A tavaly elhunyt Frank McCourt hazánkban is nagy sikert aratott önéletrajzi regényéből rendezte ezt a filmet Alan Parker, mely több olyan néző véleménye szerint is méltó filmes változata a regénynek, akik korábban olvasták a regényt. Nem sok ilyen van a filmtörténetben, hogy egy korábbi, sikeres irodalmi mű rajongói ne esnének azonnal neki a mozgóképes változatnak. Persze, a filmet rendező Alan Parker sem mondható nyeretlen kétévesnek, sem filmesként, de még irodalmi művek filmre adaptálásában sem: életművének jó részét irodalmi és/vagy színpadi művek feldolgozásai teszik ki.
Cinikusan persze ezt értelmezhetjük úgy is, hogy szegény Parkerbe nem sok eredetiség szorult, persze az nyilván a józan értékelés másik véglete lenne. Az Angyal a lépcsőn, miképpen Parker legtöbb filmje, egy igen tisztességes, nívós munka, mondhatnám mestermű. 145 perces hossza már önmagában jelzi, hogy a rendező kezét nem kötötte nagyon semmilyen produceri nyereségérdekelt kicsinyesség, hiszen ennyi minimum kell egy éveken átívelő cselekményű regény méltó megfilmesítéséhez. McCourt regénye -így a film is- egy Frank nevű ír kisfiú felcseperedésének története. Frank nyilván az író, maga. A huszadik század húszas-harmincas éveiben vagyunk, Frank és családjának sorsa mai ésszel alig felfoghatóan nehéz. Brooklynnban kezdődik a történet, ahonnan Frank családja, a szokásostól eltérően, vissza kénytelen emigrálni a "lucskos, nyirkos Írországba", ahol az emberek tömegeit az éhínség és a tüdővész gyilkolja. Ennyi elég annak érzékeltetésére, hogy Frankék helyzete mennyire nem irigylésre méltó. A sokgyermekes család hullik, mint az eső, van a filmben jónéhány temetés. nem várt csattanó nincs, és nem is lehet a film végén, hiszen McCourt 66 éves korában írta meg a regényt, így nyilvánvaló, hogy Frank túlélte szörnyű gyermekkorát. Komor hangulatú a film, a nap talán csak a legutolsó kockákon süt ki először, azonban rengeteget esik. Szinte árad a dohos penészszag a filmből. Hányás fröccsen, ürülék loccsan a házak közötti utca közepén futó árokba. Elvakult ír nacionalizmussal feltupírozott bigott katolikus hit az emberek egyetlen mentsvára, egyben sorsuk kerékkötője is. Frank családja és szinte a teljes ír társadalom ezt mókuskereket hajtja. Komoly probléma az alkoholizmus, Frank apja révén tapasztalja meg ennek áldatlan hatásait. Azonban rank mégiscsak felnő, és még a szerelmet is megtapasztalja, igaz, azt sem sokáig - szerelme megismerkedésüket követően, hamarosan meghal tüdővészben. Azonban, a lentnél nincs lejjebb, és a sors kereke előbb-utóbb felfelé kezd lódulni...
A film éppen csak annyira dagályos, hogy még emészthető maradjon. Ahogy Parkernél megszokhattuk, néha túlhúzza művét szentimentál-fokozatba, amit aztán biztos érzékkel rendre vissza is tud rántani néhány földhözragadtan ocsmány jelenettel a reáliába. Atmoszféra-teremtése hibátlan, tökéletes illúziót keltő. Igen jó a film szereposztása, remek Robert Carlyle az alapvetően szerencsétlen, kilátástalan sorsát megoldani nem tudó, gyenge jellemű, alkoholista apaként, visszafogottságában megrázó Emily Watson, és remek a Franket három különböző életkorában alakító gyerekszínész is. Azonban maga a sztori, egészen a halvány reményt keltő végkifejletig annyira szomorú, hogy nem könnyű nézni a filmet. Viszont, ha beszippant, akkor már nem is enged. Aprókat lehetne kötözködni, lehetett volna belemenősebb a durva jeleneteknél Parker, lehetett volna sarkosabban szólni az ír katolicizmus képmutatásáról, hogyan hunyt szemet emberek tragédiája felett és hogyan méricskélt kettős mércével, nyúlhatott volna szabadabban McCourt regényéhez, azonban a végeredmény így is hatásos, felkavaró és megrendítő mű. Asanisimasa: 8/10
mindegy, hogy pozitív vagy negatív értelemben.
parádés. Eszement, gügye, félnótás, óriási, ember, ez mind külön-külön és egyszerre is. 80-as IQ-val, de túlfejlett igazságérzettel ő egy önjelölt igazságosztó, aki csetlik-botlik, ráadásul mindig a legdrámaibb szituációban, mégis egyszerre veszi fel a harcot a korrupt rendőrökkel és a gaz fegyver-, kábítószer- és lánykereskedő szerb maffiával. Meglehetősen sérülékeny szuperhős Defendor, sérül is, talán többet is, mint az összes igazi, együttvéve, mégis ő áll a szívünkhöz legközelebb - talán éppen emiatt, s hogy még így is harcol. Természetesen győz a végén, de nem úgy, ahogy másoktól megszoktuk.
Avatar-féle tűzijátékok által már alaposan elrontott szemünkkkel nézve, megmosolyogtatóan gyermetegek, ezen kívül maga, Lynch sem volt túlzottan elégedett filmjével, ám Herbert -aki végig felügyelte a forgatást- áldását adta rá, és ez az, ami dönt. Már, hitelességet illetően. Mint regényadaptáció, igen érdekes vállalkozás ez a film, tekintve, hogy maga az alapanyag nem az a 100 oldalas papírfüzetecske... (A mellékelt képen a film egyik ismert szereplője látható.)
karikatúrákon is mulathatunk, melyek mind beleszövődtek a mesébe. Olvasva mindenképpen, ez, erre a filmes változatra azonban nem nagyon érvényes, mert Tim Burton 
mindig színész marad, még ha rendez is, viszont rendezőként tudja azt is, hogy filmjének főszerepe olyan ziccer, hogy azt színészként nem adhatja ki a kezéből. Viszont ha a színésznek az adott film az első rendezése, akkor azt még nem tudhatja, milyen veszedelmesen kemény meló önmagát rendezni úgy, hogy a film is megálljon a lábán. Persze, sokaknak sikerült már, nem Amalric az első ilyen, jó hír, hogy ő sem vallott szégyent. A film középpontjában „a” kisember áll, jelen esetben egy turnémenedzser, aki Amerikából importált sztriptíz-kabaréval járja Franciaország lokáljait. Kisstílű, pitiáner trükköktől meg nem riadó, de alapvetően tisztességes fazon, amúgy egy lúzer, egy slemil, egy szerencsétlen figura. Woody Allen túl intellektuális ehhez, ilyen karakterben Danny De Vito, Al Pacino, Dustin Hoffman vagy Joe Pesci tudna brillírozni, vagy mondjuk, amilyen Tom Waits maga – erre viszont Amalric is képes. Persze, 
mulatságos. Amalricnak megvan az a képessége, hogy minden esetlensége ellenére rokonszenvet ébresszen a nézőben maga iránt: talán ez teszi igazán alkalmassá e szerep (illetve, a kisember toposzának) eljátszására.
Helyenként komédia, néhol tragikomédia, máskor kisrealista derű, vagy éppen mélabús melodráma. Egyszer frivol és harsány revüfilm, máskor kapkodó kézikamerás, életszagú doksi. Vagy ha akarom, markáns kontúrokkal, erős színekkel megrajzolt transzparens a telt női idomok védelmében, illetve a divatcézárok által sulykolt vállfa-alkatú, anorexiás-bulimiás csontkollekciók ellenében. Tele van a film olyan ellesett pillanatokkal, amilyeneket egész egyszerűen lehetetlen megrendezni. A kulisszák mögötti világ, amit a színpad csillogásától elkáprázott néző szinte sosem lát, mindig tele van szenvedéssel, fájó lábakkal. Itt látszik, hogy a feszesen kihúzott derék és a magasra kitolt keblek legtöbbször csak a gondosan kimunkált színpadi rutin szemfényvesztései, az izgató harisnyán pedig szalad a szem. A sokévnyi éjszakázás nyomai elébb-utóbb lesminkelhetetlenek. Tanulságos látni viszont a párducmintás miniruhában, húszcentis tűsarkakon, arasznyi műszempillás szemekben megjelenő valódi, őszinte érdeklődést, a komoly élettapasztalatokat és valami mély szomorúságot. Ez az, amivel soha nem találkozni a Fókuszban. Jó film tehát a Turné, kicsit olyan, mint amikor szegény Roy Scheider 
Groó Diána második nagyjátékfilmjében, a 
műve, hiszen első nagyjátékfilmjének erősen idehajazó címet adott. E film ugyan nem kifejezetten szegénység és nyomorúság témakörében játszódik, mint az említett mesteré, itt egy magyar zsidó lány keresi etnikai és vallási identitását a lengyelországi Krakkóban, ami az ismert történelmi okokból, szintén nem egy egyszerű feladat. Egy zsidóságát kereső fiatal nő, egy idegen világban olyan sebeket téphet fel azokban, akikkel találkozik, illetve saját magában is, amire nem számíthat, így e kutakodás komoly konfliktusok forrásává is válhat. Groó e filmben a múlt felsejlő nyomorúságát csomagolja be valami tündéri, meseszerű fátyolba, mely így válik mágikusan reálissá. Itt nem találjuk a más zsidó tematikájú filmek esetében sokszor látott rettenetes képeket az auschwitzi haláltáborból, a zsidó lét és a zsidó vallás bájos, meseszerű és transzcendentális elemei viszont sűrűn szövik át Groó Diana bemutatkozó filmjét. 
ép bőrrel ússza meg a kalandot. Hogy a robogó sorsa mi lett? Az benne van a filmben, onnan mindenki számára ki fog derülni minden.
A 
filmvásznon. Ezúttal Joel Silver, a kult-filmmé vált Mátrix producere érzett késztetést arra, hogy belenyuljon a tutiba. Oakland városában két ellenséges család - egy kínai és egy afro-amerikai - között folyik a viaskodás a város vízparti-kikötői területeinek ellenőrzéséért. A kínai klán "benjáminja" az egyik este rossz helyre - egy hip-hop klubba -téved be, majd az ott faji alapon kirobbanó csetepaté után az utcasarkon végezi egy kötélen lógva. A gyilkosság híre hamar eljut Honkongba börtönbüntetését töltő bátyjához, Hanhoz (Jet Li, a híres ázsiai akció-sztár játssza), aki erre gyorsan péppé veri a teljes fegyőr állományt és megszökik. Hamarosan már az oaklandi taxi-vállalat egyik üresen álló kocsijában próbál az események fősodrába beilleszkedni. Éppen el akar szelelni a járgánnyal, amikor hogy-hogy nem, egy enyhén zilált fekete szépség ugrik be az ülésre. Ő Trish (Aaliyah pop-sztár domborítja), a kínai családdal konkurens feka família fejének a kisleánya. Kézenfekvő, hogy első látásra kitör a szerelem kettejük között. Az ismert dramaturgia szerint a két család persze ferde, illetve kerek, de semmiképpen sem jó szemmel nézi a két fiatal bimbózó románcát, mert hát az első mindig az üzlet. Így azután, amikor az afro-amerikai O'Day család legifjabb tagja elhalálozik a Sing család erős emberének golyói által, kezdetét veszi a leszámolás a két klán között. 
veronai szerelmesek tragédiájában megírta? Az 
nyomozással, úgy mosódik el a határvonal gyilkosság és öngyilkosság, ép és zavarodott elme között. A Millió Dolláros Hotel barátságról, bizalomról, árulásról, a feltétlen szerelem szívszakasztó, mindent elsöprő erejéről mesél, mulatságos, sötét, fordulatos és magával ragadó történetében.
A film operatőre, Phedon Papamichael szépen komponált képekkel, kísérteties, de éppen ezért hiteles világítással festi meg a szállodában terjengő őrület hátterét. Wenders mester valószínűleg sokat merített a kubai zenész-aggastyánoktól, mert az ezt megelőző két filmjének (A világ végéig, Az erőszak vége) kiábrándult vértelen ürességét igazi, emberi melegséggel tudta felváltani. A film zenéjét természetesen Bono jegyzi, társául választva egykori zenei rendezőjét, az experimentális guruként funkcionáló Brian Eno-t. Kérem szépen, üljön be mindenki a Millió Dolláros Hotelbe, ha valami olyasmire vágyik, amit kiváló szórakozásként definiálhatnánk. Figyelem, Wenderstől ilyet még nem láttak! (2000 október 4) Asanisimasa: 
Valószínűleg e filmnek is komoly valóságalapjai lehetnek, hiszen maga az alapszituáció olyan érdekes, amilyet csak az élet tud produkálni. 
korábbi folytatásoknál mindenképpen jobb film a Nimródé. Mindazt tudja, amit egy ilyen filmtől elvárunk. Pereg, fut, szalad, robban, fröccsen, ín szakad, gerinc kitép, bél kiomlik.
más, jó Tarantino is, akárhányadszor. Mondjuk, kapásból nem tudnék mondani még egy kortárs filmrendezőt, akinek a filmjeit, tehát majdnem mindet, bármikor és akárhányszor meg lehetne nézni. Ez a blackploitation-hommázs is ilyen, remek színészeket nézhetünk, amint nagy dumákat tolnak, miközben egy bűntettet nézhetünk meg több nézőpontból, 21.10-tól.