asanisimasa

Douglas Adams ominózus meghatározásán kívül talán Thomas McCarthy Az állomásfőnök című filmjében találhatjuk meg a választ az örök kérdésre: Mi az élet értelme? Ott van a végén a válasz, az egész film pedig a kérdés feltevése.

Egy törpe örököl valahol Új-Fundland zeg-zugában egy használaton kívüli vasútállomást, s mivel életében eddig is vasutakkal, igaz, modellvasutakkal foglalkozott, számára akár a mennyország is eljöhet, ő a helyén van. Igazi vasút, állomás, sorompók, szemafor. Hősünk azonban magának való, szűkszavú, vagyis inkább kifejezetten szótlan, mogorva figura, így túl nagy boldogságot rajta nem látunk, csak a tényekből gondolhatjuk azt, amit. Szomszédja, egy életvidám kubai srác egy igazi üvegtigris-büfét üzemeltet, míg apja betegeskedik, na ő nincs a helyén: konkrétan halálra unja magát. Egy furcsa nő kétszer egymás után üti el az úton törpe hősünket, mégis ő az, akinek először sikerül feltörni a törpe hallgatását. Két tipikus vidéki tahó persze gyökér módon szól be. A könyvtáros lány pedig csak egy levélre vár, hogy kinyílhasson. Törpe hősünk néha felkerekedik, és a sínek között sétálgat, s ha jön a vonat, jól megnézi. Mit keresnek ezek a teljesen eltérő korú, beállítottságú emberek az isten háta mögötti kisvárosban, és megtalálják-e ott életük értelmét?

A filmnek nincs igazán a szó szoros értelmében vett története, életképek, szituációk szövete csupán, a szereplőkkel mégis komoly dolgok történnek, határozott jellem- és személyiségfejlődésen mennek át, sőt a végére megtalálják a "helyi Nirvánát" is. A film méltán aratott nagy sikert a legjelentősebb független-filmes seregszemlén, a Sundance-on, hiszen kevés eszközzel, kevés szereplővel, de eredeti, okos látásmódjával, finom hangulataival és humorával tényleg egy tipikus független feelgood mozi. Nem műfaji film, de nem is fennhéjázó, pökhendi "művészet", hanem egy egyenes, tiszta, meleg és emberi hangú filmalkotás teljességgel hétköznapi emberekről, hogy mit tudnak kezdeni helyzetükkel, életükkel, sorsukkal. Imádtam és elnéztem volna még kétszer ennyi ideig is. Olyan "cseh új hullámos" mellékízei vannak... Asanisimasa: 9/10

Az általában émelyítően szétfolyó, giccses, ragadós karácsonyi filmkínálat egyik, a sorból kilógó, ám kifejezetten üdítő darabja volt, és lehet még sok éven át Richard Curtis Igazából szerelem című, kétórás szerelmi kaleidoszkópja. A film egy kiválóan megírt és ugyanilyen jól megszerkesztett romkom, szuper karakterekkel, ezekhez méltó színészi alakításokkal, minimális mélységgel, de mégsem felszínességgel, a karácsonyi tematikához mérten olykor meghökkentően frivol, de még vicces szabadszájúsággal.

Már a kezdő képsorok megadják az alaphangot: egy lepukkant, ex-, vagy tán még gyakorló heroinista testalkatú, hatvan körüli rockzenész (Bill Nighy) valamelyik híres fiúegyüttes nyálas karácsonyi számát próbálja lemezre énekelni, erőltetetten nyálasan - képzeljük el Mick Jaggert, amint a Last Christmassal próbálkozik. Az új angol miniszterelnök (Hugh Grant) nőtlen, fiatal, és nagyon csajozna. Egy szerelemben csalódott író a világvégére (Dél-Franciaországba) bújdokol, de a ráleselkedő szerelem elől sehová nem bújhat. Egy kissrác még dobolni is megtanul, hogy magára vonja a menő csaj figyelmet, apja pedig felesége halála óta csakis Claudia Schifferrel bújna ágyba. A főnökre óriási energiával cuppan rá rámenős és gátlástalan, viszont csinos beosztottja, miközben felesége azt hiszi, minden a legnagyobb rendben van. Ilyen és efféle sok-sok kis történet kavarog a filmben, mint karácsonykor a szellőben kavargó hópihék, hogy aztán szépen sorban színes díszekké fűződjenek fel a szeretet hatalmas karácsonyfájára. Valaki azonban az áhítatos csendben fojtott pukit enged el, minek köszönhetően fuldokló röhögés rázza az egybegyűlteket. A szeretet mégis áradat (ahogyan Cassavetes is állította volt), és áthat mindent, és ez így van jól. Ez így jó (csak kicsit sok benne a szar zene...). Asanisimasa: 8/10

A Magyar Narancs-főszerkesztőként és Tarantino-biográfusként elhíresült Vágvölgyi B. András már erősen középkorúként vágott bele ezzel a filmmel a rendezői karrierjébe. Mondhatjuk, hogy így legalább volt ideje felkészülnie rá. A Kolorádó Kid ettől függetlenül és ehhez képest viszonylag jó film, '56-os tematikában pedig szerintem az egyik legjobb eddig, a Szamárköhögés mellett. 

Vágvölgyi a magyar alternatív, illetve most már kőszínházban is ügyeletes rosszfiúját, Nagy Zsoltot találta meg főszereplőnek, aki egy véletlenül Corvin-közi hőssé lett srácot alakít, zsigerileg hitelesen. A nemrégiben elhunyt kitűnő író és költő Eörsi István személyében Vágvölgyi talált egy avatott '56-os tudósítót a filmhez (még annak életében), így a történet és a cselekmény erkölcsileg és történetileg is támadhatatlanul erős, igaz és valódi. Sőt, a dialógok már olyan szinte azok, hogy kissé barokkosan annyira túl is vannak zsúfolva korabeli argó kifejezésekkel, hogy sok helyen akár még egy magyar-magyar feliratozás is elkellne.

A Kolorádó Kid egy kifejezetten közönségbarát, mainstream, romantikus történelmi film, viszont nekem éppen ezzel van egy pici bajom. Én Vágvölgyitől, Narancsos múltja, Tarantino-, valamint japánbrutál-mániája alapján azért ennél lényegesen vadabb, sarkosabb, sőt, megmondósabb dolgozatot vártam, azonban úgy tűnik, a hazafias hősök szentimentalizmusa kissé őt is elragadta. Viszont annyi nyoma megmaradt előéletének, hogy még így is meg tudta őrizni reális és a nagyotmondó pátosztól mentes, emberi léptékű és józan hangját. Mintegy mellesleg, a film egyfajta panteonja is a mindenkori magyar politikai és művészi alternatív kultúrának, hiszen kisebb-magyobb jelenésekben olyan jelképes figurákat láthatunk, mint Menyhárt Jenő (URH, Európa Kiadó), Bárdos Deák Ági (Kontroll Csoport), Dr. Máriáss, Kiss Tibi (Quimby) és sokan mások. Önironikus figura a filmben, akár a rendező alteregóját, de akár sajátmagát is alakíthatja Bakács Tibor Settenkedő, mint keserűségét alkoholba fojtó tipikus, magyar "bukott értelmiségi". Asanisimasa: 7/10

Igazából, nagyon semmi említésre méltót nem találtam a mai tévéműsorban. Lesz valami Alzheimer-kóros spanyol dráma (És te ki vagy, 20.30) a Dunán, nem láttam, biztos nagyon megható lesz... A film+-on szinte kizárólag ultraszar gagyik, mazochistáknak, más tévéken pedig általam nem különösebben kedvelt vígjátékok, amiket meg nem igazán ajánlgatnék. Szóval, mára passz.

Zack Snyder nem tud kilépni a bőréből, hiába áll elő látszólag egy gyerekfilmmel, mint ez alkalommal is, egy akciófilm, egy akcióban szintén nem szűkölködő képregényfilm, valamint egy ultrabrutál, élőszereplős-animációs, ókori vérszimfónia után a baglyok között is komoly ritkítást végez. A felnőtt nézőben közben kultikus mozifilmek híres jelenetei ötlenek fel, a gyerekek pedig egyre mélyebbre süllyednek a piros plüssbe…

A nagy fa-galeri története

A nagy fa neve Ga’Hoole Kathryn Lasky 15 részből álló fantasy-regényciklusában, itt laknak azok a hős baglyok, akiket Őrzőkként aposztrofálunk ezentúl ebben a tárgykörben. Az őrzők legendája című film a sorozat első három részéből íródott, melyből eddig csak az első, A katlan titka olvasható magyarul. Ami késik, nyilván nem múlik. A főhős Soren, az ifjú bagoly, aki szüleivel és testvérkéivel éldegél valahol egy erdőben. Apja esténként mesét mond, melyben távoli, mesés csatákról és nagy győzelmekről van szó, melynek kivívói az Őrzők, akik vigyáznak a szegény kis átlagos baglyokra, ha baj van. Védelmezik, meggyógyítják, segítik őket, azonban akkora baj még nem történt, hogy meg is jelenjenek. A kis Soren azonban szentül hisz bennük. Egy nap azonban egy renitens, szakadár bagolycsapat csap le az éppen szárnyukat próbálgató kis baglyokra és elrabolják őket. Egy távoli sziklára viszik Sorenéket, ahol egy gonosz, hófehér nagy bagoly uralkodik. A dolgok úgy állnak, hogy a hófehér, gonosz Nyrát fogják szolgálni ezentúl rabszolgaként, aki ez ügyben bevett minden eszközt, még a pszichózist is, melynek következtében azok, akikből nem érdemes önfeláldozó harcost nevelni, alvajáró zombibaglyokká válnak. A kis Soren útközben került kis társával azonban cselesen megszökik, és kétségbeesésében elindul megkeresni az Őrzőket. Viszontagságos útja végén egy óriási viharba kerül, ahonnan csodás módon egy óriási fán (a Ga’Hoole-on) tér magához, körülötte rengeteg bagoly sertepertél, repked, izeg-mozog. Soren megtalálta az Őrzőket, vagy az Őrzők találták meg Sorent? A történet azonban csak most kezdődik, hiszen Soren testvérkéi még mindig a gonosz Nyra fogságában vannak…

Nagy talány volt előzetesen, vajon Snyder képes lesz-e korhatár nélkül megtekinthető filmet készíteni, hiszen eddig minden filmje 16-os karikás volt, az ókori spártaiak thermopülai élet-halálharcát érzékletesen megörökítő 300 kifejezetten tapicskolt a kifröccsenő –igaz, rajzolt– vérben, levágott végtagokban, effélékben. Nos, a rendező e filmben is csak minimális mértékben fogja vissza magát. Annyit azonban le kell szögezni: vér egy csepp sincs a filmben, azonban a végső nagy csata, azért elég rendesen ott van, pestiesen szólva. A baglyok Leonidász vértezetére emlékeztető szerelésben játszanak, a karmaik óriási, pengeélesre csiszolt műkarmokban végződnek, melyeknek egymáshoz csattanó, vészjósló pendülései, csisszanásai valódi csatazajt adnak, a nyak- és szárnytörő légi ütközetek lassított felvételei is meglehetősen expresszívek, szinte az első világháborús repülőgépes ütközeteit idézik. Mivel ez egy igazi harc, áldozatok is vannak, sőt… Tudom, hogy a mai gyerkőcök ingerküszöbe már máshol van, annyit azonban el kell mondanom, hogy a mellettem ülő, kb. 7-8 év körüli kiskorúak szinte eltűntek ekkor az ülésben. Egy nyikkanás sem hallatszott.

Hát, talán azt azért nem, bár Snyder ügyesen idézget meg jól ismert kultmozikat, A gyűrűk urától a Csillagok háborúján át a Mátrixig, sőt az Avatárig, ráadásul úgy, hogy sohasem másol. Mégis, ahogy Nyra először megjelenik, s bár hófehér, mégis Dart Vader jut eszünkbe, amikor megérkezik két piros ruhás testőrével A birodalom visszavágban. A végső légi csata akár lehetne a Csillagok háborúja harmadik részének nyitójelenete is, ahogy pedig Sorent tanítgatja a kis félszemű, sánta bagoly, az teljesen Luke és Yoda hasonló jelenetét juttatja eszünkbe a negyedik részből. Nyra vára és denevérhadserege Vasudvardot és az orkok seregét idézi a Gyűrűk urából, ahogy Soren repülni tanul, az majdnem olyan, mint az Avatar hasonló jelenete, ahogy pedig rájön a repülés lényegére, az meg majdnem olyan, mint amikor Neo érzi át a Mátrix lényegét. Ezen jelenetek megtalálása lehet jó játék is, van még bőven. Egy filmművelt felnőtt azonban simán siklik át a filmen, nagyon semmi nem fogja megakasztani. De talán ásítozni sem fog.

Azt hiszem, múlt héten volt a török Semih Kaplanoglu Tojás-Tej-Méz-trilógiája utolsó részének, a Méznek bemutatója a Cirkóban. A Duna tv ma este tűzi műsorra az első részt, A tojás címűt (20.55-től), mintegy kedvcsinálónak. Nem kell megijedni, szó sincs összefüggő folytatásokról, a trilógia három darabja csak laza gondolati síkon kapcsolódnak egymáshoz, külön-külön is nézhetőek, ám tagadhatatlan, együtt alkotnak igazán szerves egységet. Amúgy sem a szájtáti, álmélkodni vágyó közönség érdeklődésére számottartó filmek ezek, aktív gondolkodást, meditációra, elmélkedésre való hajlamot kívánnak meg a nézőtől. Itt mondom, miért.

Eheti bemutató a veterán Sylvester Stallone akciórevüje, A feláldozhatók (The Expendables). Ehhez való felkészülésként és mintegy az elébbi meditálós-lebegős hangulatból való lejövetelként pedig nézzük meg, milyen volt az olasz csődör fénykorában, 1981-ben (Pl. ilyen, mint a képen). A Viasat3 23.05-től adja a Fantom az éjszakában című krimit, melyben Sly Jack Bauer húsz évvel későbbi eljövetelét idézi meg anti-terrorista ügynökként. A film a klasszikus, fahang-alámondásos kalóz-VHS korszak egyik nagy sikerdarabja volt, de szerintem mára még szórakoztatóbb, mint volt annak idején. A filmben a korszak másik emblematikus figuráját, Rutger Hauert is látjuk, ezúttal geciember szerepkörben. Most hirtelen nem is tudnék mondani más sztárt, aki nagyjából ugyanolyan arányban alakított negatív, mint pozitív szerepet: Hauer ebben valószínűleg egyedülálló.

Ma már talán kissé idejétmúltnak tűnhetnek a lassú ritmusú, gyakorlatilag történet nélküli, kizárólag hangulatokra, képekre és gondolatfoszlányokra épülő filmek. De az is lehet, hogy ma már csak kevesebb időnk van végiggondolni, kik vagyunk, honnan jöttünk és hová tartunk VALÓJÁBAN...

Ködben bolyongó

Soha nem felejtem el, amikor jó néhány évvel ezelőtt egy Tarkovszkij-filmklub délutáni vetítésére (talán az Áldozathozatal ment?) néhány perccel a kezdés után esett be rohanva, lihegve az egyik néző. Hiába mondtam neki, hogy nyugi, igyon egy teát, fújja ki magát, ő azonban az elvárt és minél gyorsabban abszolválandó intellektuális élményt hajtva csak beült a filmre. Kisvártatva, talán öt perc múlva kijött, hogy ő nem bírja most ezt a lassú tempót... Még az olyan, egyébként értelmes, művelt embereket is begyűri a civilizáció kíméletlen mókuskereke, mint az említett nézőt is, aki tudja, érti, hogy mire számítson, ám az állandó rohanásban már akkor is nehezére esik egy picit megállni, amikor agyában világosan ott a gondolat, hogy itt most tényleg meg kellene állni.

A török Semih Kaplanoglu Yumurta (vagyis Tojás) című filmjének első, igen hosszú jelenetében a mozdulatlan kamera egy szántóföldet mutat, a háttérben ködbe vesző fákkal. Egy nőalak tűnik fel a ködben, lassan, komótosan jön felénk. Már talán két perce jön felénk... A sajtóvetítésen az egyik kolléga ekkor, nyilván önmagának, de a csendben mégis jól hallhatóan megjegyzi: - Jöhetne egy kicsit gyorsabban is ez a néni!... Nemsokára a néni, kendőt viselő idős asszony, egészen közel ér a mozdulatlan kamerához, arca elfoglalja az egész vásznat, megáll egy pillanatra, majd jobbra el, ugyanebben a komótos tempóban. A kamera elfordulva mutatja, ahogy lassan távolodik, vissza, bele a ködbe... Aztán néhány jelenettel később tudatosodik bennünk, hogy ez a bevezető hosszú szekvencia egy idős asszony halálának egyszerűségében is nemes, lírai megfogalmazása volt, aminek fényében a kolléga megjegyzése finoman szólva is morbid színezetet kapott, de ami fontosabb, hogy jól illusztrálja, mennyire elszoktak még az értő nézők is az efféle lassú, meditatív, merengő ábrázolásmódtól. Viszont egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy ebben a film, illetve az alkotója a hibás...

Külföldi értetlenség, hazai siker

Beleolvasgatva a különböző külföldi nézői véleményekbe, szembetűnő, hogy Törökországon kívüli nézők mennyire nem tudtak mit kezdeni egy ilyen filmmel. A lassú ritmust még csak elfogadták, de a történetnélküliséget már csak nagyon nyögvenyelősen, holott egyikük még Antonioni nevét is citálta... Pedig nem volt az olyan régen, amikor a művészi igényű filmezésnek még markáns és meghatározó vonulatai voltak azok a szerzői filmek, melyek inkább a szereplő, vagy a szereplők belső bolyongásaira, lelki, érzelmi vagy szellemi fejlődésére koncentráltak, nem csupán egy egyszerű, vagy akár bonyolultabb történetet akartak elmesélni. Az elébb említett Antonioni is készített ilyen filmeket, de Tarkovszkij életműve szinte teljes egészében az állandó útvesztőben lévő intellektuális hősök belső vívódására koncentrált, hogy honnan jöttek és hová tartanak. Akad persze erre az alkotói attitűdre magyar példa is, bőséggel. Jancsó Oldás és kötése, Zolnay vagy Huszárik filmjei más-más stílusban, de ugyanerről szólnak. Kaplanoglu hőse is akár szerepelhetne egy hetvenes évek eleji Zolnay filmben: a kiapadt tollú, negyven körüli költő egy kis könyvesboltot vezet a városban, amikor hírt kap, a messzi faluban élő édesanyja elhunyt. Rögtön bezárja a boltot, kocsiba ül és a faluba utazik, ahol a leromlott állagú szülői ház és egy fiatal lány várja. A férfiból emlékek törnek elő, melyek által átfogalmazódik benne egész eddigi és ezt követő élete.

Belső utak filmje

Gondolom, az egyértelmű, hogy egy olyan film hősét, aki éppen önmagát próbálja újragondolni egy komoly lelki megrázkódtatás után, nehéz lehet hitelesen úgy ábrázolni, hogy egyik akcióból a másikba esik, köztük el-elnyom néhány humorpetárdát, hogy rendesen ki legyen szolgálva a fizető néző. Kaplanoglu hősei sem rohannak sehová, ha autóban ülnek, akkor is némán, az elsuhanó tájba feledkezve ülnek a nyolcvant sohasem meghaladó tempóban. Vagy éppen a konyhában ülnek egy hokedlin és dohányoznak, teát szürcsölnek, vagy a kertben sétálnak és olykor lehajolva letépnek egy fűszálat. Ez a film, mint ahogy az efféle filmek, úgy általában, nem szórakoztatnak, hanem kifejezett együttműködést várnak el a nézőtől. Ha a néző hajlandó a filmmel együtt menni, akkor az a fontos, ami a nézőben e film hatására történik. Ha jó a film, és nem önös művészi érdekek, személyes ambíciók kerülnek általa előtérbe, hanem a film szó szerint vett meditatív hangulata dominál, akkor az erre fogékony néző is ebbe az állapotba kerül, így a film is eléri a célját. A néző is bejár vele egyfajta belső utat: olyan ez, mint egy közös ima. Valószínűleg a mohamedán Törökországban ezért is ért el jóval nagyobb sikert, elismerést ez a film, mint az elmélkedést keleti luxusnak hívő nyugati országokban. A még mélyen meglévő kulturális és vallási tradíciók miatt ott még talán még inkább van lelki erejük az embereknek egy közös elmélkedésre. De talán még itt is kíváncsi lehet néhány ember egy szépen fényképezett, lassú tempójú kiruccanásra a hétköznapi lelketlen gürizésből, csak hogy végiggondolja, mi végre is megy ez az egész...

Asanisimasa: 9/10

Nem gondolom, hogy bármiféle búcsúszimfóniát, vagy műfaj-temetést láthatunk Sylvester Stallone akció-revüjében, hiszen bárki, aki picit is jártas az akciómozik világában, mondhat legalább öt sztár-státuszú figurát, aki NEM szerepel az ágyútöltelékekre, vagy A feláldozhatókra magyarított The Expendables című filmben. Hol van Chuck Norris, Michael Dudikoff, Vin Diesel, Wesley Snipes vagy mittudomén, Mark Dacascos? Nyilván jönnek a következő részben. Annyi biztos, hogy Seagal és Van Damme hülye volt. Ők is szerepelhettek volna ebben a bombasztikus all action-star gálában, nyavalyogtak (Van Damme visszaadta, Seagal pedig el sem vállalta a felkínált szerepet), kimaradtak. Megszívták, mert a film jó bulinak bizonyul.

Szóval, szó sincs az akciófilmek hanyatlásáról, legfeljebb ma más a trend. De akciófilmek a mai napig készülnek (épp e cikk írása közben is forog egy Budapesten, a Rózsák terén), legfeljebb moziba jut el kevesebb, mint a nyolcvanas-kilencvenes években. De minden műfajból kevesebb jut el a még működő egyre csökkenő számú mozikba, úgyhogy... miről beszélünk?

Az akciófilm tulajdonképpen az egyik legegyszerűbb műfaj, nem igényel nagy sztorit, igazán nagy költségvetést se, nem kell gigasztároknak sem fenntartani soktízmillió dollárt gázsira. Legyen benne akció, robbanás, futás, lövöldözés, oszt' annyi. Ha van benne legalább villanásra jó csaj, néhány bumfordi, de még vicces benyögés, picit cizellált közelharc, picit trükkösebb üldözési jelenetek és picit látványosabb robbanások, akkor az akciófilmek rajongója köszöni szépen, ő jól van. A The Expendables mindezt tudja, hozza, szállítja, ráadásul Stallone bácsinak azért sikerült egy -a műfajban- meglehetősen látványos bagázst összecsődíteni erre a géppisztolyos kánkánra. Két közvetlen partnere a műfaj újabb sztárjai: Jason Statham, mint késes gyilkos és Jet Li, mint családjáért aggódó, kicsi, de gyors ölőgép, ők a műfaj jelene. Itt van Seagal és Van Damme kartársa, Dolph Lundgren, a benga szőke is, egy igen baromarcú karakterben, mint a műfaj közelmúltja. Mickey Rourke a Pankrátorral úgy jött fel, mint anno Travolta a Ponyvaregényben, hogy azóta kihagyhatatlan minden olyan filmből, amiben egy kiöregedett, de még tökös faszagyerek játszik fontos szerepet. Kifejezetten szellemes és önironikus cameoban olyan akcióikonokat láthatunk, mint Bruce Willis vagy Arnold Schwartzenegger. A manapság ábécévégi-kategóriás szemetekben szerepet kapó Eric Roberts szegény, minden idők egyik legtökéletesebb geciembere, én már nem is tudom elképzelni pozitív szerepkörben, pedig játszott ő olyat is régebben, méghozzá nem is rosszul. E filmben is remek. Mellékszerepekben kisebb nevek, de egyáltalán nem mellékesen. S végül, a főnök: Stallone itt is szinte önmaga karikatúráját hozza, még a rendezés és producerkedés mellett sem képes hibázni. Nem mondom, hogy egy Al Pacino, de amióta nem is akar az lenni, egyből helyén is van. Szerintem iszonyú jókat röhög saját magán, s ennél nem nagyon van pozitívabb emberi tulajdonság. Mi is vele röhögünk.

Na, nagy matek, az tényleg nincs a filmben, de mint említettem, arra ebben a műfajban nincs is szükség. Bemutatkoznak a hősök, pici belső konfliktus, aztán jön a megrendelés, elfogadják, odamennek és teljesítik. Ennyi. Ami közben van, na éppen azért néz az ember efféle buta filmeket. Néhány jó benyögés, plusz piros pont a 'Buda és Pestért', fasza rockzene, még egy piros pont a végefőcím alatti Boys Are Back In Town-ért. Látványos verekedések, ultrabrutális tűzharcok, kötelező tűztenger. Én bírtam, jó volt. Nem értem a fanyalgókat, mi a jó lófaszt várnak egy akciófilmtől, ami ebben a filmben nincs benne?! Asanisimasa: 7/10 (Azért 7, mert azért maga a műfaj alapvetően nem a szívem csücske.:)

Két film, egy azoknak, akik szeretnek novellákat olvasni, egy pedig azoknak, akik lelkükben punkok (de legalábbis minimális érzékük van az iróniára).

Párizs, szeretlek! - szkeccsfilm, a fesztiválkedvenc rendezők színe-javától, Coenéktől a kakukktojás Wes Cravenig, bár ez utóbbi bácsit inkább a Horror Templomának főpapjaként szokás ismerni. Az m1-en 21.35-kor kezdő film(füzér) sok-sok kis történet arról, ki miért szereti Párizst, a szerelem, a költészet, a mittudoménmi városát. Én nem voltam még Párizsban, és ezt a filmet sem láttam, így biztosan meg fogom nézni. Állítólag jó (filmek is vannak benne).

A Titkos gyilkos mama John Waters gyilkos szatírája a nyugodt, békés és unalmas amerikai kertvárosok léleknyomorító hatásairól mesél, évekkel az Amerikai szépséget megelőzve. Ha elkezdjük, nézzük is végig, mert a végén fog orrba verni, hátulról. Nagyon. Képen a főszereplő mama, Kathleen Turner. (Viasat2, 22.25)

Hát, igaza volt azoknak a kritikusoknak, akik e film bemutatója után úgy vélekedtek, hogy az Eszeveszett küzdelemnek tévében a helye. Ahogy olykor a Hallmark (vagy hogy hívják most) csatornára tévedek, na ott szoktak efféle lányok-asszonyok-érző szívű férfiak könnyzacskóira apelláló filmek a műsorra kerülni, meg általában a kereskedelmi tévék ebéd utáni (altatásos) idősávjában. A jobbára idióta, baromarcú filmekből ismert Brendan Fraser egy apát alakít, aki feladva menő üzletemberi karrierjét két halálosan beteg gyermeke életének megmentéséért indít eszeveszett küzdelmet. Van valahol az isten háta megetti Nebraskában egy tudós (Harrison Ford), amolyan dr.House-fazon, aki jó úton halad, hogy a gyermekek betegségének gyógyszerét - ő és az apa meccse a film tulajdonképpen, egymással harcban-szövetségben, de a pénzéhes egészségipar ellenében.

Szóval. Egyből két gyerek haldoklik. Egy gyermek haldoklása is elég, sőt túl sok is, azonban itt rögtön kettő. Annyira a két férfi harcára van kihegyezve a film, hogy igazából az első negyedóra után kétségünk sincs afelől, ki nyeri a meccset. A két haldokló gyermek, a megtört anyával csupán ok, hogy a két faszi harcáról lehessen mesélni. Eh... A néző tíz perc után kotorászik a zsebkendőért, mert ez a szemét hollywoodi dramaturgia így van kitalálva, nincs az az épeszű ember, aki gyermekek szenvedésén ne rendülne meg. Még ha esetleg azt csak egy filmen látja.

Fraser amúgy meglepően normálisan játszik, JonesSoloFord is lazán megoldja a House-karaktert, a film is működik, csak hát... Komoly gondok vannak itt. Túl sok ebben a filmben minden. Asanisimasa: 5/10

Egész pofás kis kamarathriller lenne ez az Emlékezetkiesés című dolgozat, ha a Simon Brand által vezetett alkotói gárda keze nem remeg meg az utolsó (előtti) pillanatban, nem enged az addig kifejezetten ügyesen felépített klausztrofób szuszpenzen és kerekít végül egy közepes emberrablásos B-filmet. Ezen a buta engedményen nem segít a cselekmény végére odacsomózott többszörös fordulat sem, ami kifejezetten úgy néz ki, mint kopaszodó divatrasztán a műhajból készült dreadlock: szervetlenül és idegenül fityeg.

Maga, ahogy a film elindul és tulajdonképpen míg eljut a végkifejletig, az tényleg ötletes. Na jó, a gáz-téma tényleg gáz, de hát valahogyan el kellett érni, hogy a düledező gyárcsarnokba összezárt alkalmi társaság egyszerre nem emlékezzen semmire. Brandnek nem ártott volna a filmfőiskolán bejárnia az órákra, amikor Bunuel volt soron, a megoldáshoz onnan meríthetett volna ihletet. De most már mindegy, mint a matekórán, fogadjuk el, hogy gáz van. OK. Ezenkívül tényleg izgalmas a 'ki kicsoda és főleg ki kivel van'-játék, ez a rész ügyes, megfelelően kidolgozva, kicsit húzva-sűrítve akár még színpadon is megállná a helyét. Jók a színészek: Jim Caviezel riadt szemeiből elhisszük, hogy tényleg nem tudja, most mi van. Greg Kinnear és a többi kiváló színész pedig egyáltalán nem segíti abban, hogy erre rájöjjön, hiszen ők maguk sincsenek tisztában a helyzettel - kitűnően játszanak. Percenként változnak a viszonyok. Aztán csak megy az ide-odavagdalkozás és lassan elgondolkozunk, hogy akkor most mi lesz ennek a megoldása, de érezzük, az alkotók is ezen tökölnek: aztán asztalra csapnak és rosszul döntenek. Amikor először kivág a film a külvilágba, na ott szökik el a luft. Kár érte, mert így csak félig jó a film. Asanisimasa: 5/10

Mondjuk, dokuhétfő.

19.00-órától az m2 a hatvanas évek-béli Moszka tér zűrös colour local-ját idézi meg a Kalef - A Moszkva téri galeri című dokumentumfilm első részében. Érdekes megszólalók, politikai felhangok, gumibotok és galambok.

Utána rögtön kapcsoljunk a Duna II-re, ahol a norvég fjordok közé kalandozhatunk az Északi történetek, vízből, kőből, fából című útifilmben. A filmben a norvég fjordok között csalingázunk, miközben történeteket hallunk vízről, fákról és kövekről. Ből. Vadregényesen szép lesz.

Miután elandalodtunk a jégcsipkézte fjordok látványán, épp kilenc óra van, hogy Gázába kapcsoljunk, illetve az alap Duna tévére, amely Gázába visz el minket A fiatal Freud Gázában című doksiban. Az egyszerre tragikus és komikus hangvételű filmben egy fiatal pszichológust követünk, aki napról napra a menekülttábort járja, hogy lelket öntsön az emberekbe, mintegy mellesleg, megismerjük a Gázai övezet utóbbi néhány évének történelmét, ezúttal onnan nézve.

Az ördög ügyvédje ekkor már egy félórája megy a Viasat3-on, amúgy 21.30-kor kezdődik. Al Pacino miatt is természetesen, de most inkább talán állandó, zseniális és pótolhatatlan szinkronhangjának, Végvári Tamásnak emlékére nézzük meg e filmet. Egész egyszerűen félelmetes, ahogy tolmácsolni tudta Pacino (és mások) óriási játékát, amellett, hogy ő maga is kitűnő színész volt. Egy kis ízelítő a filmből, hogyan beszél Végvári-Pacino (sátáni bölcsességgel) Istenről:

Kicsit ugyan reszelős, de alapvetően szép, napos idő lesz ma, használjuk ki! Este aztán Törjön ki a frász! Utána pedig jöhet a Feloldozás...

A frászkitörős filmet Peter Jackson rendezte, még a Gyűrűk ura előtt, s ahogy a címéből is könnyen kikövetkeztethető, ez egy horror-vígjáték, méghozzá kifejezetten a szellemes fajtából. Jó ritmusú, helyenként tényleg vicces kis film a még egészséges Michael J. Foxszal. (A képen) A film a Viasat3-on lesz, 21.10-től.

A végefőcímet nem kell végignézni (már, ha leadják egyáltalán), és gyorsan át kell kapcsolni az m2-re, mert ott már 23.00-tól megy a Feloldozás. Ez egy '81-es angol thriller, ezúttal vicc nélkül már, komolyan, Richard Burtonnel a főszerepben. Egy tipikusan angol, bentlakásos fiúkollégiumba fura idegen érkezik, aki mély, és a kollégium tanításaival ellenkező hatással van a diákokra. A Burton által alakított Goddard atya felveszi az idegennel a harcot és sajátos ördögűzésbe kezd.

Holnap aztán iskola!