asanisimasa

Végül is, abban mindenképpen igaza van Roger Ebertnek, az egyik legbefolyásosabb amerikai filmkritikusnak, hogy "ha másért nem is, de filmre kívánkozó történeteik miatt mindenképpen szerethető a brit uralkodócsalád". A díjakkal és jelölésekkel már eddig is alaposan megszórt A király beszéde című film valóban egy jó, de főleg szép történet a ma regnáló Erzsébet angol királynő papájáról, a valaha dadogós VI. Györgyről, valamint logopédusáról, a diploma nélküli, bukott ausztrál színészről, Lionel Logue-ról. Csalódnék is, ha nem szakadna rá egy vájdlingnyi Oscar nemsokára...

A film, Tom Hooper rendezése, pikkpakk mainstream film. Csodálatosan van fényképezve (Danny Cohen). Kiválóan megírt párbeszédek szórakoztatják a nézőket egy jól szerkesztett történetben, aminek megértése ráadásul nem okoz fejfájást senkinek sem (David Seidler), úgy, hogy mégis szól valamiről (elsődlegesen olyan örök értékekről, mint barátságról, tiszteletről). Ennyi általában önmagában elég szokott lenni legalább 2-3 jelölésre, és még akkor nem beszéltünk a két (három, négy) színészről, akik akkorát játszanak, mint ide a Globe Színház. Szóval, benne van mindaz, ami Hollywood termékeiben szerethető. Én a szintén tavalyi (és szintén kitűnő) A Single man-ben figyeltem fel Colin Firthre, milyen baromi jó színész ez a pali, az ő kifinomult, visszafogott színészi eszközeivel és mély intellektualizmusával. Úgy tűnik, 2010 a csúcs éve lesz, a Jóisten sem menti meg egy Oscartól, hiszen azért is, és ezért a dadogós királyért is jelölve van a legjobb férfi alakítás díjára. Azt kell, hogy mondjam, dőljön össze az egész puccos kóceráj, ha nem kapja meg valamelyikért, hiszen mindkettőben nagyon jó volt. Én sem hittem el, de mind a két kezemmel szorítottam a szék karfáját, és előredőlve drukkoltam, hogy miközben ő is majd szétrobbant a vásznon, szemei dülledtek, a halántékán lüktetett az ér, de nem ám úgy, ahogy elképzelik, hanem finoman, visszafogott angol módjára, hogy mondja már ki azt a rohadt 'p' betűt... Méltó partnere ebben az erőfeszítésben Geoffrey Rush (Logue), aki megejtő eleganciával játssza a király logopédusát, közben séróból, autentikusan, mintegy mellékesen, mondja a híres Shakespeare-monológokat, mindemellett pedig pontosan érzékeljük azt a rendkívül összetett érzelmi, gondolati és lelki folyamatot is, melyen keresztülmegy, miközben a herceget, később királyt, egyszerű, ráadásul ausztrál közemberként, megtanítja folyamatosan beszélni. Helena Bonham Carter megejtően bájos, mint aggódó hercegné, majd királyné, ez azonban nem meglepetés, ismerjük őt. Felhívnám a figyelmet viszont Timothy Spallra, aki Churchillt alakítja, nem nagyon emlegetik őt a nagy hype-ban, pedig -bár arcával kissé sokat mórikál - hanglejtésében, beszédmodorában kiválóan vette le a későbbi háborút nyerő, legendás miniszterelnök figuráját. Ez persze, csak annak jön le, aki eredeti nyelven nézi a filmet: itt szögezném le, hogy máshogy NEM IS ÉRDEMES. E film valódi értékei csakis angolul jönnek le, a jellegzetes hangsúlyokban, modoros fordulatokban, a király dadogásában, Churchill whiskey-ízű benyögéseiben van az íze, zamata elrejtve...

Az angol királyi család bulvárízű sztoriján, a színészek brillírozásán kívül, szerintem a legfontosabb olvasata a filmnek az, hogy élesen rávilágít arra a sokat idézett, de választások alkalmával mindig elfeledett tényre, hogy a politika szereplői, az igazán nagyformátumú figurák milyen tudatosan használják az előadóművészet elemeit. A politikacsinálás eképpen egyféle showműsor, és talán így is kellene kezelni, nem feledve azt, hogy e műsor sztárjai nem fognak hazahúzni, miután letolták a haknit és felvették a lét, hanem ennél lényegesen hosszabb ideig, lényegesen nagyobb hatalommal játszadoznak, ha nem vigyázunk eléggé. Illusztrációval tele van a hócipő. Ezzel a királlyal, ebben a filmben viszont nincs baj. Ez egyedül a baj, ha értik, mire gondolok... Asanisimasa: 8/10

Miután szegény Floyd bácsi megfőzte a mai virtuális vacsoránkat (egy szép adag, salátával körített, grillezett szardíniát, majd négyféle húst, zöldségeket és rizst tartalmazó arros brutot, báránymájból készülő fritast, és két egytálételt angolnából és tőkehalból), Nemes Gyula kiváló dokumentumfilmjében el nem készült magyar filmekről beszélnek magyar filmesek. A Negatív magyar filmtörténet 21.10-től indul a Dunán.

Márai Sándor, a polgáríró ugye, 89 éves korában vetett végett önkezével életének. Remélhetőleg a Dárday-Szalai alkotópáros 2006-os (általam ismeretlen) Az emigráns című filmjéből (kép) kiderülnek ennek a meglehetősen teátrális felhangokkal bíró, de alapvetően értelmetlen tettnek körülményei, tekintve, hogy éppen Márai életének utolsó szakaszával foglalkozik. Kezdés 22.20-kor, még mindig a Dunán.

Alternatívának van egy jó kis haverfilm a Filmmúzeumon, a kutya-macska barátságos válfajból. Az utolsó cseppben (aka Tequila Sunrise) egy kábítószerkereskedő (Mel Gibson) és egy rendőrhadnagy (Kurt Russell) még az iskolapadban kötött és később problémássá váló kapcsolatát vizsgálhatjuk meg, az akciókrimi műfaji kliséiben. A film 1988-ban készült és 21.00-kor kezdődik a jelzett, általam sajnos nézhetetlen csatornán.

A tavalyi cannes-i filmfesztivál megtörtént eseményeket feldolgozó Nagydíjas alkotása bizonyságul szolgálhat azok számára, akik a vallásos hitet elavult babonának, elmaradott társadalmak ópiumának vagy szimplán csak a valóságot elfedő önhipnózisnak gondolják: a kilencvenes években játszódó film szerzetesei a legmagasabb erkölcsi minőségű emberi életet élik meg Algéria hegyei között. 

Feketén-fehéren

Ülünk itt Európa közepén, a kényelmes karosszékünkben, nyavalygunk ezen, nyavalygunk azon, valakinek mindig van valami baja, ami a szomszédnak éppen öröm, és viszont. Ülünk a széles-képernyős (hitelre vett) óriástévénk előtt, hosszú órákat lopunk el munkaidőnkből, vagy éppen a tanóránkból, hogy a neten lógjunk, nem csak jutyúbozással, meg a fészbukkon, hanem csak úgy, információszerzésnek nevezett kattintgatással.  Mindenről és mindenkiről kialakult véleményünk van, hiszen tudunk mindenről: bemondta a tévé, és ez jön mindenhonnan, a netről is. Most végre elsöpörték a komcsikat, és talán talpra áll a nemzet is, ebben a nagy válságban. Vagy. Újra itt a fehérterror, kormányoznak a despoták, Szent Korona-kis Jézus, kinek-kinek ízlés szerint. Az egy ilyen, az meg olyan, na, arról a harmadikról meg nem is szólva. Ismerünk mindenkit. Aki templomba jár, biztosan azért teszi, mert ma ez kell az érvényesüléshez, de biztosan tudjuk, hogy még azt sem tudja, mi fán terem az Úristen. És nem tudja a szöveget se, csak tátog! Persze, azok az ateisták is, akiknek az agyát kimosták a komcsik, hogy messzebb ne menjünk kik, csak a vesztünkre törnek, a javainkat akarják, a zsidó Jézust is ők feszítették keresztre. Abban viszont majd’ mindenki egyetért, hogy azok a barbár iszlám hordák a Sátán fattyai. Azok el akarják pusztítani a kultúránkat, hogy aztán az egész világ burnuszba járjon, és naponta ötször imádkozzon Allahhoz, és akkor nem lesz kolbászból a kerítés. Mi taníttattuk őket és nálunk keresik meg azt a pénzt, amiből kiképzik azokat a fanatikusokat, akik aztán felrobbantják a fél világot, ha nem az egészet. És a többi, és a többi… Fekete-fehéren látjuk azt a sok érthetetlen dolgot, ami a külvilágban zajlik, és hiába mondják azok, akik még látnak színesben, hogy jól csak a szívével lát az ember… 

Az emberek

Xavier Beauvois Emberek és istenek című, Cannes-ban Grand Prix-vel jutalmazott filmjének főszereplői cisztercita szerzetesek, akik az Úr szolgálatát Algéria kietlen hegyeiben, egy alapvetően muszlim közösségben látják el. Tökéletes békességben és harmóniában élnek a más vallású falu lakóival, szorgalmasan végzik dolgukat, imádkoznak és ellátják a kis falu orvosi teendőit is, a legnagyobb közmegelégedésre. Egy napon azonban iszlám fundamentalista fegyveresek érkeznek a faluba, ami fenekestül felforgatja az addigi békés életet. A szerzeteseknek dönteniük kell: maradnak és végzik tovább dolgukat, vagy pedig elmenekülnek. A film ennek a vívódásnak, lelki tusának a folyamatát mutatja be, megkapóan szép, tiszta képekben és nemesen egyszerű modorban. 

Áldozathozatal

Bár mélyen vallásos emberek Beauvois filmjének főszereplői, semmi negédes áhítat, semmi pátosz, semmi bombasztikus mártíromság nincs a filmben, pedig a szerzetesek életének tényleg szinte minden perce Istennel való állandó érintkezésben telik. Ez azonban nem hivalkodó barokk pompában, széles gesztusokban és álságos prédikációkban, hanem kizárólag a jámbor tevékenykedésben, kerti munkában, a kerengő felmosásában, a monostorban termelt termékeknek, méznek, zöldségeknek a piacon történő értékesítésében, a helyiekkel való barátságos együttélésben, valamint a szerzetesek egymás közti intim és meghitt együttléteinek, egyszerű, de megkapó istentiszteleteinek ábrázolásában nyilvánul meg. A film szereplői valóban szolgálatot nyújtanak, s bár színészek alakítják őket, nyoma sincs rajtuk bármiféle gőgnek vagy agresszív hittérítésnek, csakis a feltétlen alázatnak. Még amikor a film egyik kulcsjelenetében Christian atya, a közösség vezetője remegő hangon, de bátran szembeszáll a monostorba betörő fegyveres mudzsahedinekkel, akkor is feltétlen szelídségével és tudásával (idéz a Koránból) tudja elhárítani a veszélyt, mégha csak egy pillanatra is. A józan ész szerint menekülniük kellene, ahogy az elvakult és könyörületet nem ismerő iszlám fegyveresek behatolnak a faluba, hiszen a keresztény szerzetesek élete veszélyben forog: a jámbor hit is ellenkezik a feleslegesen vállalt mártíromsággal, végső döntésük mégis katartikusan felemelő és csodálatosan emberi.

A film hitelességét a helybéliekből válogatott szereplők természetessége mellett a szerzeteseket alakító színészek döbbenetesen átélt játéka teszi teljessé. Különösen megható Christian atya (Lambert Wilson) drámai vívódása, valamint az agg Amédée atya (Jacques Herlin) szinte gyermeki bája és az orvosi teendőket ellátó Luc atya (Michael Lonsdale) mély belső békéje. Sajnos, a mudzsahedin fegyveresek jellemzésénél Beauvois tollából is kifogyott a tinta, így azok meglehetősen arctalan, démonikus alakok maradnak. Ennek ellenére azonban igazán mély, tiszta, egyszerű és szép film az Emberek és istenek. Asanisimasa: 8/10

Az ilyen filmek, mint ez a Párizsból szeretettel is, semmi másra nem valók, mint arra, ha adódik az embernek felesleges másfél órája, akkor azt kitöltse vele. Honnan van az embernek felesleges másfél órája? Például amikor a felesége (barátnője, lánya, anyukája, stb.) éppen vásárolgatna, addig beülni a multiplexbe és megnézni valamit. vagy éppen otthon muszáj maradni, mert bedöglött a kazán (eláztatott a szomszéd, stb.) és várjuk a mestert. Addig betolunk valami filmet, és nem gondolunk a nemsokára kifizetendő arcpirítóan magas munkadíjra. Ennyire jó ez a Luc Besson írta-produkálta film, többre nem nagyon.

John Travolta kopasz és kövér, laza dumákat nyom. Igen, és? Jó, az a pici önreflexív poén a Royal Cheese-zel, az jó volt. Partnere, Jonathan Rhys-Meyers engem kicsit Hujber Ferire emlékeztet, amivel nehezen lopja be magát a szívembe. De OK, amúgy nincs baj a csávóval. Ők ketten, együtt úgy néznek ki, mintha Jack Bauert osztottuk volna kétfelé. A kemény Jack a Travolta, az elfogódott, kisfiús Jack pedig a Rhys-Meyers. Dolguk is Bauer-meló, egy amerikai küldöttség érkezik Párizsba, amit terroristák akarnak megterrorizálni. Akció, száguldás, lövöldözés, pici szerelem, pici, amolyan akciófilmes pasihumor, egy egész jó csavar a történetben, majd még száguldozás, sok lövöldözés, aztán vége. Ennyit tud a film, ami erre a másfél órára elég is. Kikapcsol. De mélyebbre ne ássunk, mert csak a gondok, sutaságok, kidolgozatlan, kétdimenziós karakterek, indokolatlan cslekményszálak, egyéb bajok és hibák jönnek elő, és másnap már úgysem emlékezünk az egészre. (Csak arra az összegre, amit nőpartnerünk/mesterünk súg fülünkbe a vásárlás/javítás végén.) Asanisimasa: 6/10

Minden idők egyik legszebb, legmeghatóbb magányról és elesettségről szóló filmje Werner Herzog '79-es Nosferatuja. Gyakorlatilag snittről snittre megfelel Murnau 1922-es, őseredeti Nosferatujához (ami megtekinthető teljes egészében, például itt), az mégis elsősorban a fekete-fehérben megfestett fény-árnyék-játék által kiváltott hatásokkal vált az expresszionista művészeti irányzat egyik mozgóképes mintadarabjává, ez a jó értelemben vett remake (remek) pedig ízig-vérig romantikus alkotás, mégpedig a klasszikus műfaji definíció szerint.

A főalak természetesen ezúttal is Drakula gróf, Klaus Kinski egyik nagy alakításában már inkább egy csúf junkie, mint emberfeletti szörny. Megjelenése inkább lárvaszerű, halottszürke kopasz feje, karikás szemei inkább emlékeztetnek egy morfinistára, lebernyegszerű óriási fülei a denevér vésztjóslóan kiterjesztett szárnyait, míg tűszerű fogai és hosszú karmai a pestist terjesztő patkányt idézik - egyik sem cukimuki kedvenc, de meg is jelenik mindkettő, méghozzá igen nagy számban a filmben. Herzognál Kinski Draculája alapvetően szenved. Szenved az éhségtől, vágyik a vérre, mohón, mintha drog lenne, de ennél még jobban szenved a magánytól, az örök élet kínjától. Figurája inkább szánalmas, mint rettenetes, bár a dögvész kísérti, amerre jár. Lassú, lajhárszerű mozgása is inkább beteges érzetet kelt, bár talán ennél fogva még félelmesebb, mintha egyszerű, megszokott horroralak lenne. A benne rejtőző romantikus szenvedély okozza halálát is, a film csodálatos fináléjában - Lucy, a tisztaszívű lány felkínálja hosszú, ívelt nyakát a vámpírnak, hogy kedvét töltse rajta, amit Drakula nem képes abbahagyni, így nem veszi észre, hogy közben felkelt a számára végzetes nap. Lucyt Isabelle Adjani jeleníti meg. Megjeleníti, nem pedig alakítja: megjelenít egy áttetsző, tűnékeny angyali lényt, a vámpír egyedüli méltó ellenfelét, csábítóját és önfeláldozó gyilkosát. Arca, alakja mintha Modigliani Madonnája lenne, filmben való megjelenése viszont éppen Drakula tökéletes párja. A szép és a szörnyeteg - egy újabb romantikus toposz. Kettősükhöz képest a Bruno Ganz által játszott Jonathan (Lucy férje, ugye, akinek köszönhetően mozdult ki Drakula erdélyi fellegvárából) csak mellékfigura, akinek feladata a cselekmény továbbgörgetése.

A film képi világa is egyértelműen a romantikában gyökerezik, mégpedig Caspar David Friedrich festészetében (galéria itt). Drakula kastélya, az oda vezető hosszú út, az erdélyi környezet filmbéli képei kvázi konkrét Friedrich-idézetek, de még az amszterdami városi jelenetek is inkább idézik a nagy német kora-romantikus festőt, mint a kissé korábbi németalföldi mestereket, ami pedig talán kézenfekvőbb lenne. Herzog célja ezzel is nyilvánvalóan a romantikus stílt vizualitásában is egyértelműen képviselő filmköltemény megalkotása volt. Asanisimasa: 10/10

Mára a Duna tévé magyar film-napját ajánlanám (amit azt hiszem egész héten tolnak...), mert igenis vannak jó magyar filmek.

Például a Köntörfalak. Dyga Zsombor filmjét a tavalyi, utolsó Filmszemlén többször is nyíltszíni tapssal jutalmazta a szakmai közönség, amit nem sokszor hallottam az utóbbi filmszemlék bármelyikén, jött a díjak is, de a normális közönség elismerése sem késett. Pedig csupán három szereplőt (kép) nézünk egy lakásban a film 99%-ban... Bővebben itt. (Kezdés: 21.10, Duna)

Előtte tehetséges fiatalok rövidfilmjeit nézhetünk meg a Filmtett-Duna Műhely filmes tábor terméséből 20.35-től, majd egy remek mini-thrillert egy disznóvágásról: A hízó 21.00-kor kezd.

Alternatíva nincs.

Az ausztráloknak odalent van valami furcsa vonzódásuk a világvége-filmekhez. Talán földrajzi helyzetük miatt érzik magukat olyan magányosnak, vagy a felettük nyílt ózonlyuk miatt olyan veszélyeztetettnek? Tudja a fene... A Holnap, amikor a háború elkezdődik című film ugyan még nem a világvége után, hanem annak csak a kezdetén játszódik, amikor ismeretlen haderő váratlanul lerohanja Ausztráliát. És itt most rögtön álljunk is meg egy pillanatra...

Akár fenn is akadhatunk ezen a képtelenségen, hogyan lehet egyszerűen lerohanni egy kontinensnyi országot, melyet minden oldalról tenger vesz körül? Nem atommal, hanem hagyományosan, emberi erőkkel, partraszállással, klasszikus invázióban? Ehhez legalábbis kínai méretű haderő és irdatlan mennyiségű pénz kell. Hol találunk ilyet? Kínában. A film legérdekesebb/legmeredekebb momentuma éppen ez: meglehetősen markánsan meghatározza Ausztrália ellenségképét, a behatoló katonák hangsúlyosan, premier plánban megmutatott arcán keresztül. Mindegyikük távol-keleti, és most mindegy, hogy kínai, japán vagy esetleg ujgur... Nem éppen barátságos gesztus, de ezt oldják meg egymás között, nekünk maradjon meg csak a film.

Amiben azért a jó oldalon is van ázsiai pónemű szereplő, a politikai korrektség jegyében, ne parázzunk feleslegesen (csak ha muszáj). A forgatókönyvíróként és néha színészként is tevékeny Stuart Beattie John Marsden regény-sorozatának első részéből készítette ezt a filmet, mely akár valamiféle ötletes ötvözete is lehetne a tinihorrornak és -vígjátéknak, valamint az utópikus survival-filmeknek. Mivel azonban a Tomorrow... egy kiterjedt, szövevényes sorozat bevezető darabja, ezért így önmagában azért elég katyvasz. Annak viszont legalább látványos és fílinges.

Szóval, a sztori nem nagy durranás: ahogyan az tinifilmeknél lenni szokott, egy csapat fiatal, fiúk, lányok vegyesen, kiránduláshoz készülődnek. Megismerjük a különböző karaktereket (a nézők ekkor már ki is választják a legszimpibbet, hogy aztán végig neki szurkoljanak - amíg él, muhaha), akik a szülői aggályok ellenére belemennek a nagy sötét vadonba, jól érezni magukat. A szemét tinihorrorokban ilyenkor jön a suttyó tanyasi perverz, a láncfűrészes értelmi fogyatékos, vagy akár egy sereg zombi, itt azonban -csodálatos ausztrál tájakon járunk- otthon tör ki a már említett háború, a vágott szeműek inváziója. Ezt azonban ekkor még nem tudják hőseink. Amikor hazaérnek, akkor szembesülnek a helyzettel és ekkor kell kitalálniuk, hogyan tovább, hiszen a városok kihaltak, az otthon maradtakat pedig lágerbe zárták. A csapat fiatal az ellenállás mellett dönt és némi nehézségek árán megkezdi a harcot a betolakodók ellen. Erről fog szólni a sorozat lényegében, ám ekkor ennek a filmnek, ikonikus, ám elég langyos cliffhangerrel éppen vége...

A célközönségként nyilván a tinik vannak itt betervezve, Ausztráliában és Új-Zélandon ennek megfelelően első helyen mutatkozott be a film a nyitó héten, s a producerek már meg is kezdték a folytatások előkészítését. Maga a film, az említett bevezető funkciójából fakadóan cselekményében erősen féloldalas, ott van a végén az "igen, na és?" Tele van képtelenségekkel, idétlenségekkel, például amikor a fő esemény végrehajtása lenne a cél, az abban (és a filmben) kulcsszereplő két (igen csinos) csaj pasikról és csókokról beszélget, miközben az ellenség ott lopózik közvetlenül mögöttük, csőre húzott AK-géppityókkal. De hát ez egy ilyen célcsoport, őket így kell (?) megszólítani, a nézőtéren, a házimozik előtt. Olyan ez, hogy nekem a vámpír Klaus Kinski, nekik ez a Patterson-gyerek... Láthatunk ezenkívül még jóképű srácokat is, meg még csinos lányokat, akik különösen édesek, amikor olyan marcona mondatok vannak ajkaik közé adva, hogy: Fel kell vennünk a harcot! Láthatunk valóban csodás dél-ausztrál tájakat, és néhány látványos csatajelenetet. Hogy az egésznek mégis, mi értelme? Kb., mint az Alkonyat-szériának, de ez azért jobb. Asanisimasa: 5/10

Az Aranysárkányt, a Duna tívin. Már 20.40-től. Kosztolányi, Ranódy, Mensáros. "Novák Antal (Mensáros László) Sárszegen él lányával, Hildával (Béres Ilona). Az ottani gimnáziumban tanít matematikát és fizikát. A tanár úrnak sok gondot okoznak az érettségiző diákjai, valamint saját lánya is."

Vagy 21.05-től Hajnalhasadás a Duna II-n, óvatlan bűn bűnhődése Iránban.

Vagy 21.25-től, az emkettőn Maupassant novelláiból Egy falusi lány története. "Rose kicsattanó szépségű, formás parasztlány. Csak azzal a feltétellel enged a falubeli Jacques csábításának, ha az bizton feleségül veszi. A vágytól égő fiatal legény ígér fűt-fát."

Vagy nézzük meg Kevin Costner - Kevin Reynolds páros éktelen nagyot bukott Waterworldjét az Universal Channelen, 21.00-tól. Mad Max a végtelen óceánon, amikor nemhogy víz nincs, csak az van! Borzalmas bugyutaság, de én bírom. A képen a rosszember a filmből (Dennis Hopper).

Tulajdonképpen üdvözölni kéne Jamin Winans Ink című filmjét, hiszen prezentálja a producerek álmát: kis pénz, nagy siker. Annyi pénzből készült, amiből magyar filmes szinte el sem kezd forgatni (250 ezer $ = 50 millió HUF), eleve DVD és BR-terjesztésre készült a film. Ehhez képest, azonnal szép sikert ért el a különböző torrent és egyéb P2P oldalakon (400 ezer! letöltés a megjelenés hetében) ÉS eközben a DVD-eladások is szépen nőttek (erre varrjon gombot a RIAA...). Az alternatív terjesztés ellenére is egyértelmű közönségsiker látatlanban egy fickós, karcos, markáns filmet feltételezne, azonban sajnos ez nincs így: az Ink, a filmet övező általános szimpátia ellenére is nem több egy lelkes és jószándékú giccsnél.

Először mondom, ami tetszik. A kivétel nélkül eddig csak különböző független (rövid)filmekben játszó színészek meglepően profi teljesítménye, beleértve a verekedéses jeleneteket is, tulajdonképpen hibátlan. Még a legtapasztaltabb Chris Kelly közülük a leggyengébb, aki a főszereplő gátlástalan juppie-papa karakterét játssza, de a kislány (Emma - Quinn Hunchar) egyenesen elbűvölő. A minimálisnak mondható büdzsé ellenére, a film látványvilágával sincs különösebb gond, magabiztosan hozza a műfajilag hasonló tévésorozatok szintjét, ami azért szép teljesítmény, mert alapvetően egy jellegzetes fantasy-jegyekkel operáló, misztikus témában utazó filmről van szó, melyben a látvány is igen komoly súllyal esik latba. Persze, sok az (olcsó) effekt, a verekedős szcénák is sokszor jótékony villódzásban folynak, így rejtve el a koreográfia és a szereplők ebbéli hiányosságait, de ez itt most egyértelműen a kreativitás jeleként értelmezendő.

A film szinopszisa valami ilyesmi lehet: John számára a biznisz mindennél fontosabb, egy jó adásvételért a családját is feláldozza. Felesége tragikus halála után kislányára, Emmára sem fordít kellő időt és energiát, így az a nagyszülőkhöz kerül. Egy napon azonban egy furcsa roham miatt Emma kómába kerül - ezzel egy időben John is autóbaleset áldozata lesz. Az ember a halálközeli pillanatban egy új világba lép át, az álmok és rémálmok örök világába, amikor egyrészt "lepereg előtte élete filmje", másrészt furcsa lényekkel találkozik, akik azt a túlsó világot irányítják. Vannak köztük jók és rosszak is, egyikük, az a lompos, loncsos, nagy bozontos, kampós orrú például a kis Emmát rabolja el. Szerencsére, a kislánynak egyből támadnak segítői is. Csak az apa nincs már megint sehol...

A normális álom, a rémálom és a halálközeli élmény e filmben ugyanaz a hely: egy mátrix, egy másik valóság, egy alternatív univerzum, ahol két hatalom uralkodik, a sötét Lidércek a Herceg vezetésével, valamint a jók, Mesemondók, Nyomkövetők, Csavargók, efféle kósza népek. Örök harcuk tétje az emberek lelke. Ezúttal a kis Emmáé (Apu, hol vagy, Apu?). Sokan, sokféleképpen próbálták már elmesélni ezt a túlvilágot, Dantétól a Wachowski-testvérekig, és még azon is túl. A valóságot azonban úgyis csak az tudja, aki már járt ott, ám ha járt ott, akkor a tudomány mai állása szerint arra már sosem lesz képes, hogy ezt el is mesélje. Ettől kezdve, az összes túlvilági mese a mesélő fantáziájának szüleménye, és annyira érdekes, amennyire az színes. Sajnos a fiatal és lelkes Jamin Winans fantáziája eléggé fakó, majdnem mono-kolor. Ötletei is olvasmány-, vagyis inkább filmélményeiből fakadnak, elsősorban a Mátrix motívumai fedezhetők fel e filmen, aztán a Faun labirintusa, majd picit Donnie Darko, picit ez, picit az... Folyamatos déja vu. De ez még nem is lenne nagy baj. A halállal való játszadozás viszont igen komoly dolog, hiszen a halál visszafordíthatatlan, megmásíthatatlan. Minden olyan történet, amiben valaki visszajön a halálból, automatikusan cukormázzal vonja be az egész történetet, főleg, ha azután minden jobb lesz, mint azelőtt volt. Ilyen márpedig nincs, mondom ezt azok nevében, akiknek nem adatott meg, hogy visszajöjjenek, pedig igencsak megérdemelték volna, megérdemelte volna őket a világ...

Tudom, nem kell ennyire komolyan venni ezt, hiszen ez csak egy film. OK. Egy igencsak giccses film, aminek végén minden szép és minden jó. Jó éjszakát, papi. Asanisimasa: 5/10

Csak a szokásosat: krimihétfő a mosóporosokon és/vagy dokuhétfő a Dunán. Más nincs.

Russ Meyerrel és az ő gigászi csöcsű amazonjaival, valamint muszklimikulásaival véletlenül találkoztam, még a szatellitkorszak magyarországi hajnalán, a nyolcvanas évek második felében. Valamelyik német nyelvű adóra (a Sat1-re talán...) kapcsoltam egy normál késő esti szörfölés során, nyilván valami könnyed, lefekvés előtti szórakozást keresve, amikor olyan képeket láttam, mint amilyet addig filmen sosem, tévében pedig még annyira sem. Extrém, furcsa, leginkább a ritkán kezembe kerülő, igazi amerikai képregények szcénáit idéző beállítások, a porbafigó néző perspektívájából az égbe növő, 120-60-90-es élő, húsvér pinup girlök csacsarásztak, majd imitáltak üzekedést robotmozgású bodybuilderekkel valami szemlátomást blődli történetben: ez volt talán a Wixen!? Vagy valamelyik másik... Azt láttam, hogy nem holmi szokványos Pajzán kalandok dirndlibent nézek, de amikor a gigamellű macát óriási elánnal dögönyöző ál-Svarci a csúcshoz közeledik, ám ekkor egy valódi hegycsúcsot vág be az elmebeteg rendező, majd egy völgyzárógáton áttörő vízárral illusztrálja az átütő orgazmust, na az villanykörtét gyújtott agyamban. Ez az, amit kerestem!

Aztán jó ideig nem tudtam semmit Meyerről, az első ember aki egyáltalán hallott róla, az a szegény Pölöskey volt, aki nincs már köztünk, sajnos. De akkor még csillogó szemmel mondta: A Russ Meyer? Az egy állat! Isten tudja honnan, neki volt is néhány filmje, VHS-en (neki amúgy minden film megvolt, már 1990-ben is). Talán ő vetítette le a Faster, Pussycat! Kill! Kill! című alapvetést is, nem tudom már. Aztán már Tarantino kapcsán jött elő újra a Faster Pussycat! és Meyer, hogy QT meg akarja csinálni a remake-jét, aztán ebből nem lett semmi. Lett viszont Grindhouse és a Death Proof, ami egyebek mellett, bőven merített a Pussycatból is, az internet dugig van a különböző exploitation-csemegékkel, jobbakkal is, de a rengeteg mocsok szarral is. A Death Proof nem lett az igazi, a Faster Pussycat! viszont üde, friss és ropogós a mai napig is.

A film tulajdonképpen egy meglehetősen átlagos western-klisére épül: kósza banditák meg akarják szerezni a beteg farmer elásott kincsét. Meyernél a kósza banditák három kalandvágyó, faros-mellyes go-gotáncosnő, maguk a megtestesült agresszív nőiesség, három domina, turbósportkocsival. A farmer tolókocsiban (mert annak idején egy lányt akart megmenteni a haláltól, de ő járt pórul...muhahaha), egyik fia muszklis, de buta, a másik muszklitlan, de becsületes. Az összecsapás csak névleg szól az elásott pénzről, valójában nemek apokaliptikus asszója ez. Szexuállélektani showműsor, egy popkulturális ikonosztáz lendületes képregényében. A figurák transzparensek, olyan hangerővel, olyan éneklő hangsúllyal szólnak le a vászonról, mintha egy óriásplakát megelevenedett figurái lennének. A szavaik nem párbeszédek, hanem verbális karikaturák, önmagukről. Tombol az erőszak, minden jelenetből süt a féktelen erotika, úgy, hogy nincs a filmben egyetlen vércsepp, egyetlen szexjelenet se, sőt, még meztelen testet is többet látni a Császárfürdőben, egy nyugdíjasnapon, mint itt. A végére minden a helyére kerül, látszólag. A filmnek ott múzeumban van a helye, Andy Warhol és más hasonló, popkultúrából magasművészetet transzformáló művész hasonló alkotásai mellett. Fimként, filmnek nézve szar, mint ahogy az összes exploitation film szar. A Faster Pussycat! műalkotás. Asanisimasa: 9/10

Vigyázó szemeinket már régen nem napnyugatra, hanem a távoli keletre vetjük és nemcsak azért, mert a Föld népességének túlnyomó többsége él ott, hanem a bolygó gazdasága is ott kulminál, miközben itt éppen döglődik. A térség egyik meghatározó központja Hongkong, ahol azért - mint azt a Dream Home (aka Álomotthon) című film nyitó inzertjéből megtudhatjuk - nehéz az élet. Az átlagkereset 250 ezer forintnak megfelelő helyi dollár, ami a lakosság negyede nem ér el, miközben a lakásárak messze a csillagok fölé nőnek. (Egy normál 56 nm-es lakás hozzávetőleg 175 millió forintnyi(!) helyi pénzbe kerül, de ha tengerpartra néző pecót szeretnénk, ennek akár a többszörösét is ki kell perkálnunk. Szóval, ha az ottani lakosság negyedét kitevű szopóágjába születtünk, akkor a magyarországi svájci-hitelhorror maga lehet a mennyország Kánaánja.) Lakáshoz jutni eképpen kvázi lehetetlen, így Pang Ho-Cheung filmjének bájos főszereplője kissé dühös is lesz, aminek eredménye egy rendkívül kreatív fantáziával kivitelezett tomboló hentelés, amilyet nemigen látni még a legvadabb gore-filmekben sem.

Különböző társadalmi problémák meglepő, sőt olykor kifejezetten provokatív, botrányszagú megjelenítései eddig is előfordultak a távol-keleti filmművészetben, amit azonban e filmben Pang koma elővezet, annak fele sem tréfa. Én végignézetném ezt a filmet az összes magyarországi hitelintézet összes felelős vezetőjével, valamint a lakástámogatási rendszer állami felelőseivel, mintegy miheztartás végett, hogy mit hozhat ki, akár egy bájos telefonmarketingesből a megoldatlan és kilátástalan lakáshelyzet. Látva Cheng Lai-Sheung kisasszony a valóságban is megtörtént(!!) sztoriját, és elképzelve azt az ő minden bizonnyal belbudai nappalijukban, szerintem igen gyorsan megoldás születne a magyar lakáshelyzet összes problémájára, az elkövetkezendő ötven évre előre. Főleg, hogy végül is Cheng kisasszony a film végén szomorú szemekkel hallgatja tengerre néző, frissen megszerzett lakásában a Lehmann-bankház bedőléséről szóló, közelmúltbéli, igen rossz gazdasági előjeleket a falra festő híreket...

Mint filmmel, az Álomotthonnal nehezen tudok bármit is kezdeni: esztétikai, kriminológiai, pszichológiai és erkölcsi, etikai értelemben egyaránt tökéletesen felesleges és indokolatlan az a mészárlás, amit a csaj elkövet, tök mindegy, milyen cél érdekében. Az egy dolog, ha ez egy valóban megtörtént őrült tett, ezt filmben így, ilyen részletekbe menő alapossággal megmutatni, csakis öncélúlag, pornografikus indíttatásból lehet, ez azonban kapásból negligál minden társadalmi kritikára, üzenetre utaló bármilyen mögöttes tartalmat. Így ez a Dream Home csak egy ultraerőszakos gore marad - annak viszont igen figyelmre méltó darabja. Például a törött ágyléc ötletesen végigvitt motívuma egészen biztosan sokáig az agyamba fészkelte magát, nem kevésbé az a szó szerint gyomorforgató kép, amikor az egyik páciens éppen rá próbál gyújtani kiontott belein ücsörögve. Asanisimasa: 5/10

Ilyen címmel csakis amolyan ódivatú, Ki-a-gyilkos?-típusú krimiről lehet szó, melynek szerzője vagy Conan-Doyle, vagy Christie, vagy valamelyikük követője. Nos, Gaston Leroux ez utóbbi, nagyjából kortársi minőségben, ebben a formában nem véletlenül tiszteli őt a klasszikus francia bűnügyi regény egyik megteremtőjeként a világ. Legismertebb műve az Operaház fantomja, de e műben először megjelenő Rouletabille nevű fiatal sajtómunkás (Leroux alteregója) is később szép karriert futott be, mint (ok)nyomozó bűnügyi újságíró-regényhős. A sárga szoba rejtélye egy Párizs környéki udvarházban elkövetett gyilkossági kísérlet felderítésének története, melyet a már említett Rouletabille old meg, a szintén ez ügyben tesze-toszáskodó nagyszámú rendőr, vizsgálóbíró és bámészkodó legteljesebb megrökönyödésére.

A film a belga színész-rendező testvérpár, Denis és Bruno Podalydes lelkes és jószándékú adaptációja. Leroux szállítja a rendesen megpödört krimit, tényleg nem tudni, ki a gyilkos, egészen a végső, ennél a krimi-típusnál kötelező, kiselőadás-szerű megoldásig, melyet ezúttal nem Poirot és nem Miss Marple, hanem ez a Rouletabille ejt meg. Mi pedig ámulunk az írói fantázia végtelenségén, ha éppen ébren vagyunk még. Nem mintha nem lenne bájos, amolyan igazi franciás a film, azonban hiányzik belőle az angol klasszikusok fanyar, tulajdonképpen igen gyilkosan önironikus humora, itt csak báj van és lehetefinom üdeség, ami nem biztos, hogy ma már elég egy egész estés filmhez. Főleg, hogy tudjuk, az mindenre úgyis csak a végső kiselőadásban derül fény... De igényesen, amolyan nívós tévésorozatosra fényképezett filmben akad azért némi furcsaság, az apacs hősszerelmes vadőrtől a történetbéli professzor által feltalált, kissé steampunkos kütyükig, és maga az alapszituáció is egy nonszensz: egy tökéletesen zárt, sértetelen rácsozatú szobában, ahol kizárólag az áldozat tartózkodik, hogyan történhet gyilkossági kísérlet? A filmet belengő évszázados pókhálót azonban ezek csak meglebbenteni tudják, eltüntetni nem. Igen langyos, unalmasacska kis filmecske ez. Asanisimasa: 4/10

Hát, ahogy kinézek az ablakon, ez a szürke, jeges trutymák nem igazán motivál kiruccanásra, ennek ellenére, napközben sehol semmi. Nyilván mezzózás-állatos és utazós filmek, illetve házimozizás, ha van mit.

Az este nyolckor, a Duna II-n kezdő Janis és John sem azért érdekes, mert olyan elementárisan földbedöngölő film lenne, nem is Janis Joplin és John Lennon feltételezett kapcsolatát tárja fel - egy szimpla, de szórakoztató, bohókás kis krimivígjáték mindössze - hanem filmen kívüli okok miatt. A női főszerepet Marie Trintignant (kép), a filmben szintén szereplő Jean-Louis Trintignant lánya alakította, aki sajnos már a bemutatót sem érhette meg. (A szövevényes ügyről itt.)

21.15-kor a fő Dunán a múlt heti Szoknyás zsaru folytatása, az Ellopták Jupiter fenekét megy, Annie Girardot és Philippe Noiret elbűvölő kettősével. Azon ne akadjunk fel, hogy mit keres Jupiter Görögországban, igazi jó kis szórakoztató film lesz ez.

A végére egy ritkán látható érdekesség: a tv2, jónéhány reklám között 0.00-tól Christopher Nolan fekete-fehér A csapda című filmjét vetíti, melyet a mai agyonsztárolt Nolan még 6000 dollárból, egyetlen kézikamerával készített, még a Memento előtt. Egy fiatal író úgy próbál ihletet szerezni, hogy találomra kiválasztott embereket követ, megfigyelve viselkedésüket. Egyszer azonban a követett célszemély rajtakapja, ami nem várt események láncolatát indítja el.

A királyi tévé második vonala, mielőtt végképp ikszedik ovicsatornává válna, mintegy halálhörgésképpen, végső erőfeszítésével emeli fel szavát a bigott vallásosság ellen A salemi boszorkányok szégyenletes perének '96-ban készült remek filmes felelevenítésének levetítésével. Főszerepben Daniel Day-Lewis és Winona Ryder (vagy fordítva), kezdés 21.00-kor, mondom, az m2-n. Mai renitenskedését ezzel ráadásul be sem fejezi a csatorna, hiszen némi Beugró után egy 2007-es Lou Reed-koncertet ad le (23.50-től), melyen Lajos bácsi a '73-as, legendás Berlin című lemezének anyagát játssza el, nagyzenekarral, komplett gyermekkórussal, fityfenével. A koncertfilm rendezője sem akárki: Julian Schnabel. Ennek örömére hallgassuk meg Lajos bácsi egyik ismert, vidám kis slágerét:

Ha nem tudjuk fogni az m2-t, akkor kapcsolhatunk a mostanában filmkínálatában sokszor bejövős Story4-re, ahol Frodó (Elijah Wood) főszereplésével egy sziklakemény futballhuligános filmet nézhetünk meg 22.00-tól, amely meglepetésre, a Huligánok címet viseli. Talán jobban beugrik, ha azt mondom: Green Street Hooligans. A kissé hamiskásan optimista végkicsengés ellenére, jó kis durva film ez.

A Titokzatos folyó pedig egyenesen remek: rendezte Clint Eastwood, főszerepben pedig Sean Penn, Tim Robbins, Kevin Bacon és Laurence Fishburne. Ennyi elég is erről a filmről. Ha mégse, akkor itt van bővebben. (Viasat3, 22.50)

A Filmmúzeumon éjszakai klasszikusok: Manhattan 23.00-tól, a Vágy titokzatos tárgya 0.45-től.