asanisimasa

Kezdetnek itt van egy gyorstalpaló A mangák világából, 2004-es francia dokumentumfilmen, a Duna tévén, 16.15-től. Manga=japán típusú képregény, melynek mozgóképes változata az anime. Több mint egymilliárd mangát adnak el Japánban, évente. Nos, mi is ez, akkor?

Este talán legjobb, ha valahová hátra, a Hálózatra kapcsolunk, ahol 21.00-től a Trisztán és Izolda című kardozós-misztikus-romantikus filmet adják, ami ugyan annak idején (2006-ban) nagyot bukott, de annyira azért nem rossz. Sőt, szerintem nézhető.

Persze, mindenképpen igényesebb választás 21.20-kor az m2-re kapcsolni, ahol Claude Chabrol, a hajdani újhullámos kismester Guy de Maupassant novelláiból kanyarít remekbe szabott kisfilmeket. Ma este a mára is érvényes tanulságokkal bíró Kis hordó (21.20) és Az ékszer (21.50) kerül levetítésre.

A Dunán 22.05-től Amerikába szakadt hazánkfia, Gabor Csupo önti rajzfilmbe az emigráns kisgyermek panaszait: Immigrants - Jóska menni Amerika formanyelve és humora nem biztos, hogy mindenki számára emészthető (kép!), azonban egy pillantásra azért mindenképpen méltassuk. Ha többre nem is. Aztán tévé kikapcs, lámpa leó és szundi.

Néhányan talán meghökkentek, milyen film az, ami elvihette a biztos befutónak tartott Fehér szalag elől az idei, 2010-es legjobb nem angol-nyelvű filmnek járó Oscart. Nos, ilyen. Egy évtizedeket átölelő, szövevényes cselekményű, érzelmes, néhol vicces, mégis felkavaró erejű, tipikusan dél-amerikai történet. 

Itt Európában, Dél-Amerikát emlegetve, a legtöbb ember azonnal a végeláthatatlan, nyúlós és ragadós szappanoperákra gondol, a férfiak talán még a focira. Amazonas, a világ legnagyobb folyója – erre is tán sokan emlékeznek még az általános iskolai földrajzórákról. Hogy idén az irodalmi Nobel-díjat egy dél-amerikai író kapta, az már rétegműfaj ebben a ’Ki tud többet Dél-Amerikáról’ kontesztben. Az pedig, hogy Maria Vargas Llosa nevét is tudja valaki, tényleg plusz hangszórót érő találat. Ilyen világot élünk most, ne csodálkozzunk semmin sem. Ha valaki Llosa mellé még odabiggyeszti Borges, Garcia Marquez vagy esetleg Julio Cortázar nevét, akkor egy rejtőzködő könyvmoly-gerillát találtunk. Minden könnyebb lenne persze, ha ezeket az urakat, pontosabban, azokat, akik még élnek közülük, valaki benevezné egy valóságshowba… Filmek terén is hasonló a helyzet, néhány díjnyertes alkotás, amikre csak néhány éles szemű (értsd: még látó) filmrajongó emlékszik. Központi pályaudvar, az Isten városa, az Aura, és még jónéhány más, jobb sorsra érdemes latin-amerikai mozi porosodik érdemtelenül a videotékák legalsó polcain (ha egyáltalán ki vannak még rakva). A Szemekbe zárt titkokra is ilyen sors vár, hiába nyerte el idén az esélyesebbnek tartott Fehér szalag, és más, amúgy szintén kitűnő alkotások elől a legjobb nem angol-nyelvű filmnek járó Oscar-díjat. Az efféle gondolatgazdag, érzékeny, lassú ritmusú filmek ma már nem vehetik fel a versenyt a mozikat ellepő és a nézőket elkápráztató, térhatású színorgiával. Ha esetleg nyernek valami nagyobb díjat, akkor is be kell érniük az erre az alkalomra rájuk vetülő néhány hétnyi reflektorfénnyel. Ebből a szempontból vétkes késedelemmel érkezett el hozzánk ez a mozi… 2010 azonban mindenképpen a dél-amerikai kultúra nagy éve, akár tudunk róla, akár nem. Természetesen én azon vagyok, hogy tudjunk mindenről…

A filmezést az amerikai tévéiparban kitanult, és már a 2001-es Örömfiúval is Oscarra jelölt Juan José Campanella filmje egy törvényszéki nyomozóról szól, aki nyugdíjba vonulása alkalmából úgy határoz, hogy regényírásra adja fejét. Benjamin (akit az előbb említett Aurából is ismert és Campanellával már az Örömfiúban is együtt dolgozó Ricardo Darín alakít, gyakorlatilag tökéletesen), mint minden jó író, saját életébe nyúl vissza témáért. A pályája elején történt szörnyű gyilkosságból kiindulva, annak egész életére kihatással lévő, szerteágazó következményei, szerelmek, barátságok, magány, politika, történelem, karrier, bűn és bűnhődés, bosszú és megbocsátás fonódik össze a filmmel kvázi együtt íródó regényében. A film amúgy igazából Eduardo Sacheri önéletrajzi ihletésű regénye nyomán készült, tehát igen erős a film irodalmi vonatkozása: így kerek a világ.

A végletekig feszíti azt a bizonyos húrt Campanella filmjében, melyet kriminek csak az eléje ragasztott ’rendhagyó’ jelzővel lehet csak illetni. A Szemekbe zárt titkok csak annyiban krimi, amennyiben krimi Dosztojevszkij Bűn és bűnhődése. Van benne bűnügy, sőt ez az egész origója, rendben van. Van benne nyomozás is, méghozzá olyan, amely az egész filmen végighúzódik, ám mégsem beszélhetünk vegytiszta krimiről. Lényegesen többről szól ez a film egy megdöbbentően brutális gyilkosságnál, okának, illetve elkövetőjének kiderítéséről, sőt még a bűnhődés metafizikájának sajátos kifejtésénél is. Egybefonódik a krimivel Argentína utóbbi harminc évének zűrös történelme, belpolitikai viszályai, társadalmának sajátos viszonyai, valamint a főhős, Benjamin Esposito főnökével, a gyönyörű és okos Irene-vel (Soledad Villamil kőkemény, titokzatos, emellett igazi latin temperamentumú asszonyfigurát alakít) folytatott bonyolult kapcsolata, mely leginkább talán a soha be nem teljesülő, elérhetetlen szerelemként lehetne legjobban jellemezni. Kiválóan eltalált, olykor a makrókig menően intim, máskor, mint pl. a stadionjelenetnél, elképesztően bravúros, nyaktörő kameramozgásokig terjedő képi világa van a filmnek: Félix Monti volt az operatőr. A mellékszerepekben egyáltalán nem mellékesen, remek karaktereket láthatunk. Parádésak a dialógok, különösen a Benjamin és kissé szittyós haverja közötti ugratások szellemesek. A virtuóz módon megírt forgatókönyv hibátlanul van filmre ültetve, tökéletes egységben simulnak egybe a vicces ugratások az önironikus és önreflexív „beszólásokkal”, a krimi megdöbbentő brutalitásával és a Perón utáni diktatúra titkosrendőrsége által megnyomorított társadalom pontos korrajzával. Az összetett filmet két hatalmas ívben fogja össze a romantikus szerelmi szál, valamint a bűnhődés és a bosszú sajátosan megoldott erkölcsi dilemmája. Asanisimasa: 9/10

A dél-franciaországi Lourdes az egyik leglátogatottabb katolikus zarándokhely. Hívők és betegek milliói érkeznek ide évről évre, csodás gyógyulásért imádkozni, abban a reményben, hogy innen már egészségesen térhetnek haza. Az osztrák Jessica Hausner kerekesszékben élő főhősnője csupán kirándulni szeretne és néhány napra kiszakadni az egyedüllétből…

Nemrég volt 150 éve, hogy a Pireneusok déli lankáin fekvő Lourdes mellett, a Gave-folyó mentén egy barlangban egy tizennégy éves parasztlány, bizonyos Bernadette Soubirous először meglátta Szűz Máriát. Hófehér ruhában volt Jézus anyja, kezében rózsafüzérrel. Szótlanul a lányra mosolygott, majd elsétált. Ezután Mária még 17 alkalommal jelent meg Bernadette-nek, később már szólt is hozzá, majd megmutatta neki a barlang mélyén rejtőző forrást. Azt mondta ekkor Mária: Építtess ide templomot, hogy zarándokok jöhessenek ide, mert ez a forrás gyógyító erejű. Bernadette a falu és az egyház kezdeti hitetlenkedései ellenére véghezvitte Szűz Mária akaratát, ebben segítségére volt az a néhány eset is, amikor korábban gyógyíthatatlannak tartott betegek (állítólag) tényleg meggyógyultak a forrás vizétől. Bernadette később –nyilván e meghatározó élmény hatására– apácának állt, de a Teremtő neki életében nem tartogatott több csodát: mindössze 35 éves volt, amikor csonttuberkulózisban meghalt. Később testét többször is kihantolták, és mindannyiszor megrökönyödve tapasztalták, hogy Bernadette teteme tökéletes állapotban fekszik sírjában, az oszlás legkisebb nyoma nélkül. XII.Pius pápa, halála után 54 évvel, 1933-ban avatta szentté. Lourdes azóta a világ legnépszerűbb búcsújáró Mária-kegyhelye.

A Szentlélek, Jézus és Szűz Mária beszélget a mennyekben, egy felhőn ülve, hova menjenek nyaralni: - Menjünk talán Betlehembe! – mondja a Szentlélek.

Jessica Hausner Lourdes című filmje leginkább talán egyszerre mindkettő. A film egy néhány napos lourdes-i zarándokút története, a résztvevők nagyrészt kerekesszékhez kötött, gyógyíthatatlan betegek, valamint hivatásos segítőik, nővérek, papok, apácák. A kamera többé-kevésbé szemérmesen követi szinte minden percüket, amit mutat, az viszont nem mindig felemelő. Egy magatehetetlen beteg mindennapjai igencsak nyomorúságosak, ezt könnyű belátni. Az állandó magány, a kiszolgáltatottság ritkán teszi az embert sugárzón jókedvűvé, azonban itt a betegek, a csoda közvetlen közelében még akkor is élénkebbek, ha esetleg nem nagyon hisznek benne. Ami viszont tényleg nem nyújt emelkedett látványt, az a szinte nagyipari jellegű, lelketlen és szinte hitetlen üdvösség-gyár. A kegyhelyig vezető hosszú út csiricsáré ajándékboltokkal van tele, de ez még hagyján. A betegek mellé rendelt segítő nővérek leginkább a segítő fiúkkal cicáznának, akár az ebéd közepén ottfelejtve a rájuk bízott, magatehetetlen betegeket. A papok apácákkal boroznak a szálló büféjében. A már csak a jól reklámozott csodában reménykedő betegeket az „üdvözletgyár” „munkásai” megalázó módon, embertelenül, mint a marhákat terelik a csodatévő forráshoz – ám legjobban ők lepődnek meg, amikor a film főszereplője, a súlyos fokú multiplex szklerózis által nyaktól lefelé béna Christine (Sylvie Testud megrázó erejű alakításában) először még csak rejtve érinti meg a barlang falát, majd hirtelen magától felkel tolószékéből. A lourdes-i csodagyárat hivatásszerűen működtető papok és egyéb segítők hitetlenkedve nézik, ahogy a csoda bekövetkezik.

Tévéajánló késés sponsored by Digikábel. Így csak slágvortokban:

m2, 21.30 - Gárdos Péter Tréfa című filmje, ami nem igazán jó, de azért megéri megnézni.

Vele párhuzamosan: Duna II, 21.35 - Tolnai Szabolcs Arccal a földnek című filmje. Ezt nem láttam, de a rendező egy későbbi filmjét, a Fövenyórát én szerettem. Tolnai az ismert és kitűnő vajdasági költőnek, Tolnai Ottónak a fia, amúgy.

A Hálózat tévé 21.00-tól a Bánk Bánt adja, a 2010-es szolnoki előadás felvételét, Kerényi Imre rendezésében. Lesz nemulass! Az előadás iskolapéldája annak, hogyan lehet klasszikus irodalmi művet úgy színpadra állítani, hogy az egyszerre legyen egy politikai párt ideológiai szócsöve és a vezetőjét övező személyi kultusz építőköve.

Érthetetlen, hogy David Cronenberg hogyan juthatott el a Videodrome (és Karambol, és Existenz, és Meztelen ebéd, és A légy) megdöbbentően hiteles (szexuál)lélektani kapcsolódásokkal is bíró látomásaitól azokig a langyi thrillerecskékig, amiket manapság művel. Nyilván valamit nagyon drasztikusan megvontak tőle, valamikor az ezredforduló tájékán. Persze, volt már korábban is arra utaló jel, hogy a paliban valami komolyan félre van csúszva, hiszen a '93-as Pillangó úrfi úgy néz ki életrajzában (a Meztelen ebéd és a Karambol között), mintha egy kétezeréves heroinista és egy szöges szadomazo punk közé ülne be egy pipacsmintás ruhában csábító 16 éves transzvesztita. De az a film még jó volt és kellően bizarr is.

Azonban annyira nem lehet semmi sem bizarr, mint amikor a Videodrome-ban James Woods hasába -mint egy asztali videómagnóba- beletolnak egy szabványos, bár lélegző, nyögdécselő VHS kazettát, hogy fura dolgok történjenek vele. A film tele van ilyen és efféle jelenetekkel, hiszen horrorról van szó. Igazi, szakadt horrorról. Semmi CGI, csak a régimódi, oldszkúl stop motion technológia, amellyel például annak idején a népszerű gyurmafilmektől a Star Wars első részeinek effektjein át az olcsó horrorok szétrobbanó zombijaiig minden speciális effekt készült. Ezek a mai szemmel már megmosolyogtatóan gagyinak, olcsónak, primkónak tűnhetnek, a hatás, amit a nézőre gyakorolnak legfeljebb a fuldokolva röhögő Fúóájj! lehet. A film nem ezért érdekes, hanem amiatt a szinte váteszi meglátás miatt, amellyel Cronenberg már a videókorszak hajnalán megjövendöli a médiahabzsoló homo sapiens tudatának feloldódását a rázúduló vizualitásban. Cronenbergnek fogalma sem lehetett még ekkor a internet virtuális valóságáról, de ez is benne van a filmben. Zseniális ráérzés. Ahogyan a filmben megjelenik a médiazabáló ember fogyasztás által egyre mélyebbre süllyedő kulturális ingerküszöbe, azt tanítani kell(ene) a különböző médiaszakokon. Minden úgy van azóta is, ahogyan Cronenberg itt megjövendölte, és kétség sem merülhet fel, hogy így is lesz. Sőt, még ígyebb. Na, szó sincs pinába applikált videólejátszóról, és hasonló baromságokról, de amit a mai emberrel, velem, veled, mindenkivel művel a média, az bizony éppen ez, ami a Videodrome-ban szegény James Woodsszal is történt. Persze, átvitt értelemben, képletesen értve. Nem árt viszont ezzel tisztában lenni, és ilyenkor elővenni ilyen poros kazettát, mint ez is. Muhahaha...

Asanisimasa: 8/10 (Az elavult látvány és effektek miatt a levonás.)

Normális esetben, amióta film forog a Földön, egy nemzeti trauma társadalmi szintű feldolgozása úgy történhet meg legoptimálisabb módon, hogy az adott esemény többféle nézőpontból, hangnemben és hangulatban "feldolgozódik" különféle műfajú filmekben, melyek (amint azt Herr Goebbels és Tovaris Sztálin óta tudjuk) a propaganda leghatékonyabb eszközei. Jó példa erre az Amerikai Egyesült Államok, amelyik talán kissé elbizakodva a második világháború megnyerése okán, katonazubbonyt feszítő önbizalommal, a világ rendőre szerepben tetszelegve rendre belefut valamilyen számára megalázó kül- és katonapolitikai córeszbe. Tanulságos, hogyan jelenik mindez meg a filmeken (és most szűkítsük le a kört kizárólag a játékfilmekre): először vannak a buzdító, kardcsörgető propagandafilmek, melyeket, mintegy azokat igazolandó, követnek a patetikus, monstre hősi eposzok, majd ahogy ezek a valósággal szembesülve lecsengenek, jöhetnek a tényfeltáró, leleplező jellegű kritikus hangú alkotások. A legvégére pedig marad az illúziókkal való leszámolás, a kiüresedett köldöknézés és a takarítás. Oren Moverman A harcmező hírnökei című filmje ebbe a legutóbbi fakkba tartozik.

A film két főhőse két csataviselt veterán, akiket olyan speciális feladattal bíznak meg, hogy ők legyenek azok, akik először felkeresik az ütközetben eltűnt katonák legközelebbi hozzátartozóit, és -egyenesen, katonás keménységgel- közlik velük a szörnyű hírt. A film kétharmadrészben pontosan és szárazon ábrázolja ezt a lelketlen pokoljárást, melyen a két kiégett katona végigmegy, ezzel együtt szembesülünk a háború legszörnyűbb hozadékával: az áldozatok otthon maradt hozzátartozóinak fájdalmával. Moverman filmjében ezt a folyamatot érzékenyen és depresszív erővel közvetíti, azonban az utolsó harmadot egy számomra érthetetlen "vörös farokkal" a romantikus dráma felé kunkorítja, amivel egyben keresztülhúzza mindazt, amit addig elmondott. Egy háborúnak semmilyen feloldása nem lehet, márpedig itt -bár a beteljesülést nem látjuk- éppen ez történik. Történjen bármi, az élet az folyik tovább. Ez így van a valóságban, mert így kell lennie, de éppen egy halálos áldozatokban bővelkedő, ki tudja milyen indokkal vívott háború lezárásaként éppen ez az, amit nem szabad mondani egy alapvetően képletes filmben, hiszen ezzel semmi mást nem állítunk, minthogy nyugodtan küldjétek csak fiaitokat a háborúnkba, úgyis lesz valaki, aki gyámolítja majd az otthonmaradottakat.

A film két Oscarra volt jelölve az idén (2010-ben), az egyik jelölés, a Legjobb forgatókönyvért járó, a fentiek értelmében nem állja meg a helyét, míg Woody Harrelson viszont megkaphatta volna a Legjobb mellékszereplőnek járó díjat, az egyik halálhírvivő katona megformálásért. Bár ennyi erővel a másik srác, Ben Foster is jelölve lehetett volna, két egyenrangúan erős és szugesztív alakítás volt az övék. Asanisimasa: 6/10

Tulajdonképpen, ma sem lesz sokminden, de azért ha nagyon muszáj, mára már lehet ajánlani valamit. Az RTL Vészhelyzet All Star Gálájával a tv2 egy elég jól sikerült thrillert állít szembe: A tábornok lányában John Travolta egy katonai ügyészt alakít, aki egy hadseregen belüli brutális nemi erőszak ügyében kezd kiltásátalannak tűnő nyomozásba, ugyanis az áldozat az egyik nagytekintélyű tábornok lánya. A lelkiismeretes ügyész a nyomozás során lépten nyomon beleütközik a seregbéli tekintélyelvűségből, férfisovinizmusból és a túlértelmezett bajtársiasságból fakadó, áthatolhatatlan falakba, s úgy tűnik, képtelen kideríteni a gyilkos(ok) kilétét. Azonban Hollywoodban általában mindig van pont a mondat végén... Egy alapvetően műfaji filmhez képest, a Tábornok lánya azért elég keményen beszól az amerikai hadseregben uralkodó mentális közállapotoknak, bár onnan belülről nézve, azért ez még mindig csak egy "okosokodó, liberális, civil köcsögség". Egy pillantást azért megér a film, nekünk civileknek mindenképpen, de talán a katonáknak is. (tv2, 21.20)

A Viasat3 ezen a héten szuperhősös filmeket nyomat, tegnap volt az Ang Lee-féle Hulk, ami olyan rossz, hogy nem ajánlottam, ma a Tim Burton-féle Batman van soron (22.25-től), mely egy alapvetően oldschool feldolgozás, Burton szokásos darkos modorosságaival felturbózva. Ami miatt én ajánlom ezt a filmet, az az, hogy belőle bizonyságot kaphatunk, vajon ki volt a jobb Joker, a sajnálatos halálával komoly publicitást kapott Heath Ledger a Sötét lovagban, vagy itt Jack Nicholson? A válasz persze minden bizonnyal szubjektív színezetű lesz, egy játéknak azonban elmegy. (Képen Jack a Joker)

Sajnos addig tököltem ezzel az új Polanski-filmmel, hogy már mindenki kitalálta róla a tutiságot, így csak én is ismételni tudom, hogy a Szellemíró igen jó film, a politikai-thriller alkategóriában pedig egyenesen kimagasló. Ami igazán zavaró viszont, hogy képtelen vagyok meghatározni, mitől megy a villamos, vagyis mitől működik ez a film... Nyilván, mert Roman Polanski zseni és a filmezés úgy van a kisujjában, hogy abból még háziőrizetben, gyakorlatilag távrendezéssel is remekművet képes kirázni. Mert mit látunk: van egy nímand írócska, aki rámenős ügynökének köszönhetően, beletenyerel a buliba, sajtó alá rendezheti a botrényos körülmények között lemondott brit miniszterelnök memorandumait. A pasi (Ewan McGregor) olvas, beszélget, kicsit autót vezet, egyszer felborít véletlenül egy pincérnőt, egyszer meg átmászik egy kerítésen. Na jó, egyszer megmutatja seggét is, de előtte azért leoltja a villanyt. A lemondott elnök története nem igazán érdekes. Átlagos seggfej politikus, átlagos sundámbundám ügyekkel, melyből az egyik nyilvánosabbá vált, mint azt szerették volna, így le kell mondania. Kis írócska dolgozik.

Szóval, nem valami akciódús történet, mégis úgy megy bele a nézőbe a frász, hogy észre sem veszi. A kitűnően megválasztott (szeles, esős kopár sziget viharos tengerpartján fekvő hipermodern villa) és pazarul fényképezett (Pawel Edelman) környezet eredményezi ezt a megmagyarázhatatlanul áradó és növekvő feszültséget? A kényszerű elzártságban dolgozó Polanski életével való párhuzam okozza ezt, vagy a film alapjául szolgáló könyv írójának, Robert Harrisnek Tony Blair valódi brit ex-miniszterelnökkel történt afférjából fakad a film pikantériája, nem tudni (de nyilván mindkettő közrejátszik). Egyszerűen működik a film, mely több mint két órás hossza ellenére, a meglehetősen unalmasnak tűnő témája ellenére mindvégig feszült és izgalmas, a vége pedig az ismert szívlapát-effektus. Jók a színészek. McGregorról tudható, hogy tud jó is lenni, ha akar és ha hagyják, de Pierce Brosnant (ő az elnök) még sohasem láttam ilyen jónak, egyszerre pökhendi seggfej és tragikus figura. Kis jelenésekben pedig olyan ikonikus arcokat láthatunk, mint James Belushi kerek-kövéren, Eli Wallach (aki annak idején a csúf Tuco volt a Jó és a Rossz mellett). Még a zenéje is kiváló, karakteres, igazi thillerzene (Alexandre Desblat bugyborékoló klarinétokat kevert a baljósan morajló vonósok fölé). Asanisimasa: 8/10

Már kezdtem picit értetlenkedni, mi végre az a díjözön, melyben annak idején részesült A csillagos ember című film, amikor egy egészen finom húzással -mondhatnám, visszahúzós csellel- Giuseppe Tornatore elkezdte összekapcsolgatni az addig meglehetősen sótlanul, akkurátusan egymás mellé pakolt filmbéli monológokat. A végére már egyáltalán nem kételkedtem semmiben. Szép és érzelmes film ez, ami nem mellesleg a második világháború utáni Szicília igencsak raszteres tásadalmi portréja is egyben.

Tulajdonképpen egy piti szélhámos pikareszk-történetéről van itt szó: Joe Morelli (Sergio Castellitto markáns alakításában) ócska teherautóján Szicília falvait járja, melyek főterén kamerája elé csődíti a csórókat azzal, hogy a híres római filmstúdiók számára készít próbafelvételeket. Sztárstátuszt és milliós gázsikat ígér, az 1500 lírás felvételért cserébe, aminek aztán az éhínség és szegénység súlytotta szigeten sok csóró be is dől. Azonban Morellit elébb-utóbb eléri végzete és lelepleződik, éppen akkor, amikor addigi léha és könnyelmű élete komolyabbra fordulni látszik.

Tornatore minden különösebb narratív felvezetés nélkül, rövid monológokkal kezdi a filmet: különböző, szemlátomást egyszerű, vidéki emberek szavalnak, esetleg életük történetét mondják el, néha pedig csak néznek szembe némán, zavarodottan, szembe velünk, bele a kamerába. Aztán megismerjük Morellit is, ezzel együtt a monológokban elmondott történetekből kirajzolódik az elébb említett társadalmi portré. A monológok elmondói pedig, már a filmbéli kamerán kívül, Morelli további sorsára is komoly behatással lesznek. Tobzódik a film gyönyörű képekben (Dante Spinotti), hiteles és fülbemászó zenében (Ennio Morricone élete egyik legjobb formáját futja itt), valamint pazar kabinetalakításokban, hivatásos és amatőr szereplőktől egyaránt. Szinte minden jelenet rejt valamiféle filmes utalást: vagy direkten, vagy átvitt értelemben. A tipikusan olasz, bővérű és szabadszájú dialógokban korabeli filmek címei, sőt konkrét idézetei hangzanak el, és szinte lexikonszerűen említődnek meg a kor (20-as, 30-as, 40-es évek) híres mozisztárjai, rendezői, Rudolph Valentinótól Vittorio De Sicáig. De Tornatore megidéz konkrét filmeket is, egyszer az Országúton híres jelenete jut eszünkbe, máskor Visconti Vihar előttjéből, sőt még talán a Keresztapából is látunk jeleneteket, természetesen nem egy az egybe, hanem csak hommage-ként és a film fő vonulatához harmonizálva. Ebből fakadóan A csillagos ember egyfajta filmes enciklopédia is az olasz neorealizmus fénykoráról - azonban messze nem olyan száraz, kimért hangnemben mesél, hanem igazi délolasz temperamentummal, romantikus felhangokkal és kerettörténetben. Méltó megemlékezés ez a film készítésének idejében százéves jubileumát ünneplő FILM nevű művészetről. Asanisimasa: 8/10

Ma nem lesz semmi a tévében, úgyhogy hagyjuk is békén a dobozt. Csipketerítő rajta marad, a ruhaszárítót sem kell elvenni a képernyő elől.

Ahogy nézem, Robert Redford hosszú, és a mai napig töretlenül ívelő pályáján a Folyó szeli ketté című 1992-ben készült film a második rendezése, tehát tulajdonképpen egy kezdő rendező alkotása. Ehhez képest, ha egy filmes iskolában be kellene mutatnom a klasszikus hollywoodi típusú, veretes történetmesélésre egy tipikus példát, könnyen lehet, hogy ezt a filmet mutatnám be. A film egy masszív, vaskos oszlopokon nyugvó ház, mely szemre tetszetős, naptól, esőtől és hidegtől megvéd, tehát ha akarom, hibátlan, a célnak megfelelő építmény. Továbbá ez egészségre sem ártalmas, mert az biztos, hogy az izgalmaknak köszönhetően, e film alatt egészen biztosan nem fogunk sem infarktust, sem gyomorfekélyt kapni.

Ellenben, a kedélyes, élet-, természet- és horgászatszeretet sugárzó film mégis -bár tulajdonképpen egy családi tragédia története is a film- derűs, és szórakoztató filmélmény lehet. A Norman McLean önéletrajzi ihletésű regényéből készült adaptáció testes, plasztikus karaktereket mutat meg nekünk, melyeket kiváló színészi alakítások tesznek érzékletessé. A lassan hömpölygő történetet egy gyors folyású, hegyi folyócska szeli át, melyben a Brad Pitt és Craig Sheffer által alakított testvérpár űzi végtelen rivallizálását a műlegyes horgászatban, szigorú, de emberséges presbiteriáns lelkész apjuk (Tom Skerritt) vigyázó szeme előtt. Norman (Sheffer) nagy remény előtt álló, leendő irodalomprof, míg Paul (Pitt) a léha, nőket és kártyát hajtó öcsi. Hosszú idő után tér haza Norman, és meglepődve látja, hogy Paul életmódja mennyire messze távolodott a család szigorú, de türelmes erkölcseitől. próbál öccse hóna alá nyúlni, de Paul tempóját képtelen felvenni, így gyakorlatilag tétlenül nézi, hogyan rohan a szakadék felé. Közben persze, az ő magánélete is zajlik, és a pecázásban is egyre mélyebbre merül, már "művészi" értelemben. Montana hegyei között, a folyócska naptól csillogó vizei mélyén a kövek alatt Isten szavai vannak elrejtve - ez a költői sor a film üzenete, értelme és lényege. Aki merengett már őszi erdőben, egy patak partján az élet értelmén, az könnyen megértheti ezt a filmet, de talán az is, aki még sosem. Redford filmje nem zárja egyszerű, de felemelő üzenetét ördöglakat alá, hanem tiszta, nemesen egyszerű formában és remekmívű képekben tárja elénk (amiért Philippe Rousselot Oscar-díjat kapott). Asanisimasa: 8/10

Lesz néhány érdekes film, mondjuk 2:1 arányban a "fal adja a másikat"-típusból. Először nézzük a dolgok szebbik oldalát: Jirí Menzel és Bohumil Hrabal kollaborációja eredményezett már pár örök filmkedvencet, az Őfelsége pincére voltam sem rossz, de olvasni azért ezt sokkal jobb. Egész egyszerűen itt arról van szó, hogy számomra érthetetlen okból, ami működik leírva, az valahogyan erőltetetté válik a filmen, pedig Menzel gyakorlatilag 100%-ban Hrabal szövegét ültette filmre. Az a vitriolos, gunyoros és szatirikus hangnem, ami a regényben ellenállhatatlan, itt néha már idegesítő modoroskodásba csap át, valamint ez a főszereplő fiú sem ér fel kvalitásaiban a nagyszerű és emblematikus Hrusinskyhez. Ettől függetlenül azonban, inkább ezen szórakozzunk, mint a két nagy kertévé szórakoztatónak szánt vasárnapi erőlködésein. (Duna tv, 21.55) A kedvcsinálónak talált kép még engem is elbizonytalanít, annyira jól mutatja a dolgok irányát: lehet, hogy megnézem újra.

Főleg, hogy a másik oldalban nem lesz sok könyörület... 20.50-kor Jonathan Demme kitűnő AIDS-drámáját nézhetjük meg a Viasat3-on, Tom Hanksszel, Denzel Washingtonnal, parádés mellékszerepben Antonio Banderasszal, valamint a La Mamma Mortával Giordano Andrea Chénier című operájából. A Philadelphia felkavaró, megdöbbentő s meglehetősen impresszív film egy a gyógyíthatatlan betegségben haldokló homoszexuális ügyvédről, aki az akkoriban még páni félelemben rettegett betegsége miatt mindenét elveszti, csak az igazi emberi szolidaritást és barátságot találja meg.

Az m2-n, 22.55-kor kezdődő filmben már kevéssé lesz ilyen emelkedett és himnikus a hangnem. Az Edmond egy szürke, hétköznapi kisember (William H.Macy remeklése) önmaga szörnyű élettelenségéből és unalmasságából való kényszeredett kitörési kísérletének története, melynek végén aztán tényleg ott lesz "a fal", ami azt a bizonyos másodikat adja. A kisember "megváltása" olyan erővel hat a nézőre, mint egy szívlapát, mely 360 fokos, köríves lendület után csap arcon.

Aki biztonsági játékra vágyik, az nyilván Nolannal kezdi Batman rebootját.

Hát, Osceola gyermekkorom meghatározó hőse volt, gondolom a velem egykorúakkal együtt. Nem kisebb dolog köszönhető neki, mint az ún. 'indiánfejes', a strandon való ökörködések egyik durkmarsa, rojál flösse, non plus ultrája, az ugrás. 'Suszterpicsással' mindenki bele tudta magát vágni a vízbe, így az olyan proli dolog volt, bár azt, hogy proli, akkor még nem használtuk. Vagy nem így. Akkor már inkább egy tömör és energikus 'bomba'. De a suszterpicsás az azért tényleg egy bumfordi ugrásnem volt, tényleg csak arra való, hogy a lehető legtöbb embert be lehetett vele teríteni vízzel a stégen. A 'talpasról' nem beszélünk, az annyira szégyenletesen amatőr ugrás volt, hogy épeszű jani a strandon meg sem próbálta. A 'csukafejes' azért már volt valami, de abban volt valami feminin, valami műmájer, de tagadhatatlan, egy szépen ívelt csukafejessel elég szépen lehetett elismerő pillantásokat begyűjteni. Főleg, ha egy lendületes nekifutás után, határozott dobbantás is megelőzte. Persze, volt, aki inkább helyből oldotta meg a feladatot, jó hosszú előkészületek után, melynek célja az volt, hogy minél több napfürdőző csajszi észrevegye, mire is készül. Lassan kinyújtózik, hasizmom megfeszül, enyhe térdrogyasztás után szépen, ívelten csobbanás a vízbe - itt már tilos a fröcskölés, ez már egy felsőbb szint. De az indiánfejes, na az volt a tuti. Ahogy Gojko Mitic ugrotta az Osceolában. Szorosan a testhez szorított kézzel, féloldalasan, vakmerően fejjel bele a vízbe. Nincs előre tartott kéz, ami tompítja a víz ütését, sőt esetleg az arra úszkálókkal való ütközést, mint a csukafejesnél, az indiánfejes az ugrás volt az ismeretlenbe.

Nem is tudtam, hogy amúgy Osceola valódi személy volt... Már ezért is megérte minimum 30 év múltán újra megnézni ezt a filmet. Valóban a floridai szeminola indiánok egyik csapatának vezetője volt, akinek nevéhez köthető a fehér telepesek ellen vívott Második Szeminola Háború, melyet a floridai indiánok földjük védelmében vívtak. Érdekes módon, a valóságban Osceola nem volt tiszta indián, Billy Powellként született egy angol kereskedő és egy creek indián asszony gyermekeként, de ereiben többféle indián és az angol mellett skót és ír, sőt talán még valami afrikai származású vér is csörgedezhetett.

Ilyen alapon, a jugoszláv (akkoriban még így kellett mondani) származású, tornatanár végzettségű Gojko Mitic abszolút hitelesen oldotta meg a figurát. A fodrász ügyesen a kor divatja szerint nővesztett, vaskos barkójára fésülte hollófekete haját, így az indiánok hagyományos arcszőr nélkülisége is megvolt, a látszat kedvéért, kisportolt testalkata is hibátlan - hát színészi teljesítményt sem követelt tőle senki. Elég volt, ha lovagolt, ugrott, furcsa mozdulatokat tett, amik talán valami speciális indián küzdősport elemei lehettek, mindenesetre hullottak előle a gaz fehérek, mint a búza lenge nyári szélben. Néhány szúros nézés pedig elég volt a hős tántoríthatatlan jellemének pszichológiailaig alaposnak gondolt megjelenítéséhez. Hát, nem színészetéért szerettük, nyilván. Ettől függetlenül, ebben a filmben mondjuk azért mégsem kellett volna indiánfőnökként széles, kihajtós galléros inget viselnie...

Persze, ma már közhelyszerű a hatvanas-hetvenes évek NDK (gyengébbek és ifjabbak kedvéért: Német Demokratikus Köztársaság - a mai Németország felénk eső, kisebbik és szarabbik fele) gyártású indiánfilmjeinek vicces és naiv abnormalitásait sorolni, a németül beszélő indiánoktól a karórás cowboyokig. E film is tele van gyöngyszemekkel, így csak Osceola híres 500 méteres vízalatti úszását említem, valamint azt a megmosolyogtató erőfeszítést, ahogyan a derék keletnémet kellékesek és díszletezők próbálták megidézni a filmben a párás és fojtó, szubtropikus klímájú Florida atmoszféráját, néhány ide-oda költöztetett, nyilván cserepes legyezőpálmával, szemlátomást ősziesen sárgálló-vörösödő, tipikusan közép-európai lombos ligetbe itt ott elrejtett rododendronnal, filodendronnal, fikusz benjáminokkal, és más hasonló, bár amúgy egészen más földrajzi környezetben honos szobanövénnyel. Egészen szürreálisan mutat például egy vaskosan zöld filodendron a már novemberien kopasz akácbokor előtt.

A film cselekménye tulajdonképpen egészen épkézláb, halad valahonnan valahova, egyenesen bár, mint a még Hitler építette autósztráda Drezda és Lipcse között, de legalább odaér. Igaz, a filmnek épp ott van vége, amikor a szeminolák háborúja kirobbanni készül, de ha azt nézzük, hogy nekünk itt és most csak azt kellett megtudnunk, mi vezetett odáig, akkor ennyi is elég. Az akkori hivatalos ideológia amúgy is az elesettek, elnyomottak érdekében nevelte a nézőt, így egyértelműen a fekete rabszolgák és a földjüket védő indiánok mellett vagyunk. Ott kell lennünk. Ma már nyilván lennének, akik kifogásolnák a déli fehérek túl puha bánásmódját, a "kultúra" védelmében, de ma már más világ van... Jó, OK, sematikus és kissé manipulatív történet ez, de melyik kalandfilm nem az? Melyik kalandfilmben vannak összetett, cizellált jellemek? Itt sincsenek, kétdimenziós figurák állnak egymással szemben, hiszen nem kell összezavarni a tiszta gyermeki lelkeket, mindenféle árnyalással, színezéssel, maszatolással. Így azonban ez (is) csupán csak egy igen gyenge film azért, gyermekkor emlékei ide vagy oda, legfeljebb az ominózus indiánfejes miatt érdemel néhány pontot. Asanisimasa: 3/10

Szinte kiüti az ember szemét, a mai tévéműsort böngészve, hogy mi a mai Magyarország egyik legsúlyosabb problémája: 1956 meglehetősen komplex élmény-, indulat- és érzelemanyaga a mai napig szinte alig van feldolgozva filmeken (ami ugye, állítólag a legperfektebb tömegmédia). Dokumentum- és portréfilmek vannak, tele is van velük szórva rendesen az m1-től Duna II-ig terjedő közszolgálati spektrum, reggeltől estig, azonban játékfilmek frontján már igencsak szánalmas a helyzet. Az egy dolog, hogy a kereskedelmi televíziók letudják annyiban az ünneplést, hogy magyar filmet tűznek műsorra, bár igazán témába, valamilyen okból csak az éjfél után kezdődő 56 csepp vér című musical (RTL Klub, 0.20), illetve a Világszám! (tv2, 0.10) vág. Ezeket viszont nem nagyon ajánlgatnám senkinek. A Viasat3 húz még bele legmerészebben, az este tízkor kezdő Szabadság, szerelem című filmmel, ám az meg egy limonádé, ne kerteljünk. Ám előtte még ők is elnyomnak néhány biztonsági hullaboncolós krimisorozatot... A játékfilmek ügyében való tétovázás a közszolgálatiaknál még szembetűnőbb. Az m1 a 6:3 Játszd újta Tutti-val mit akar? Mi köze van ennek a filmnek '56-hoz? (Arról ne is szóljunk, ha már angol-magyar, akkor 3:6.) Persze, annyi köze biztos van, mint a Duna tévén (21.05) műsorra kerülő Egymásra nézve című leszbikus drámának, ami ugyan egy gyönyörű film, de témája, mondanivalója a forradalomhoz csak alig-alig  és igencsak nyakatekert módon köthető. Az m2 is csak nyilván véletlenül, illetve költségeket kímélendő talált feneketlen archívumában egy témába vágó tévéjátékot: Mindszenty József - Devictus Vincit, kezdés 20.30-kor.

Baromi cikinek tartom, hogy a legérdekesebb és legizgalmasabb '56-hoz köthető film az ATV-n lesz, 18.20-as kezdéssel. A Cég - A CIA története című 286 (!) perces minisorozatot egyben adja le az ATV, így egész estére nyújthat izgalmas filmes időtöltést. A Ridley és Tony Scott produkálta 4,5 órás, 3 részes minisorozat a világ egyik legnagyobb szarkeverőjéről, a CIA-ről szól. A film nagy lélegzettel, áttekintő jelleggel próbálja fellebbenteni a fátylat a szervezetről. A "valósághoz csak a véletlen folytán hasonlatos" karaktereket felvonultató filmj központi figurája Angleton, aki itt (és hát a valóságban is) a Cég kulcsfigura volt: Michael Keaton szigorú alakításában ő egy bulldog szívósságú, üldözési mániáját mindig munkára fogni bíró bürokrata, s mint ilyen, éppen így válik félelmetesebbé, mint akár maga a texasi láncfűrészes faszi. A háromrészes film, vagy minisorozat (ahogy tetszik) jó hosszan kibogozott, szövevényes sztori, melyben három, a titkosszolgálatok hálójába került egyetemi jóbarát sorsán keresztül megyünk végig a huszadik század második felének fontos momentumain: a hidegháborún, a kubai Disznó-öböl kudarcán, a glasznosztyon és ami számunkra fontos: az 1956-os forradalmon. Jó amerikai módra azért itt is vannak érdekes dolgok: Zelk Zoltánból és talán Vörösmarty Párducos Árpádjából lobogó hajzatú, lánglelkű forradalmár lett: Zelk Árpád. A forradalom afféle '68-as jellegű diákzűrnek látszik, ám mindenképpen látványosabban, érzékletesebben és alaposabban van ábrázolva, mint a mi hasonló tárgyú próbálkozásunkban. Ami a lényeg viszont, hogy mind a szégyenletes orosz részvétel, mind a még szégyenletesebb amerikai tartózkodás hitelesen és kellő éllel ábrázoltatik e filmben. A magyar helyszínek (Berlin, Moszkva és Budapest szerepében), valamint nagyszámú magyar színész (kiemelve Marozsán Erikát, mint fontos mellékszereplőt) jól néz ki, jól játszik és büszkék lehetünk rájuk. A film egybenézve hosszú ugyan, ráadásul lassan is indul, de végül mégis érdekessé, sőt izgalmassá válik.

Aki nem akar forradalmazni és/vagy lejárt szavatosságú magyar filmeket nézni, annak marad a másik tehetségkutató show, iletve Spielberg bácsi mesterséges intelligenciás A.I. című meséje (ami amúgy nem rossz, de sokszor láttuk már).

Az Intim vallomások tipikusan felnőtteknek való film. Nem azért, mert például bomló agyvelejű zombik üzekednek benne ordítva, fejen állva, hanem azért, mert bizonyos életkort meg kell élnie, bizonyos élettapasztalatokat meg kell szereznie a nézőnek, hogy teljességében át tudja érezni ezt a csendes, kicsit melankolikus, de alapjában mégis derűs filmet. Más dolog úgy magányosnak lenni, hogy mögöttünk már van egy hosszú, sokéves kapcsolat, mint úgy magányosnak lenni, hogy már legalább két perce nem szól hozzánk senki, ahogy általában magányosnak szokták magukat érezni emberek.

A filmbéli adótanácsadónak is van már egy házasság a háta mögött. Munkája azonban saját irodájához köti, ahol ugyan ott ül szintén adótanácsadó apjától örökölt ódon titkárnő, akit éppúgy nem lehet társaságnak tekinteni, mint ahogy nem társaság a különböző zűrös adóügyekkel hozzáforduló kuncsaftok sem. Monsieur Faber érzelmileg magányos. Ezért villanyozza fel szürke és egyforma napjait a csinos Anna, aki egy nap véletlenül toppan be irodájába, összekeverve az ajtókat a szomszédban rendelő pszichológuséval. Anna nagy lendülettel belekezd romokban lévő házasságának kibeszélésébe, időt, teret sem engedve a megszeppent adótanácsadónak, hogy közölje a nővel: rossz ajtón jött be, nem ő a pszichológus.

Ebből az expozícióból sokfelé ágazhat el a film: lehet belőle klasszikus tévedések vígjátéka, lehet belőle erotikus szerelmi háromszög-thriller féltékeny dúvad férjjel, Woody Allenes álpszichológussal és dévaj femme fatale-lal, a rutinos, korrekt, színvonalas filmjeiről ismert Patrice Leconte inkább arra koncentrált, vajon mihez kezd egymással a két kisiklott, pontosabban inkább mellékvágányon ácsorgó élet: a magányos adószakértő és a kissé zaklatott, válni készülő nő. Nem egyszerű menet, tekintve, hogy az őt ért megrázkódtatások hatására maga Faber fordul tanácsért rövidesen a szomszéd pszichológushoz, egyben feltárva a szerepcserét. Anna intim vallomásai néha mulatságos, máskor szomorkás jelenetekben, nem várt fordulatokon keresztül mélyülnek el, és már az igazság ismeretében válnak számára is egyre fontosabbá. Azonban az élet egyáltalán nem olyan, mint a rossz filmekben, itt sem mindig úgy alakul, ahogy az ideális, illetve elvárt lenne, s éppen ettől lesz ez egy jó film. Valamint a két kiváló színésztől, akik gyakorlatilag vállukon viszik el az egészet: Sandrine Bonnaire Annaként, illetve Fabrice Luchini Faberként egyaránt perfekt. Kellemes, okos és még emészthetően érzelmes film ez. Asanisimasa: 8/10