asanisimasa

Libanon, Bejrút. Az egyik háborúnak már régen vége, a másik még nem kezdődött el. A napfényes város egyik fodrászszalonjában öt nő találkozik nap, mint nap. A fiatal Nadine Labaki első játékfilmje az öt nő különböző, de egymásba fonódó sorsán keresztül mutatja be a nők életét a mai, sokvallású és állandó háború sújtotta Libanonban.

Templom, kocsma, piac, fodrászüzlet
Hajdanán, békeidőben nálunk is gyakorlatilag négy helyszínen zajlott a város társadalmi életének java. Ez fokozottan így van a mai napig is a mediterráneumban, az európai civilizáció bölcsőjében. A templom a spiritualitás ünnepélyes helyszíne, oda főleg ünnepnapokon jár az ember, kiöltözve, önmagába fordulva. A kocsmában (vagy alkoholt kevésbé preferáló kultúrákban a kávézóban) a férfiak - immár kifelé fordulva - vitatták meg a napi politikai, üzleti és sportdolgokat, míg a nők a piacon cseréltek pletykát, receptet és más praktikus információkat. A fodrászüzlet volt az intim dolgok helyszíne, nem véletlenül, itt az illatszerek bódító illatában az élesre fent ollók és borotvák között finomabban fogalmaz az ember, mint a kocsmában vagy a piacon, itt nyílik alkalom a legbelsőbb titkok feltárására is. A fodrász pedig figyelmes és diszkrét hallgatója ezeknek. Kézenfekvő ötlet volt az elsőfilmes libanoni rendezőnőtől, Nadine Labakitól, hogy amikor kitalálta, nőkről fogja debütáló filmjét elkészíteni, annak helyszínét egy fodrászszalonba teszi. Hiszen ez az a hely, ahol a legkülönfélébb társadalmi státuszú nők megfordulnak ebben a legszabadelvűbbnek tartott, de még mindig sok dologban nagyon konzervatív arab nyelvű országban. Egy fodrászüzlet emellett adekvát helyszíne az intim dolgok feltárulásának is.

Éppen béke van a cédrusok alatt,
amikor a Karamell című film története játszódik, egy, a rendezőnővel készült interjúból azonban tudhatjuk, a forgatást befejezését követő héten újra harcok törtek ki, de a röpke békeidőszakban a bejrúti lakosság magától értetődő módon és nagy igyekezettel tereli bele életét a normális kerékvágásába. Ebben a furcsa világban, ahol arabul mondják a Miatyánkot, de franciául köszön a rendőr, ahol több ezer éve él egymás mellett síita és szunnita arab a zsidóval, örmény, szír, görög és római katolikus, emellett kopt, káldeus és még ki tudja milyen felekezetű, békeidőben lüktet az élet, keveredik a muzulmán a kereszténnyel, a kávézókból és kocsmákból dal hallatszik, nem véletlenül nevezik ilyenkor Bejrútot Kelet Párizsának. A nők itt gyönyörűek, ez látható, de életük azért még messze nem olyan szabad, mint Nyugaton. Egy fodrászüzletben öt nő találkozik nap, mint nap. Layale (akit maga a rendezőnő alakít) egy nős embert szeret, de nem veszi észre a kis sarki közrendőr rajongását. Nisrine muzulmán, nemsokára férjhez megy, de van egy komoly problémája: már nem szűz. Rima nő létére a nőkhöz vonzódik. Jamale, aki állítólag hajdan színésznő volt, mindent elkövet, hogy fiatalabbnak látszódjon koránál, nem sok sikerrel. Rose egész életét bolond nővére ápolására szentelte, egy tisztes, ősz külföldi úr azonban egyre többet tűnik fel nála. Ez az öt karakter gyakorlatilag lefedi a teljes libanoni nőtársadalmat, életük problémái tipikusak. Layale állandó házasságtörésben él, miközben harmincéves korára még nem ment férjhez, ami mind a keresztényeknél, mind a muzulmánoknál nagy bűn. Nem kisebb bűn Nisrine bűne sem: nem tolerálja egyik vallás sem, ha egy menyasszony szüzességét vesztve megy férjhez, a muzulmánoknál szélsőséges esetben tragikus vége is lehet ennek. A női homoszexualitás még a liberális nyugati államokban is kényes téma, nem kétséges, itt is nagybetűs tabu. Jamale, az állandó szépészeti korrekcióival is olyanra törekszik, amit ellenez mindkét vallás. Meg akarja változtatni, amit Isten, Allah megteremtett és elrendelt, ellen akar állni az öregedésnek, ráadásul még nőiességét is kihívóan hangsúlyozza. Az idősödő Rose a sors akaratából, de főleg a háborúk miatt férj nélkül maradt libanoni nők tipikus életútját példázza, egy idő után már nincs joga a nőnek a szerelemhez, még akkor sem, ha az ajtóban kopogtat.

Belülről irányítva
Nem példa nélküli a filmtörténetben, hogy valaki saját magát rendezi, Woody Allentől Robert De Niróig hosszú a sor, az már viszont nem annyira megszokott, hogy nő létére, első filmjében tegye ugyanezt. Hatalmas önbizalom és bátorság kell hozzá, de úgy tűnik, a libanoni cédrusok alatt zajló kegyetlen idők kemény nőket nevelnek. Labaki laza természetességgel játszik filmjében, majd' minden jelenetben benne van, ennek viszont megvan az az előnye is, hogy alig kell leállítani jelenetet, azonnal, mintegy belülről lehet korrigálni az improvizációból adódó esetleges hibákat. A film narrációja ugyanilyen laza természetességgel, egy áradó, pergő nyelvű, de egy részletet ki nem felejtő elbeszélésfolyamban valósul meg. A zippzár fogaihoz hasonlóan egymásba kapcsolódó történetszálak masszív, de mégis átlátható szövetben állnak össze egésszé. Nagy teljesítmény ez a fiatal rendezőnőtől, tekintve, hogy játszik is a filmjében, és főleg azért, mert nem volt előre megírt dialógus. Labaki ragaszkodott hozzá, hogy a nagyobb hitelesség miatt a szereplők (akik szintén nem profi színészek) a szituációkat saját szavaikkal adják elő. A megvalósítás pazarul sikerült, soha nem láttam ilyen hibátlan improvizációt, főleg nem amatőr szereplőktől, bár nyilván alapos próba előzte meg a jelenetek felvételét, amit látunk, az szinte a valóság.

Karamell, de nem ragacs
A film címéül szolgáló anyag majdnem azonos azzal, amit mi a cukrászdából ismerhetünk. A karamell Közel-Keleten azonban hagyományos szépészeti eszköz is. A cukrot citrommal és vízzel addig forralják, míg egy nyúlós, ragadós massza nem lesz belőle, amit aztán a szőrös bőrfelületre kennek, majd egy gyors rántással eltávolítanak a nem kívánt randa szőrrel együtt. Eme kegyetlen eszköz ízre édes és fanyarkás; édes, kegyetlen és fanyarkás, mint az élet. Labaki filmje is ilyen, de nagy erénye, hogy nem válik ragacsos sziruppá. Végig friss, szellemes, sőt bölcs tud maradni, történetfűzése is lazán pergő, a szereplők pedig egytől egyig elbűvölőek, de különösen a Rose-t és idős bolond nővérét, Lilit alakító Siham Haddad és Aziza Semaan. A rendező/főszereplő Nadine Labaki pedig még gyönyörű is. Filmje figyelemreméltó dolgozat a barátságról, életről, halálról, a kultúrák és vallások egymás mellett éléséről, abból a világból, ahol ez a valóságban is szó szerint életbevágó probléma. Asanisimasa: 10/8

Az biztos, hogy legalábbis Cziffra György virtuóz billentyűkezelésére van szükség annak a nézőnek, aki a távirányító megfelelő kezelésével minőségileg ki akarja tölteni a mai estét tévézéssel. Persze, le lehet rohadni valamelyik éneklős műsornál is...

Az egyik asszem pont véget ér, amikor első ajánlatom kezd. Az idő: 21 óra 05 perc, Duna tévé. Francois Ozon, a provokatív hangú francia filmrendező ezúttal a (múlt)századelő Angliájába viszi el nézőit az Angel című filmjében. Egy boltosnő írásra adja a fejét, és bejön neki. Ettől még persze, nem biztos, hogy boldog is lesz... Nem tudom, milyen a film, de Ozont nagyon bírom. Állítólag nem ez élete főműve. Nos, majd meglátjuk.

Ha nem jön be az első félóra, kapcsoljunk át a másik Dunára (21.30), ahol egy skandináv gyártású doksiban Burmába, az elzárt országba nyerhetünk betekintést. Burmában most szar világ van, még a buddhista valást sem lehet zavartalanul gyakorolni. Ezért az amúgy békés monkok mérgesek lettek, ennek visznt megint csak nem lett jó következménye. A filmet alkotói saját életüket, nem fretamási értelemben kockáztatva készítették el, mivel a burmai rezsim még a szabad vallásgyakorlásnál is nehzezebben tűri, ha lerántják róla a leplet.

A remény rabjait nem lehet kihagyni az ajánlóból (m2, 21.45), mindenki látta már, én is, azonban olyan sokáig vezette az imdb ranglistáját, hogy kötelező penzumnak tetszik megtekintése. Szerintem ezért egy picit túl van értékelve ez a mozi: nem rossz, sőt, jó, de azért hogy ez lenne a legjobb film, ever? Egy időben a legnépszerűbb volt, az igényesebb nézők körében. Maradjunk ennyiben.

22.10-kor, a Viasat3-on érdekesnek tűnő alternatíva kezdi meg működését. Paul Verhoeven Hús és vér című, 1985-ös, Rutger Hauer által főszerepelt akciófilmje mindenképpen megér egy pillantást, nosztaligából, de akár mihez-tartás végett is. 1500-as évek, pestis, fosztogatás, erőszak, szerelem és vérbosszú.

Ha nem jön be, lapozzunk vissza a Dunára, ahol (igaz, kicsit odébb) 23.20-kor egy ízig-vérig spanyol és agentin művészfilm veszi kezdetét. A szajha és a bálna csodálatos képi világa valódi szellemi kihívásra csábítja értő nézőit.

Viszont nem muszáj így késő éjjel művészkedni, hiszen 23.40-től, az RTL-en rengeteg jó színészt nézhetünk meg egy igazán fasza zsarufilmben, a Coplandben. Néhány közülük a mellékelt képen látható.

Habár ez a folytatás már alaposan belesüllyed a szuperhős-filmek közepébe, alsó harmadába, valahová a Transformersek és a gyengébb Batmanek közé, Iron Man, vagyis Tony Stark még mindig a legszerethetőbb világmegmentő hősök egyike. Ennek első számú letéteményese Robert Downey Jr., akiről még a minap körünkből eltávozott Tony Curtis is azt mondta: van vér a pucájában. Én csodálkozom, hogy eleddig csak jelölésekig jutott Oscarokat illetően, bár az is igaz, hogy ritkán játszik fajsúlyos filmekben. Továbbá nem is az a kifejezett józan életű csávó, és ezt most értse mindenki szó szerint. Kokainos, alkoholos botrányok, továbbá nagyköltségvetésű blockbusterek és tinglitangli vígjátékok nem kedveznek az Oscar-esőhöz, még akkor sem, ha nyilvánvaló, Robert Downey Jr. olyan baromi jó színész, mint ide a Tau Ceti. Ezt a képregényvilágban is kissé különc figurát, a szenvedélybeteg feltaláló Starkot is olyan sármmal, bájjal és laza eleganciával ruházza fel, hogy ilyet rajzolni nem lehet. Ebben a második részben is.

Egy másik ok, hogy említésre és a megtekintésére is méltó a Vasember 2., azok a karakterek szájába adott remek dialógusok, melyek messze túlmutatnak a Marvel Comics univerzumán, mind friss és ropogós szellemességükkel, mind a beléjük zsúfolt művészet- és kultúrtörténeti utalások tömkelegével. Justin Theroux-t okolhatjuk érte. Ám azért is ő talán a legfőbb felelős, hogy ennek a résznek a cselekménye bizony faék egyszerűségű, néhány karakter pedig olyan sután-bután van megrajzolva, hogy szinte fáj jelenlétük. Szegény Mickey Rourke-al például nagyon ki lett cseszve, hiszen ő az első számú főgonosz, azonban ennek kifejtésére alig nyílik módja. Néhány orosz szófoszlány, amit elhöröghet, valamint meglengetheti virtuális atomkorbácsát. Aztán pukk. Samuel L.Jackson, mint szuperügynök-főnök dettó. A két híres csaj (Gwyneth Paltrow és Scarlett Johansson) viháncolása pedig egyenesen idegesítő. Nincs kihasználva a Downey-hez hasonló tehetségű Don Cheadle komikus kvalitása sem, pedig erre nyílhatna lehetőség az untermann szerepkörben. Egyedül Stark ellenfele, a meglehetősen kretén Hammer telitalálat: Sam Rockwell egy újabb virtuóz jelenését láthatjuk. Neki van tere és vannak poénjai is a filmben.

Amúgy látványban nincs hiba, Jon Favreau nyilván mindent kihozott az eléje kerülő forgatókönyvből. Az eredmény azonban csak közepes, mondhatnám azt is, a remek első rész után ez kifejezett csalódás. Asanisimasa: 5/10

Bemelegítésnek nézzük meg, hogyan képzelte el Fellini a televíziók világát. A Fellini tévéje egy 35 perces rövidfilm, melyet a Maestro által a Ginger és Fredhez forgatott álreklámspotokból, áltévéshowk és áltévéjátékok részleteiből állított össze Tatti Sanguineti. E film részben bizonyíték, hogy Rodriguez és Tarantino előtt is volt élet a mozikban, de főleg hagyaték. Fellininek, a mozgókép egyik legnagyobb művészének hagyatéka. Emellett még mulatságos is. (m2, 20.30)

Egy másik Mester Utolsó adásával folytatjuk az estét, immár az m1-en, 21.35-kor. Robert Altman utolsó filmje ez, egy elbűvölően bájos és megható búcsú, a Mestertől megszokott elképesztő szereposztásban. Egy kiváló kritikus itt így ír e filmről.

Egy drogos drámával fejezhetjük be az estét a Dunán, 23.10-kor. Ryan Gosling (képen) egy kábítószerfüggő tanárt alakít kitűnően a Fél Nelson című filmben, aki egy furcsa, de törvényszerűen megszülető kapcsolatba keveredik szintén drogfüggő tanítványával. Tanulságos és meghökkentő, de mégis tökéletesen reális film ez, hiteles környezetben.

Szerintem, ma a Duna tv egzotikus estéjét érdemes nézni.

20.30-tól Zsúptetős emlékek, a kínai Geng Xu drámája. Ezt írja róla a port.hu: "A tigris éve volt, de én a sárkány jegyében születtem. Zhi Yue nagymamája azt mondta, ez a gyermek a sárkány jegyében született, ezért nagy ereje lesz és a jószerencse kíséri útján. De mindaddig, míg fel nem nő, sok-sok akadály állja útját" - emlékezik a rendező gyermekkorára. Ezekből a gondolatokból indítja útjára életrajzi filmjét. Zhi Yue nem akar Bang Cangba járni, a Youmadi iskolába szeretne átmenni. Senki nem tudja, miért. A Youmadi iskola azonban nagyon messze van. Naponta tíz kilométer gyalogút. Zhi Yue, vagyis "Papírhold" számára az a legnehezebb pillanat, amikor az új iskolájába be kell lépnie... A film másik kis főhőse, Sang-sang, aki szintén a sárkány évében született, csak két évvel Zhi Yue után. Sang-sang 11 éves, apja Youmadi. Zhi Yue, a barátja viszont nehezen éli meg, hogy neki se anyja, se apja. Sokan csúfolják ezért. Zhi Yue nagymamája azt mondja, hamarosan visszajön érte az édesapja. Egy napon Sang-sang megbetegedik, lázálmok gyötrik. Zhi Yue nagymamája azt mondta, hogy a sárkány fiúk leküzdik a bajt. De ehhez 81 próbát kell kiállniuk. Így ez csak a kezdet volt. - Biztos szép lesz, teszem hozzá én.

Utána húzzuk át magunkat valahogyan a Diplomatavadász című nemtudommin, a sport- és a gazdasági híreken, hogy 23.20-kor elkezdődhessen a Papírrepülők című csodaszép iráni film, Farhad Mehranfar alkotása. Annak idején azt hiszem, a Cirko vetítette, még a Lőrinc pap téren, és arra emlékszem, hogy nagyon meghatott a film naiv egyszerűsége és érzelmessége, amivel magasan kitűnt az akkori (és azóta is tartó) filmes átlagból. A filmben egy mogorva vándor mozis és kisfia kapcsolatát ismerhetjük meg, amely éppen a kis istenháta mögötti falvakban levetített filmek okozta élmény hatására változik meg a jó irányba.

Hajdani kitűnő kollágám, Takács Máté kiállítására invitálom olvasóimat.

Hát, a mai nap megint nem az, amelyiket feltétlenül a tévé előtt kell tölteni. Gyakorlatilag semmit nem találtam, amit komolyan ajánlhatnék kedves olvasó-nézőimnek... Na, ja, lesz House, mint mindig, a másikon lesz valami agyatlan baromság Jim Abrahamstől, ismert filmek ismert paródiái egy csokorban. Én speciel ritkán röhögök már az ilyeneken, mint ahogy Mr.Beanen is nehéz elmosolyodnom. Nyilván az én humorérzékem defektes...

Közszolgálatilag régi és kevéssé ismert magyar filmek, dokumentumfilmek és portrék lesznek, Petőfi, Kossuth, Széchenyi, Batthyány és szinte az összes magyar utca- és térnév előkerül. Ma van az Aradi Vértanúk Napja. (Kossuth, Petőfi, Batthyány, most komolyan?) OK. Lesz Damjanich is... Filmben egyedül az m2 találta el a mai napot: A tizennégy vértanú Málnay Levente '70-es tévéfilmje, sok régi jó magyar színésszel. (m2, 21.25)

Oscar-díjra is jelölve volt annak idején ez a német film, mely egy zsidó ügyvéd és családjának kényszerű afrikai kiruccanásának történetét meséli el. Redlich (Merab Ninidze) a hitlerei elől menekült az afrikai Kenyába, ahová kisvártatva követte felesége (Juliane Köhler) és lánya is. A Hontalanul Afrikában cím tulajdonképpen egy frappáns szinopszis: arról szól, ami. Hontalanul Afrikában. Redlichék menekültek és a film elején visszavágynak Németországba. Aztán lassan megszeretik Afrikát, az ottani embereket, értelmet találnak az ottani létben. De válhat-e otthonukká a fekete kontinens valaha is? Megszokhatja-e a jómódú polgári élethez szokott német zsidó család az afrikai gyarmati életkörülményeket? Képes-e asszimilálódni a valahol szintén rasszista angol gyarmati társadalomba?

Caroline Link rendezte filmből tulajdonképpen mindenre kapunk egyféle választ. Korrekt módon, valódi németes precizitással elmesélt történet ez, lelkiismeretesen ki van porciózva minden, politikailag abszolút korrekt a film minden perce. Komoly kérdéseket vet fel, hazaszeretet, felelősség, honvágy, feladatunk az életben topikokban, bizonyos válaszokat is ad, ám hagy helyet saját kérdéseink és saját válaszaink megkeresésére is. Nincs semmiféle afrikai szafari-romantika ránk zúdítva, szélesvásznú képeslap-panorámákkal, naplementében remegő porfelhővel, gazellacsordával, zsiráffal, ám mégsem mondhatjuk, hogy ez a film rosszul van fényképezve. Niki Reisert csupán jobban érdekelte a szereplői lelkében történő dolgok ábrázolása és az etnográfiailag és kultúrájában hiteles afrikai környezet megteremtése, mint valami látványos turisztikai reklámfilm filmvászonra komponálása. Alig találunk tipikus afrikai képi közhelyet. Jó kis film ez, fordulatokkal, elszakadásokkal és egymásba borulásokkal. Tisztességes és jószándékú. Talán lehetne picit mélyebb, sarkosabb, sőt érzelmesebb is, talán lehetett volna cizelláltabban megrajzolni a karaktereket, motivációik nincsenek mindig magyarázva. Bár így talán éppen a film egzakt precizitása, vagy korrektsége veszne el. Igaz, nincs a filmben különösebb drámai ív, a cselekmény csapkod, ahogy a szereplőket valójában is ide-oda hánykódtatta a történelem, de mégis kerek egész. Egy ötletes jelenettel a végén még picit könycsepp is csordul, úgyhogy: Asanisimasa: 7/10 (Akik persze, manapság divatosan, unják már ezt a zsidó-témát, nyilván nem adnának e filmre 3-4/10-nél többet. Lelkük rajta. Ez a film azonban ennél tényleg lényegesen többről szól, és nem mellesleg, a film német.)

Edward Norton kvázi jutalomjátéka ez a film, melyben a kettős főszerep mellett a produceri teendőket is ellátta. Az alapötlet azonban a filmet író, rendező, valamint egy kisebb, de nem jelentéktelen szerepben (ő a kertész Norton állandó és hűséges társa) is feltűnő Tim Blake Nelsoné, aki életrajzi adatai szerint az oklahomai Tulsában született. Hogy a Leaves of Grass (mondjuk: a Fűszálak, és utal egy Walt Whitman-versre és a marihuánára egyaránt) önéletrajzi elemekre, vagy csak egy hallott sztori motívumaira épül, azt nem tudni, lényeg, hogy a Norton által alakított egyik főszereplő, egy fényes jövő előtt álló filozófiaprofesszor éppen Tulsában élő ikertestvérének temetésére érkezik -12 év után először- haza. Az öcsike (szintén Norton) azonban meglepetésre él és virul, azonban háztáji marihuánakertészete kapcsán felmerülő kölcsönügylet vissza(nem)térítése ügyében meglehetős córeszbe került a tulsai zsidó hitközség egyik prominensével, Puggal (Richard Dreyfuss). Az ügylet megoldására eszelt ki a kertész öcsi egy agyafúrt tervet, mintegy jelezve, hogy szellemi képességek terén felveszi a versenyt porfesszor testvérével, legfeljebb az a különbség kettejük között, hogy a kertész testvér agya másfele csavarodik. Erről nyilván a genetika is tehet: az ikrek anyja (Susan Sarandon) huzamos kábítószerfogyasztás miatti módosult tudatállapot miatt szanatóriumban kényszerül élni. Professzor tesó persze menne vissza, elfoglalni harvardi katedráját, azonban kertész tesónak igen nyomós érvei vannak a maradásra.

A címmel és a felvázolt szinopszissal ellentétben mégsem drogfilm a Leaves of Grass. Egy igazi, friss ízesítésű független drámával van dolgunk, melyben néhol nevethetünk, néhol picit szomorkodunk, a vége azonban olyan...jó. Nyilván akad a filmben hightech marihuánalabor, melynek termését nyilvánosan használják is Nortonék, azonban itt a testvéri szeretet fázisainak és az egymás iránti felelősségvállalásnak van inkább dramaturgiai funkciója, mint a bongolásnak. Ehhez jön még az anyuval való furcsa kapcsolat is, valamint nem kicsit meghökkentő mellékszálként, egy kis zsidózás. Ja, és a szerelmi szál. Egy szóval, Tim Blake Nelson egy szép kis történetet kerít elénk az elromlott világ megjavításáról, a végtelenben összetartó párhuzamosokról, a szvasztika jelentéseiről és effélékről. Jó a film ritmusa, jó a humora és drámaisága sem ciki. Csak a countryzene picit sok, de hát Oklahoma az Oklahoma... Norton természetesen ügyesen megoldja a kettős szerep okozta ziccert, különösen érdekes angolul nézni, hiszen a kertész öcsi igazi, vidéki aouklahoumai tájszólásban beszél, ellentében a prof öcsi sima, választékos, harvardi angoljával. Ez a magyar szinkronban nyilván szarul lesz megoldva, mert nem lehet jól megoldani - a magyar parasztos beszéd az magyar parasztos beszéd, nem pedig oklahomai akcentus. Vicces módon, erre a utalnak a film egyik dialógjában is, aki megtalálja, kap egy éves asanisimasa-előfizetést. Szóval, jó kis film ez. Asanisimasa: 8/10

Sok, ma is aktuális asszociáció eszünkbe juthat Patrice Chéreau '94-es komoly közönség- és szakmai sikert aratott Margó királyné című filmje kapcsán, a holocausttól akár a mai Magyarországot két részre osztó, bal-jobb, mennek a majmok óvodásszintű háborúskodásig. A XVI. századi Franciaországban, a katolikusok és a protestáns hugenották vallásháborúja idején, Medici Katalin beleegyezik, hogy lánya, Valois Margit, államérdekből feleségül menjen a protestáns Navarrai Henrikhez. A frigytől várt békeremények azonban gyorsan szertefoszlanak, amikor kiderül, hogy az anyakirályné és fiai az esküvőre meghívott hugenották lemészárlását tervezik. 1572. augusztus 24-én, Szent Bertalan éjszakáján sor került a véres tömeggyilkosságra. A film központi témája Margit és a férfiakkal való bonyolult szerelmi élete, melynek során azért a királynőből valódi történelmi személyiség is vált, akinek személyisége egy egész korszakot jelez pontosan.

A film legfontosabb erénye, hogy mer kritikai módon mesélni a francia történelem egyik igen sötét korszakáról. Ennek megfelelően, az általa közvetített kép is sötét, a szó szoros értelmében is. Éles fények hasítják darabokra az alapvetően félhomályos, sötét terekben, árnyékos zugokban zajló történetet. A film képi világa festői, talán Rembrandt óriási, drámai hatású vásznainak fényhatásait idézik (operatőr: Philippe Rousselot). Ennyit az erényekről.

Chéreau a jó hangütés és szemléletmód ellenére alapvetően zavaros filmet készített Margó királyné életének meghatározó szakaszáról. Egyszer tipikus romantikus, kosztümös történelmi szerelmi dráma, máskor szeletelős vérszimfónia, melyben az elébbi romantikus történet bábszerű férfialakjai tétován esnek egymásnak. Rengeteg a vér a filmben, nyilván illusztrálandó, micsoda szörnyű kor volt ez, azonban a film egészéből ez a szörnyűség mégsem jön le: sok a vér, de kevés a valódi, elemi durvaság, brutalitás, sőt, az átélhető drámaiság. Parfümös budoárok mélyén mély dekoltázsban szaladgálnak vihánc udvarhölgyek, mintha csak egy mai divatbemutató kulisszái mögé tekintenénk. Az egyik sarokban ötletes mérgezési eljárásokat dolgoznak ki sundámbundám alakok. Nyitott, lobogó ingben, lobogó hajú katolikusok handabadáznak, míg a nyakig zárt gallérban feszengő, feketeruhás protestánsok bólogatva hohmecolnak hozzá, ám a köztük lévő feszültség nem több egy mai barátságos kocsmai zsidózásnál, valahol az Újlipótvárosban, egy sarki kocsmában. Nem érzeni a tétet. A filmben persze lezajlik és meg is mutatódik minden szörnyű esemény, még sincs meg annak tragikus drámaisága, hogy mi nézők is bólogathassunk: ez valóban egy szörnyű kor volt. Ezenkívül a film rettenetesen hosszú (140 perc, de tűnik az bő három órának is), ám ugyanilyen rettenetesen unalmas is. Ez utóbbi persze szubjektív vélemény, de nem tehetek róla, kétszer is belealudtam a filmbe.

Az unalomról részben a rendező Chéreau tehet, részben pedig a színészek: a Margót alakító Isabelle Adjani túlvilágian üres szemeivel és állandóan félig nyitott, nyilván erotikus szenvedélyt sugározni vélt ajkaival leginkább egy szecessziós festmény halott nimfáját játssza, a tüzes királynétől elvárt szenvedély viszont teljesen hiányzik belőle. Annyi az erotika benne, mint egy termetes tükörpontyban. Navarrai Henrikként Daniel Auteuil inkább tűnik egy másnapos udvari bohócnak, mint lázadó vallású renegát királynak. A gonosz Medici Katalin, Virna Lisi alakításában viszont valóban gonosz boszorka. A film számomra legszimpatikusabb karaktere IX.Károly, Jean-Hugues Anglade alakításában, az ő sorsában valóban érezni a drámai fordulatokat, s vele történik is valami, ami miatt bizonyos emberek alakját érdemes filmen, színpadon, festményen megörökíteni. Egy szóval, számomra egyértelmű csalódás, alaposan túlértékelt, terjengős, ám bizonytalan film ez. Éppen Margó sorsának alakulását, az ő igen összetett személyiségét, döntéseinek motivációit nem értjük meg általa, holott talán éppen ez lenne a célja. Asanisimasa: 5/10

A tv2 mondjuk ez alkalomal merészen bevállalt azzal, hogy főműsoridőben, szembe a konkurencia ma esti főműsorával, az amúgy elég vicces Castle-el Alfonso Cuarón nem igazán közönségbarát preapokaliptikus scifijét, Az ember gyermekét állítja csatarendbe. A 21.20-kor kezdődő alkotás lassú ritmusú, meglehetősen komor hangulatú alkotás, melynek a végén ugyan felsejlik valami halvány fény, ám csak sejlik, és nem fogja pacekba arcba törölni színes reflektorokkal, lézershow-val és tűzijátékkal az ezekhez szoktatott nézőit. Igényes filmek nézői pedig viszonylag ritkán kapcsolnak filmet nézni a kereskedelmi csatornákra... Kíváncsian várom hát a nézettségi adatokat. A film amúgy tényleg érdekes, nekem egy kicsit túl érzelmes és egy kicsit túl modoros volt egy tulajdonképpeni disztópiához. De aki nem látta, mindenképpen tehet vele egy próbát. Messze nem az a B-kategóriás szemét, amiket általában, hétköznap műsorra szokott tűzni az rtltv2. Még "gondolat" is akad a filmben.

Szomorú aktualitása van a Dunán 22.00-kor kezdő Vörös föld című filmnek. Devecsert és néhány szomszédos falut éppen tegnap öntötte el éppen a film címében említett vörös földdel kevert iszapos víz, s ennek már halálos áldozatai is vannak. Vitézy László '82-es dokumentumfilmje éppen azokat a politikai és népgazdasági körülményeket vizsgálja, melyek például oda vezettek, hogy timföld-ülepítő épüljön Devecser határába, s aminek gátja tegnap szakadt át. A hajdani dicső magyar bauxitbányászat, alulnézetből. A film a rendszerváltáshoz vezető hosszú folyamat egyik fontos momentuma.

Ha valaki viszont abszolút nem kíváncsi arra, miért lett vörös Devecser és fullosan narancssárga kis hazánk a minap, az megnézhet egy izgalmasnak ígérkező krimit a Viasat3-on, 22.30-kor. A film címében szereplő Gyönyörű teremtmény amúgy a magyar származású Rachel Weisz (a képen és a filmben szőkén), és a film egy sajátos szerelmi háromszög története. Mindennek a pasik az okai. Vagy mégsem?

Tegnap alaposan felbosszantott a Duna tévé, mivel képtelen volt abbahagyni választási lihegését, ám ez hagyján, a jókora késéssel elkezdett Fesztivál expresszt élvezhetetlen minőségben, szakadozva, percenként pixelekre szétesve tette adásba. Pedig megnéztem volna Janis anyut néhány nappal halála előtt...

Ma hétfő. Szerintem hagyjuk békén a távirányítót ott a nagypárna alatt, vagy az újságok között, ahová még tegnap becsúszott. Nem érdemes ma elővenni. (A Duna szilenciumán pedig még gondolkozom.)

A kertben kissé ugyan modoros, de ezzel együtt elbűvölő és harmatosan üde szlovák film, Martin Sulik alkotása. Picit ugyan feleslegesnek érzem az erőltetett, írott regény fejezeteire szakaszolt narrációt, talán elég lett volna a jó öreg leblende-fekete-felblende is a jelenetek lapozásszerű tagolására, kissé ugyan eltúlzottan művészies-misztikus hatást kelt néhány jelenet (a fordított írás, Helena levitációja), ám ezt nyugodtan fel lehet írni a filmet átható naiv, Vissza a természetbe! rousseau-i iránymutatását (melyet ugyan maga, a francia filozófus sohasem mondott) magáévá tevő szemléletmód számlájára. Eképpen a film leginkább egy filozófiai tételfilm, azonban ennek igencsak szórakoztató.

A főhős, Jakub, tanár a városban, férjes asszony szeretője, akit az apja tehetségtelen naplopónak tart, egy nap felkerekedik, hogy megkeresse nagyapja tanyáját, valahol az isten háta mögötti szlovák hegyekben. A súlyosan városi Jakub kezdetben idegenül mozog a rozoga házban, azonban néhány csodás és több kevésbé csodás esemény hatására megízleli és megszereti a vidéki élet ízét, ami egész életére, családi és szerelmi kapcsolataira nézve is óriási hatással bír. Sulik a film minden csodásan fényképezett kockáját a városból vidékre migrálás eszméjének szenteli, olyannyira, hogy az egyik jelenetben maga Rousseau is megjelenik egy felhőmintás Citroen "kacsában". De megidéződik Assisi Szent Ferenc is egy birkapásztor alakjában, szintén a szegénység és természetközeliség prófétájaként, Jakub szívét pedig egy csodatévő szűz ejti rabul. A néző arcára a film folyamán egyre szélesebb mosoly ül, a végén pedig elégedetten bólogat: "Minden úgy van, ahogy lennie kell". Asanisimasa: 8/10

Gus Van Sant ezzel a filmmel tűzte fel névjegyét a globális filmvászonra, mely egyben rendezői nagyfilmes debütációja is. A gyógyszertári cowboy nem western, hanem drogfilm, ráadásul a maga korában meglehetősen lényeglátó, tabudöntő - tehát nagyjából pontosan felvázolta a rendező későbbi pályáját. '89 óta persze készültek ennél brutálisabb, felkavaróbb, provokatívabb és szociológiailag, pszichológiailag hitelesebb művek is kábítószer témájában, azonban Van Sant filmjének van egy olyan találmánya, vagy inkább megközelítési módja, ami megkerülhetetlen ebben a témában.

Nevezetesen az, hogy a film drogos szereplői tökéletesen hétköznapi alakok. Nem látunk a filmben súlyos tetkókat, bőrcuccokat, motorokat, illetve semmi hippis pszichedéliát (a film cselekménye a hetvenes évek elején játszódik), nincsenek karikás szemek, zombimódra támolygó, belőtt alakok, nincsenek dílerek, már a megszokott filmes sablon szerint; szóval e filmben egy darabot nem találunk a temérdek kábítószer-témájú filmben látott kliséből. A fiatal Matt Dillon által alakított srác és négytagú baráti társasága tipikus középosztálybeli, kertvárosi fazon, szó sincs itt nehéz életről, és egyéb hasonló okról, amit jellemzően a droghoz vezető trambulinként szokás emlegetni. Ezek a srácok szeretnek drogozni, ennek megfelelően, nem remegő kézzel tolják vénába a cuccot, hanem vigyorogva, határozott mozdulattal. Az anyagot is ugyanilyen határozottan szerzik meg: gyógyszertárakat, kórházakat rabolnak ki. Ennek megfelelően, nem heroint, kokaint és hasonló más szereket tolnak, amit csak a maffia közreműködésével szerezhetnének meg maguknak, hanem morfint és dexedrint, vagyis tulajdonképpen orvosi amfetamint. (Ezt a "kultúrkört" amúgy a híres, keménydrogos múlttal is rendelkező rockköltő, Lou Reed is jól ismerte, megénekelte a Sword of Damocles című számában.) A hatás nagyjából ugyanaz. egy kemény drogos számára csupán egyetlen sors létezik, használjon bárhonnan származó, bármilyen komoly cuccot. Van Sant azonban azzal, hogy tökéletesen átlagos kinézetű kábítószereseket mutat, talán először szembesíti a "tiszta" társadalmat azzal, hogy a drogprobléma nem valami szociális egzotikum, nem a hippik, punkok és egyéb rockerek egyéni problémája, hanem igenis köztünk él, akár a szomszédban. Akár az a helyes, jólfésült szomszéd srác, sőt tán egy katolikus lelkész is lehet drogos. Egy ilyen szerepben, drogos papként az egyik legkomolyabb író szaktekintély, William S. Burroughs tűnik fel, mintegy a témában megkerülhetetlen személyiségével is alátámasztandó e filmnek hitelét. Nem mellesleg, Burroughs a film forgatókönyvének írásában is közreműködött. Ezt a "hétköznapiasító" aspektust erősíti pl. Dillon természetes és sallangmentes játéka is, mellyel csak nagyon finoman érzékelteti személyiségének törvényszerű széthullását. Az pedig, hogy akkor sújt le rá Damoklész kardja, amikor már majdnem normális életet él, az maga a valóság egzakt tragikuma.

A gyógyszertári cowboy persze nem tehet arról, hogy azóta nála szuggesztívebb, erősebb hatású drogfilmek is készültek, a témában a mai napig fontos alkotás. Asanisimasa: 8/10

Ma mind a négy közszolgálati adó választásozik, így téve eleget a politikai pártok és a pénzosztó pult iránti közszolgálatnak. Nagy érvágés ez, hiszen így alaposan megcsappant a mára ajánlható filmek száma.

Maradnak hát a kereskedelmi tévék. Én ezt az Soderbergh-Clooney-féle Ocean's-dolgot nagyon bírom. Az Ocean's Thirteen is nagyon jó, izgalmas és szórakoztató dolgozat, kedvenc hollywoodi színészeinkkel. Hibátlan mestermunka, a kommersz közepéből, itt ragozom tovább. Az RTL adja 20.00-tól.

A másikon viszont nem nagyon ajánlanám senkinek a kissé szánalmasan megöregedett eddigi legújabb Indiana Jonest, bár, ha azt nézzük, hogy egy hűtőszekrényben éli túl a közvetlen közelében felrobbanó atombombát... (tv2, 19.55)

A Viasat3 21.00-kor zsidózni fog: Melanie Griffith Sidney Lumet '92-es Idegen közöttünk című klasszik krimijében egy tökös rendőrnőt alakít, aki a New Yorki haszid zsidók között keresi a rábízott bűnügy tettesét. Jó film!

Mire nagy nehezen lecseng a Dunán a választási révület, 22.50-től levetítik azt a filmet, ami a minapi Zene Világnapi kínálatból kimaradt: a Fesztivál Expresszben 1970-be utazunk vissza, és Janisszel, Jerryvel és a többi hippivel vonatozunk egyet. Kb. így: