asanisimasa

William Friedkint egyszer már megérintette a testünkbe költöző idegen entitás borzongató élménye, az Ördögűző, egyben műfaji alapvetéssé válva, sok horror-rajongó további életét határozta meg. A 2006-os Bug (Bogár) című újabb, bár másodlagos frissességű "hideglelésében" ismét kényelmetlenül vakarózhatunk, hiszen ez alkalommal bár nem a Sátán, de ha lehet, annál rosszabbak: bogarak költöznek a főhős testébe.

Látatlanban nyilván sokak elintézik e filmet egy kézlegyintéssel, hiszen ennyiből nem lehet több, mint egy szimpla B-kategóriás baromság. Ne feledjük azonban, hogy Friedkin mester Oscar-díját nem adják ingyen (Francia kapcsolat), továbbá a már említett Ördögűző is rendszeres hivatkozási alap, ha befosatós filmekről van szó. Mindenesetre hála a Filmvilág blog ködszurkálásának, én beszereztem és végigvacogtam e filmet, mely igencsak rendben van, minden szempontból. A filmes adatbázisokban található megjelölések ellenére azonban a műfaj nem horror. Valami más, köztes műfajú izé, kb. az mint a Jákob lajtorjája, hozzávetőleg, mondjuk pszicho-thriller.

A főszereplő pasasnak (Michael Shannon - Peter) valami bogarak vannak a testében, kezdeti sármos félénksége után ezzel szédíti meg a meglehetősen szétzuhant életű bártündért, Ágnest (Ashley Judd), aki befogadja a fura pasit, nyilván arra apellálva, hogy benne segítséget talál börtönből éppen szabaduló agresszív volt férje (Harry Connick Jr.) ellen. Peteren azonban egyre elhatalmasodik a bogárfóbia, mely átragad Ágnesre is, stb., stb...

A film cselekményszerkezete messze nem az unalomig ismert horroklisékből építkezik. Úgy keződik, mint egy szocio-thriller, drogos csajjal, zaklató telefonokkal, részeg alvásba ájuló orgiával. Aztán megjelenik Peter. Folytatódik a thriller, de már szinte melodramatikus felhangokkal, Peter egyre többet árul el magáról és egyre jobban belecsavarja Ágnest is a személyes örvényébe. A Bug tulajdonképpen Peter paranoid skizofréniájának története, s mint ilyen, bármikor aktuális. Az összeesküvéselmélet-gyártás egyes elméletek szerint az utolsó lépcsőfok, mások szerint pedig egynesen az egyik jellegzetes tünete a paranoid skizofréniának, ehhez képest rengetegen gyakorolják, tanúság rá az Internet. Peter fixa ideája, hogy a testében élő bogarakat a hadsereg telepített belé az Öböl-háborúban, ezért menekül előlük. A film nem tisztázza 100%-osan, hogy Peter parája a valóságon nyugszik-e, vagy csak képzelődés csupán, a lényeg nem is ez a film szempontjából, hanem a becsavarodás architektúrája. Amit viszont szépen, profi módon vezet végig Friedkin, ismerve jól a pszichológia vonatkozó fejezeteit. Az összesen négy szereplős kamaradarab (Tracy Letts sikeres színdarabjából készült) szuszpenz-e mesterien épül fel, végig feszült és izgalmas, Ladd és Shannon remekel benne. Kérdések vannak, lesznek, kicsoda például Dr.Sweet, mi a szerepe a hadseregnek, ha van szerepe egyáltalán, stb., ez azonban jó a film utóélete szempontjából - van miről beszélni. A drogos vonalat is kissé feleslegesnek érzem, hiszen így könnyen indokolható a hallucináció és az üldözési mánia, a hadsereg is (CIA, stb.) épp elég ok lehet erre (is).

A Bug egy perfekten megszerkesztett, klausztrofób pszicho-thriller intenzív színészi jelenléttel, melynek váratlan fordulatai érdekes gondolatokat is elindíthatnak a különböző kényszerképzetek kialakulását illetően. Érdekes, néznivaló film (ha úgy adódik), az asanisimasa műfajában 8/10 pontra értékeli.

Szerelem második látásra (Last Chance Harvey, 2008) - Emma Thomsonnal és Dustin Hoffmannal mindent el lehet adni, még egy ilyen szögegyenes romantikus sztorit is - ebben egyetért a kritika nagy része. A két valóban nagyszerű színész -parádés, önironikus, fesztelen és őszinte- játékán kivül tényleg nincs mit nézni ezen a mozin, ez viszont annyi, hogy el is viszi az egész mozit. Joel Hopkins író-rendező kiváló meglátással semmi mást nem csinált, mint helyzetbe hozta e két zseniális színészt, hátradőlt és nézte őket. Nem tudom, a tizen-huszonévesek mit gondolnak erről a filmről, kicsit öregebbek már nyilván fogják az alapszitut: van úgy, hogy az ember, legyen bármilyen tehetséges, mégis lapátra kerül, van úgy, hogy semmi nem jön össze, még a családjában is előbbre van nála mindenki, van úgy, hogy lassan már tényleg lecsengetnek, és ilyenkor igen sokan összetörnek, összeomlanak, magukba zuhannak. Nekik viszont kifejezetten gyógyír lehet egy ilyen mellébeszélés nélküli, tömény pozitív életérzés-dózis. Kérem szépen, van még élet az ezüstösödő hajszálak után is! Van, amikor egy filmben, egy filmhez ennyi is elég, sőt ennél több lenne a sok: az asanisimasa beszavaz egy 8/10-et erre szép és egyszerű romantikus filmre.

A Cég - A CIA regénye (The Company, 2007) - A Ridley és Tony Scott produkálta 4,5 órás, 3 részes minisorozat gyakorlatilag ugyanarról szól, mint Robert De Niro egy évvel korábbi, (szerintem nem teljesen megérdemelten) sokat szapult hasonló témájú filmje, Az ügynökség, a világ egyik legnagyobb szarkeverőjéről, a CIA-ről. Mindkettő nagy lélegzettel, áttekintő jelleggel próbálja fellebbenteni a fátylat a Cégről. De Niro a "valósághoz csak a véletlen folytán hasonlatos" karaktereket felvonultató filmjének központi figurája éppen az az Angleton (ott Wilson), aki itt (és hát a valóságban is) kulcsfigura, Michael Keaton szigorú alakításában egy bulldog szívósságú, üldözési mániáját mindig munkára fogni bíró bürokrata, s mint ilyen félelmetesebb, mint maga a texasi láncfűrészes faszi. A háromrészes film, vagy minisorozat (ahogy tetszik) jó hosszan kibogozott, szövevényes sztori, melyben három, a titkosszolgálatok hálójába került egyetemi jóbarát sorsán keresztül megyünk végig a huszadik század második felének fontos momentumain: a hidegháborún, a kubai Disznó-öböl kudarcán, a glasznosztyon és ami számunkra fontos: 1956-on. Jó amerikai módra azért Zelk Zoltánból és talán Vörösmarty Párducos Árpádjából (vagy Göncz Árpádból?) lobogó hajzatú, lánglelkű forradalmár lett: Zelk Árpád. A forradalom is afféle '68-as jellegű diákzűrnek látszik, ám mindenképpen látványosabban, mint a mi hasonló tárgyú próbálkozásunk. Ami a lényeg, hogy mind a szégyenletes orosz részvétel, mind a még szégyenletesebb amerikai tartózkodás hitelesen és kellő éllel ábrázoltatik e filmben. A magyar helyszínek (Berlin, Moszkva és Budapest szerepében), valamint nagyszámú magyar színész (kiemelve Marozsán Erikát, mint fontos mellékszereplőt) jól néz ki, jól játszik és büszkék lehetünk rájuk. A film, egybenézve hosszú ugyan, lassan indul, de végül is érdekessé, sőt izgalmassá válik: 7/10. Én bírtam.

Ma este a Duna tévén, 22.20-kor!!!

Ha valaki csak kicsit jártas az olasz filmművészetben és történetesen még életében nem járt Itália csodálatos tájain, talán annak is nyilvánvaló az a fejlődés, amelyen az olaszok az utóbbi évtizedek alatt átmentek. A bukott oldalon befejezett II. világháború után Olaszországban filmtörténeti jelentőségű irányzat indult, melyet neorealizmusként szokás emlegetni. Az irányzatot Vittorio De Sica és Roberto Rosselini művei indítottak el, és amelyből később Visconti, Fellini és Antonioni világhírű művészete is táplálkozott. A neorealizmus elsősorban a háború utáni szegénységben megélt szomorú sorsok valósághű és hiteles ábrázolásával vívott ki rangot magának a hollywoodi álomsztárok csillogásától elvakított filmvilágban. Óriási hatásának is betudható társadalmi és szociális érzékenység egészen a mai napig nyomon követhető bizonyos olasz filmesek munkáiban. Ám ahogy a gazdasági híradásokból vagy turistaútjainkon arról saját szemünkkel is meggyőződhetünk: Olaszország lassan, de biztosan gazdagodni látszik. Az olaszok anyagi gazdagodása jótékony hatással van a társadalom igazságtalanságaira is (elsősorban északon és középen, persze), a filmesek is gyakrabban fordulnak más témák, például bonyolult lelki folyamatok ábrázolása és megfejtése felé.

Gianni Amélio is azon olasz filmrendezők közé tartozik, akik a neorealista iskola hagyományaiból táplálkoznak. Korábbi filmjeiben albán bevándorlókkal, analfabéta szicíliai testvérpárral, gyermekrablókkal, tehát mindenképpen sanyarú élethelyzetben élő emberek sorsával foglalkozott, bár mindig figyelt szereplői lelkének legapróbb rezdülésire is. Ez a jó értelemben vett érzemesség olasz nemzeti sajátosság, csakúgy mint a családközpontúság, vagy az opera és a nemzeti konyhaművészet imádata.

Amélio legújabb filmjében, A ház kulcsaiban Gianni (Kim Rossi Stuart) nem él rossz anyagi körülmények között, ám sorsa egyáltalán nem egyszerű. Tinédzser fia (Paolo - Andrea Rossi) súlyos izomsorvadásban szenved, valamint szellemi fogyatékos, őt kell gyógykezelésre Berlinbe kísérnie. Ez önmagában nem egy egyszerű ügy, főleg, ha hozzávesszük, hogy Gianni születése óta nem látta fiát. Ez az első találkozásuk és az első közös útjuk. A film azt a bonyolult folyamatot ábrázolja, ahogyan Gianni az apaságával kapcsolatos bűntudatát dolgozza fel, ahogyan a cserbenhagyott fiú iránt érzett önmarcangolásból egymás elfogadása, a sérült gyerek iránti gyöngéd féltés és valami melankolikus boldogság válik. Ebben Gianni segítségére van egy váratlan találkozás is, Berlinben megismerkedik egy szintén fogyatékkal élő lányát ápoló nővel (Nicole - Charlotte Rampling), akivel építő beszélgetéseket folytat.

A ház kulcsai című film tulajdonképpen Gianni fejlődéstörténete, szinte végig őt és Paolot, a fiát láthatjuk. Kettejük olykor groteszk, olykor megható beszélgetései egymásutániságából a szemünk előtt válik a két idegenből apa és fia. Paolo öntudatlanul találó megjegyzései rádöbbentik Giannit arra, mennyi minden hiányzik az életében és mennyi felesleges dologra fecsérelte idejét.

Színészi szempontból ritkán láthatóan tökéletes az a szimbiózis, amelyben Kim Rossi Stuart és Andrea Rossi együtt él a filmvásznon, hozzájuk kapcsolódik bölcs mosolyú angyalként olykor Charlotte Rampling, aki nem mellesleg, szerintem az egyik legnagyobb élő európai színésznő. Játékukban nincsenek hatásvadász gesztusok, széles mozdulatok, ám árad a figyelem, a megértés és megérteni vágyás, és amit oly sokszor szégyellünk kimutatni: a szeretet.

A film Giuseppe Pontiggia magyarul is olvasható Kétszer születni című, a 2000-es frankfurti Könyvvásáron is nagy sikert aratott, díjakkal is elismert regényéből készült. Abban csak reménykedhetünk, hogy e csendes, szerény, de tanulságos és felemelő film a nagyszabású szuperprodukciók harsogó reklámhadjáratában eltalál nézőihez. A ház kulcsai lehet talán kulcs szívünkhöz is, már ha egyáltalán engedjük azt kinyitni...

Asanisimasa szerint: 7/10

Minden kétséget kizáróan ez az a film, amely a legendás kalóz-VHS korszakból, a nyolcvanas évekből a legnagyobb hatást gyakorolta rám, talán az Evil Dead mellett, de az egy másik történet. Tisztán fel tudom ma is idézni, mikor s hol, milyen széken, hány órakor láttam Ruggero Deodato műfaji és műfajközi alapvetését, melyről akkor még persze nem tudtam semmit, csak azt, hogy ilyet sem a mozi, sem a kettő darab tévé nem ad nálunk. A seregben történt a szeánsz, ahol -ha beavatott volt az ÜTI- a stúdiós srác a laktanya zártláncú tévéjére rákötötte otthonról becsempészett videómagnóját, és éjszakánként arról szórakoztatta a ki tudja honnan beszerzett, éktelen rossz minőségű, fahangú magyar alámondásos tiltott nyugati filmekkel az éppen szolgálatban lévő surcitársakat. Én éppen őrségben voltam, őrparancsnoki minőségben, annyi volt a dolgom, hogy két óránként elvittem a váltást az egyetlen őrtoronyba. Két váltás közé éppen befért egy film, amit pár orifonos egyeztetés, és a kimarcsi idejére beígért sörök ígéretével viszonylag könnyedén lehetett éppen erre az intervallumra időzíteni. Így nem volt más dolgom, mint ahogy a kilenc órás váltással visszaértem, kitáraztam, stb., csak beszóltam a srácnak az orifonon, hogy mehet a film. (Tán még rákopogtam a szomszédos ügyeletes tiszti szobában épp hortyogni készülő ÜTI-re, hogy: Szásss elvtárs, valami kannibálos film lesz!)

Jellemző módon, a film első felére ma már nem is emlékeztem, csak a második része maradt meg élénken az emlékezetemben. Most olvasom, hogy Sergio Leone (!!!) azt mondta éppen erre a részre akkor, amikor Deodatót a máglyára akarták küldeni e film botrányos jelenetei miatt: "Drága Ruggero! A második rész a mozgóképes realizmus mesterdarabja..." Tehát, csak nem vagyok hülye, ha az egyik legnagyobb filmrendező azt mondja valamiről, hogy ez OK, akkor az nyilván OK. Filmes dolgokban nálam szegény Sergio-nak mindig igaza van.

Nos, a Cannibal Holocaust második, dokumentumfilmes effektekkel operáló, mondo része valóban zseniális. Nem véletlen, hogy a mai napig sokan, szerte a világban igaznak, megtörténtnek hiszik azt, amit ezeken a valóban gyomorforgató és brutális képeken látnak. Ez az elképesztő képi hitelesség, a szinte tökéletes illúziókeltés elsősorban az, ami miatt ez a film a mai napig utánozhatatlan. Nem véletlen az sem viszont, hogy a semmitmondó, tipikus B-kategóriás filmes klisékre építkező első részre nem emlékszem, az égadta világ semmi más funkciója nincs, minthogy felvezesse és keretbe zárja a második részben bemutatott elképesztő jeleneteket. Mondjuk, a hetvenes évek szoft-pornóit idéző nyálas kísérőzene is megér egy misét, hiszen úgy ellenpontozza a képi borzalmakat, hogy azok így még nagyobbat ütnek.

Nem tudom továbbá, hogy van-e még egy olyan, kizárólag a legzsigeribb emberi reakciók provokálására készült film, mely pofátlanul és hetykén pimasz módon nem átall etikai kérdéseket is felvetni, a média és tágabb értelemben, az egész civilizáció vérszomjas hataloméhségével kapcsolatban, mégha ez meg is marad Frei Tamás-i szinten, egy hangsúlyosan a film végén pofánkba vágott kérdés formájában: Nem tudom, kik is az igazi kannibálok... Aztán a költői kérdést feltevő professzor pipára gyújt, miközben a háttérben büszkén magasodnak a World Trade Center ikertornyai, mint a nyugati civilizáció ekkor még megingathatatlannak tűnő bástyái. LOL! Olyan didaktikus, mint egy C-dúr akkord, ami egyszerű, mint a szög, mégis letépi a fejed, ha megfelelő módon van megpendítve.

Képtelen vagyok értékelni ezt a filmet, annyi azonban bizonyos, hogy ma is hat. Mindenkinek látnia kell, a mihez tartás végett.

Ma 23.40-kor a Duna Tévén!!!

Az extrém Bosszú-trilógiával elhíresült dél-koreai Chan-Wook Park új, szür-romantikus vígjátékának hősei egy elmegyógyintézetben töltik napjaikat. A főhősnő cyborgnak képzeli magát, nem eszik, csak elemeket nyalogat, más viszont eszik helyette is. Van, aki szerint mindennek ő az okozója, ezért hátrafelé megy, van, aki csak ellopkod dolgokat. Lassan rájönnek, hogy számukra egy gyógymód az igazán hatásos. Meghökkentő és zavarbaejtő szerelmi történet egy dél-koreai "sárgaházból".

A harapós kis tigris
Dél-Korea gazdasága tombol, mint ez manapság megszokott ebben a térségben. Csak példának okáért, csak az LG-csoport hozzávetőlegesen annyit termel, mint egész Törökország, a Ssangyong pedig 10%-al többet is, mint Mexikó, mindezt abban az országban, amely egészen az 1980-as évek végéig jobboldali katonai diktatúra alatt nyögött. Északról pedig ott a testvér-szomszéd, a világ talán utolsó sztálinista berendezkedésű állama, Észak-Korea. A mi eszünkkel felfogni is nehéz, mi zajlik, mi játszódhat le a dél-koreaiak lelkében, ilyen történelmi kondíciók és ekkora gazdasági teljesítmény közepette. Filmművészetéről eddig nem tudtunk sokat, néhány látványos, de európai szemmel gyermeteg történelmi-kosztümös film mellett jobbára két rendezőt emlegetünk. Egyrészt Kim Ki-Dukot, és fesztiválokon rendre díjazott filmjeit (pl. Az íj, Tavasz, nyár, ősz, tél, és megint tavasz, A sziget, stb...) említhetjük meg; aki látott közülük akár egyet is, garantáltan megjegyezte e nevet. Ki-Duk filmjeiben egy tomboló gazdaság által uralt agyontechnicizált, agyonszabályozott társadalom számkivetettjeinek tragikus, és sokszor brutális véget érő sorsát ismerhetjük meg, amelyet sallang- és klisémentes, lényegre törő fogalmazással tár elénk. A másik harapós dél-koreai filmes-tigris Chan-Wook Park, aki jelen írás tárgyát képező film rendezője is, őt a Bosszú-trilógiaként (A bosszú ura, Oldboy, A bosszú asszonya) ismert filmfolyam alkotójaként ismerheti a hagyományostól eltérő filmes látásmódok iránt fogékony európai közönség, többek között a cannes-i Arany Pálma elnyerése okán. Park hősei a társadalom fogaskerekei közé került porszemek, hasonlóképpen, mint Ki-Duknál, de ő általában egy őrjöngő, szürreális, olykor csak képletesen értendő ámokfutásba hajszoltatja őket a szimpla gazdasági törvény, "a benyújtott számlát ki kell egyenlíteni" alapján. Új filmjében is hasonló a helyzet, itt már egyenesen egy elmegyógyintézetben vagyunk, amely tudvalevőleg a legtökéletesebb helyszín a társadalmi visszásságok modellálására, megmutatására, feldolgozására.

Szociopata szereti cyborgot
Ha hinni lehet (márpedig lehet) e két rendezőnek, arrafelé (is) vannak gondok, de amúgy persze, minden oké. E filmben Young-goon egy rádiókat összeszerelő gyár végtelen futószalagjánál dolgozik, amikor egyszer csak, mintegy felsőbb utasításra, magába köti a 220 voltot. Ettől kezdve cyborgnak képzeli magát, ám egy szobanövényhez hasonlatosan éli életét egy elmegyógyintézetben. Nem eszik, csak elemeket nyalogat, hogy velük töltődjön fel elektromossággal. Ha jóllakik, lábán a körmök neonszínekben villognak. Nem társalog emberekkel, csak a kávéautomatával, olvasólámpával. Néha, némiképp Robert Rodriguez géppuskalábú táncosnőjét idézve, kezeinek ujjacskáiból pisztolycsövek nőnek ki és iszonyú vérfürdőt rendez az intézetben, persze csak képzeletben. Rain, aki szociopata, és javarészt különféle álarcokban közlekedik, elhatározza, hogy sajátos eszközeivel segíti a lányt a gyógyulás útján. Kettejük közt bimbózó, gyengéd szerelem bontakozik ki, amelyet érdeklődő rajongással figyel a diliház összes fura lakója, ápolttól az ápolókig. A kibontakozó szürreális szerelmi történetet olykor a legváratlanabb időpontokban koreai nyelven előadott jódliszámok színesítik, érzékeltetve a növekvő érzelmi feszültséget, egyben fokozva a néző meghatottságát/megdöbbenését.

Amúgy minden oké
Egy valamit nyugodt szívvel garantálhatok a vállalkozó kedvű nézőnek, ki megnézi e filmet: nem akármilyen élményben lesz része. Még akkor is érhetik meglepetések, ha az átlagnál tájékozottabb, tapasztaltabb az ázsiai filmes megoldásokat illetően. Chan-Wook Park meg sem kísérli, hogy szokványos módon ábrázoljon még olyan hétköznapi dolgot is, mint a szerelmet. Nem újdonság, hogy elmegyógyintézetben játszatja el a rendező a történetét. Az azonban talán az, hogy a műfaj romantikus vígjáték. Sőt, romantikus vígjáték, szürreálisan, olykor már-már dadaista módon, a kreatív káoszban elmesélve. A meghökkentő megoldások, a cselekménybe szervesen beleszőtt szürreális fordulatok, a képen látott események olyan abszurd zenei aláfestése, mint a már említett koreaiul előadott jódli, elképesztő, alaposan végiggondolt vizualitással vannak ábrázolva. Külön felhívom a figyelmet a hosszas főcímre, amely már a filmbe időben mélyen belenyúlva igen ötletesen hozza tudtunkra a stáb tagjainak nevét és funkcióját/szerepét. Tudom, ez így leírva nem hangzik jól, de a filmben kifejezetten vicces.
Meglepetés, hogy a filmben játszó színészek ázsiai mércével nézve egészen visszafogottan játszanak, ami a képi orgiával összhangban kifejezetten ízléses. Persze, azért van bőven könnyben úszó mandulavágású szem is, mert azért mégiscsak Délkelet-Ázsiában vagyunk.
Park formabontó és műfajteremtő filmje érdekes képződmény, ebből fakadóan képtelen vagyok benne hibát találni, mert egyszerűen nincs viszonyítási alap, talán éppen ezért mégsem mondom nyugodt szívvel, hogy mindenkinek érdemes megtekinteni.

Asanisimasa szerint: 10/6 (de ez lehet pillanatnyi hangulattól, érdeklődéstől függően 1-10 is)

Nemsokára a hazai mozikba kerül az idei Sundance Fesztiválon már sikert aratott frenetikus angol politikai szatíra, az In The Loop (Egy kis gubanc), melyhez kapcsolódóan újra kellett néznem Stanley Kubrick hasonló műfaji alapvetését, a hosszú című Dr. Strangelove-t. Nos, Kubrick mester 45 éves remeke mára már kissé megkopott, hajdan metsző élét csak akkor érezhetjük, ha tisztában vagyunk azzal a korral, melyben készült, melyről szól. Atombombák persze ma is léteznek, vannak őrült fazonok is, akik meg is nyomnák a gombot, ha nem csapna kezükre időben a világrendőrség, azonban az a fagyos, valós veszélyekkel teli hidegháború, mely a hatvanas évek első felében, a kubai rakétaválság idején tombolt, ma nem áll fenn. Vagy mégis? Észak-Korea, Kína, India és Pakisztán? Irán? Mindenesetre, a film egésze egy speciális párviadalra, a múlt század második felének külpolitikai történéseit alapvetően meghatározó szovjet-amerikai kutya-macska barátságra van kihegyezve, a poénok a meglévő kulturális sajátosságokra, az ismert nemzeti sztereotípiákra vannak hangolva, tetszőlegesen éppen ezek miatt nem csereberélhetőek a film szereplői, mégha az egyik (na melyik?) szereplőt akár tekinthetjük állandónak is. A hajdan forradalminak tekintett képi megoldások is ma már megmosolyogtatóak a kóválygó vetített hátterekkel és az Orion űrhajó vezérlőtermét mintázó Fehér Ház-béli válságközponttal együtt. Viszont olyan pazar komikust sem sokat látunk azóta, mint a három karakterben is remeklő Peter Sellers, vagy a szimplában is brutálisan vicces George C. Scott. A film azokban a kis részletekben marad aktuális, melyekben az emberi hülyeség néha nevetségesen pitiáner, néha meghökkentően veszélyes példáit mutatja meg Kubrick metszően éles kontúrokkal. A Dr. Strangelove... azonban ma már csak viszonylag beavatott filmbuziknak, illetve a közelmúlt történelme iránt mélyebben érdeklődőknek lehet érdekes. Esetleg az abszurd humor rajongóit is megtalálhatja még. Az asanisimasa, ezért, de főleg Kubrick későbbi mesterműveihez mérten, 6/10-et szavaz meg ma e filmre.

Különösebb ok nélkül került terítékre egy jónéhány évvel későbbi, ám ma is igen nagy kultusznak örvendő alkotás, Martin Scorsese Dühöngő Bikája. Régen láttam, talán még moziban. Ez az a film, amitől el szokás ájulni Robert De Niro színészi nagyságát illetően, hiszen egy szerepért ennyit hízni?! Nos, De Niro nem ezért kurva jó színész. Ezt versenyről versenyre megcsinálja szinte majd' mindegyik súlycsoporthoz kötött sportoló, ez bár komoly, de végül is csupán egy szimpla sportteljesítmény. A filmbéli ökölvívást pl. Stallonéhoz képest lényegesen hitelesebben imitáló balett is az. A színészet belül zajlik, De Niro itt még (későbbi túlzásaihoz képest) viszonylag visszafogott, de mégis aprólékosan kidolgozott mimikával és gesztusrendszerrel vezeti elő Jake la Motta felemelkedését, tündöklését és relatív bukását, pszichológiailag, sőt etnográfiailag is alaposan kidolgozza a karakter személyiségének fejlődését. Nem véletlenül kapta érte a legjobb férfialakítás Oscarját. Mellette amúgy Joe Pesci is baromi jó, mint öcsike, ezt el szokta felejteni mindenki. A filmért viszont - számomra is meglepetés - nem vagyok elragadtatva. Scorsese színészvezetése és atmoszférateremtő képessége itt is zseniális, ahogy megidézi az 1940-es, 1950-es évek Bronxának atmoszféráját, jellegzetes figuráit, azonban éppen főhőséről feledkezik meg egy picit. No nem nagyon, hiszen azért erős vonásokkal festi fel La Motta karakterét, ez azonban - De Niro remeklésétől függetlenül - sokszor csak egy mozgó, megelevenedett és ijesztően naturális plakátfigurának tűnik, ami az adott jelenetekben iszonyú erősen hat, azonban ha a filmet, mint egy ívet nézzük, azon komoly szakadásokat láthatunk. Scorsese egész egyszerűen nem köti orrunkra, milyen okok vezettek oda, hogy La Motta sorsa úgy alakult, ahogy. Hiányzanak a motivációk, a fordulatok körülményeinek felvillantásai. A legzavaróbb számomra az, honnan jött ennek az alapvetően suttyó bronxi csávónak, ráadásul élete mélypontján, hogy Tennessee Williamst, sőt Shakespeare-t adjon elő, közönség előtt... Irodalmi érdeklődésére soha egy utalást nem láttunk a filmben. De korábban is több, bár kisebb jelentőségű efféle bakit találhatunk a filmben, ami viszont ezek nélkül, a címszereplő főhős életének fordulópontjait jelentő fontos pillanatok ismerete nélkül, minden valóban óriási trüvájjal együtt csupán egy szép és ízléses fotóalbum. Három pontot levonok ezért a hajdani 9-ből, így csupán 6/10.

Nem várt, komoly meglepetésre egy igen konzekvens képi világú, súlyosan nyomasztó fogyasztói társadalom-kritikai disztópiát tett fel a képernyőre bemutatkozásképpen a fiatal amerikai-izlandi rendezőpáros, Jeff Renfroe és Marteinn Thorsson. A Paranoia 1.0 már ötéves film, ez azonban aktualitásából mit sem von le, sőt, az általa felfestett kafkai jövőkép ma valóságosabb, mint a film készítése idején. Az igazán vicces a dologban az, hogy miközben a film főhősének agyát parányi nanorobotok programozzák egy bizonyos termék fogyasztására, a filmet ma Magyarországon (és valószínűleg máshol is) a hipermarketek óriási leértékelt DVD-kosarában lehet megtalálni, filléres áron, valamint ma éjszaka a mosóporos TV2 tűzi műsorra, barátinak nem mondható 0 óra 15 perces kezdéssel.

A Paranoia 1.0 főhőse Simon (Jeremy Sisto - Sírhant művek), aki számítógépprogramozó, mondjuk, Neo 2.0. A Mátrix emblematikus figurájához hasonlóan ő is belép egy (másik) Mátrixba, csak éppen számára senki nem ajánl fel különböző színű golyókat és nem vár rá mindenttudó Orákulum sem, Simon tökéletesen magára van hagyatva. Sehol semmilyen támasz, hogy amit éppen érzékel, az a valóság vagy csak képzelődik. Meglehetősen paranoid helyzet, de hát a film címe után ez elvileg nem is lehet meglepetés. Simon egyhangú életét egyre gyakrabban érkező, üres dobozok kavarják meg, melyek egy bio és natúrtermékeket forgalmazó élelmiszeripari konszern ördögi marketingstratégiájának szerves részei. Ellene csak egy földalatti titokzatos szervezet küzd, horrorisztikus módszerekkel: a BioNatura nanorobotjai által megfertőzött agy eltávolításával.

A film 95%-ban egy óriási bérház zegzugos folyosóin és különféle fura alakok homályos lakásaiban játszódik, minden esemény, illetve szereplő alul- vagy éppen ellenkezőleg, felül van világítva, ami a gyakran alkalmazott dekomponált szuperközelikkel meglehetősen expresszív, szuggesztív és klausztrofób hatást ér el a nézőben, Simon egyre fokozódó pszichózisa ránk is átragad. A film képi világa mintha a Mátrix nem verekedős jelenetei keverednének Jonathan Glazer jobb videóival (pl. Karmacoma - Massive Attack), de (de)kompozícióiban, színeiben, fényeiben és árnyaiban egységes hatást keltve végig a film mondanivalóját szolgálják. Az operatőr a gyanúsan magyar hangzású nevet viselő Christopher Soos volt. A filmet rendező páros írta a forgatókönyvet is, mely ugyan tartalmaz kissé homályos részleteket, látszólag illogikus fordulatokat is, azonban kellő figyelem esetén a végén majd' minden kérdésre lesz válasz, amire esetleg nem, azon meg amúgy is muszáj gondolkoznunk. Illusztris nevek alakítják a kevés szereplős negatív utópia fontos mellékszerepeit: Deborah Kara Unger (pl. Karambol), Udo Kier (pl. Psyché) és Lance Henriksen (pl. A bolygó neve: Halál), mintegy jelezve azt is, a film alkotói honnan rugaszkodtak el. Meghetősen messzire, de a film hősével, Simonnal ellentétben, ők biztos lábakon állnak, biztos lábakon áll bemutatkozó filmjük is, mely ugyan olyan nyomasztó, mint egyedül, hajnal 4-kor (vagy éppen tömegesen, december 19-én) vásárolni egy külvárosi Tescóban, (de mondhatnám a TV2 hajnali kettőkor benyomott 20 perces reklámblokkját is), de annál, ezeknél lényegesen elgondolkodtatóbb, okosabb és érdekesebb időtöltés. Az asanisimasa ezért akciósan 8/10-re értékeli a filmet.

Amikor 2006 márciusában a 81 éves Robert Altman átvehette a filmszakma tán legnagyobb elismerését, az életműért járó Oscar-díjat, már sokan gondoltak arra, hogy e nemrégiben elkészült filmje lehet, hogy utolsó műve is egyben. Pedig dolgozott még, tervei voltak. Következő filmje egy teherautó-telepen játszódó bizarr verseny története lett volna, ám végül bebizonyosodott, az A Prairie Home Companion című film, amely a szomorúan aktuális Az utolsó adás címre magyaríttatott, fatális keretes szerkezetként Altman utolsó előadása is lett. Az amerikai és a világ filmtörténetének egyik utolsó bölénye, a régi nagy Mesterek egyike, a fanyar humorú, zseniális Robert Altman 2006 november 20-án elhunyt.

Az utolsó előadás mi másról szólna, mint az elmúlásról, a halálról. Azonban aki életében legalább egy Altman-filmet látott, az tudja, hogy itt szó sem lesz borongós, szomorú világfájdalomról. Aki egész életében valami sajátosan éles igazlátó szemüvegben, bölcsen fanyar humorral szemlélte magát s környezetét, az a halálról sem fog másképpen beszélni. Egy amerikai kisváros színházában vagyunk, ahol már 30 éve minden áldott szombat estén egy élő rádiós-showműsor adása zajlik. Az idő azonban eljárt e speciális amerikai műfaj felett. A cowboy-romantika habos-babos eszköztárával előadott country-duetteket sorát illő stílusban közérittyentett idióta reklámdalocskák és a szereplők alkoholfokától függő obszcenitású viccek tagolják. A közép-nyugat közönsége erre mulatott harminc éven keresztül, F. Scott Fitzgeraldról, az amerikai irodalom egyik legnagyobb alakjáról elnevezett színházban. (Fitzgerald hősei éppen e közép-nyugat kisvárosainak figurái voltak nagyrészt.) A korral azonban e műfaj is eltűnőben, a színházat és a rádiót felvásárolja egy cég, aki parkolóházat nyitna. Ismerhetjük mi is ezt az érzést, amikor hajdani kis piszkos csőmozik helyén kínai diszkontáruházakat találunk. A régi koszos mozik olyanok voltak, amilyenek, de ezekben láttunk filmeket először, ugye. És ez a fontos, nem a műpamut alsó, százért...

Kézenfekvő a párhuzam, ez a film a betegséggel és a halállal kiegyező Altman számvetése életével. Az ósdi, ótvarosan ripacs műsor maga a film, a filmgyártás, Hollywood, Altman tulajdonképpeni élete. Egyik utolsó vele készült interjúban elmondja, semmi mást nem szeretett, mint érdekes emberekkel körülvenni önmagát, és figyelni őket. Néha meg bekapcsolni a kamerát, és elviccelődni a látottakkal. Ez a filmbéli ócska kis vidéki rádió-show is tele van fura figurákkal, akik látszólagos flegmasággal várják életük utolsó színpadi jelenését. Egy sajátos, Bogartba oltott Buster Keaton, aki magát Philip Marlowe-ot mintázza barokkos szóvirágaival és pipec öltönyével, csak éppen cigarettáját nem sikerül soha meggyújtani. A selymes beszédű konferanszié tulipirosos edzőcipőben. A kopott énekesduett, akik sziámi ikrekként fűzik szót szóba végeérhetetlen csevejüket évtizedek óta. Hosszúköpenyes, bagószagú cowboyok, pisztoly helyett gitárral. Olykor transzcendens elemként egy szőke angyal tűnik fel itt-ott, fehér ballonkabátban, hogy aztán igazságot szolgáltasson, mintegy az isteni gondviselés kinyújtott kezeként. A filmben Altman megrendezi saját halálát: az egyik mellékszereplő utolsó számának eljátszása után öltözőjében időszerű szexpartnerére várva csendben meghal. Igazi nagy emberekre jellemző szerénységgel Altman Hollywood egyik efféle mellékszereplőjének tartotta magát. Ám furcsa, kaján humorára jellemző az is, hogy e mellékszereplő halála után kisebb apokalipszis következik be a színpadon, persze színházi értelemben. Vitriolos frivol pokol, emberszagú mennyország.

Hogy a valóságban mekkora tiszteletnek örvendett Altman, mi sem bizonyítja jobban, hogy minden filmjében hemzsegnek a világsztárok. Pályafutását azonban nemcsak sikerek kísérték, olykor bukott hatalmasakat is (pl. Popeye, Buffalo Bill). Ettől függetlenül még kisebb szerepekben is sokszor többszörös Oscar-díjas színészeket láthatunk, akik nyilván nem az egetverő gázsiért vállalták el a felkérést. E filmben is jólismert arcok komédiáznak Meryl Streeptől és Kevin Kline-tól Woody Harrelsonig, Lily Tomlinig, ők a ripacs haknibrigád, mi pedig ámulhatunk, milyen fantasztikus énekesek ezek a kitűnő színészek. Valószínűleg Altman átható kék szemei is vidáman csillogtak őket szemlélve, mi mást tehetnék hát én? Ajánlom figyelmükbe e kedves, édesbús vígjátékot, amely méltó befejezése egy nagyívű és nagy hatású pályának, egyben szeretetteljes búcsú a filmművészet egy valóban fontos személyiségétől. (Asanisimasa-index nem lehet más, mint: 10/10.)

Jacques Mesrine a francia bűntörténet egyik legismertebb, rendőrökre és a társadalomra legnagyobb hatással bíró bűnözője volt.Regényes élete megfilmesítésre való, amelyre Jean-Francois Richet egy jó nagy lélegzetet véve, rögtön két darab filmet is szánt. Egyik jobb lett, mint a másik, ám sajátos módon, ha egyetlen, koherens monstre alkotásként nézzük ezt az egészet, nem feltétlenül erény. Persze, semmi sem csupán fekete meg fehér, Mesrine élete és életrajzi filmje pedig végképp nem az.

A Halálos közellenség (Mesrine: L'instinct de mort / Public Enemy Nr. One) első része tulajdnoképpen egy klasszikus Bonnie és Clyde-történet, talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk: Jacques és akkori bájos partnere, Jeanne Schneider is az igazi Bonnie és Clyde viharos románcáról kopírozták nem kevésbé megejtő ámokfutásukat. A színhely is hasonló, Amerika, bár annak kanadai része (lásd a Mesrine-linket, illetve e filmet). Vagy másképpen, az első részben tanúi lehetünk, hogyan épül be a fiatal Mesrine az akkortájt tevékenykedő francia OAS nevű terrorszervezet aktív segédletével az alvilágba, hogyan válik a társadalom és politika kiszámíthatatlan folyamatainak áldozataként professzionalista bűnözővé. Ennek a folyamatnak mintegy fináléja az amerikai őrület. Közben megcsodálhatjuk a Marlon Brandósra hízott Gérard Depardieut, mint OAS-főnököt, a folyamatosan remeklő Vincent Cassel mellett, aki a címszereplőt teszi fel a vászonra Robert De Niró-i alakváltozásokkal és ami a fő, tehetséggel. Maga a film amúgy amolyan méltóságteljes hömpölygéssel árad, ahogyan a legnagyobb bűnöző-filmek: a Keresztapa, a Volt egyszer egy Amerika és a többi. Richet jól mesél, megáll, ahol meg kell és ugrik, ahol ugrani kell, játszik a feszültséggel, hogy a néző figyelme se lankadjon, bár Cassel és a többi színész intenzív játéka ezt amúgy sem engedné, főleg, hogy Mesrine figurája is árnyalódik közben. Az algériai háborúban zöldfülűsködő akaratlan gyilkosból karakán, tökös csávó lesz, aki egyre bátrabban elveszi azt, ami neki kell, közben megvillantva sajátos szabadsághősi erényeket: testi épségét sem kímélve kísérli meg rabtársai kiszabadítását a szigorúan őrzött börtönből. Talán csak a Jack Baueres 24 által végképp a filmbe kanonizált osztott képernyő alkalmazása tűnik kicsit trendinek, de ez sem vészes.

A második részben kisebb meglepetésre, Clyde Barrow Arséne Lupinné változik, a romantikus szerelmes banditából arc- és alakváltó vicces rabló, aki bár kizárólag a gazdag bankokat fosztogatja, és folytatja kokettálását a különböző terrorszervezetekkel, de legfőképp a médiával, aki imádja őt, mint évtizedekkel később nálunk a Viszkis rablót. Könyvet ad ki, filozófiát kreál "életművéhez" Mesrine, továbbra is fontos szerepet játszanak a nők az életében és mindig van társa is az akciókban. A jópofa bűnöző imázsát kezdetben csak a rendőrség kötelékében árnyalja az a tény, hogy fenyegetettség esetén Mesrine gond nélkül nyit tüzet a rá támadókra, nem kímélve sem lőszert, sem emberéletet. A film az első rész méltóságteljes hömpölygéséből Cassel-Mesrine pojácáskodásának köszönhetően majdnem vígjátékba fordul, azonban ahogy szorul a hurok az egyre több hibát vétő, egyre könnyelműbbé váló Mesrine körül, úgy sűrűsödik a komédia drámává egészen a briliánsan megszerkesztett fináléig, mely egyben elegáns keretbe is zárja ezt a nagyszabású és kivételes alkotást. Mesrine figurája így, ebben a keretben válik igazán tanulságossá, sőt ikonná. Mesrine a 50-60-70-es évek Franciaországának, sőt nyugat-Európájának is transzparens figurája, aki ha akarom, egyfajta lázadó az ekkor ott már begyűrűző fogyasztói társadalom visszásságai ellen, ha akarom, egy stílusos bűnöző, ha akarom, egyszerű és veszélyes pszichopata, de szintén a társadalom végterméke. Arról meg végképpen nem ő tehet, hogy a szabálytalan, öntörvényű, nonkonformista fazonok lényegesen érdekesebbek, mint a jólfésült, unalmas, törvénytisztelő, de tisztességes átlag. Az asanisimasa így a két rész kicsit zökkenő összefűzése ellenére is minimum 9/10 pontot ad erre a filmre.

Nem hiszem, hogy filmes könyvadaptációk esetében állandóan összehasonlítgatni kellene az eredetet az eredménnyel, így itt is csak a filmre szorítkoznék, békén hagyva a Dan Brown nevű írógépüzem hasonló című, komoly közönségsikert aratott termékét. Az Angyalok és démonok Ron Howard újabb filmje, mely a néhány évvel a Da Vinci-kód után, annak mintegy előzményeként, jó hollywoodi profi módjára újra meglovagolná az ódon katolikus egyház fricskázására apelláló siker hullámait. Várta mindenki, hogy újra lesz letiltás, betiltás és megtiltás, ám ehelyett kaptunk egy illedelmes, talán csak a vatikáni turistakioszkok kínálatában feltűnő szerkezetű és tartalmú propagandafilmet, viszont ami késik, nyilván nem múlik...

Az Angyalok és démonok egyrészt egy szimpla nyomozós krimi, annak összes szokásos bakijával, kliséjével és panelljével; az egyik gonosz mindenkit kinyír, aki csak mozog, csak a főhősöknek hagyja meg az életét, - erre nem kaptam megbízást - mondja. De akkor megelőzőleg miért nyírt ki egy osztagnyi közrendőrt, akik azt se tudták mi merre hány méter és likvidálásukra szintén nem volt megbízása a gyilokembernek (akit amúgy a skandináv film egyik emblematikus figurája, Nikolaj Lie Kaas alakít, szinte észrevehetetlenül)? Az olyan aránytalanságok, mint antianyag-bombával fenyegetni a Szentszéket pedig kifejezetten békategóriás panel, s mint ilyen, az egész filmet taszítja könnyedén a komolyan nem veendők listájára. A cifra ruhába öltöztetett matrjoska-babákként tébláboló, elvileg nagytekintélyű bíborosi karról most nem szólunk. Ezek ellenére azonban a film hozza az elvárt minimumot, pörög, csavarodik és a végén bombasztikusan finálézik, ahogy a műfajtól várni lehet/kell.

A misztikus vonulat ez alkalommal inkább a pápaválasztás bonyolult és külső szemlélő számára inkább vicces, mint fennséges ceremóniájára korlátozódik, a szegény Illuminátusok Rendjét az alkotók csak a bonyolítás kedvéért citálták ide, a film cselekményéhez konkrétan semmi közük nincs. A film kulcsszereplője csupán felhasználja ördögi/angyali tervéhez a titkos társaságról fellelhető félinformációkat, éppen úgy, mint azok az egymás kommentjébe vágó, összeesküvéselmélet-gyártó bloggerek, akik épp e film kapcsán kezdtek globális észosztásba mostanság.

Legjobban talán valamiféle turisztikai szerepjáték pilotfilmjeként funkcionál a film, szépen bemutatja Róma és Vatikán jellegzetes turistacélpontjait, látnivalóit, felvillant titokzatos épületeket, sugall rejtélyeket, melyek az élénk fantáziájú utazókat felvillanyozhatja, ha unja az esernyőlóbáló idegenvezető gépies rutinját. Így aki látta a filmet, s utána Rómába látogat, bejárhatja azt az utat, melyet Langdon professzor (Tom Hanks spórolós alakításában) loholt végig a filmbéli négy, valóságos bő két órában. Ha meg már megvolt az Örök Város, akkor lehet egy jót nosztalgiázni is, vagy mélázni azon a másik mellékvágányon, vajon miért akar ez a helyes brit srác (Ewan McGregor) hasonlítani a jelenlegi magyar miniszterelnökre? Végül is, egy nyári zápor idejére azért éppen elég ennyi is. Ennél messzebb menő következtetéseket kár levonni, még akkor is, ha több helyről azt susogják: a világ vezető hatalmánnak fizetőeszközén az egész világ egy hajdani titkos társaság szimbólumát látja! Mit mondhat erre a józan ember? Nézzen mindenki körül: mindenfelé titkos társaságok szimbólumait látni. A kereszt, a félhold, a kör, a csillag, alma, ablak és a többi mind-mind hajdani titkos társaság szimbóluma, nemde? Az Illuminátusokról szóló mendemondák éppen ennyire, egy ilyen félbékategóriás turisztikai krimire nyújtanak elegendő üzemanyagot, a világ azonban ettől még megy a maga útján. Az asanisimasa szerint ez a film: 6/10.

A rejtélyes, felderítetlen bűnügyek mindig is sokat foglalkoztatták az embereket. Amerikában ma sem tudja senki biztosan, vajon ki ölte meg Kennedy elnököt. Nálunk a milliárdos értékű, római Seuso-kincsek megtalálója halálának körülményei a mai napig tisztázatlanok, az angolok híres sorozatgyilkosa, Hasfelmetsző Jack kiléte több, mint száz év távlatából sem ismert. Személyét titok fedi, indítékai a homályba vesznek. Legenda vált belőle, és a ma embere csak találgathat: Jack the Ripper egy megszállott és őrült orvos lett volna? Vagy a királyi család ferde hajlamú tagja, akinek tettét a titkosszolgálat fedezte? Esetleg egy önjelölt igazságosztó? Választ adni ma már lehetetlen. Ami azonban tény, az az, hogy 1888 őszén Londonban rövid egymásutánban brutálisan megöltek, és sebészi alapossággal megcsonkítottak öt prostituáltat, az elkövető azonban ismeretlen. A gyilkosságok elkövetésének módja, a tetthelyen hagyott nyomok és egyéb jelek arra engednek következtetni, hogy az elkövető mind az öt esetben egy és ugyanaz a személy volt.

Hasfelmetsző Jack minden idők egyik leghíresebb sorozatgyilkosa. Személye a filmtörténetben legalább olyan gyakran feldolgozott, mint Draculáé vagy Frankensteiné. Íme, itt az egyik legújabb változat, ezúttal a Hughes testvérek rendezői látomásában. A detroiti Allen és Albert 1994-ben az Veszélyes elemek című kis költségvetésű, ám nagyot kaszáló filmmel robbantak be a köztudatba, begyűjtve díjakat, valamint kritikai elismeréseket. Ettől kezdve nagy felkészültségű, igényes filmesekként tartja számon őket a szakma és a közönség egyaránt.

Tehetségükben nem csalódhatunk A pokolból című filmjük esetében sem. Hasfelmetsző Jack történetét az egyik legnagyobb képregény-guru, Alan Moore műve alapján készítették, megtartva annak alapos és finomművű történetvezetését, szuggesztív képi világát sikerrel transzformálták mozivászonra, elkerülve más képregényből készült filmek digitális technikával felturbózott, túlburjánzó sémáit, mégis hiteles és érzékletes képet adva a bűn mocskában fortyogó XIX. századi Londonról. A szörnyű ötösgyilkosság színhelyét, a Whitechapel negyedet a híres prágai Barrandov stúdióban építették fel, nem kisebb látványtervező segítségével, mint az Oscar-díjas Martin Childs. Az elkészült díszletváros tökéletes illúziója az állandó esőáztatta, részegek, kurvák, stricik és egyéb elemek lakta, alkohol, kábítószer és bűn fertőzte nyomornegyednek, fel sem merülhet bennünk, hogy itt minden rendben van, itt valaminek történnie kell. Történik is. A ritkán láthatóan igényes szereplőválasztás is elsősorban a sztori hitelességét szolgálja, itt minden mellékszereplőnek tere, levegője van, élő, eredeti figurák, valami elképesztő kül-Londoni szlenggel, aminek tanulmányozását melegen ajánlok minden angolul tanulónak.

A politoxikomán Abberline felügyelőt alakító Johnny Depp, hű kollégája, a korpulens Godley (Robbie Coltrane), a lángvörös hajú, gyönyörű prosti (Heather Graham), valamint Ian Holm, a titokzatos doktor szerepében mindannyian remekelnek ebben a valóban megtörtént szörnyű bűntény egyfajta lehetséges megoldását felvillantó műben. A misztikus felhangokkal bíró, titokzatos krimiket kedvelők biztosan nem fognak csalódni a Hughes testvérek legújabb filmjében, borzongató időutazást tehetnek egy előítéletekkel terhes, kegyetlen, abszint- és ópiummámortól fűtött világba, amely egykor volt Londonban.

A filmet 08.02-én vasárnap vetítette az M1. Így, második blikkre is jó kis filmnek tűnik, bár a kissé tévéjáték-melodrámás közjátékok kissé megmosolyogtatóaknak hatnak az expresszív gyilkossági jelenetek mellett. Az asanisimasa azonban így is megszavazza a 8/10-et.

(A cikket -fredor- szignóval 2002.03.22.-én írtam a port.hu-ra)

Az idei nyár egyik blockbusterének ígérkező legújabb Fazekas Henrik-opusz nálam csupán egy kötelező film a sok közül (-Láttad az új Harry Pottert? -Ja. -És milyen? -Szar.). Nem tagadom, nem vagyok rajongója. Az egész Harry Potter-sztori, könyvestül, filmestül szerintem elsősorban marketing- és üzleti szempontokból zseniális, minden egyéb tekintetben ezek eléggé gyenge fércművek.

Ez is az. Igaz, sötétebb, komorabb, mint az összes többi, de akkor mit keresnek benne a legkülönbözőbb szexuális irányultságokra, játékokra, időtöltésre, kedvtelésekre meglehetős sutasággal, ám szándékolt kétértelműséggel célzó utalások, melyeken -mintegy parancsszóra- hálásan kuncog a közönség. Na ja, hiszen azért fizet ennyit, mert szórakozni akar, arra azonban nem sok lehetőséget nyújt ez a film, hiszen alig történik benne valami, ami mégis, az nem túl látványos. A cselekmény kiszámítható, a figurákról semmi új nem derül ki, mi nem látható, az új karakterekben sincs túl sok érdekes. Az egész film színvilága, sőt plánozása, háttérmotívumai mintha valamelyik izmosabb Batmanből lennének nyúlva, Roxfort atmoszférája is inkább egy börtöné, ám Tim Burton lázas és megejtő szentimentalizmusa nélkül. Itt kóricál az immáron nagytekintélyűvé vált Harry, gondosan borotvált állával, ám mégis mindenki őt szívatja. A nagy nehezen és hosszadalmasan felvezetett (rendezte: David Yates) végkifejlet megoldása azért rá vár. Viszont ebben Harry slendrián munkát végez, marad sercli bőven: lesz még tehát folytatás, feltéve ha sikerül megegyezni a szerződés részleteiben a producereknek Daniel Radcliffe-fel. (Persze, abban már inkább tanárként szerepelhet kora miatt...) Hermiónénak helyes mejje nőtt, Weasley pedig még nem szeret smárolni. Pitonra rá van írva, hogy simlis, nem értem, miért nem veszi ezt észre senki a filmben. Malfoyt pedig elég lenne szájon vágni a turbóseprűvel... Amúgy ismét hosszan unatkozhatunk a repülő seprűs futballmeccsen, aki sokat fizet, talán még 3D-ben is, észre sem véve, hogy ezt (és ezt az egészet) már megelőzőleg jónéhányszor látta, sőt olvasta is. Pénze viszont jó helyen van: J.K. Rowling RT. gigászi folyószámláján. Asanisimasa azonban ennek ellenére, sőt éppen ezért, fitymálólag 2/10-re értékeli ezt a nem túl tehetséges és nem túl ötletes bűvészkedést.

Az évi rendes tengerparton döglés-hegymászás után, íme, újra szétcsapunk a pixelek milliárdjai és celluloidkilométerei között. (Újra)kezdésnek rögtön itt egy díszpéldány a leginkább "lila fing"-ként aposztrofálható erotikus művészfilm kategóriájából.

A Végzetet a veterán francia Louis Malle 3 évvel halála előtt követte el, így ezt az örök nőről, illetőleg az örök férfi iránta tanúsított vágyáról szóló hosszadalmas és meglehetősen kínos szenvelgést írjuk talán az időskori szentimentalizmus számlájára és felejtsük gyorsan el. A filmben leginkább a szálkás Jeremy Irons folytat meglehetősen nevetséges mezítelen-birkózást annak érdekében, hogy vékonyka testének inaival és csontjaival kitakarja a kamera elől Juliette Binoche puha, nőies idomait. Jeremy javára legyen mondva, hogy igen nagy sikerrel teszi ezt. Azonban ez így szoft-pornónak rossz, művészfilmnek meg l'art pour l'art szex. Ezenkívül jobbára a nagy nézések filmje ez, merengés, szenvelgés, lila bűbáj, szótlan semmitmondás. Logikátlan történet, melynek legnagyobb végzetes csavarintása csupán utólag kap magyarázatot, már ha a vak véletlen logikailag kielégítő magyarázat. Bölcsész-típusú filmrajongók filmje ez, de csak akkor, ha eleddig csupán olvastak a vágyról, szerelemről, meg hasonlókról; s azokról is inkább csak rossz lektűröket. Malle mestertől a Zazie a metróban viszont ott volt, ez viszont nagyon nem: az asanisimasa 3/10-et ad erre a filmre, kegyelet ide, tisztelet oda.

Kb. július végéig.

Táncos a sötétben (Dancer in the Dark, 2000) - Ritkán szoktak "kokit" osztani a kortárs filmművészet egyik ér(in)thetetlen szent tehenének, Lars Von Triernek, pedig járna neki. Ezért a filmért legalábbis mindenképpen. Az egy dolog, hogy ezzel beemeli a vitathatatlanul tehetséges és vitathatatlanul irritáló izlandi Björköt a film örök Pantheonjába, de az egy másik, hogy ennek egy egész filmet alárendeljen, kvázi videoklip-gyűjteményként. De spongya rá, mert a musical-betétek furcsa, groteszk variációi üdítően hathatnak szemnek, fülnek egyaránt, Björk is meglepő erővel alakítja a tragikus sorsú, vak csehszlovák (mondjuk, akkor már miért nem izlandi???) nőt. Arra azonban alig van mentség, hogy Von Trier egész egyszerűen kifelejtette a filmből a Björk által alakított Zelma bíróság előtti védelmét, ami annak fényében, hogy később jelentkező ügyvéd többször is utal erre, az elődjének gyenge munkájára, elég ciki. Enélkül azonban csak a vádbeszéd sulykolja belénk a nyilvánvaló hazugságot, mi pedig az emiatt növekvő tehetetlen dühünket tévedhetjük esetleg katarzisnak. Holott, csak jól benéztük a Mester bénázását, ami így csak egy tetszetős giccs, és amiért minimum három koki jár Von Triernek. Jóindulatúlag fel sem tételezzük a számító hatásvadászatot, mint okot, mert akkor lenne az még több is. Így is asanisimasa csupán 7/10-re indexeli ezt az alaposan túldíjazott művet.

Az ajánlat (The Proposition, 2005) - Mintha 1994-es Murder Ballads című lemezének egyik dalát bontotta volna ki (a most író) Nick Cave egy egész filmmé, olyan sűrű, végletes és végzetes ez az ausztrál western (southern?). Műfajához mérve is meglehetősen brutális jelenetek tagolják sokkolóvá ezt az amúgy egészen fura, transzcendentális hangulatot sugárzó filmet, ami viszont így együtt sokkal érzékletesebb, hitelesebb képet közvetít Ausztrália hőskoráról, mint az ennél lényegesen nagyobb "mellénnyel" készült Baz Luhrmann-féle megagiccs. És hát átjön az egészen Nick Cave fura, költői világa, amelyben a sorsuk végzete felé száguldó hősök a banditák, rosszemberek, mégis ők beszélnek művészetről, szeretetről, fennkölt dolgokról, míg az egyszerű, közemberek szürke, arctalan és lelketlen masszát képeznek, a korbácsjelenetnél pedig kitűnik, semmivel sem különbek ők azoknál, akiknek vérét kívánják. A végén pedig mindenki megkapja azt, amit megszolgált. Amúgy egy klasszikus western-dramaturgiára épülő film ez, amely szervesen kapcsolódik az utóbbi évek "nu-western"-ként is emlegetett vonulatához, valahová a közvetlen élmezőnyhöz, a No Country...-hoz, a Jesse James meggyilkolásához és a többihez, neves sztárok elővezetésében: Guy Pierce, Emily Watson, stb. 8/10.

Hideg nyomon (Gone Baby Gone, 2007) - Ben Affleck öccsét, Casey-t főszerepelteti első rendezésében, mely talán kissé váratlanul, de igencsak jó film. Mondjuk, az írás megy neki, ezt tudhatjuk a nagyszerű Good Will Hunting óta, színésznek is elmegy, rendezni viszont eddig nem mert. A Hideg nyomon minden snittjén látszik, hogy kiérlelt, végiggondolt munka, a Good Will Huntinghoz hasonlóan masszívan valóságközeli alapokon áll, emellett egy izgalmas műfaji kísérlet is a film noir egyfajta aktualizálására, realistán, sőt, naturálisan szociologizáló, erősen etikai attitűddel. Komoly problémákat vet fel a film, mind bűnügyileg, mint etikai viszonylataiban, messze vagyunk az álomgyártól, ez Amerika nagyobbik, meglehetősen fekélyes fele. Gyermekrablás, drog, korrupció, maffia, simlis rendőrök a téma, melybe Ben Affleck keményen és egyenesen beleszáll. Ötletes profizmussal boncolgatja sztoriját, mely egészen a végéig tartogat meglepő fordulatokat, ráadásul és főleg úgy, hogy mindvégig erős gondolati tartalommal is párosul: komolyabb elemzést, esszét is megérne a Casey Affleck által alakított elsőre meglehetősen nyeglének tűnő magánhekus tettei értelmének, jogosságának, erkölcsi és etikai helyességének vizsgálata. Casey ráadásul eszköztelenül is igen jó színészi teljesítményt nyújt, csakúgy mint pl. a már sokszor atombiztosan bizonyított Ed Harris, vagy sokan mások a filmben. Én, debütációról lévén szó, megajánlok a filmnek egy erős 9/10-et, aztán majd meglátjuk...