Valahogy olyannak tűnik ez a Repo Men című film, mintha egy mikroköltségvetésű spanyol vagy mondjuk, dél-koreai scifi-kultfilm sok pénzből, igazi sztárokal elkészített hollywoodi remake-je lenne... De nem az, Miguel Sapochnik kaszabolós-szeletelős scifi-déja vu revüje kvázi eredeti mű. Annak viszont nem túl jó, sőt.
Szinte érezni a filmen az azon dolgozó szkriptdoktorok, forgatókönyvírók, kreatív producerek és más okosemberek homlokán sűrű sorokban gyöngyöző izzadságcseppeket, annyira erőltetetten bonyolódik az amúgy faékegyszerűségű cselekmény. Össze van itt kérem kutyulva minden Ridley Scott Szárnyas fejvadászától kezdve az összes azóta elkészült A, B és az ábécé összes betűjével minősített, legkülönbözőbb színvonalú cyber-, mátrix- és robot-filmekig, sőt egészen Dexter vérnyomszakértő barátunk mambóritmusú, morbid henteléséig, a klasszikus kreatív főzés receptje szerint: egy picit innen, egy picit onnan. Az innen-onnan összelopkodott motívumok könnyebb összepasszítására egy meglehetősen banális fordulatokkal operáló, szögegyszerű sztori szolgál, melynek értelmezéséhez nem árt a logika szokásosnál szabadabb, megengedőbb használata. Két kemény csávó a film főszereplője, akik egy emberi szervimplantátumok kezelésével foglalkozó gigacég megbízásából tevékenykednek: amelyik kuncsaft nem tudja fizetni a beléépített implantátum horrorisztikus árának törlesztését, abból brutális egyszerűséggel kiszedik azt. Na persze, hogy az egyikük különös okokból átkerül az adós oldalra. Lesz még szerelmes szál is, mutatóba, romantika nélkül. És sok akció, spriccelő vér, késes, fűrészes, kalapácsos verekedés. Aztán nagyjából ennyi is, mintha ugyan felvetődne pici szándék arra nézve, hogy talán elfilózgatunk azon, hogy mettől meddig ember az ember, és hogy mitől az, de ezt szépen elmossák az első szemünk közé spriccelő vércseppek. Néhol indokolatlanul/érthetetlenül cinikus humorú, agyatlan hentelés, mint egy közepes B-moziban.
Forest Whitaker vagy Jude Law, ahogy mondani szokás, még a telefonkönyvet is eljátszák, ha kell, így megküzdenek ezzel a két idióta szervbehajtó karakterrel is, bár Law a végén már-már szegény Stallonénak hasonló(an gagyi) drámai szituációban mimikáját is megidézi erőlködésében. Rajtuk nem múlik ez a film, teszik a dolgukat. Látványban is rendben van, kicsit darkos, sötét, utópikus feelinget közvetít a mozi, a buta sztorit kell csak megemésztenünk. Néhány extra-tejszínhabos vasárnap délutáni sütivel elmegy a film, de taposni nem muszáj megtekintéséért. Asanisimasa szerint: 5/10
körében komoly sikereket arató, Mademoiselle Chambon című regényéből írta és rendezte Stéphane Brizé. Az eredeti műben Antonio, a portugál származású kőműves békés és munkás életet él feleségével, Anne-Marie-val és kisfiukkal, Kevinnel az idilli francia kisvárosban, Montmirailban. A férfi keményen dolgozik. Egy nap Antoniót behívatják az iskolába, hogy gond van a gyerekkel, aki amúgy rendes, szorgalmas gyerek, csak a tananyag túl nehéz neki. Antonio meglepve tapasztalja, hogy a fiú tanárnője egy fiatal, törékeny, kedves nő, aki ráadásul segítőkésznek is mutatkozik Kevin problémáinak kezelésében. Az egyszerű munkásember és a magányos tanárnő között már az első pillanatban erős vonzalom támad, amit a köztük lévő kulturális és társadalmi különbözőség még dinamikusabbá tesz. Amikor a tanárnő megkéri a férfit, hogy javítsa meg lakásában az ablakot, e vonzalom még erősebbé válik ? Antonio, látva a lakásban, hogy a tanárnő kedvtelésből hegedül, megkéri a nőt, hogy játsszon neki valamit. A nő egy Bartók-szonátával ejti rabul végleg a nagy, erős, kérges kezű kőművest. Lehet-e jövőjük, beteljesülhet-e a szerelem két ennyire különböző társadalmi rétegbe tartozó, ennyire eltérő érdeklődésű, műveltségű ember között? Mi lesz Antonio családjával? Mi lesz a tanárnővel? E kérdéseket boncolgatja a könyv, melynek filmes adaptációja szinte egy az egyben vette át a regény cselekményének főbb vonulatait, a szikár, tőmondatos, egyszerű elbeszélőmódot éppúgy, mint kérdésfelvetéseit 
és a lehetséges megoldásait is. A helyszín maradt tehát, a cselekmény is, csak a portugál Antonióból lett echte francia Jean, Kevinből Jérémy, valamint a francia filmben, francia fülnek talán túl vad, túl egzotikus Bartók-darab cserélődött le Edward Elgar lényegesen lágyabb, melankolikusabb, de ami a fő, romantikusabb hangzású hegedűszonátájára.
csak annyi van a filmben, amit a lány játszik a hegedűn. Jean pedig közben óriási csapásokkal falat bont. A rendezés eleganciáját és ízlését mutatja az is, hogy a film a felmerülő morális kérdéseiben is tud mértéket tartani és a könnyebb siker érdekében nem merül bele a geil szentimentalizmus rózsaszín mocsarába és képes e mélyen romantikus történetet szinte balladai tisztaságban, tömörségben elmesélni.
Van még a szokásos vasárnapi saláta, Öböl Misi ezúttal 
Ezeken kívül: Terry Gilliam 21.45-kor, az m2-n kezdődő 
választásnak ígérkezik ez a film ennek az előttünk álló, rettenetesen nedvesnek ígérkező napnak a végére...
A Duna tévéken látszólag nem változott semmi, továbbra is remek filmeket adnak. 
faluban. Meglepetés számára, hogy ez az út még tartogathat számára meglepő fordulatokat...
is láttatja velünk.
olykor gonoszkodva fogadják a fiút, hogy aztán ennek, valamint a tájnak és Claire varázsának köszönhetően valami elkezdődjön Antoine-ban.
húrjait pengetve. Még öt évet kell visszamenni az időben ahhoz, hogy első filmjéhez, a 
egyik fő berendezési tárgya egy vasalódeszka, tehát szintén nem az a turbékolós kéjlak. Ennek ellenére, Daniel és Sonia merész szexjelenetben egyesülnek egy pillanatra, bár ez a jelenet felfogható a rendező Patrice Chéreau kézjegyének is.
Krisztus után 117-ben járunk, amikor Róma birodalma talán a legnagyobb kiterjedésében regnált. A határok a Fekete-tengertől Egyiptomon át az Ibériai-félszigetig húzódtak. Északon Britannia szigetén volt a határ, melynek nyomai a mai napig láthatóak Angliában, azonban ez volt az egyik olyan pont, ahol koránt sem volt olyan biztos Róma katonai fölénye, mint mondjuk más, békésebb határszakaszokon. A kezdetben cölöpökből megépített véd művek még csak-csak ellent tudtak állni a lesből támadó barbár hordákkal szemben, de az ellátás Róma távolsága miatti szakadozottsága és a barátságtalan időjárás eredményeképpen ez volt a legrosszabb szolgálati hely egy római katona számára. (Kb. ugyanaz, mint a mi időnkben, a Varsói Szerződés végnapjaiban volt mondjuk Lenti.) Kemény világ volt az azokban a szandálos, tunikás, lebernyeges időkben, főleg, hogy az emberfia telis tele volt aggatva még mindenféle vaslemezekkel, meg kardokkal, pajzsokkal, és még a sötétből is a gonosz ellen sziszegett rá vérét szomjazva. Történt egyszer, hogy a rómaiak parancsnokai annyira megelégelték a kósza 
képek öncélú vizuális orgiája, hanem inkább egy kivételesen véres történelmi akciófilm. Ami azért néhány lépcsőfokkal feljebb van a lépcsőn, és jelzi azt is, hogy Marshall nem ügyetlen rendező.