando Iannucci In The Loop (a magyar fordítás, az Egy kis gubanc zavaró lehet picit, hiszen John Cassavetes 1985-ös Big Trouble című filmje is ezzel a címmel ismert Magyarországon) című filmjét az idei független filmes parádén, a Sundance-en mutatták be nagy sikerrel, ami kisebb részben köszönhető az éppen akkor beiktatott Obama elnök által keltett friss szeleknek, nagyobb részben viszont inkább a pergően szellemes, és gyakran az obszcenitásig szabadszájú párbeszédeknek, melyekből az USA legújabb kudarcaként is felfogható iraki háború kirobbanásának dicstelen körülményei feslenek fel, angol és amerikai szemszögből. A film kulcsjelenetében egy angol miniszter suta, félreérthető választ ad egy újságírói kérdésre – szinte minden híradóban látunk ilyet – amelyre a sajtó természetesen kiéhezett hiénaként csap le, és bolhából elefántot kreálván gyakorlatilag megszellőzteti az amerikaiak küszöbön álló iraki inváziójának tervét, melyet azok eddig gondosan takargattak, csakúgy, mint az angolok az ebben való kényszerű szövetségesként való részvételüket. A dolgot súlyosbítja néhány későbbi szánalmas magyarázkodási próbálkozás, valamint a nem éppen felkészült stáb kétbalkezes csetlése-botlása. A film nagyban hajaz Kubrick Dr. Strangelove, avagy rájöttem, nem kell félni az atombombától, meg is lehet szeretni azt című politikai szatírájára, aktualitásában is, de leginkább abban, hogy nagy és komoly horderejű eseményeknek sokszor, valószínűleg igen szánalmas és banális események állhatnak a hátterében. Kubrick filmjében egy túlbuzgó tábornok, itt egy idióta miniszter, aki nem tudja, mit beszél.

A miniszter emberei

jobbára tökéletesen átlagos, jó iskolákban jó eredménnyel tanult átlagos angol értelmiségiek, akik azonban egy minisztériumban – a filmben egy teljességgel átlagos irodában – élik mindennapjaikat, dolgoznak, beadványokat készítenek elő, tárgyalnak, telefonálnak, faxolnak, építgetik karrierjüket, szövögetik szerelmüket, esténként pedig elmennek berúgni. Munkájuk, hogy a miniszter döntéseiben segédkezzenek, jelen esetben azt éppen kijavítsák. Éppen úgy dolgoznak egy emberéletek tízezreibe kerülő háború kirobbantásán, mintha közterület-beépítéssel, tanügyi reformmal vagy gyógyszerár-kompenzációval foglalkoznának: egy ügy minden, csupán egy ügy. Az amerikai félnél sem különb a helyzet, apró nüánszokban csupán, ám azok meglehetősen mulatságosak, annak legalábbis, aki észreveszi ezeket. Van jó néhány.

Egy kis gubanc

adódik csak a filmmel, hogyan rettenetesen sokat beszélnek benne, tulajdonképpen nincs is benne semmi filmes értelemben vett akció, csak beszéd. Ez a beszéd ékes angolsággal folyik, így teljességgel csak az angolul jól tudók fogják élvezni, ők viszont nagyon. Felirat nem adja vissza a szinte minden mondatban benne rejlő sztereotip szóviccáradatot, a kortárs angol közéletből és kultúrából, valamint a közelmúlt történelméből fakadó utalásokat pedig csak az ezekben járatosak fogják fogni, ehhez még a felsőfok is kevés. Én sem tudtam mindig, mikor kire, mire is utalnak éppen egy félmondatban. A film megértéséhez ez azonban nem feltétlenül szükséges, ezek csak színesítik, gazdagítják a végeérhetetlen szófolyamot. Ennek szövésében a hebegő-habogó Foster miniszter (Tom Hollander) elképesztően pergő nyelvű sajtófőnöke, Malcolm Tucker viszi a prímet (Peter Capaldi lehengerlő alakítása), aki azt állítja, hogy az angol káromkodás kimerül a 'fuck' szócska gyakori ismétlésében, az csak jegyzetelje ki Tucker mondatait: lesz benne 'fuck' is bőséggel, de a shakespeare-i ihletésű bővítmények olyan számú variációjában, hogy az valami gyönyörű. Amerikai oldalról most csak kedvenc maffiózómat, James Gandolfinit emelném ki, aki mackóbb, mint eddig valaha, és nagy tekintélyű tábornokként nem átall rózsaszín gyerekszámológépen kikalkulálni az iraki bevetésre induló haderő pontos számadatait, ha úgy hozza a szituáció.

A sokbeszédes film képileg nem nyújt említésre méltót, egyesek dokumentaristának mondják, én tévéjátékosnak: éppen olyan, mint a témában alapvetés Elnök emberei, az Office és a többi efféle tévésorozat. Nem ez a lényeg, hanem a pergő, szikrázó verbalitás, az adekvát színészi alakítások, kiemelve Peter Capaldit, és az elgondolkodtató tanulságot rejtő mondanivaló. Néznék ilyet magyarba is, mert nagyon-de-nagyon ránk férne, de sajnos Bacsó már nincs köztünk, más meg a határba se...

Asanisimasa: 8/10

Maga, a Rózsaszín sajt című filmet rendező, író, főszereplő Tóth Barnabás határozza meg (egyik) blogjában a magyar film sikerreceptjét: vagy hajdani sikerekből gyúrsz komoly médiatámogatással új gagyit és szórod vele tele az országot, vagy lemész kutyába és jaj-de-nagyon mélyenszántó, súlyosan gyötrő magasművészettel bombázod a nevesebb külföldi filmfesztiválok válogató potentátjait, hátha. Esetleg a fejedre ülsz, szétnézel magad körül, és megpróbálsz abból gazdálkodni, amid van, olyan filmet csinálni, ami legalább őszinte. Ahogy Simó Sándor tanította mára már emblematikus osztályának: Tóth Barna Török Feriék követőjének vallja magát, nem is alaptalanul, teszem hozzá.

A Rózsaszín sajt hasonlóan nemzedéki film, mint a Moszkva tér (Szezon, stb.) volt, csak a középpontban, a történések origójában nem egy külső esemény, hanem egy egyetemista fiú és az őt egyedül nevelő apjának konfliktusokkal terhelt kapcsolata áll. Az apa (Bezerédi Zoltán) jólmenő nőgyógyász, a szó "társasági" és "szlenges" értelmében egyaránt. Élete a legfontosabb elsődleges női nemi szerv körül forog, melynek nagy ismerője, ezért jól él, ezért szeretik a nők. Fiának (őt a filmet író-rendező Tóth Barnabás játssza) is ezt a sokak által irigyelt, általa büszkén megélt életet szánja, ám ezt a fiú máshogyan, a saját ritmusában, saját értékrendszerében képzeli el. Kettejük körül nők sokasága kering ütközésre vágyva, de míg a papát mennyiségi, a fiút inkább minőségi normái szabályozzák. A papa dúvad, a fiú szelíd, romantikus. A papa imádja a sajtot, a fiú undorodik tőle. És így tovább, a film sok ellentétet sorol, mely azonban a végére inkább bizonyítja kettőjük összetartozását, mint különbözőségét. Ám ettől még az a bizonyos alma igen messze gurult fájától, a nemzedéki ellentétek a létező összes szinten megjelennek.

Más helyen azt mondja Tóth Barnabás, hogy a film sikere a történetben van. Ha nincs jó sztori, akkor hiába minden látványosság, egyéb filmes bűbáj, az egész bukásra van ítélve. Nos, a Rózsaszín sajtnak van története, azonban az meglehetősen banális. Nemzedéki konfliktusokról, illetve a becsajozás-bepasizás problematikájáról annyi filmben szóltak már annyit és annyiféleképpen, hogy nézni is tereh, a témához újat és érdekeset hozzátenni már nem nagyon lehet, ha csak nem valami nagyon markáns, nagyon rendkívüli vagy nagyon megbotránkoztató nem jut az alkotó eszébe. A Rózsaszín sajtban semmi ilyen nincs. Az, hogy a papa állandóan dugásra buzdítja egyetemista fiát? Nos, hajdan az apák maguk fizették be fiaikat a kuplerájba, ha eljött az idő, hogy mást ne mondjak. Minden szabadszájúságtól eltekintve, a film sztorija abszolút illedelmes és jólnevelt. Közönséges, abban az értelemben, hogy bárkivel megtörténhet, közhelyes, hogy sokakkal meg is történik. Mondjuk, a Moszkva térben is Nyugat-Európába menekül a főhős, persze, valakiért, nem valaki elől. Lehet azonban, hogy éppen ezért az átélhetőség miatt találja meg közönségét, hiszen a statisztikailag moziba járó közönség törzse éppen a fiú korosztálya, tehát ezért könnyen azonosulhatnak vele, ráadásul mindenki szereti saját paráit, konfliktusai, problémáit viszontlátni a filmvásznon. Inkább, mint otthon. A film sztorija helyes kis történet, de semmi eserte sem nagy történet. Nincsenek benne hősök, nagy drámák, nincs tragédia, de térdcsapkodós komédia se, így nem okoz mellbevágó katarzist, inkább csak amolyan elnéző mosolyt varázsol arcunkra. Pedig Tóth Barna képes csípős filmet is csinálni, elég csak az Egy szavazat című korábbi filmjére utalni, mely 18 perces hossza ellenére az egyik legmaróbb politikai szatíra a magyar filmben, itt azonban szemmel láthatóan nagyon a közönségsikerre hajt, kissé tán túlzottan aládolgozva annak (vélt) igényeinek. A film forgatókönyvét többször, többen átdolgozták, s mivel általában a sok bába között a gyerek is elvész, a sztori markáns jegyei is a kukába kerülhettek a könnyebb fogyaszthatóság érdekében (feltéve, hogy voltak effélék). Ez persze alkotói döntés, ám a forgalmazó nyilvánvaló örömére. Tény viszont, hogy a nem túl egyedi cselekményben szellemesek, viccesek a párbeszédek, és van néhány eredeti geg is. A főmotívumként végigvonuló sajt-mizériát viszont erőltetettnek érzem, persze, annyira nem, mint a szemlátomást kötelező jelleggel bevetett és meglehetősen aprólékosan bemutatott fűszívásos jeleneteket, amelyek ha lehet, még cikibbek, mint annak idején Bill Clinton e topikban elhíresült coming outja volt. Azonban az egész sztori, ától cettig, mindenképpen igaz és hiteles, legalábbis annak tűnik és ennyi elég.

Kicsit szemet szúr, hogy Tóth Barnabás túl sápadt és halovány szerepére (ami persze, nem egy impulzív, vibráló karakter, de akkor is!), míg Bezerédi túl sok. Magyar filmeken sokszor látható probléma ez, hogy színpadon rendre remeklő színészek filmvásznon iszonyúan rengetegek. Ennek okai nyilván a filmes rutin viszonylagos hiányában keresendők, azonban erre éppen egy fiatal, lendületes rendezőnek kellene figyelnie, akinek azonban jelen esetben volt elég dolga. Le kellett volna adnia valamit belőlük, mondjuk, a főszerepet. Ha valaki professzionális filmes akar lenni, ne akarjon mindent maga csinálni, hanem bíznia kell munkatársaiban, illetve úgy kell azokat megválogatni, hogy bízni lehessen bennük. Ettől függetlenül, Bezerédi jó választás volt, csak nyesegetni kellett volna karakteréből, melyet viszont láthatóan úgy írtak meg az írók, hogy közben Jack Nicholsonra vagy esetleg Dustin Hoffmanra gondoltak. Színészileg a film francia etapjának (és tán az egész filmnek) kulcsszereplője, Douceline Derréal nyújtotta a legtöbbet, okos volt, független, bölcs és bájos. A két francia csávó pedig szerintem a forgatás alatt is be volt szívva, így teljesítményük éppen ezért mondható hitelesnek, hiszen két beszívott francia srácot kellett alakítaniuk.

A Rózsaszín sajtot tehát fintorogva kóstolgatjuk, mosolyogva lenyeljük, holnapra valószínűleg elfelejtjük. Addig viszont kellemes, üde élményt ad, míg érezzük kissé halvány, kissé túl könnyed ízét. Nem egy harsány pálpusztai, a határozott La Rustique-ről nem is szólva, de a nem túl magas honi trappista-kultúrán mindenképpen túl van. Amolyan Raclette, se nem túl sós, se nem túl markáns, de egy könnyű vacsorára éppen megfelelő. Az asanisimasa 6/10-ot ad Tóth Barnabás első egész estés próbálkozására.