asanisimasa

Még véletlenül se gondoljon senki a jól ismert, gazdagságra vágyó, ám igen szegény, bölcs, öreg zsidóra, ez a tejesember Semih Kaplanoglu török filmrendező Juszuf nevű költő-alteregója, akinek életén keresztül mutatja meg a mai Törökországról gondolt költői képeit a Tojás-Tej-Méz-trilógia második részében.

A trilógia

A furcsa elnevezésű trilógia Kaplanoglu választott alteregójának élettörténete, érdekes módon, fordított időrendben kerül a filmvásznakra. Az első, Tojás, törökül Yumurta című részben Juszuf középkorú költő, aki egy könyvesboltot működtet a városban, amikor hírt kap vidéken élő édesanyja haláláról. Azonnal bezárja a boltot, autóba ül és leutazik a szülői házhoz, ahol a meglehetősen lerobbant házban egy ismeretlen fiatal lányt talál. A férfiban kérdések özöne merül fel, s a rázúduló emlékáradatban újraértékeli életét. A Yumurta lassú ritmusú, gyakorlatilag történet nélküli film volt, sok hallgatással, hosszú nézésekkel, olykor líraian szürreális álomképekkel. Felületes szemlélő könnyen rásütheti a blöff billogját, azonban ha jobban elengedjünk magunkat a filmmel, szembetűnő Kaplanoglu tiszta, szinte naiv költőisége, annak feltétlen őszintesége. A második részben, A tejesemberben, Juszuf a címszereplő. Éppen érettségi után van, az egyetemre nem sikerült bekerülnie. Édesanyjával árulja a tejet, túrót, tejszínt, ám a versíráson kívül más nemigen érdekli. Valamiből azonban meg kellene élniük, erre a versírás nem elegendő és a tejtermékért is egyre kevesebbet fizetnek. Ráadásul, a katonai behívó is megérkezik. A hangvétel ugyanaz, mint az első résznél, ha lehet, még jobban széttöredezett költői képek úsznak egymásba, hiszen időben távolabb vagyunk, az emlékezet is fárad. Juszuf már ekkor is rengeteget dohányzik, szinte teljesen magányos, egyetlen barátja egy bányában dolgozik, édesanyjáról pedig kiderül, titkos viszonyt folytat a vasutassal. A trilógia harmadik része, mely a méz alcímet kapta, Juszuf gyermekkorába fog elkalauzolni minket, e két rész alapján nagy bizonyossággal megjósolhatóan, igencsak hasonló modorban.

A tejjel-mézzel folyó Kánaán

Kaplanoglu tejjel-mézzel folyó Kánaánja a mai, modernizálódó Törökország lenne, mi más? Ebben a Kánaánban azonban közel sem paradicsomiak a közállapotok. Nő a szakadék a gyorsuló város és a lemaradó vidék között. Az iszlám erős összetartó ereje gyengül, az idősebbek még komolyan veszik a szigorú vallási előírásokat, mely az életvitelt, erkölcsöket eddig kordában tartotta. Ám például A tejesemberben Juszuf mentora, a helyi irodalomtanár konkrétan alkoholista – tőle hiába vár bármi segítséget a fiú. De nem tud mit kezdeni a másik idősebb emberrel sem, akivel olykor találkozik, az ő vallásossága, misztikus, babonás gondolkodásmódja is idegen már Juszufnak. Kortársai pedig érzelmileg, lelkileg vannak távol, SMS-eznek az idillinek szánt randevún, rockkoncertre járnak, érzéketlenek a költészet, az érzékeny lírai képek, hangulatok iránt, melyekben Juszuf igazán jól érzi magát. Egyetlen barátja, aki vele tartott ezekre a tájakra, messze, a bányába ment dolgozni, valamiből meg kell élnie. De az élet Juszufnak is egyre nehezebb, amelynek megélésében anyja segítségére sem számíthat.

Tehát

A tejesember semmivel sem könnyebben fogyaszthatóbb, emészthetőbb film, mint a Yumurta volt, sőt, ha lehet mondani, még „rá is tesz egy lapáttal”. Teljes nézői odaadást kíván, összpontosított figyelmet, akkor működik. Ha valaki erre nem képes, nem hajlandó, cinikusan szólva, akár ki is mehet közben egy kávéra, sörre, akármire, amikor visszajön, semmiről nem maradt le. Nem való mindenkinek a költészet, a sehonnan sehová nem tartó, inkább csak körkörösen, lustán örvénylő líra, főleg nem, ha ez elsősorban mozgóképen valósul meg. Azonban ha megtalálja az embert, ha ráérez a ritmusára, a hangulatra, akkor semmivel sem pótolható élményt jelent. Olyan ez valahogy, mintha törökországi turistaúton vennénk részt: a csoport egyik része rohanna a bazárba, pénzt elverni, a másik része fel a hegyre, „messzenézni”, míg mások csak beülnének egy kávézóba és csendben szemlélnék, hogyan élik életüket a törökök, egy másik kultúrában, a mienkétől sokban különböző hagyományokat elfeledve vagy akár még gyakorolva. Mondanom sem kell, ez utóbbiakhoz szól ez a film.

Szólni kell Kaplanoglu színészeiről, akik óriási alázattal vesznek részt a projektben. Egyáltalán nem könnyű hosszú perceken át meredni valahová, úgy, hogy közben az látszódjon, gondol is valamire, sőt, dráma zajlik legbelül. És persze, visszafogottan, látványos gesztusok nélkül. Tudja ezt Melih Selcuk a címszerepben és tudja a törékeny, rebbenékeny szépségű Basak Köklükaya is, aki Juszuf édesanyját alakítja angyalian. Asanisimasa szerint: 7/10

Charlie Kaufman minden bizonnyal egy elvetélt pszichológus, sőt inkább egy pályaelhagyó, freudinánus analista, ennek ellenére/éppen ezért Hollywood kedvenc forgatókönyvírója, ha csak díjak özönére jelölt és azokból kisbőröndnyit el is nyert filmjei témáját nézzük. John Malkovich-menet - bizarr trip a híres színész agyába, Libidó - minden benne van a címben, ugyanúgy, mint ahogy a Veszedelmes elme stb. és Makulátlan elme stb. címéből is egyértelmű az író pszichologizálásra való erős hajlandósága. Az Adaptációban már egészen odáig ment, hogy direktben saját magát szedte két személyiségbe, hogy őket összeütköztetvén még többet meg tudjon fékezhetetlenül makultálan elméjének valódi természetéről. Az eredmény egyik olvasatban tipikus értelmiségi köldöknéző picsogás önnön tehetségtelenségéről (hiábavalóságról, magányról, ilyenekről), a másik olvasat egójának frenetikus hatású és szellemes részeredményeket produkáló széthasítása, mely komoly tanulságokkal szolgálhat a köldökfilmet néző értelmiségi saját egójának megértéséhez is. Én a másodikat olvasom.

Eljött hát az a pillanat is, amitől nyilván sokan tartottak, Charlie Kaufman megelégelte, hogy mindenféle amatőr (Michael Gondry, Spike Jonze, George Clooney...:) "összebarmolja" agyalós forgatókönyveit, így a Kis-nagy világ első saját rendezése, persze saját könyvéből. Kiről szólna, ha nem sajátmagáról, így az Adaptáció kapcsán említett kétféle olvasat itt is működik. A picsogós nyavajgás fokozottan, hiszen itt Kaufman egy Caden Cotard nevű színházi rendező bőrébe bújik, akinek az élete semmi másról nem szól, csak önnön személyiségének nyalogatásáról. Philip Seymour Hoffman óriási csecsemőre emlékeztető fizimiskája erre abszolúte alkalmas, hiszen ha semmilyen grimaszt nem gyúr az arcára, akkor is olyan képet vág, mint aki minden pillanatban sírva fakad. (Legalábbis tudja az ilyet is, Hoffman kurva jó színész. Az egyik legjobb, most.) Aki ebben a filmben a nyavajgást veszi észre, az valószínűleg végig se fogja nézni, úgyhogy számára léc. Aki viszont hajlandó Kaufmannal (látványosan, Hoffmannal) menni, az egy briliáns logikával szerkesztett, filozófikus látomást kap ajándékba, amely az élet legegyszerűbb, egyben legmegfejthetetlenebb dolgaival foglalkozik, mégpedig az élet értelmével, a szeretettel és a halállal. És nemcsak foglalkozik, hanem válaszokat is ad, melyek ugyan nem eredetiek, bár nem is lehetnek, hsizen ezek azóta készen vannak, mióta az embernek öntudata van, azonban sohasem árt ezekkel időszakonként szembesülni. "Élj úgy, ha lepereg előtted életed filmje, érdemes legyen végignézned!" - Cotard-Hoffman-Kaufman egész életében a nagy előadást rendezi, ami nem más, mint saját maga élete. hogy ez romos, kusza és olykor bizony sivár, az egy dolog, attól függ, honnan nézzük. Ha távolabb lépünk, még tán akkor sem fogja be tekintetünk azt az óriási távlatot, melyet egy emberöltő áthidal, a filmbéli rendező is folyamatosan gyötri magát, közben mégis létrejön a nagy előadás.

Simán, puhán ömlenek egymásba a film tér- és idősíkjai, a Cotard élete hiánytalanul és a maga teljességében pereg le a rendelkezésre álló két órában, ám nagyon megéri figyelni a kis részletekre, dátumokra is, de főleg az időre. Csattanós lesz. Persze, nem hibátlan film ez, nem könnyű nézni, és ha lankad a figyelmünk, könnyen el is tévedhetünk. Kaufman nem is nagyon segíti a néző könnyebb tájékozódását, Cotard karaktere sem túl szimpatikus, hogy sorsát szívesen kövessük, dilemmáiban osztozzunk, Hoffman pazar alakítása és Kaufman irodalmi igénnyel megfogalmazott mozgóképei, igényes és egyedi párbeszédei, mintegy mellesleg odatett látomásai (pl. egy háttérben elúszó Zeppelin),  visznek magukkal. Asanisimasa szerint Charlie Kaufman egotripje 8/10.

Az egyébként zseniális Ian Dury szerint csupán e három dolog (szex, drogok és rockandroll) szükséges a teljes boldogsághoz, egy filmhez azonban ezeknél lényegesen több kell.

A problémákat élesen és lényeglátóan megmutató dokumentumfilmjeiért és dokumentarista jellegű filmdrámáiért jogosan elismert Michael Winterbottom ezzel a filmjével bizony alaposan melléfogott. Minimális sztori, cselekmény híján ugyanis még a legnagyobb zsenik sem képesek filmet forgatni, így a 9 dal sem film. A 9 dal kilenc dal, melyek közé kilenc darab dugás van bevágva, mely egy sarkkutató geológus és amerikai vendégdiákja között történet kilenc darab tök egyforma angolszász gitárzenekar koncertje, nyolc tök egyforma gitárgyakós nyavajgás és egy szép, de az azt előadó, és ide végképp nem tudom, honnan kerülő Michael Nymanre abszolút nem jellemző zongoraszóló között, olykor eltolva néhány csíkot, hogy legalább Dury bácsi tétele legyen igazolva. A kilenc dugás giccses érzelgősséggel fényképezett explicit pornó, annyi is történik bennük. A pár között nincs párbeszéd - a film elején ugyan elmondja a narráló fiú, hogy már nem emlékszik, miről beszéltek, de ettől függetlenül a Kérsz kávét, basszál meg-banalitása meglehetősen sekélyes, hogy finom legyek. Egy lírai filmhez is kevés. Még egy pornóhoz is talán. Szóval, ezek dugnak az ágyon, azok sikálnak a gitárokon. A legnagyobb poén a film hossza: 69 (értsd jól!) perc. Lehet, hogy a Franz Ferdinand, a Primal Scream, a Super Furry Animals, a Dandy Warhols, az Elbow és a Black Rebel Motocycle Club rajongóinak, a pornó betétek bonus trackjeivel ennyi is elég, nekem viszont kevés. A lírához is kellenek szavak, vagy legalább képek, melyek nem dokumentálnak, mint itt, hanem sejtetnek, asszociációkat keltenek, elvonatkoztatnak, mint itt nem. Ez az izé az asanisimasa szerint jóindulattal is csak legfeljebb 3/10. De legalább dögös lenne, mint Ian Dury...

A 2000-es amerikai elnökválasztás közismert floridai szavazat-mizériáját feldolgozó Újraszámlálás című filmet igazán csak az amerikai elnökválasztási szisztéma hozzávetőleges ismeretében érthetjük meg teljesen. Egy kis gyorstalpaló hozzá itt. A szisztéma lényegében és részleteiben is teljesen más, mint amit általában itt, Európában gyakorlunk, hogy melyik a jobb vagy rosszabb, az valószínűleg olyan vitát gerjesztene, mint amit a filmben exponált szavazat-újraszámlálás generált Amerikában. Egy azonban biztos: a demokrácia gyakorlásában az Amerikai Egyesült Államok a szerepet önként vállalt kísérleti fehér egér. A tesztre azonban, jól felfogott érdekünkben, nagyon oda kell(ene) figyelni.

A sztori és végeredménye ismert, így nincs spoilerveszély, röviden csak annyit, hogy 2000-ben George Duplavé Bush és Al Gore, Clinton alelnöke vívott fej-fej melletti küzdelmet a Fehér Ház-béli híres ovális iroda kulcsáért. Floridában azonban olyan kicsi lett a különbség (első "blikkre" alig több, mint ezer szavazat, a mind területét, mind népességét nézve bő másfél magyarországnyi államban), hogy a vesztes Gore-pártiak a szavazatok, amúgy törvény által is előírt újraszámlálását követelték. Itt aztán már szinte az örkényit is meghaladó mélységű abszurdba forduló, végeláthatatlan jogi és politikai huzavona kezdődött. Ezt a folyamatot boncolgatja ez a film, középpontban Ron Klainnek, Gore régi-új kampányfőnökének és James Bakernek, Bush jóbarátjának harcával.

Az HBO-tól megszokott minőségben elővezetett politikai drámát látunk, kezdetben a jólismert ingujjra vetközött, izgatott konspirációkkal, vitákkal, a West Winget idéző, pergő és szellemes dialógokkal, amely a Legfelsőbb Bíróság előtt folytatott szabályos tárgyalótermi drámában csúcsosodik ki. Kitűnő színész alakítások (Kevin Spacey, Tom Wilkinson, John Hurt, Laura Dern, Denis Leary) teszik a filmet hitelessé, sőt, az ismert végkifejlet ellenére, izgalmassá. Az igen érdekes életpályát futó Jay Roach néhány igen találó, metszően pontos jelenetet is belesuvasztott a filmbe, mintegy érzékeltetve az akkori hisztérikus hangulatot. Például: Már régóta folyik az abszurd újraszámlálási mizéria, amikor az egyik demokrata-párti ügyvéd elhagyja a termet, hogy mintegy demonstrációs céllal, egy kitöltetlen szavazócédulát szerezzen a szavazási bizottságtól. Ekkor azonban az épületet már elözönlötték a vidékről buszokkal tiltakozni odaszállított Bush-párti redneckek, akik meglátva a demokrata ügyvédet, hisztérikusan sikoltva rögtön ujjal mutogattak rá: Szavazatot lopott! Szavazatot lopott! Holott nyilvánvalóan erről szó sem volt. De itt még nincs vége. A legvérmesebb Bush-pártiak megragadták az ügyvédet, miközben fennhangon kiabálták: Megütött! Megütött az ügyvéd!, majd rugdosni kezdték az ügyvéd lábszárát, közben: Megrúgott az ügyvéd, megrúgott! Az ügyvéd persze a nyilvánvalóan abszurd helyzet feletti elképedésében nemhogy ütni, rúgni, de még megszólalni is elfelejtett. Ez a szituáció az óvodában is nevetséges lenne, de mégis jól példázza azt a nálunk is jólismert és sajnos gyakorolt, amúgy bölcs közmondást, miszerint sosem az kiabál legjobban, akinek a háza ég, hanem az, aki meggyújtotta! Jövőre nálunk is választások lesznek, csak úgy mondom... Az Újraszámlálás című tévéfilm az asanisimasa szerint 8/10.

New York '94-ben regnáló konzervatív polgármesterének igen nagy köze van ahhoz, hogy Jonathan Levine The Wackness filmje egyáltalán megszülethessen. Giuliani, amolyan igazi, erőskezű rendemberként széles seprűcsapásokkal kezdett rendet tenni New Yorkban, amelynek számokban is kimutatható eredménye lett a bűnözési statisztikákban, ennek ellenére egyáltalán nem vált népszerű emberré. A város több milliónyi többé-kevésbé rendszeres drogfogyasztója számára semmiképpen sem, hiszen eltűntek az utcákról az árusok. Így az a díler, aki még űzte az ipart, igencsak megnőtt az ázsiója - Luke Shapiro 17 éves korára menő dílernek számít. Ő főszerepli ezt a külföldön szép sikert arató vígjátékot, mely a fentiek ellenére közel sem valami véres ganszta-sztori és nem is Rekviem egy álomért, kettő. Luke, komoly "foglalkozása" ellenére még szűz, és ennek az akadálynak leküzdésére éppen pszichológusának -akinek alkalmanként fűvel fizet- nevelt lánya tűnik a legmegfelelőbb páciensnek. Kicsit bonyolítja a dolgot, hogy a leányzó (Stephanie) is "kuncsaftja" Luke-nak, aki a nevelőapával-pszichológusával komoly, szinte apa-fiú barátság veszi kezdetét.

Könnyed, amolyan "feel-good" mozi ez, szó sincs sötét drogdrámáról, persze, ehhez az kell, hogy Luke marihuánával, nem pedig a durva crackkel vagy heroinnal üzletel, de a középpontban nem is a kábítószer, hanem az emberi kapcsolatok, családok felbomlása, újraegyesülése, Luke szüzességének elvesztése állnak. Így akár egy szokványos romantikus filmnek is tekinthetnők, ha nem bólogatnánk mosolyogva a szellemesen megírt, okos párbeszédeken, a romantikus naplementéken, továbbá annak a fura, marihuánát szívó pszichológusnak a karakterén, akit az ismét nagyszerű Ben Kingsley legózott össze egója feneketlen mélységeiből/ki tudja, honnan. A film zenei környezete alapvetően a marihuánafogyasztással könnyen összekapcsolható hip-hop kultúrából fakad, jó kis vintage-válogatást hallhatunk a kilencvenes évek közepének rap-szcénájából: Notorius B.I.G, De la Soul, stb., a slattyogós ritmusokra néhol igen ötletes vágások szakaszolják a film vizuális szövetét, és eredményeznek néha igen vicces képi hatásokat (pl. first-person-fuck off, a szellemes definícióért riszpekt tiborovnak). Összességében, a rázós körítés ellenére a The Wackness egy kifejezetten illedelmes, helyenként szórakoztató, helyenként okos és bölcs, amolyan tipikus független vígjáték. Az asanisimasa szerint 6/10.

Nem sok mindent, sőt tulajdonképpen semmit sem tud hozzátenni a virtuális valóságos, cybertér-problematikát körüljáró filmekhez Alex Rivera Sleep Dealer című mexikói scifije, amit e témakörben a Mátrixban, a Strange Daysben és a többi idevágó filmes alapvetésben lefektettek. Hasonló módon kapcsolódnak a film szereplői a hasonló módon a földet virtuálisan és konkrétan is behálózó multicéghez hálózatához, amellyel hasonló módon, szembeszállnak. Valamiért mégis nívós díjakkal honorálták olyan messze nem jelentéktelen fesztiválokon, mint a Sundance vagy a berlini.

Pedig amellett, hogy nem igazán eredeti a történet scifi-része, maga az egész film is meglehetősen lagymatag (szó sincs tüzes mexikói chiliről), semmilyen színészek semmitmondó játékát kell néznünk, meglehetősen szánalmas vizuális megoldások közepette, ma, amikor dollárszázmilliókból készült, nyolcdimenziós, kékre színezett disney-figurákkal verik ki a szemét/oltják le milliók józan eszét ügyes filmesek. De van aki még észnél van, és észreveszi a kuriózumot, Rivera filmjében például a meglehetősen aktuális és erős szociografikus vonulattal koherens módon összefont antiglobalista forradalmi attitűdöt. Ezen még az sem ront sokat, hogy az egészet latinos bájjal nyakonöntötték valami édeskés, szappanoperás melodrámával. Így, az egész együtt tényleg valami furcsa, de azért érdekes élményt ad. Nézzük csak: a jövőben mindent a multicégek uralnak (persze, most is), Mexikót fal választja el az USÁ-tól (ma csak szögesdrót, de az amerikaiak nyilván szeretnének falat), ám az Államok piszkos munkáit javarészt illegálisan ott tartózkodó mexikóiak végzik (a valóságban is, a filmben is, csak már virtuálisan), Mexikó pedig rohad (is-is). Ez a szocio-vonal. A romantikus ökoterrorista-szálban pedig a földet a szegények terhére kizsákmányoló energiakonszern ellen való küzdelem jelenik meg. Ez így együtt már érdekes mix, főleg összevetve a látszólag hasonló irányú, nagy port felvert District 9 blöffjével, itt azonban valóban a felvetett problémákról van szó, nem pedig álcázott termékpromócióról. Más kérdés, hogy kiutat a Sleep Dealer sem mutat, de nyugodtan jelentkezzen, aki esetleg meg tudná mondani, hogyan lehet megoldani az iszonyúan összetett mexikói problémacsomagot, együtt multik általi gátlástalan és a lehetséges következményeket figyelembe nem vevő terraformálással. Nem látom a kezeket...

Rivera filmje is megmarad a határozott problémafelvetés szintjén, kicsit beszól, amolyan cyberpunkos antiglobalista-tüntető modorban, Molotov-koktélt azonban nem dobál és ez így van jól. Nem igazán jól sikerült film ez, melyet azonban érdekes kérdésfelvetései mindenképpen a nézendő kategóriába sorolnak, a scifi-, cyberpunk- és antiblobalista beállítódású nézőknek mindenképpen. De az asanisimasa szerint a Sleep Dealer legfeljebb 6/10.

Szerintem minimum tizedjére bonyolódtam bele tegnap a Szerelembe, mikor is a Duna Tv tűzte éppen műsorra Makk Károly filmjét. Pedig nem kínálja magát könnyen ez a film, hiszen lassú, szomorú, mindössze néhány szereplő játszik benne csupán, akik közül egy csak a végén jelenik meg, egy másik pedig végig haldoklik. Mégsem bírtam otthagyni.

Erről a filmről annyi mindent leírtak már (pl. itt), hogy nem is szaporítanám a szót, legfeljebb annyival, hogy a film operatőre, a valóban zseni Tóth János, aki már Huszárik Elégiájának emblematikus és filmtörténeti jelentőségű fotografálásával is felülmúlhatatlant alkotott, itt ennek ellenére, szikár fekete-fehérben remekel. Állandó képi asszociációi soha, sehol máshol nem láthatóan olyan plusz jelentéstöbblettel gazdagítják a filmet, mintha egy másik, illusztratív jellegű film menne ezzel párhuzamosan. És Darvas Lili. És Törőcsik. És Darvas Iván. Atyavilág, a világ egyik legszebb filmje ez! Piedesztálra vele, gyorsan, hisz' ez maga a filmművészet csimborasszó, a non plus ultra, a fokozhatatlan tökély! Minden egyes kockáját be kéne keretezni és ki kellene állítani, minden kockát külön múzeumban, plusz még egyben csak ezt a filmet vetíteni, non-stop. Asanisimasa szerint: 100/10.

Ha lenne még Amerika-ellenes Tevékenységeket Vizsgáló Bizottság, Brian De Palmát minden bizonnyal keresztre feszítenék Cenzúrázatlanul - Háború másképp című hosszú magyar, Redacted frappánsabb eredeti című filmjéért. Persze, készültek mindig is Amerika háborús szerepvállalásait kritikusan szemlélő alkotások (Hair, Szakasz, Full Metal Jacket, stb.), azonban ennyire markáns, és főleg up to date kritika még talán sohasem. A 2007-ben forgalomba került film amerikai katonák által 2006-ban, Irakban ártatlan lakosok terhére elkövetett gyilkosság és szexuális erőszak brutális tényeinek elképzelt reprodukciója, melyben a demokrácia hordozóiként aposztrofált hős amerikai katonákról De Palma határozott és olykor forradalami filmes eszközökkel mossa le a rájuk intézményesen felkent hősi mázt, összességében lesújtó kritikával illetve az egész amerikai háborús politikát is.

De Palma filmje természetesen számító, hatásvadász és manipulatív, hiszen az ellenpropaganda is a propagandafilmek szokásos eszköztárával dolgozik, itt a kitűnő rendező olyan fegyvernemeket is bevet a militarizmus ellen, melyeket eddig még így, ilyen dramaturgiai összefüggésben még soha, senki. Valódi, illetve imitált híradós betétek már korábban is szolgálták a nagyobb történeti hitelességet a filmekben, de hogy valaki egy komplett, fiktív áldokumentumfilmet (bizonyos Marc Clément Barrage című francia oknyomozó, igazságfelderítő filmjét) is bevessen, a cselekmény bizonyos mellékszálait megvilágítandó, talán még sohasem volt példa a filmtörténetben. A filmben hasonló funkcióval bíró Youtube-videókról, Skype-beszélgetésekről már nem is szólunk, mint ahogy Angel Salazar közlegény homevideójáról sem, ezeket már korábban is alkalmazták hasonló funkcióval. Tehát, De Palma minden eszközzel, az azok által közvetített sokkoló és brutális képekkel, szavakkal, az azokon látható emberek tekintetével ordítja arcunkba, hogy a háború SZAR, a katonák SZAROK, aki őket odaküldte, az SZAR. Amerika SZAR! Ilyen sarkos véleményt nem lehet finomkodó, intellektuális bűbájjal a néző fülébe susogni, ezt ordítani kell, a filmnek pedig meg kell, hogy ragadja és meg kell hogy rázza a nézőt, akár fizikailag is, másképpen nincs értelme. Persze, rá lehet sütni a bélyeget egyből, hogy manipulatív meg minden, de igen, legyen az, ha annak kell lennie, hogy hasson.

Mivel fikciós film ez végül is, döbbenetesen igaz színészi jelenlétek, meg ilyenek, blablabla... Baromi erős a film: az asanisimasa szerint 9/10. Azért nem 10/10, mert senki nem jár szórakozni egy agitprop gyűlésre. Illetve aki igen, az beteg.

Gus Van Sant 2003-ban Cannes-ban Arany Pálmát nyert filmje az egyik legpontosabb és leghitelesebb természetrajzát adja a ma már sajnos nálunk is aktuális problémának, amikor az iskolába bevonul a fegyveres erőszak. Egy nap történetét látjuk, hosszú-hosszú snittekben követjük az iskola kiszemelt tanulóit, amint mindennapi tevékenységeiket végzik. Egyik fotószakkörre jár, a másik három simán trécsel, egy másik csapat focizik, és így tovább. Ketten közülük postán rendelnek fegyvert (Amerikában ezt is lehet), majd zongoragyakorlás (Für Elise, majd Appassionata) és kis tévézés (dokumentumfilm Hitlerről) után beballagnak iskolájukba, és pusztán unalomból, ahogy a számítógép lövöldözős játékaiban megszokták, hideg fejjel és szenvtelenül kinyírnak mindenkit, aki eléjük kerül. A tökéletesen céltalan, oktalan, hiábavaló, ezért a legjobban ijesztő erőszak sokkoló képeit látjuk.

A film koncepciója ügyes, kivitelezése pontos és a vége valóban sokkoló, azonban ezt csak az éli át, aki az odáig vezető utat is végigjárta. Jó adag elszántság kell ugyanis a "fináléhoz" vezető hétköznapi, banális történések végignézéséhez, hiszen kit érdekel egy csapat átlagos tinédszer, amint jobbára unatkoznak vagy kötelező köreiket futják? Viszont ha a néző végigüli ezt a bő órát, akkor szinte indirekten érezni is fogja azt az egyre növekvő belső feszültséget, melynek túltöltött formájáról éppen beszél a film. A két inkriminált srác performansza azonban őt fejbe vágja. Gus Van Sant nem magyaráz, nem indokol, pusztán érzékeltet egy atmoszférát, melyben a robbanás létrejött - a felvetett kérdésekre keresse meg mindenki a maga válaszát. Feltéve, ha a film első órájában nem szökött meg (a teljes film 76 perc.) Néhány szó még a film címéről: "Az Elefánt a brit Alan Clark azonos című filmjéről kapta a címét, mely az észak-írországi konfliktus egyik eseményét dolgozta fel. A film mottója szerint az észak-írországi események felett szemet hunyni olyan lehetetlen, mint nem észrevenni „egy elefántot a nappaliban”. Gus Van Sant a címadáskor azonban egy buddhista példabeszédre is gondolt, amely a vakokról és az elefántról szólt: a Kr.e. a második évszázadban keletkezett mese szerint a vakok az elefánt egyes testrészeit vizsgálgatják, a szemét, ormányát, fülét, agyarát stb. Mindegyik vak szentül meg van győződve róla, hogy megismerte az elefánt valódi lényegét, azaz hogy az elefánt testrészei egy legyező, egy fa, egy kötél, egy kígyó… De egyikük sem ismerte meg az egész állatot. Van Sant úgy találta, hogy ez a tanmese jól illik az iskolai lövöldözés témájához.” Nehéz film, jó film, hogy nem igazán jó, az azért van, mert a bevezető egy órás -szerintem helyénlevő- banális szekvencia talán éppen a célközönséget riasztja el, így a bomba "légüres térben" robban. A film így az asanisimasa szerint: 7/10.

A cet óriási szájában hatalmas tintahal vergódik, melynek csápjai viszont a bálnát fogják körül. Cet vagy tintahal? Cet vagy tintahal? - bucizhatnánk e klasszikus rókafogta csuka-variáción, ki győz le kit ebben az élethalálharcban, de mi inkább derülünk Noah Baumbach A tintahal és a bálna című szellemes melodrámáján. Egy értelmiségi házaspár, a hajdan sikeres íróként tevékenykedő apa és az első sikereit arató anya között két tizenéves fiú őrlődik, miközben a család végképp felbomlik. Baumbach gyaníthatóan ismert szituáció alapján írta és rendezte meg ezt a történetet, mert ilyen friss és abszurditásában életszagú szituációkat íróasztalnál és/vagy egy kávéházban kitalálni nem lehet. A karakterek is portrészerűen plasztikusak, a hajdani sikeréből élő, mára egyre jobban lefrusztrálódó apa (Jeff Daniels) helyett a szögegyszerű, de még férfi teniszedzőt választó anya (Laura Linney) között izzik a levegő, de nem a szerelemtől. Tányérok és vázák helyett azonban -entellektüelek lévén- válogatott verbális rakétákat lődöznek egymás felé, a két gyermek (Jesse Eisenberg és Owen Kline) ezeken nő fel. Csoda, hogy a nagyobbik fiú inkább ékeskedne lopott tollakkal, mint a saját pucér seggével, a kisebbik pedig káromkodik, mint a kocsis? Baumbach remekbe szabott dialógokat ad szereplői szájába, melyeket akár egy az egybe lehetne kopizni a Modorosblogba posztnak, hiszen a létező összes bölcsész-közhely, az összes létező variációban eldurran kettejük között.

A film amolyan könnyed, okos, friss és ropogós független komédia, pontos színészi alakításokkal, melyben magukra ismerhetnek azok is, akik amúgy elvből nem néznek meg olyan filmet, melynek adatlapján az amerikai után a vígjáték áll. Asanisimasa szerint e film kb.: 7/10.

Konkrét csiszolatlan gyémántokra bukkantam az internet sötét bugyraiban: kézzel festett moziplakátokra, az afrikai Ghánából. A filmtörténet "gyöngyszemei", bájosan naiv felfogásban, viszont mindent megértve.

További, igencsak explicit plakátok: itt, itt és itt.

20 éves lett az Empire Magazin, aminek alkalmából egy igen esztétikus sztárfotó-remake sorozatot jelentetett meg. Ízelítőül íme kedvencünk, Jack:

Minden idők legnagyobb anyagi sikerét hozó zombifilmje egy romantikus vígjáték. A Zombieland-ben ugyan téblábol egy seregnyi zombi, a főszereplő romantikus szerelmesek legfeljebb annyi figyelmet szentelnek rájuk, mint langyos nyári éjszakán, amikor reszket a hold a tó vizén, egyik csók után, a másik előtt, hanyag mozdulattal lecsapják a karjukon éppen vacsoráját elkölteni készülő szúnyogot. A filmben a legváltozatosabb módszerekkel gyakják a zombikat, az Államokban beszerezhető kézifegyverek teljes arzenálján kívül kézi sarabolóval, nagykalapáccsal, bendzsóval, sőt egy igazi versenyzongorával esnek neki a szereplők az ismert módon hörgő élőhalottakra, a film 80%-ban annak drukkolunk, hogy a filmet narráló, fokozottan paranoid, saját, különbejáratú SZMSZ alapján működő Columbus összejön-e a vadóc Wichitával. Közben kinyírnak mintegy 57281 darab zombit, de ezek a tettek legfeljebb olyan súllyal jelennek meg a filmben, mint ha ugyanennyi muslica kenődne szét annak a kabriónak a szélvédőjén, melyen a főhősök száguldanak bele a lenyugvó naplementébe.

Tehát Ruben Fleischer zavarbaejtő filmmel hódította meg a nézők szívét, amely a benne kiontott tetemes mennyiségű vér, bél és egyéb lágytest és testnedv ellenére egy tipikus habkönnyű tinivígjáték. Annyira könnyű, hogy tegnap láttam, de ma már alig bírok valamit is felidézni belőle. Van benne a paragép Columbus, a két csajszi, melyből az egyik a célpont, van az a sutyerák műkóboj Woody Harrelson obligát alakításában és van Bill Murray, as himself. Tulajdonképpen egy szögegyszerű cselekményű roadmovieban üldözik egymást valahonnan középről Nyugatra (lásd: Go West, mint alapvető motívum az amerikai kultúrában), ahol reményeik szerint van egy csodálatos vidámpark, ahol nincsenek zombik. Egy idő után nem egymást üldözik, hanem őket üldözik...

A film célközönsége körülbelül olyan markánsan behatárolható, mint a napokban a mozikat újra elfertőző tinivámpír-baromság, itt aki képes a szereplőkkel azonosulni, tehát tinédzserkorú vagy annak hiszi magát, illetve egyedülálló negyvenes faszkalap, plusz imádja a zombifilmeket, az úgy tesz, mint sokmillió hasonszőrű a világban, megveszi a mozijegyet. Ha pedig történetesen Bill Murray-nek hívják, akkor elvállalja ezt a szerepet is, mint manapság mindent. Fleischer filmje tehát egy romantikus tinivígjáték, zombis környezetben, mely a beavatott rajongók számára működhet zombifilm-paródiaként is. Mint az efféle kevert műfajú dolgok esetében sokszor, itt is akadnak gondok a cselekmény kellően pergő ritmusának fenntartásával. Egy zombiöldöklős filmnek természetszerűleg gyors snittekből, míg egy romantikus szerelmesfilm éppen hogy lassúkból kell összeállnia, a két ritmus vegyítése ha nem is fából vaskarika, de nem könnyű. Fleischernek se sikerült ez maradéktalanul, azonban a közönség szarik erre (is), és fizet. Lelkük rajta. Nem mondom, hogy nem szórakoztató a film, de azért ez egy igencsak habkönnyű szórakozás, nagyon-nagyon túlhajszoltnak kell lenni annak, akinek éppen ez kell és nem több. A film az asanisimasa szerint 5/10.

Anne Fontaine Coco Chanelről szóló életrajzi filmje körülbelül annyira érdekes, mint egy szabászati ismeretek-óra a 611-es számú Alfredo Lima Ipari Szakmunkásképző Intézet női szabó-osztályában. A szakma iránt elhivatottak számára kihagyhatatlan, de legalábbis jól felfogott érdekből abszolválandó tanyanyag, a céltalan töltelék számára unalom és nyűg (mint általában minden).

Fontaine felfogásában a forradalmi hatású életpályát maga mögött tudó divattervező, aki az első nő volt e szakmában, eleve elrendelt sorsa volt káprázatos életpályája, ugyanis a legkisebb hajlandóságot nem mutatja arra amellett, hogy bemutatja az ismertséghez vezető rögös út stációit, a nézőt szórakoztassa is. Pedig Chanel pályája tartalmaz drámai fordulatokat jócskán, apácáknál, gyakorlatilag árvaként nevelkedett, lokálokban énekelt, eltartatta magát, stb., azonban ezek olyan súllyal jelennek meg sorban a filmben, mintha megszúrta volna az ujját a varrótű, vagy kissé megázott volna egy futó nyári záporban. Tehát a film a nézőt témájába komolyan bevonó megrázó, felemelő, tanulságos dráma helyett csupán egy könnyen és gyorsan átlapozható, ám korrekt és egzakt képeskönyv a különc és sejthetően különös divattervező karrierjének kezdeti szakaszáról.

Chanel figuráját Audrey Tautou sem tudja megtölteni valamiféle súllyal bíró tartalommal, nem érezni Chanel figurájának különlegességét, mintha megelégedne a fizikai hasonlósággal. Bájos, vadóc, amikor megkérik, hogy énekeljen a gazdag és részeg úri társaságnak, ahogy morcosan énekelni kezd, az zabálnivaló, de a nagyformátumú, a férfiak világában is érvényesülni tudó nőt nem ismerjük meg általa. Mellette az általában zseniális Benoit Poelvoorde is csak egy szürke figura marad, holott abban a karakterben is volt bőven "puskapor".

A film persze nem nézhetetlen, helyes, bájos, szép, franciásan könnyed. Semmiképpen nem kidobott pénz/idő, amit rászánunk, inkább csak az erre fogékonyak érezhetik a kihagyott nyilvánvaló ziccerek hiátusait. Akik viszont nem érdeklődnek a különféle kalapstílusok, a ruhát díszítő fodrok és pántlikák mennyisége, hogy szükséges-e a fűző egy úrihölgynek vagy sem, és más efféle problémák iránt, továbbá nem az amúgy valóban bájos Audrey Tautou rajongói, azok valószínűleg óriási ásítások közepette szenvedik végig a film 105 percét. A Coco avant Chanel című film, így ránézésre "kalap, kabát", de az nem derül ki, mi van "benne". Asanisimasa-index: 6/10.

Mike Nichols méltán Oscar-díjas rendezése, a Diploma előtt üdítő élmény a szemnek, nosztalgikus balzsam az agynak, de kicsit sértő a fülnek. Természetesen nem Simon Paliék obligát himnuszait, a Sounds of Silence-t, a Scarborough Fairt és a filmben csak instrumentális verzióban megszólaló Mrs.Robinsont fikkantom le ezzel a jelzővel, ezek ma is brillfényben csillognak, hanem a film hangképét, amely magán hordozza az 1967-es hangtechnika minden búját, baját. Sztereónak sztereó, de amikor példának okáért Dustin Hoffman elhajt piros Spiderján balról jobbra, az úgy hangzik, hogy felbőg a motor a bal oldalon - snitt - majd elhalkul a jobbon. De minden recseg, ropog, amikor a jeget jó magasról a kristálypohárba szórják az is, amikor a puha bundát a szekrénybe akasztják, az is.

Hoffman épp most jött a Broadwayről, fogalma sincs a filmes színészetről, úgy játszik, mint a színpadon szokás, széles gesztusokkal, de úgy is beszél. Szinte kiabál. Ettől függetlenül, a kis ember jólfésült napközis ábrázatával éppen e kissé túljátszott gesztusokkal hozza azt a kissé anakronisztikus, szinte burleszkbe hajló lázadó karaktert, melyért rögtön jelölték a legjobb alakítás Oscarjára. Ekkor még nem kapta meg. Érdekes, hogy a szerepe szerint húsz év van közte és a csábító Mrs.Robinson között, ami a valóságban mindössze 6 év: Anne Bancroft 1931-es, míg Hoffman '37-es születésű. Ma már Hoffman is jócskán nagypapakorú, Bancroft pedig már nem él (2005-ben hunyt el a kitűnő színésznő). Hogy mekkora színészek ők, mutatja az, hogy e filmből észre sem venni, hogy Bancroft majd 10 évvel idősebb, bár jó karban lévő nőt, Hoffman pedig egy tízessel fiatalabb fiút, egy hamvas szüzet játszik.

A film amúgy olyan, mint egy frissítő zuhany a tikkasztó nyári kánikulában. Könnyed, de mégis forradalmi történet, hiszen azért ne feledjük, egy tisztes, bár tütükés, de jólszituált középkorú nő csábít el egy húszéves fiút, aminek bemutatása ugyan nem példanélküli már ekkor a művészetben, de nem is jellemző - a nyárspolgár Amerikában mindenképpen botránykő. Egy templomi házasság lerablása, a kényszeredett igen kimondása után, pedig talán még inkább az. A Diploma előtt így hordoz az üde romantika mellett bizonyos lázadó, forradalmi attitűdöt is, amely a filmet látszólagos kommersz témája ellenére joggal sorolja az olyan korhangulatot definiáló kultuszmozik közé, mint a Zabriskie Point, Szelíd motorosok, a Nagyítás vagy az Eper és vér. A mai szemmel is szellemes vágás, Nichols tényleg vicces montázsai, jelenetszervezése, a kreatív képkompozíciók pedig ma már a filmes tananyag részei (vagy annak kellene lenniük.) Persze, hogy 10/10, az asanisimasa szerint.