asanisimasa

Észak (Nord), 2009 - Norvég egyszemélyes road-movie a csodálatos hóval borított északi tájakon a boldogság nyomában, a Lynch-féle Straight Story és Sean Penn Út a vadonban-jának modorában, de speciálisan groteszk északi humorral, néhány egészen egyedi poénnal, és sajnos egy kissé suta véggel. Konkrétan úgy van vége a filmnek, mint a botnak. De ha ezt frappáns végkifejletnek fogjuk fel, akkor az isten sem menti meg Rune Denstad Langlo moziját a "kultfilm" státuszától... Asanisimasa egyelőre óvatos: 7/10.

A gyilkos (Le Tueur), 2007 - Akasztják a hóhért! A gyilkos ugyanis a nagytekintélyű Cahiers du Cinema hajdani kritikusából filmrendezővé avanzsáló(?) Cédric Anger első játékfilmje. Mint ilyen, nem lesz meglepetés, hogy ez egy tipikusan "agyas" film, alkotója kínosan kerüli az összes közhelygyanús történetklisét, amelyből viszont -bérgyilkos-áldozat kapcsolatát kulmináló thrillerről, tehát műfaji filmről van szó- akad jónéhány. Ez az alaposan végigvitt méricskélés a film legnagyobb baja is egyben, az eltúlzott intellektualizmus rendre megakasztja a sztori ritmusát, a film döcög és csak alig kerüli el a végzetes kisiklás katasztrófáját. Anger nyilván tisztában van a filmkészítés csínjával-bínjával, elviekben, de (egyelőre) szíve nincs hozzá. Truffaut és Godard, a nagy elődök szintén ezt a pályát járták, de ők saját, szuverén filmnyelvet teremtettek ehhez, míg Anger már meglévő szigorú műfaji kötelmek közé próbál beférkőzni. Ide már nem igazán intellektus, hanem éles érzékek, energia, intuitív és koncentrált figyelem, tehát az inkább nem tanulható dolgok szükségesek. 5/10.

Akárki megteszi (Le Premier venu), 2008 - A rutinos fesztiválfilmes francia Jacques Doillon legújabb művében egy meglehetősen pongyola, ám jó családból származó lány érzelmi szörfölését követhetjük végig egy óceánparti városka kanjai, a kis görcs junkie, a köcsög biztosítási ügynök valamint a szende zsaru között. Ha sikerül elkapni a film melankolikus hangulatát, a városka semmivel össze nem hasonlítható hangulatát, akkor jó élmény lehet a film. Ha elcsábít a lány bája, akkor is, de említeni az elképesztő intenzitással játszó Gérald Thomassin színészi teljesítményét kell, a kisstílú bűnöző Costa szerepében. Akit ezek hidegen hagynak, azok a szereplők néhol bizony követhetetlenné bonyolódó érzelmi-szerelmi viszonyrendszerét bogozgathatják két órán keresztül, komótos ritmusban: 5/10.

Három asszony (3 zan), 2008 - Az iráni Manijeh Hekhmat sok meglepetéssel szolgál második filmjében. Kiderül, hogy az irániaknak például van humora, mély, bölcs, fanyar és okos. Továbbá, Teherán eldugott pincéiben punkok játszanak jazzt, nem is rosszul, bár jól se, a punk-jazz viszont éppen így jó. A filmben amúgy három, különböző életkorú nő (nagyanya, anya, lánya) keresi önmagát, saját kultúráját, identitását, valamint egymást. Az iráni filmektől megszokott filozofikus hangvétel tehát ezúttal sem marad el, van szőnyeg is, mi több, itt is fő dramaturgiai szervezőelemként funkcionál, ám a városi élet ellesett, nem megrendezett képei mindenképpen újdonságként hatnak iráni, kortárs játékfilmen. Nem látszik az a szellemi nyomor, amit bizonyos nyugati hangok szeretnek közvetíteni Iránról. A filmet lenyűgöző szépségű iráni nők nyugati módon eszköztelen színészi alakításai teszik még varázslatosabbá: 8/10. A szőnyegek is szépek.

A másik orcádat (Sur ta joue ennemi), 2008 - A dokumentumfilmes Oscar-díjas Jean-Xavier de Lestrade hasonló pályát fut a mi Almásinkkal, kiváló és sikeres dokumentumfilmek után játékfilmre vált. Azzal sincs különösebb baj, tisztességes, humanista értékeket felmutató igényes munka, csak valami egész pici hiányzik belőle, hogy igazi nagy dráma legyen. Van bűn, van bűnhődés, nincs viszont katarzis. Az asanisimasa pontjai: 6/10.

Berlin Calling, 2008 - Akár Trainspotting 2-nek is felfoghatjuk ezt a filmet, hiszen ott keződik ahol az véget ér: choose the life, here's the extasy. A Berlin Calling berlini sztár DJ-je már javában tolja a szintetikus partybogyókat, mígnem egyszer rossz trippet kap. A film (hasonlóan a heroinos angol mozihoz) arról szól, hogyan, mi módon kászálódik le a csávó a cuccról, amiből legyen elég annyi, hogy semmivel sem kevesebb kínban, mint a hernyó esetében. Mondjuk, a Trainspotting mind zenében, mint vizuálisan izgalmasabb volt, itt a német techno megy, csitt-csatt, tucc-tucc, stroboszkóp, geometria. Viszont, technoszcénán kívülről nézve, abszolúte hitelesnek tűnik, ehhez nagyban hozzájárul a két főszereplő perfekt alakítása. Mondjuk, 6/10, mert nagyon unom a technót.

9 mm, 2008 - Egy fegyver kaliberét jelöli jelen esetben a film címe, amely minden látszat ellenére egy család széthullásának drámája. A filmet rendező, -mondjuk, belga- Taylan Barman nem tanulta iskolában a szakmát, ami baromira nem látszik bemutatkozó filmjén. A több szempontú, csúsztatott idősíkokkal operáló szerkesztésmód ugyan már nem újdonság, de ez nem az a "játék", amivel rendezői debütálások alkalmával kísérletezni szokás. Barman a tétel ezen részét bravúrosan, magától értetődő természetességgel hozza. (Ez bizonyság arra, hogy a filmrendezést gyakorlatban lehet megtanulni, nem pedig iskolapadban.) Ami a második, tartalmi részt illeti, már picit billeg a léc, a rendőrnyomozó anya, alkoholista rokkant apa, és graffitis fiú családjának széthullása bár tragikus, de (sajnos, túl közhelyes a téma) nincs benne annyi, ami a brilliáns szerkezetet kitölti. Ingerküszöbünk ennél lejjebb van, köszönhetően "a szárnyaló gazdaságnak" és az ország "makulátlan erkölcsének". Pluszpont viszont Barmannak, hogy ennek ellenére a legtöbbet hozta ki a történetből, és még a vége is csattan. Asanisimasa pontjai: 7/10. 

A felhők között (Dar miane abrha/Among the Clouds), 2008 - Az iráni filmek mindig jók, alkotóik jellemzően valami ösztönös zsenialitással használják a filmet, mint nyelvet egyszerű, tiszta, szép történeteik elmesélésére. E filmben az amúgy érdekes iraki-iráni viszonyrendszer kerül terítékre, egy, a határon csomagok cipelésével, apró-cseprő dolgok elintézésével foglalkozó 16 éves iráni fiú és egy nála idősebb iraki nő szerelme apropóján. A határon zajló speciális állapotok rögzítésére, dokumentumfilmként még alkalmas lehetne a film, ha nem lenne fikció, azonban ez alkalommal a történetmesélés bizony akadozik (vagy a gépész felejtett el egy tekercset levetíteni...), az amúgy megejtően alakító amatőr szereplők úgy hivatkoznak bizonyos megtörtént dolgokra, mint amelyek a nézők számára egyértelműek. Holott... Ennek ellenére szép jelenetek adódnak a filmben, a képek is jól komponáltak, kár, hogy valami miatt ezek mégsem állnak össze egy igazi filmmé. 5/10.

Csontdaráló (Der Knochenmann/The Bone Man), 2008 - Volt egy ilyen magyar című Adam Sandler-film is (The Longest Yard) nemrég, ez azonban sokkal, de sokkal jobb film annál. Itt Gigor Attila Nyomozója találkozik Dexterrel, a vérnyomszakértővel (akár a boncasztalon...), egy decens alpesi fogadóban. Már a főcím is ugyanolyan ínycsiklandozó esztétikát képvisel, mint a Dexter inkriminált főcíme, mindkettő már-már önmagában műalkotás. Ami pedig utána következik, az egyrészt műfajilag besorolhatatlan, de ha mégis, akkor mondjuk groteszk thriller-komédia, vagy efféle. Másrészt pedig olyan beteg humor, mind képileg, mind verbálisan, amilyet filmen alig-alig látni, legfeljebb elvetemültebb Coen-őrületekben. Wolfgang Murnberger osztrák rendező brilliáns filmje ismerős látvánnyal is operáló virtuóz, unikális, humoros és brutális mozi a szomszédból, amely csak azért nem kap 10 pontot, mert ez a fesztivál első napja: 9/10.

A behajtó (Rekitir/The Racketeer), 2008 - A reklámfilmes múlttal rendelkező kazah rendező, Akan Szatajev egy olyan, Scorsese Casinójára hajazó masszív maffiafilmmel állt elő, hogy alig találni rajta belekötnivalót. (Öröm nézni!) A nemzeti, kulturális sajátságokon való röhögést eleve kihagyjuk, hiszen nem vagyunk mi Borat, amúgy meg szinte minden klappol a filmben: egy átlagos családból érkező, tehetségét az ökölvívásban kamatoztató fiú íves élettörténetét látjuk, hogyan vezet útja a lakótelepi lakásból a kazah maffia egyik legveszélyesebb alakja mellé. Nincs semmi sem túlbeszélve, a konfliktusok hitelesek, érthetőek mi számunkra is - a kazah maffia úgy működik, mint az összes többi, a yakuzától a cosa nostráig. A film ritmusa kifejezetten jó, hála a reklámfilmes múltnak, a fanyar humorú hangvétel pedig üdítő. A helyi vallási előírások miatt komoly szexjelenetre ugyan ne számítsunk, a leszámolások ábrázolása is lehetne brutálisabb, de mondom, minden a helyén van. Még az alábeszélő narráció sem zavaró, semmi szégyellnivaló nincs a filmben, oda lehet tenni a polcra, Scorsese mellé. Asanisimasa pontjai ezért: 8/10.

A hullám (Die Welle), 2008 - Dennis Gansel a legjobb formát választotta mondandójának -bármikor, bármilyen körülmények között kipattanhat a totális autokrácia- minél hatékonyabb közlésére, a tinifilmet. Ezzel egy tökéletes osztályfőnöki órává vált a film, ami, gondolom, többet ér, mint a szokásos pad alatti amőbázás (vagy ami éppen ma megy helyette), és ami által a gyerekek majdnem a saját bőrükön érezhetik azt, hogy milyen hatásoknak, szólamoknak, showműsoroknak, egyebeknek ne dőljenek be soha. A film ex catedra didaktikája ez alkalommal elfogadható. Nem véletlen a párhuzam a szintén német Kísérlettel. Kb. ugyanarról szól, ugyanolyan minőségben. 6/10.

Jud Süß, 1940 - A zsidó származású Lion Feuchtwanger könyvéből, magának, Hitler propagandaminiszterének, Goebbelsnek felügyeletével (Veit Harlan szolgai rendezésében) végletes cinizmussal készült ez a hírhedt antiszemita film, amely egy XVIII. században megörtént esetet dolgoz fel: a zsidó származású Joseph "Süß" Oppenheimernek, Sándor Károly württembergi herceg pénzügyminiszterének vértanúságát. Ezt a regény teljes elferdítésével csúfondáros és véres színjátékká változtatták "alkotói", hogy a nácik a zsidók kiirtására vonatkozó Endlösungját "reklámozza" a szájtáti közönségnek. Persze, szakmailag lehet egy propagandafilm jó, ez azonban még az sem. A karakterek, zsidók és németek egyaránt, szimplák, egydimenziósak, sarkítottak és karikaturisztikusak, a cselekmény bonyolítása pedig inkább hasonlít a libák tömésére, mint egy történelmi filmre. Minden jól el van magyarázva, lassan, többször is, hogy mindenki megértse. Viszont a zsidók iránti gyűlölet minél nagyobbá pumpálásának igyekezete mégis visszacsap a filmre, aki ez alapján várja/kapja meg az igazolást arról, hogy a zsidók tehetnek mindenről, ami rossz e világban, annak akár Miki egér is megjelenhet veresseggű ördögként. Erre a dilettáns, rosszindulató, cinikus és buta filmre nem lehet pontot adni: 0/10.

Álom (Dream/Bi-mong), 2008 - A dél-koreai Kim Ki-duk egyik kedvenc ázsiai filmesem. Ez a tizenötödik filmje, ám nem érdemel sajnos nagy posztot, mert unalmas, semmitmondó, erőltetett szenvelgés csupán, egy tökéletesen érdektelen darab abban a sorban, amit a 2006-os Idő (Time/Shi Gan) kezdett el. Vannak ugyan itt is szép képek, meghökkentő jelenetek, de valahogy széteső, ötlettelen és üres az egész. Kim Ki-duk kiégettnek tűnik. 4/10

Bújócska (Hide And Seek), 2005 - Egy korrekt, pontos, néhány szereplős tucat-minimálthriller. A kevés szereplőből már a film közepén könnyen kisakkozható, ki az igazi oka a borzongásnak, de ettől függetlenül a film működik. Csak éppen semmi különöset nem ad a nézőnek. Robert De Niro atombiztosan hozza a tőle elvárt figurát, az elképesztően intelligens és tehetésges Dakota Fanning ép lelki fejlődéséért pedig csak aggódhatunk, hogy nem hagy túl mély benyomást benne e fim forgatása. 5/10.

Dzsingisz kán - A föld és vizek ura (Aoki Okemi: chi hate umi tsukiru made), 2007 - Hát ez egy igen érdekes japán képződmény. Amolyan jó nagy szabású történelmi életrajzi háborús film, valóban elképesztő látványos csatajelenetekkel, jól mutat a tízezernyi lovas a vásznon. Az már kevésbé, hogy japán arcok játsszák a mongolt, bár ezt az észre sem veszi, akinek minden távol-keleti származású ember egyszerűen csak: vágottszemű sárga. Engem zavart, még jó, hogy viszonylag elfogadható szinkronnal néztem, mert ha japánul is kellett volna ősunokatesóékat hallgatni, az szar lett volna. Szóval látványosnak látványos a film, amennyire én meg tudom ítélni, az apróbb, kultúr- és hadtörténeti részletek is rendben vannak. Cselekményszövésben, dramaturgiában már vannak bak-, vagy stílszerűen, csikóugrások, utalnék Temüdzsin (pre-Dzsingisz) vereségből győzelembe való csodás "pálfordulására". A végső, szájbabaszottrágott tanulság pedig így néz ki: Dzsingisz tekintetét hosszan s mélyen a távolba függeszti, majd kinyilatkoztat - Azért hódítok, hogy béke legyen, azért ontok vért, hogy ne legyen vérontás! Püff, paff, bang!!! LOL, sőt ROFLMAO. 3/10.

Bűn és bűnhődés (Crime and Punishment), 1998 - Dosztojevszkij klasszikus regényének filmadaptációját én nem tudom elképzelni, de ha mégis, akkor kizárólag fekete-fehér minimálba, noname színészekkel. Ez a variáció csak azért érdemel említést, mert nagy részben magyar (lásd link), lehet keresgélni benne az ismerős arcokat, helyszíneket. Amúgy tipikus Hallmark márkájú színes képesgiccs: 4/10.

Glengarry Glen Ross, 1992 - Egy közepesen érdekes munkahelyi konfliktushelyzet trágár nyelven, elképesztő szereposztásban (Jack Lemmon, Al Pacino, Ed Harris, Kevin Spacey, stb...) előadva. Megtekintése ügynököknek, sales managereknek, gondolom, már kötelező tananyag. Kiváló a szinkron: Lemmon-Zenthe, Pacino-Végvári... Tipikus színészfilm, elképesztő alakítások egy unalmaska történetben: 5/10.

Casino Royale, 2006; Quantum Of Solace, 2008 - Nem vagyok egy baromi nagy James Bond-rajongó, ez tán látszik is abból, hogy most posztolok egy rövidet az új Bondról, Daniel Craigről. Aki szerintem a legjobb Bond ever, lefosztott/lefosztattak róla a producerek minden mesebeli Bond-műmájerséget, és ezek helyett teletöltötték a figurát valami Bruce Willises vérrögvalóval. Emellett Craignek baromi jó mozgása is van, sőt a brutális, leginkább egy manchesteri öntőmunkásra hajazó arckifejezése ellenére tudja hozni az elegáns Bondot is. A humora csikorog, de üt. Nyakkendő nélkül pedig kiköpött Gyurcsány, ám hogy ez előny-e, vagy hátrány, döntse el mindenki maga. Szerintem vicces, bár aki nyúl, az tuti nem a Craig. Az új filmek is inkább a reália felé tolódnak el, minden hihetetlen jelenetükkel együtt, bár a Casino Royale sokkal jobb film, mint a Quantum. A yamakasis üldözési jeleneteket Jackie Chan se csinálná jobban. A pontszámok: 9/10 illetve 5/10.

Rocky Balboa, 2006 - Stallone ezzel a filmmel zárja - legalábbis, ha egy csöpp esze maradt még - a Rocky-kört, amellyel visszatért az első rész még szerethető, becsületes, őszinte, szögegyenes hangjához. Ez az, amit tud, ez az, ami jól áll neki. A sztori, a mondanivaló bonyolultsága egy faékhez hasonlatos, de egy boxmeccsben sem kell shakespeare-i drámát keresni (azt legfeljebb találni lehet...:). Asanisimasa pontjai: 6/10.

Trópusi vihar, 2008 - Ben Stiller szertelen vietnami-háborúsfilm-paródiája abszolút szórakoztató, ha tudjuk, mit is parodizál. A sztárparádéból kiemelkedik Robert Downey Jr. velőtrázó néger őrmester (!) figurája. Asanisimasa pontjai: 7/10.

Szeretik a nézők ezt a filmet, amely talán még mindig előkelő helyen tanyázik a hazai nézettségi listákon. Kell a siker a magyarnak, ráadásul valóban szerethető Fonyó Gergely musical-filmje. Elszokott ugyan e műfajtól a közönség, talán a ma mozibajáró korosztály nagyszülei láttak utoljára magyar musical-filmet, az Állami Áruházat, már, ha az az volt egyáltalán. De egy egyszerű, bulis, szerelmeses, zenés-táncos filmnek abszolút helye van a palettán, a mai moziközönség legszélesebb része pedig életkori sajátosságból fakadóan éppen ezt igényli. Mikor bulizzon, legyen szerelmes, ha nem ebben a 14-20 éves korig terjedő időszakban...

Tehát, a célközönség bemegy a filmre, siker van, üzletileg legalábbis mindenképpen (csak kifizették már a stáb összes tagját!), ám a kritika is feltűnően kesztyűs kézzel bánik e filmmel, pedig azért korántsem hibák nélküli alkotás ez. Az alapok biztosak, Fenyő Miklós hasonló című, önéletrajzi ihletésű musicalje nagy siker, a Hungária együttes frappáns dalai több generáció tagjait mozgatják meg immár, valamint sikerrel közvetítenek egy világot, amely viszont sosem volt. E film világa inkább a még cingár Travoltás, Olivia Newton-Johnos Grease babosszoknyás, belőtt sérós fílingjéből és a Csinibaba című néhány évvel korábbi, ijesztően hasonló témájú filmből fakad, mint a valóságból, vagy a szintén sokat idézett Gothár-féle Megáll az időből. Hiába játszik Nagy Elvtársat ez utóbbi írója, a korszak igazi valóságát Cseh Tamással oly pontosan megénekeltető Bereményi, ha a nézőknek ő csak egy kerekfejű, kopasz bácsi. Lehetne akárki, pedig nem az. Így viszont nyilván nem lopás a Pierre-Röné párhuzam, Szukics Magda, meg a többi, hatvanas évek elejének történéseire utaló motívum. A sztori Kimittudos fősodra is nyilván egyeztetve lett a Csinibaba alkotóival, nem mintha azok a meleg vizet találták volna fel vele. De rengeteg stílus- és divattörténeti baki felett kell szemet hunynia annak, aki maradéktalanul élvezni akarja a filmet. Kezdjük ott, hogy '56 után igen ritkán disszidáltak vissza a keleti blokkba a békés, gazdag nyugatról (még akkor is, ha ez ebben a filmben néhány félmondatal indololva van: itt disszidens, ám ott komcsi, vö. McCarthy-fél kommunistaüldözés őrülete az USA-ban). Így (Fenyő) Miki családjának hazatelepülése eléggé hihetetlen, még ha így is volt. Maszek autószerelőműhely sem volt ekkor még, a maszekvilág tündöklése csak jóval később, az ún. "új gazdasági mechanizmus" mellékeseként indult be, a hetvenes évek elejétől. Az meg, hogy a hatvanas évek elején, pár évvel '56 után fiatalok, az utcán, szembeszálljanak a karhatalommal? Nos, ez teljesen nonszensz. Bár, ha ezzel a motívummal a film írói a ma aktuális tüntetéssorozatok fiatalokra gyakorolt romantikus hatására apellál, akkor ez egy bár cinikus, de eredményes húzás. Viszont hiteltelen. Az a fajta, olykor már túlfűtött szexuális szabadosság is hiteltelen a filmben, amely szintén lényegesen később, a hippizmus eszméinek beszivárgásával jelent meg Magyarországon, ám akkor sem ilyen mértékben. Emlékezzünk csak a Megáll az idő idevágó tánciskolai jelenetére... Az viszont tény, hogy ennyi jó csaj talán még sohasem volt látható magyar filmben, akinek ennyi elég, az nyert. De elképzelhetetlen volt akkoriban, hogy egy vízágyú sugarában egy lány magáról letépve blúzát, fedetlen kebellel menjen szembe - gyönyörű kép, de még egy elfelejtett álomnak is hamis. Az őrjöngő gruppenszexről nem is szólva, amely a házibulijelenetben láthatunk. És hol volt még ekkor miniszoknya, ekkora dekoltázzsal, fekete bőrből, mint amilyet a Röné csaja vett magára, könyörgöm?! A strandjelenetek trendi fürdőrucijai a csajoknak ma is hipertrendik, de nagy a kontraszt a srácok kultúrtörténetileg helyén viselt klott-, és fecskekollekciójával. Autósüldözés? Ugyan! Skoda Felicia kabrió? Jó, ha három volt belőle az országban. A kidobós táncokért (rock&roll, swing, jive, hívjuk akárhogyan) pedig még '71-ben is örökre kitiltás járt az Ifiparkból, Rajnák elvtárs szigorú erkölcseinek köszönhetően, nemhogy tíz évvel korábban, amikor nagyjából e film is játszódik. A filmben nem megáll az idő, hanem inkább össze-vissza zötyög sodrában.

Többször tűnik úgy, hogy a fent jelzett bakik ellenére, az amúgy szépen fényképezett, látványos, jó kis bulizenékkel spékelt musicalbe más filmekből vág be jeleneteket valami ámokfutó vágó. Másképpen, a film dramaturgiai íve a egyáltalán nem mondható töretlennek: olykor döbbenetesen brutális (pl. rendőrségi kihallgatás), máskor a film addigi hangvételébe nehezen illeszthető már nem szexi, hanem inkább obszcén (pl. az égő zongora lehugyozása) jelenetek zökkentik ki a filmet a lendületéből. Ezeket persze bele lehetett volna simítani a filmbe, de a vízágyúval való kitárulkozó szembesülés mellett hülyén veszi ki magát a véres veseleverés, a romantikus szerenád pisigangbanggel való fináléjáról nem szólva. A kontylevágásos szex, az ablakból kabrióba való menekülő vetődés ex-westernjelenetével pedig már kifejezetten kretén, amely egy Forró rágógumi-részbe még beleférne, de az egy teljesen más műfaj, még ha ez is rock&rollos, meg az is. Egyszerűen a musicalbe helyénvaló, már-már csöpögős romantika, a véres brutalitás és a kretén gimnazista-humor ütik egymást, sőt, a filmet magát is szétverik. Mintha a nagyobb hatás kedvéért kissé izzadságszagú igyekezettel lennének belezsúfolva ezek a jelenetek ebbe az eredendően kedvesnek szánt filmbe. Tény, hogy a Barátok közt-től a South Parkig terjedő univerzumon szocializálódott közönség szélesebb része van így kielégítve, ám azért valljuk meg: ennek egyetlen poztitívuma a hiánypótlás.

Amúgy a film jól van fényképezve, jók a szereplők, Szabó Kimmel igen ügyes, Fenyő lendületes, Scherer vicces, a csajok jók, de ezt már mondtam. A táncjelenetek, valamint az Esther Williams revüfilmjeire hajazó vízibalett-betétek is igen jól néznek ki. Jó a ritmus, jó a zene. Végül is roc&roll, annak, aki még sosem rock&rollozott. Akinek viszont a rock&roll "nem egy tánc", az ilyeneket fog összehordani, mint én.

Asanisimasa pontjai: 5/10.

Zavarbaejtő képet komponált Roger Deakins, aki ma talán a legjobban ismert és elismert amerikai operatőr, az operatőri teljesítményért éppen semmilyen díjra nem jelölt Kétely (Doubt) című filmben. A Bódy Gábor Kutya éji dalából kimetszett, féloldalra billent térben kapaszkodó és egyensúly nélkül lebegő pap képe annak idején a Filmvilágnál címlapot ért, e több mint negyed századdal később, teljesen eltérő kultúrkörben, teljesen más politikai, történelmi szituációban készült filmben egy döbbenetesen hasonló életutat bejáró, hasonló gondolatokkal küzdő papot többször ugyanolyan beállításban látunk, mint annak idején, Bódy valódi kultuszfilmjében. Hogy mindez véletlen, vagy Deakins, vagy az író-rendező Shanley látta, sőt mit több, igen jól, mélyen ismeri is Bódy (itt látható) filmjét? Ha egyszer összefutunk, isten bizony ez lesz az első kérdésem. A két film több (pl. képi, tartalmi) rétegben is tapasztalható hasonlósága mindenesetre megdöbbentő.

A John Patrick Shanley által írt és rendezett (sok Oscarra jelölt) filmben is egy furcsa pap érkezik egy közösségbe, amely most nem Mátraszentimre, hanem egy katolikus iskola, gyaníthatóan valahol az Államok keleti partján. Természetes hangú, valódi problémákat boncolgató, erős szentbeszédei hamar a figyelem középpontjába helyezik őt, a diákokat is értő és segítő figyelemmel terelgeti. Azonban néhányan, ősi emberi ösztönből fakadóan gyanakvással fordulnak feléje. Az iskola igazgatója, a háta mögött sárkánynak csúfolt, merev, bigott és puritán apáca egyenesen odáig megy, hogy bár bizonyítékokkal nem rendelkezik, mégis szörnyű bűn elkövetésével vádolja a szerinte az egyik tanítványával túlságosan jó kapcsolatokat ápoló papot.

Shanley mélyen ismeri a közeget, melyről mesél, a hírek szerint az egyik fontos mellékszereplő, James nővér magára is ismert a filmben: még mindig tanít, köszöni jól van és a filmben minden igaz. James nővér amúgy egy naivitásig tiszta fiatal nővér, aki nem kételkedik Flynn tisztelendő jóhiszemű ártatlanságában, ám rajta kívül mindenki kételyekkel küzd. Flynn magában a hitben, annak jó irányában kételkedik, Aloysius nővér, a vádló igazgató-apáca úgy tűnik, egyelőre kétségek nélkül süt bélyeget a papra, ám annak rendíthetetlen tisztasága, világos gondolatmenete megteszi hatását. Bennünk, nézőkben pedig fokozatosan nő a kétely: bűnös- vagy ártatlan Flynn tisztelendő? A feloldozás bennünk van, ha úgy nézzük a világot, ahogy Aloysius nővér, mi is a sunnyogó perverzet látjuk Flynnban (Philip Seymour Hoffman eszelősen intenzív alakítása csak a kételyeinket erősíti), ha olyan tisztán, jóhiszeműen, mint James nővér, akkor Flynn maga Isten megtestesült ártatlan báránya (Hoffman úgy játszik, hogy EZT is gond nélkül elhisszük neki - nem kétség, hogy egyetlen szemöldökfelvonásával lejátssza a vászonról a helyette Oscarral díjazott néhai Joker-paródiáját). Persze Meryl Streep korlátoltságában sátáni Isten szolgája Aloysius nővére is megérhet egy ódát, mint ahogy Amy Adams is bűbájosan hamvas James nővérként, az ő karaktereik azonban szimplák Flynn Hoffman által alakított összetett, bonyolult és sztereotíp személyiségéhez képest. Deakins színeiben is a fekete-fehér drámai kontrasztját hordozó képei híven közvetítik a katolikus iskola fojtogató világát, az említett zavarbaejtő kibillent kompozíciói mellett (nem kizárva persze, hogy ezzel ő saját magának találta fel a meleg vizet, a stabil hittel szembeni kétely vizuálisan egyértelműen ferde, egyensúlyát vesztett kompozíciót igényel). Az író-rendező Shanley nagyszerűen alkalmazza az egyébként thrillerekre jellemző feszültségnövelés suspense-ét, hősei árnyalt személyiségek, a szituációk valóságosak, a fő konfliktus ijesztően és aktuálisan is az. Shanley nagy érdeme, hogy találmánya, a kétely fő motívumként végigvonul a filmen, mentesítve azt minden didaktikus, belemagyarázó, szájbarágó tanulság alól. A nézőt felnőttnek, gondolkodó embernek tekinti, ráadásul úgy, hogy nem beszél rébuszokban. A címben említett varjú pedig, Flynn és James parkbéli beszélgetése alatt éppen úgy károgja "létének elviselhetetlen rettenetét", mint az a bizonyos kutya, éji dalában.

Asanisimasa pontjai: 9/10.

Az egyik legismertebb klasszikus terrorszervezet kialakulását, tombolását és lassú kimúlását meséli el nekünk igazi német tárgyilagossággal és alapossággal, az új német filmre oly jellemző kíméletlen történelemszemlélettel Uli Edel, 149 percben.

Kis európai terrorizmustörténet

Mondhatnánk azt is, hogy a terrorizmus és az anarchia kéz a kézben jár, ha nem félnénk a politikatörténészek és filozófusok elsöprő haragjától. A politikai érdekérvényesítés megjelenése azonban mindenképpen az első anarchistacsoportok tevékenységének megkezdésével hozható összefüggésbe, szinte napra pontosan. A XIX.században Sisi királyné, illetve II.Sándor cár elleni váltakozó sikerű merényletek jelentik a kezdőpontot, de ha a sikerhez, mint legfőbb, történelmileg is mérvadó eredményességi mutatóhoz ragaszkodunk, akkor Gavrilo Princip szarajevói akciója lehet a „nyerő”: ennek eredménye volt az első világháború. A modern terrorizmus azonban az 1960-as évek forradalmi légkörében született meg. Két fő csapásiránya van: az egyikbe az IRA, ETA meg a többi, tevékenységüket szeparatista törekvéseikkel indokoló csoportok sorolhatók, ezek ideológiája a lehető legszélesebb spektrumból tevődik össze, például ma már ide vehetjük az Európába befészkelődött Al-Kaida-sejteket is. A másik csoportba a baloldali ideológiák harcos alkalmazását hirdető, és azt gyakorló szervezetek tartoznak. Tevékenységük, identitásuk alapját elsősorban a klasszikus trockizmus, illetve Herbert Marcuse világforradalom eszméjét hirdető tanai képezik. E csoportok a hatvanas évek erősen társadalomkritikus diákmozgalmaiban gyökereznek; úgy képzelik, a munkásságot végletesen demoralizálta a fogyasztói társadalom, így az „épeszű” értelmiség feladata megvívni a világforradalmat az imperializmus ellenében. E csoportok közül az egyik legismertebb a német Rote Armee Fraktion-Vörös Hadsereg Frakció volt, mely Ulrike Meinhof baloldali újságírónő, valamint két hajdani diák, Andreas Baader és élettársa, Gudrun Ensslin által képviselt csoportból nőtt ki. Róluk, harcukról és kudarcukról szól ez a film.

A terrorizmus, mint divatjelenség

Manapság a terrorizmus klasszikus robbantásos, emberrablós, konspirálós és ami a legfontosabb, a zsigeri meggyőződéses formáját leginkább az erős vallási motivációjú Al-Kaida képviseli, az IRA, az ETA tagjai jobbára betagozódtak vagy a hatalomba, vagy az alvilágba. A terrorizmus romantikus forradalmi irányzata divatjelenséggé, céltalan utcai randalírozássá, hovatovább jobboldali szimpátiatüntetéssé silányult (pedig mi sem áll távolabb ettől, mint az alapvetően rendpárti jobboldali konformizmus). A jelentéssel (palesztin-szolidaritás) és funkcióval (óv, véd és eltakar) bíró palesztinkendő, ma már jól megy a Che Guevarás, ne adjisten, a turulos pólóhoz, a Molotov-koktél unatkozó tinédzserek játékszererévé vált, sőt róla kocsmát neveztek el, de Németországban régóta kaphatóak Baader és Meinhof arcképével, valamint a RAF kalasnyikovos-vörös csillagos emblémájával díszített pólók is.

A Baader-Meinhof csoport, mint divatjelenség?

Nos, e filmben is több utalás van arra, hogy Baaderék sokat adtak a külsőségekre, a fazonra, a megjelenésre és a gesztusokra. Elég csak a hajviseletekre, a napszemüvegekre, a gondosan megválogatott ruhákra, bőrdzsekikre utalni. Akciók alkalmával szinte mindig luxusautókat (BMW-ket, Mercedeseket) loptak, adtak erre is. Egyszer látjuk a filmben Gudrunt, amint egy bankrablás után egy luxusbutikba menekül be, s ha már ott van, fel is öltözik. De Baader első jelenése is úgy végződik, hogy a csóró srác beszól neki: Jó a dzsekid! Kell? - kérdi Baader, és már dobja is... E film azonban nem igyekszik pozitívan ábrázolni a terroristákat, a lehető legtárgyilagosabb hangnemben ábrázolja az eseményeket. Lehet, hogy a nézőben van a hiba, ha a terroristákat látja szimpatikusabbak még a brutális gyilkosságok ellenére is, nem pedig a kövér és arrogáns bírákat, arctalan és brutális rendőröket, valamint a hatalom többi lelketlen szolgáját...

A film

szimpatikus és bátor vállalás volt a rendező Uli Edel részéről, hiszen tudvalévő, hogy a RAF komoly társadalmi támogatottsággal bírt/bír Németországban (volt, hogy minden harmadik harminc év alatti német RAF-szimpatizánsnak mondta magát), így nehéz lehetett a közelmúlt sok sebet feltépő történéseiről a lehető legelfogulatlanabbul beszélni. Ezt többé-kevésbé megoldotta, bár a tárgyilagosságra törekvő ábrázolásnak lettek olyan szövődményei is, hogy a szereplők sok fontos jellemvonása, tettük indítékai, motivációi rejtve maradtak a néző előtt. Így kissé képregényszerű lett a film, de a még a viszonylag hosszú vetítési idő ellenére is abszolúte nézhető maradt. Kiváló alakítások, főleg Martina Gedeck (Meinhof), Moritz Bleibtreu (Baader), Johanna Wokalek (Gudrun), valamint az őket szinte egyedül megérteni kívánó rendőrfőnök szerepében Bruno Ganz vonzzák a nézői figyelmet. A terrortámadások naturalista módon fényképezett brutális jeleneteit a film hitelességét alátámasztó korabeli híradófelvételek ellenpontozzák. Az aprólékos műgonddal összeválogatott kelléktár hibátlan hetvenes évekbeli hangulatot teremt, melyhez hozzájárul a film illúziókeltően fakó, színtelen színvilága, mely szintén az adott kort idézi meg. Mindezekkel együtt a film kitűnően illeszkedik a közelmúltat kíméletlen őszinteséggel feltáró új német filmek sorába, így megtekintése, mondjam azt: kötelező?

7/10

A méregdrága olasz makkoscipőt hordó híres angol showman és humorista, David Frost életének főművét a Watergate-botrány néven elhíresült lehallgatási ügybe belebukó Nixonnal folytatott négyrészes nagyinterjúja képezi, melyben az exelnök először ismeri be bűnösségét nyilvánosan. Ennek történetét meséli el Ron Howard, aki kisujjában tudhatja a médiabiznisz minden csínját-bínját, tekintve kisgyermekszínész kora óta abban él, manapság főleg hollywoodi megaprodukciók rendezőjeként. Hogy rögtön ellent is mondjak magamnak, ez a (sok díjra jelölt) filmje éppen nem mega, hanem intim. Gyakorlatilag a címszereplő két ember csatájának "tényszerűen fiktív" elbeszélése, sok közelivel, elszánt, kemény vagy éppen kétségbeeső, összetört tekintettel.

Két tökéletesen eltérő jellemű ember összecsapása önmagában drámai, amelynek súlyát csak növeli, hogy valóságos ténykérdésekről van szó, melyben a világ vezető hatalmának első embere bűnösnek találtatik. Frost tipikus médiageci, alapvetően felületes, simulékony, de szívós, gátlástalan és céltudatos. A Michael Sheen által alakított valóságos, ma is élő figurán állandóan ott az a tipikus villogó műmosoly, melyet például nálunk a show-s Mónika gyakorol oly hatásosan, amely még akkor sem olvad le, amikor Nixon verbálisan a falhoz passzírozza. Csak Sheen szemeiben látszik az élő adásba égés páni rémületének kétségbeesése, a mosoly viszont marad makulátlan. Persze, fordul a kocka.

Nixont Frank Langella alakítja, aki ugyan külsőre nem hasonlít az igazira, jóval hórihorgasabb (Alacsonyabbnak tűnt a tévében - állapítja meg valaki a filmben vicces kiszólással...), hosszúkásabb arcberendezésű, mint az eredeti turcsi orrú. Langella belülről hozza a figurát, de azt olyan elementáris erővel, olyan érzelmi és tudati amplitúdóval, hogy egy pillanat alatt feledteti a külsejéből adódó esetleges elidegenítő effektusokat. Nixon-Langella egy tökös cowboy, vérprofi, gátlástalan, céltudatos és cinikus politikus, mint ilyen tökéletes ellenfele Frostnak. És fordítva. Ő az olasz papucscipőt nem tartja férfias viseletnek, ő a hagyományos fűzős, gojzervarrott lábbelire esküszik. De hogy ez a harmicakárhány éves amerikai történet miben érdekelhet minket, magyarokat? Szerintem kettő darab, igen lényeges kérdésben.

Az egyik, hogy elgondolkozhatunk azon, vajon mi lehet az oka annak, hogy nálunk nincs egyetlen villogó mosolyú, bájgúnár médiaharcos (vagy legyen akár foghíjas, elfogódott, tökmindegy), aki tökösen a nyilvánosság elé idézné az elmúlt húsz év politikai csatározásaiban besározódott "harcosait", hogy kellő felkészültséggel úgy szembesítse őket saját maguk hazugságaival, mint azt tette volt David Frost a filmben, illetve a valóságban? És miért nincs egyetlen médium, amely ennek helyet adjon? Nálunk ugyan Watergate-ügy nem volt, de ezer más -gate igen. A húszévnyi Hosszú bájtok éjszakája a még mindig tart.

A másik kérdés a politikus felelősségvállalása. Persze Nixonnak is idő, alkalom, valamint kellő ráhatás kellett ahhoz, hogy beismerje bűnösségét, szembenézzen tetteivel. Hogy elmondja nyilvánosan, hogy mennyire nehéz volt lemondania az elnökséggel járó "mindenhatóságról". Ezt az időt, alkalmat azonban kb. tízmillió magyar is megadná a bűnös magyar politikusnak. Valószínűleg nézné is megszégyenült, összetört ábrázatát hosszú percekig szuperközeliben, nem reklamálná a reklámot, meg a Barátok közt-öt. Jobban érezné talán magát így mindenki. De ezért is amerikai filmeket kell nézni...

Asanisimasa pontjai: 8/10.

Nyílik az ajtó, és lazán belép rajta Leonardo Di Caprio. Megtorpan, átnéz a bejárat mellett álló akváriumon, épp úgy, mint a Rómeó+Júliában, csak ezen az oldalon most Claire Danes helyett mi ülünk. Illetve egy csapat középosztálybeli jóllakott napközis, akik rendes szombat esti szórakozásként ebben a kocsmában szívatják a pincérnőket, a hozzájuk csapódó csajokat és nem utolsósorban magukat.

Don kocsmája egy amolyan igazi amerikai tucatétterem, amely a hátsó traktusban egy bárban folytatódik, mint helyi specialitás. Nincs szó róla a filmben, de nagy eséllyel megtippelhető a menü: két-háromfajta hamburger, sültkrumpli, csirkemelles, tonhalas és vegás saláták, gyári fagylaltkelyhek csokoládé-vanília-puncs ízek variációiban, esetleg olaszos hangzású fantáziaelnevezésekkel, shake-ek, kólák, kávék. Az egyik asztalnál már ül egy népesebb társaság, közéjük huppan le Leo, hogy kezdetét vegye a szokásos szombat esti lötyögés. Az ún. szórakozás egymás szívatásából áll, első lépésre Leo rögötn ki is szekál egy ismeretlen csajt a csapatból, aki sírva rohan el (hogy aztán a kocsma paroklójában egy fa testápolóval verje szét az egyik srác Wrangler Jeepjét). Mindenesetre ebben a hangvételben folytatódik tovább a csevej, a szokásos, 18-20 évesek központi témáiról, dugás, drogok, maszturbáció, drogok, szopás majd egy kis pincérnő, és/vagy szomszéd asztalnál étkező, és/vagy lejmoló alkesz-szívatás, majd megint dugás, szopás. Persze, szóban, üdítőzés és irdatlan mennyiségű cigarettafüst termelése közben. Amerika eljövendő középosztálya szórakozik.

A Don kocsmája című film tulajdonképpen egy végeérhetetlen, különösebb tartalom nélküli szófolyam, artisztikus fekete-fehérben, melynek célja talán a jelzett társadalmi réteg jelzett korosztályának kicsit összekacsintó leleplezése kellett legyen, ám, vagy lehet, hogy éppen ezért csupán tobzódik a banalitásban, érdektelenségben. Unalomig ismert közhelyes benyögések, a márláttamvalahol, márhallottamvalahol déja vu-je vonul végig az egész filmen. Lehet, hogy az adott korosztályba tartozó nézők, illetve a szereplők valamely tagjának rajongói találnak izgalmasat e filmben, én speciel végigunatkoztam. A fekete-fehér technika az alkotók (R.D. Robb, John Schindler és egy csomó forgatókönyvíró) szándéka szerint nyilván a művészi kiemelés, az egyedivé tevés eszközét szerette volna jelenteni, gyakorlatilag és szerintem csupán egy üres blöff. Kósza gesztus, hogy a film legalább valamilyen legyen, mondjuk, hasonlítson Jarmusch Kávé és cigarettájára, vagy Paul Auster és Wayne Wang Füst, illetve Egy füst alatt című, ennél lényegesen markánsabb, egyedibb, így érdekesebb munkáira. Nem lehet véletlen az sem, hogy később Leonardo Di Caprio és a másik, Pókemberként elég jól kifutott későbbi sztár, Tobey Maguire nyilatkozatban és bírói határozattal letiltatták e filmet az USA és Kanada filmszínházaiban, amely később is csak DVD-forgalmazásban jelenhetett meg. Ez utóbbi momentum adja meg a film igazi pikantériáját. Azt hiszem, ezzel mindent el is mondtam...

Az asanisimasa pontjai: 4/10.

Legutoljára talán az Amélie csodálatos életével esett meg, hogy pszichiáterek receptre írták fel a film megtekintését depressziós betegeiknek. Íme, itt a következő gyógyszer!

Csak semmi valóság!

Az angol Mike Leigh egész életében a való élet történéseinek filmvászonra való leghitelesebb felvitelét tartotta szem előtt. Ezen az útján fesztiváldíjak egész sora, Arany Oroszlántól még Aranyabb Pálmáig, a kritika szinte egyöntetű elismerése kísérte, sőt néha még a közönség is vállára emelte. Ez utóbbi azért nagy szó, mert Leigh éppen azokat a nehéz, de emberi sorsokat szokta elmesélni, amelyekben legtöbbször maga a néző is leledzik, és ezt ritkán szokta tapssal honorálni, hiszen épp elég neki a saját való világa. Nyilván ebben a tapsban nagy része van annak, hogy Leigh filmjeit mindig áthatja a humánum bölcs bája, vagy éppen a sorstragédia katartikus, megtisztító ereje. Legújabb filmjében, a Hajrá boldogság! kezdőképein egy iszonyúan rikító ruhába öltözött lány teker biciklijén, idiótán vigyorog boldog-boldogtalanra, majd betér egy könyvesboltba, ahol először a mogorva eladót próbálja néhány vicces beszólással mosolyra deríteni. Törekvése hiábavaló, de ez a lányt nem töri le, elkezdi a könyveket olvasgatni. Amikor egy Út a valóságba című könyvet lát meg a polcon, kihúzza kicsit, majd visszatolja, hogy "-Na, oda nem megyünk!" Így kezdődik az eleddig kizárólag a valóság meséivel foglalkozó Mike Leigh új filmje. Amikor a lány a boltból kilépve észreveszi, hogy a biciklijét ellopták, már tudjuk, hogy nem, nem. Ez bizony már megint az a csúnya valóság. Helyben vagyunk hát, kezdődjön a mozi.

Poppy, az angol Amélie

Emlékszem amikor először láttam Amélie Poulain csodálatos életét, a moziból kijőve mintegy fél méterrel a kutyaszaros járda felett jártam valami puha, hófehér felhőben, a csípős és gonosz őszi szelet is langymeleg nyári szellőnek éreztem, úgy áthatott a film, a filmben látható angyali teremtmény által közvetített óriási pozitív életérzés. Még a zebrán csikorogva fékező terepjáró vezetőjére is csak mosolyogtam, amit az csak egy elképedt „buzievaggyal” tudott lereagálni. Napokig tartott a film hatása, de ezt körülbelül néhány százmillió néző is tudja igazolni. Poppy, Mike Leigh filmjének hősnője hasonló figura, mint Amélie, ugyanolyan kérlelhetetlen optimizmussal éli életét. (Éli az életét) De amennyire Amélie (és Audrey Tatou) francia, annyira angol Poppy. Lényegesen markánsabb, harsányabb teremtés, mint a finom és szelíd, pasztellszínű Amélie. Poppy elképesztően öltözködik: pipaszár lábaira vagy ormótlan sárga bőr csizmát húz, vagy járhatatlanul magassarkú szandált, melyhez kötelező a rikító piros harisnya. Rózsaszín melltartóhoz lila bugyi a természetes, csíkos blúzhoz pöttyös kardigán, persze ezek is szemkápráztató színekben. Az egészet ormótlan műanyag bizsuk tetézik. Amúgy Poppy sem hatalmas termet, megvan 45 kiló, csizmával együtt. E kis testbe azonban féktelen életkedv szorult. Folyamatosan dől belőle a jókedv, viccet csinál mindenből, szójátékot farag még abból is, hogy ellopták a biciklijét. E két lábon járó életöröm jókedvre deríti a környezetét is, pedig ha jól megnézzük senkinek nincs oka különösebb örömre. Ha esetleg kudarcot vall, vállat von és továbbáll, és folytatja tovább vibráló életét. Poppy megformálásával Sally Hawkins valami egészen elképesztőt nyújt, tízezres fordulatszámmal pörgi végig a filmet, ritkán látni ilyen intenzív színészi alakítást, és valóban sugárzik a szeméből az, ami a filmbéli Poppyt hajtja. Nem véletlenül kapott érte Golden Globe-ot és a Berlini Filmfesztivál legjobb női alakítás díját, eddig. Ráadásul vígjátékban nyújtott alakításért, nem drámáért!

Fény az éjszakában

Leigh most sem hazudtolta meg magát, filmjében ismét a brit társadalom alulnézete jelenik meg, tanítónők, szociális munkások, autóvezető-oktatók a film szereplői, ugyanolyan aprócseprő gondokkal, örömökkel, mint amilyeneket mindannyian ismerünk. Ebben az inkább nyomorúságos, mint élhető világban száguldozik Poppy a kifogyhatatlan életigenlésével, ő itt az angyali fény az emberi éjszakában. Zseniális húzása a rendezőnek, hogy meri teljesen emberinek mutatni ezt a földön kívüli jelenséget, hiszen egy végigmulatott éjszaka után éppen olyan másnapos, mint bárki hasonló esetben, bár még ekkor se megy a Temzének, hanem épp ellenkezőleg, ugyanúgy dől belőle a jókedv, mint szimpla szerda délelőtt. Néha már azt kívánjuk, legyen már neki egy kicsit rossz, ehelyett azonban másnak rossz, pl. az autóvezető-oktatónak. Poppy feladata hogy jó legyen, ha neki rossz, akkor a világnak annyi. Leigh ismerős, hétköznapi szituációkba hozza hőseit, így válik ennyire szerethetővé Poppy figurája és mellettük az összes többi is. Ha hatalmas, leküzdhetetlennek látszó dolgokat kellene Poppynak megoldania, akkor túl messze lenne. Így viszont közel van, nagyon közel. 10/10

Az ázsiai mélabú felkent mesterének még ismeretlenségben készült e filmje, melynek eredeti, 1994-es verzióját nem láttam, de a 2008 októberében újravágott 'redux' változatot már igen, így ennek alapján referálok róla. Wong Kar-Wai az eredeti változat évében készítette a Chunking Expressz című mozit is, mellyel (Tarantino komoly promóciójának is köszönhetően) berobbant a nyugati világba, hogy ott azóta is az egyik legelismertebb ázsiai rendezőként emlegessék, ám ez a nagyjából Az idő porára magyarítható című film eleddig viszonylag ismeretlen maradt.

A hírek szerint jelentős módosításokat eszközölt a filmben Wong, ám ami fekszik, nyugszik, ez a redux az, ami játszik. A külföldi kritikák odáig, hovatovább, azon is túl vannak e digitálisan felújított, át-, szét- és összevágott filmért, én közel sem lelkesedem ennyire. Wong egy bizonyos Louis Cha négykötetes, szövevényes wuxia-regényéből vett át karaktereket, melyekkel egy valamiféle furcsa, moralizálós költői filmesszét készített. A vicces a dologban az, hogy a film producere, Jeffrey Lau, finanszírozandó Wong látványos és melankolikus merengését, szimultán forgatott egy wuxia-paródiát, ugyanebből az irodalmi alapból, ugyanezeken a helyszíneken, ugyanezzel a szereplőgárdával. Ezt nevezem én kínai hatékonyságnak, tudva, hogy ez nem egyedülálló arrafelé, de még nálunk sem, gondoljunk csak a harmincas évek filmvígjátékaira, melyek egyszerre forogtak magyarul s németül, vagy a mai pornókra, melyekből egy forgatáson készül hard- és szoftverzió, sőt fotósorozat is. A jövő, főleg a mai gazdasági helyzetben ezek szerint az lesz, hogy kivonul a stáb egy laza, de következetes szkripttel és egy profi stábbal, és egy nap alatt forgatnak egy történelmi kosztümös-kardozós, egy mai krimi, két pornó, egy horror és egy művészi verziót...

Wong filmje, Az idő pora öt fejezetből áll, melyek az évszakok váltakozásával tagolják a filmet: tavasz, nyár, ősz, tél és megint tavasz... Ismerős, nem? A wuxiák kódrendszere, fix szereplőkiosztása szerint kóvályog e film végig a szerencsére nem túl hosszú vetítési időn, hogy a végén Wong mester olyan magvas tanulságokat osszon meg velünk: hogy az emlékezet minden baj okozója. Nem sokkal utána: az emlékezet minden gyönyör okozója. Yin és yang ugye. Továbbá, mindet vég valaminek a kezdete egyben, minden egy óriási körforgásban kavarodik, ahol minden ugyanaz, egy másik szinten, stb., stb. Aki kicsit is foglalkozott a ma divatos new age dolgokkal, tudja miről van szó, aki nem, az úgyse néz efféle filmeket...

Mindezek mellett természetesen nem a film gondolatiságával, filozófiájával van baj, hanem Wong rendezői attitűdjével. Eleve a másfél óra nevetségesen rövid egy olyan filmnek, amely ekkora "töltetet" hordoz magában, élek a gyanúperrel, hogy tévesen értelmezett nyugati ízlésre vágta ezt a rendező. Wong állandó operatőre, Christopher Doyle itt is fantasztikus képeket alkotott, tobzódik a türkíz, az égő narancsvörös, a sugárzó kobaltkék pszichedéliájában, talán senki nem tud rajta kívül ilyen álomszerű képi világot teremteni manapság, munkája szervesen határozza meg a film hangulatát. A harci jelenetekkel azonban nem tud mit kezdeni (pedig a legendás hongkongi Sammo Hung koreografálta őket), ez a lassított, impresszionisztikus maszatolás kifejezetten zavaró. Nem filmes a film narrációja, hanem inkább valami Dörmögő Dömötör-szerű képeskönyv, csak éppen felnőtteknek. Az amúgy gyönyörű szereplők (Brigitte Lin, Leslie Cheung, Maggie Cheung, stb.) nulla arcjátékkal, nulla színészi intenzitással, csak a belőlük természetesen fakadó, szinte túlvilági szépséggel hatnak, a szájukba adott szövegeket mintegy belső monológokként adják elő. Ez viszont így csupán valamiféle furcsa, misztikus csasztuskaként hat, ami -ha a tartalmát, valamint a periodikus vérontást nem nézzük- eléggé gyermeteg műfaj. Ehhez jön még a gyengébb Michael Nyman-opuszokra emlékeztető posztmodern-posztbarokk nyavajgás, mint kísérőzene, amely szünet nélkül, állandóan szól. Ez, Doyle álomszerű képeivel, Wong sajátos wuxia-felfogásával együtt csupán egy nehezen követhető, hatásvadászón művészkedő giccset eredményez, amely nem mérhető a későbbi nagy sikerekhez (melyeknél azért, ha komolyan vesszük, szintén eléggé rezeg a léc).

Az asanisimasa ezek függvényében 4/10-re értekeli e filmet.

Ritkán futhatunk török filmbe, így örömmel vettem az ugyan már nem túl ifjú (1956-os születésű) Turgut Yasalar krimijének feltűnését (melyet tévesen kalandfilmnek, sőt thrillernek is bélyegeznek), egyrészt, mert szeretem az egzotikus filmcsemegéket, másrészt mert nem láttam még török gyártású zsánerfilmet. Végül is, az én lelkiismeretem tiszta, de a Rossz lelkiismeret furcsa élmény volt.

Klasszikus nyomozós film ez, erős pszichologizáló felhangokkal. Becsapós jelenettel indul a film, golyóálló-mellényes kommandósok akcióban, lövöldözés, rémült tekintetek, szétrobbanó tévék, vér, stroboszkópeffekt. Aztán ennyit az akciókról, több már nem lesz a filmben. Egy fura, kissé ösztövér alkatú, a fiatal Sztálinra emlékeztetően kajla bajszú nyomozó nyomozgat komótosan egy fiatal festőlány eltűnésének ügyében, aki nem mellesleg a szeretője is volt. A nyomozás során képbe kerül terroristaszervezet éppúgy, mint belső rendőrségi, titkosszolgálati hatalmi harcok, ám az egyre szövevényesebb ügy megoldását, Sedat nyomozó legnagyobb megdöbbenésére, máshol, a saját közvetlen környezetében kell keresnie.

A kezdő, meglehetősen korrekt lövöldözéses szekvencia után úgy zuttyanunk bele a komótos keleti kényelemben, mindenféle kapkodás nélkül hömpölygő nyomozásba, mint egy igazi török szalon puha párnákkal körített luxusába. A nagybajszú Sedat nyomozó/titkosügynök abban a már rég látott alapos, nyugodt ritmusban kérdezgeti a vele szemben ülő gyanusítottakat, szemtanúkat, s más az üggyel kapcsolatba hozható delikvenseket, mint azt régen Maigret felügyelőtől, vagy a kacsafrizurás, szemtáskás Derricktől szokhattuk meg. Sedat (Ugur Polat) arcjátéka is Horst Tappertét idézi, tehát mintha márványból lenne kiöntve, ám míg Derrick kimértségében mindig volt valami száraz humor, addig szegény Sedatban legfeljebb a bajsza vicces. Ráadásul még egy nőfaló macsót is alakítania kell, amit végképp nehéz elhinni erről a sovány, kissé erőtlen, vérszegény alakról. Emellett Sedat sokat tépelődik, homlokát ráncolja, az ügy felgöngyölítésének előrehaladottabb szakaszában pedig látomások is gyötrik. Mentségére szóljon, ezektől függetlenül a dolgát jól végzi, a végkifejlet azonban feketén-fehéren rányomja a bélyeget: Sedat nem egy kifejezett nyertes típus.

Krimiben - maradjunk ennél a műfaji definíciónál, szó sincs itt suspence-ről, meg thrillerről - régen láttunk olyan decens, polgári lakásbelsőket, melyekben e filmben nyomoz Sedat nyomozó. Mintha egy szép, klasszikus Csehov-adaptációban lennénk, persze, ezt okozhatja a cselekmény csehovi mértékben is melankolikus folyása is. De hát a sokat emlegetett csehovi pisztolynak (eredetileg puskának) e filmben is kulcsszerepe van, bár fontosabb az, aki tartja. A film amúgy, néhány apró részleten, bajuszon és olykor emlegetett Allahon kívül semmilyen keleti, vagy török jellegzetésséggel nem bír, olyan, mint egy hatvanas, hetvenes években, akárhol készült bűnügyi tévéjáték. Éppolyan izgalommentes, de ha nem sietünk, akkor nem nézhetetlen.

Az asanisimasa pontszáma: 5/10.

Úgy gondolom, néha nem árt a kortárs mozgóképdömpingben visszatekinteni néhány tíz évet, a filmtörténet klasszikus korába, vajon állnak-e még a lábukon a remekművek. Első alkalommal Fred Zinnemann Délidő című 1952-ben készült westernjét, illetve Tony Richardson épp 10 évvel későbbi, 1962-es A hosszútávfutó magányossága című free cinemáját poroljuk le.

Zinnemann megosztó volta ellenére klasszikus fakkban porosodó westernje egy 85 percnyi toposzgyűjtemény a western kihagyhatatlan kellékeiből. Kezdődik a vasútállomásjelenettel, a sehonnan sehová tartó nyílegyenes sínekkel, a lábakon álló, roskatag víztartállyal, a szélben nyikorgó táblával, a mogorva, betojt vasutas-pénztárossal és természetesen a három várakozó haramiával, köztük egy legendával, a még ifjú Lee Van Cleeffel (akit állítom, Cseh-Bereményi páros összekevert valakivel). Nem messze a város, az elmaradhatatlan deszkahomlokzatokkal övezett poros és kihalt utcák a Barber Shoppal, a Hardware Tools kereskedéssel, a Saloonnal, sheriffirodával, melyben egy légtérben van az egyetlen cella, benne hetek óta ott rohadó helyi alkesszal, és a seriff íróasztala, ami mellett általában feltett lábbal osztja az észt a rend őre. A kocsma ajtajában, szigorúan kívül, néhány tüzes vízre kattant, ekkor még arctalan indián ácsorog. A kocsmában zajlik az élet, whiskey üveggel, pohárral. Satöbbi. A Délidő azonban talán az első film a filmtörténetben, melyben a filmidő, a történés időtartama csaknem megegyezik a vetítési idő hosszával. méghozzá pontosabban, mint mai példák, pl. a 40 perces órák az amúgy zseniális 24-ben, amelynek dramaturgiája kifejezetten a film és játékidő azonos hosszúságára építkezik. A film még ma is üt egészen a végkifejletig. A hitchcocki feszültségfokozás megjelenése a westernben egyébként is újítás, amely itt pazarul működik. Ezen nem ront az sem, hogy a főszereplő Gary Cooper, aki amúgy ősgigamegawesternhős, a film forgatása idején 50 éves múlt, ám kinéz minimum 60-nak. Ma már nehéz elhinni róla, hogy egyedül száll szembe négy vérszomjas banditával. A film végkifejlete nem is cáfolja ezt, sitty-sutty le is zajlik a leszámolás (nehogy idejekorán elfáradjon a nyugdíjaskorú, ám a szerep szerint ifjú házas !!! hős), hogy aztán el lehessen lovagolni végre a naplementébe (egyedül). A hajrá egyedül!, szembe a passzív, gyáva, az önmaga érdekében sem összefogni kész közösséggel motívuma azonban harcos kiáltvány volt az akkoriban dúló McCarthy-féle antikommunista boszorkányüldözés ellen, mindenki értette a célzást. Ez a vonulat ijesztően valóságosan hat ma is: nem nehéz mondjuk a mai közállapotokra hangolni a Délidő történetét. Ötletet nem adok, hadd forogjon az agy... A film viszont ettől függetlenül is áll a lábán ma is, ha nem számítjuk a suta befejezést.

Az angol új hullám egyik kulcsdarabja, A hosszútávfutó magányossága azonban még ennél is frissebb, érvényesebb film. Pazar ívet leíró dramaturgiája a dacos szembenállás örök himnusza, még ha tulajdonképpen tökéletesen értelmetlen is. A főszereplő Smith (Tom Courtenay) baltával faragott arcával, inas testalkatával az ok nélkül lázadó ember archetípusává vált. Szembe menni, mindegy kivel, mindegy mivel, még a szar is le van szarva. Csak nem betagozódni, nem konformizálódni, a kinyújtott középső ujj hetyke gesztusa for ever. Egyetlen dallam viszi, hajtja, űzi, kíséri a filmet előre, a Jerusalem című templomi himnusz. Azonban e vallásos zenemű értelmét veszti Smith lázadásának aláfestésében, vagy ha akarom, éppen megtisztul az évszázadok során rárakódott hazug, hamis szólamoktól, álszent, szemforgató bűbájtól. A Jerusalem Anglia, az angol társadalom, mellyel dacosan és kihívóan néz szembe a magányos hosszútávfutó. Persze, attól, hogy a film angol, ezt sem nehéz elvonatkoztatni a nemzeti jellegétől, általános értelemben is működik. Megtalálhatja a film a Gyurcsány ellen kockakövekkel vonuló elégedetleneket éppúgy, mint a szintén nem Gyurcsány-hívő antiglobalista, szélsőbalos anarchistákat, ha a magyar viszonyokra óhajtjuk konvertáljuk e művet. Érdekes módon, mialatt néztem, zavart, hogy technikailag nem tökéletes a film: olykor kihagy a hang, suta a vágás, ám ezekkel együtt, utólag mégis azt mondom, üt, mint a pöröly, még ma is. Ha ma látom először Tony Richardson filmjét, úgy tolom rá a tízest, hogy csak úgy süvölt.

(efes. asanisimasa)

A fiatal svéd dokumentarista, Ruben Östlund e filmjében néhány egymástól független történetet mesél el, melyeknek szereplői a közösség pillanatnyi igényeinek való megfelelés, az erre irányuló cselekvés és az ezért viselt/nem viselt felelősség vállalásának problematikájába bonyolódnak egy „tikkasztó” svéd nyáron.

A kísérlet

Láthatunk ebben a filmben egy kísérletet, melyet a rendező Ruben Östlund tanítónő édesanyja a valóságban is elvégzett a harmadik osztályos diákjaival. A kísérlet a következő: a tanítónő az egyik gyereket kiküldi az osztályból, majd a többiekkel megbeszéli, hogy amikor visszahívja az illetőt, kérdéseket fog feltenni neki. Az osztály feladata az lesz, hogy szembehelyezkedjen a kiküldött gyerek válaszaival, még akkor is, ha az a „jó” választ adja. A tanítónő visszahívja az osztályba a diákot, majd két vonalat mutat neki, és kérdi, melyik a hosszabb. A diák természetesen arra mutat, amely szemmel láthatóan a hosszabb, ám az osztály (a megbeszéltek szerint) kórusban kiáltja, hogy a másik (a rövidebb) a hosszabb. A tanítónő további táblákat mutat, a diák a harmadiknál már engedelmeskedve az osztály által sugalltaknak, a „rossz” választ adja: a rövidebb vonalra mutat, hogy az a hosszabb! Östlund és stábja több alkalommal megismételte a kísérletet, az eredmény az lett, hogy tíz esetből legalább hatszor a kiküldött diák behódolt a köz akaratának, akkor is, ha a saját szeme által látta, hogy az hamis. E kísérlet lehet az Akaratlanul című film tézise, melynek különböző variánsait boncolgatja, ha jól számoltam, öt különböző, egymástól független kis történetben a rendező: hogyan viselkedik az egyén (a jóléti, demokratikus svéd „bezzeg”-társadalom becsületes és tipikus tagja) akkor, ha váratlan és kínosnak ítélt szituációba kerül. Mennyire működnek, illetve ahogy látni fogjuk, inkább nem működnek az efféle szituációknak a fennálló társadalmi elvárásoknak megfelelni kívánó megoldásai, és mennyire nehezen vállalja az ember ezekért a felelősséget, legyen szó akármilyen banális esetről is.

A valóság megragadásának különböző módozatai

Több filmes módszere is lehet a valóságban zajló folyamatok ábrázolásának. Az egyik a szó szoros értelmében vett dokumentumfilmes, amikor az operatőr a valóság nyomában liheg kamerájával, ujját állandóan a rec gombon tartva. Az elkészült musztereket aztán szigorú időrendben egymás mögé vágva megkaphatjuk a valóság valósághű reprodukcióját. Egy másik lehet az, amivel például a dán dogmatikusok, vagy kissé más módon a kiváló osztrák Ulrich Seidl is próbálkozik, hogy beavatatlan szereplőket (persze, gyakran a dolog sikerére apellálva, éppen ez effélékre kiképzett színészeket) hoz szituációba, aztán vár, mi lesz. Ami lesz, az jó esetben maga lesz a brutális valóság (lásd: pl. Születésnap, illetve Kánikula) artisztikus mása. Aztán van az, amikor a filmes alapos előtanulmányokat végezve választ ki valóságos eseményeket, egy buszutazást, egy iskolai tanár általi gyerekverést, egy tragikus szülinapi rakétázást, egyedül hagyott, unatkozó tinicsajokat vagy a természetbe kihelyezett féktelen kanbulit. Ezután az illető filmes – jelen esetben Ruben Östlund – az események szereplőivel, nyilván hosszas rábeszélésre, ám ezúttal már a kamera diszkrét jelenlétében mintegy újrajátszatja azt, így reprodukálva a valóságot annak hiteles helyszínein és hiteles szereplőivel.

A kép, amit látunk

Az persze mindegyik esetben alaptétel, hogy a Valóság a maga teljes valóságában technikailag reprodukálhatatlan. Hiszen, ahová a kamerát leszúrjuk, már kiválasztottunk egy szubjektív nézőpontot, amelyből csak azt mutatunk meg belőle, amit a kamera képkivágása megenged. Östlund ezt a problémát egy elegáns trükkel próbálja feloldani: az ad hoc (alkalomszerű, esetleges) aspektussal. Azaz, egy percig nem gondolkozik azon, hogy mit mutasson a kamerája, mi fér bele a képbe, gyakran éppen az nem, ami történik, akik beszélnek. Fej nélküli emberek, a képkivágáson kívüli történések. A kamera fixen áll valahol, ahová éppen ötletszerűen leszúrta és veszi azt, ami éppen előtte van. A valóság egy szeletét, amelyből azért könnyedén következtetünk az egészre. Nem maradunk le semmiről, ha nem látjuk, tudunk róla, mert a következő szekvenciát már egy másik nézőpontból látjuk. A többféle nézőpont egymás mellé helyezve a teljesség illúzióját adja. Azonban aki e szekvenciákat összefűzi, a sorrendiséggel, a jelenetek kiválasztásával, illetve elhagyásával is tud manipulálni, jó esetben a hiteles, valódi képekkel mondanivalóját tudja közölni. Miképpen e filmben Östlund is, bizonyítja a tételt, hogy az egyén legtöbbször akaratlanul a rossz döntést hozza, mert azt hiszi, az adott közösség elvárásainak így felel meg, holott hol máshol lenne meg a lehetősége a szabad választásra, mint az egyik legszabadabbnak hitt svéd társadalomban. Nem ő tehet arról, hogy mi erre a lesújtó következtetésre csak legyintünk: ennél sajnos a mi magyar ingerküszöbünk lényegesen magasabban van, a helyzet ennél sokkal rosszabb, amellett, hogy a következtetés ránk is érvényes. Hogy mást ne mondjak, nálunk nem a tanár fenyít, hanem a tanárt fenyítik... De ettől függetlenül ez egy tehetséges és szimpatikus film, ami ott, a jóllakott svédeknél mellbevágó is lehet. Végül is, ez a lényeg.

Asanisimasa pontok: 6/10

Ben Thomas úgy akar megszabadulni az őt nyomasztó titoktól, hogy teljesen megváltoztatja hét idegen ember életét. Jól kitervelt minden, csak arra nem számít, hogy beleszeret az egyikbe a hét kiválasztott közül. A Hét élet egy izgalmakkal teli, rendhagyó love story, amely provokatív kérdéseket tesz fel életről és halálról, szerelemről és barátságról.

Will Smith a meglepetés. Ez a pasas akármit csinál, úgyis az jut róla eszembe, hogy hangosan káromkodva izzadtan, szakadtan, összeverve vonszol egy ejtőernyőbe csavart alient a nevadai sivatag égető napja alatt. Esetleg sötét ruhába öltözött nagy pofájú rossz zsaruként... Pedig színész is elállófülű ET-feje ellenére, Muhammad Ali életéről készült filmben begyűjti első Golden Globe-jelölését, majd a Boldogság nyomában-ért a másodikat, egy Oscar-jelöléssel is súlyosbítva. Ugyan nem nyer, de mint tudjuk, a jelölés a lényeg, ugyanúgy számontartják, mint a nyertest. Egyszóval, ezt az afroamerikai beütésű ET-t színészként is el kell ismerni, bizony. Visszafogott, de mégis erőteljes alakítást nyújt e filmben is, mely azért adhatott volna terepet nagy elszállásra is, Willnek azonban helyén volt az esze. Mindig épp elég, sosem sok.

Pedig Gabriele Muccino azért elég meredeken hajt a témájának, ekkora lendülettel könnyen válik bármi nyúlós, csöpögős giccsé, ha túllendül azon a bizonyos határon. A Boldogság nyomában (első közös munkája Will Smith-el) esetében is rezgett a léc, szigorúbbaknál le is esett, nálam még éppen fennmaradt. A Hét élet is alkalmat ad könnyezésre, akiknél a film végi bőgés kizáró ok, azok lapozhatnak is, akiknél belefér, azok készítsék a pézsét. Ben (Will) sorsjobbító tevékenysége okot is ad rá, mint minden csodás tevékenység, önfeláldozás, önzetlenség. Túl ritka emberi tulajdonság ez ahhoz, hogy flegma vállrándítással átlépjünk rajta, cinikusan még ujjal is mutogathatunk, hogy na ez is hülye, hogy aztán ott sírjunk, ahol senki se lát... Persze, könnyebb minden, ha ezt az egészet felvállaljuk.

Lendület alatt persze ne sebességet, tempót, hanem inkább elszántságot értsünk, a Hét élet nem akciófilm. Lassú, néha bizony vontatott a történet, mely gyakorlatilag egy tragikus szerelmi románc, azonban olyan rafináltan vannak összefűzve a hét irányból összetartó, Ben által egymásba kapcsolódó történetszálak, hogy e lassúság, vontatottság kivárása akár értelmet is nyerhet. Ha előzőleg nem lövi le valaki a film poénját, csak lassan jövünk rá Ben cselekedeteinek értelmére, meghökkentő logikájára. Muccino képes fenntartani figyelmünket. A végkifejlet felé vezető cselekményszálak azért nincsenek egyforma alapossággal kidolgozva, a hétből csak a vak zongorista, a mexikói nő, az öccs és természetesen a szívbeteg lány történetét követjük viszonylagos részletességgel, a többiből csak egy-egy rövid jelenetből következtethetünk (pl. Ben csontvelő-donorkodása). Ha azonban minden egyformán lenne kifejtve, biztosan elvesznénk a szerteágazó történetben. A főszál a szerelmi szál, amely a hölgyközönség érdeklődését atombiztosan ragadja meg, sőt a végén megtudjuk azt is, miért "seven pound" a film eredeti címe. A fiúk pedig bírják ki végig, és ha össze tudják rakni a mozaikot, akkor nyertek ők is. Ha nem, buktak két órát...

Asanisimasa pontok: 6/10.

Ebben a Mitch Cullin kult-regényéből készült Terry Gilliam-filmben egy kegyetlen és bizarr körülmények között élő kislány világa tárul elénk, melyben a gyermeki fantázia a saját törvényei szerint küzd a túlélésért. Alíz ezúttal nem Csodaországban, hanem a hitchcocki Psycho díszletei között csavarog.

A legendás brit Monthy Python Cirkusz amerikai rajzfilmes idegenlégiósaként világhírűvé vált Gilliam az abszurd angol humor nagyágyúinak besülése után készített néhány fanyar, sötét utópiát, illetve ezek elenpontjaként pár ragadós édességet, hogy aztán belevágjon kedvenc olvasmányainak filmre adaptálásába. Hunter S. Thompson gonzoregényéből készült kierkegaardi egotripje minden idők egyik legjobb drogfilmje lett, az ezután következő Tideland - legalábbis drogügyben - még erre is rátesz. Dr. Gonzóék pszichotikus ámokfutása ártatlan gyerekjáték a bájos Jeliza-Rose mindennapjaihoz képest. A lány masszív heroinista szülők gyermeke, akik olyan stádiumban vannak, hogy már a napi betevőt is kislányukkal készíttetik el. Azt tiszta, hogy milyen "romantikus" is az, amikor anya lehányt kombinéban fetreng az ágyban, ránézésre hónapok óta, az apa a hintaszékben, karját gumiszalaggal elszorítva várja, hogy egyszem, tízévesforma lányuk kiporciózza, higítsa, felforralja, vattán át fecskendőbe felszívja az anyagot, hogy aztán neki csak beadnia kelljen magának... - A papa most kirándulni megy... - hörgi köszönetképpen a Jeff Bridges által vérfagyasztó hitelességgel alakított családfő. A papa mindennap kirándulni megy már évek óta, anyával együtt, így nem csoda, hogy a kis Jeliza-Rose lelkivilága meglehetősen bizarr, szürreális, ijesztő és félelmekkel teli.

A szülők azonban gyorsan elhalnak, hál'stennek nem az ő nyomorukról szól a film, hanem inkább egy utazásra invitál minket a lány lelkébe, gondolataiba, másfél órán át az ő szemén át látjuk környezetét; azt a szélesen hullámzó búzamezőben megbúvó romos házat, melybenapja nőtt fel nagyan yjával, a szomszéd félszemű, méhcsípéstől rettegő boszorkányát valamint annak féleszű fiát, és az őket körülvevő, misztikus szörnyekkel, hangokkal és árnyakkal teli vidéki, eldugott világot. A kis Jeliza-Rose-nak, apja utolsó kirándulása után, kezdetben csak morbid kis ujj-bábjai az egyetlen társai, akik piciny ujjaira húzott babafejek, ám a képzeletben (ergo Jeliza-Rose valóságában) tökéletes barátnők, akik tanácsokkal látnak el, de főleg ott tesznek keresztbe, ahol tudnak.Később aztán bővül a kör a valóban élő szomszédokkal, a félszemű Dellel és fiával, a féleszű Dickensszel.

Gilliam e filmben a Félelem és reszketés Las Vegasban dekomponált, éles fényekkel keresztbekaszabolt, torzított képi világát gondolja tovább, de most nem egy politoxikomán sportújságírópáros szemüvegén keresztül próbálja követni mi van, hanem a drogos szülők hiperaktív és élénk fantáziájú lányának elméjébe kalauzolja a nézőt egy valódi kirándulásra. A film cselekménye amúgy soványka, hangulata, vizualitása, fantáziavilága azonban lenyűgöző, delejes hatású és unikális. Néha Tim Burton horror-mesevilágát idézi meg, máskor Jan Svankmajer zseniális és elborzasztó bábfilmjeit. Ha Jeliza-Rose világa néhol nem lenne vicces, máskor bájos, akkor az egész jöhetne Nick Cave: És meglátá a szamár Úrnak angyalát című regényéből, olyan végletesen lepusztult, rohadt, véglények lakta árnyvilág minden a filmben, még akkor is, ha vakítóan süt a nap. Mindmellett a film rendelkezik valami gyermeki optimizmusal is, legalábbis a végéből ez szűrhető le, legyen az bármennyire is apokaliptikus.

A Nagy Lebowski Tökinél még egy fokkal slamposabb Bridges mellett természetesen kiemelendő az elbűvölő Jodelle Ferland alakítása, valamint a homloklebenymetszésen átesett, epileptikus és eszelős Dickenst hitelesen megformáló Brendan Fletcher.

Asanisimasa pontok: 7/10.