asanisimasa

Magyarországon talán még ma is viszonylag keveseknek mond valamit, hogy Bob Dylan korszakalkotó, megkerülhetetlen figurája az amerikai kultúrának.

Én is néztem csak annak idején, hogy miért írja Tardos Péter a Rocklexikonban, hogy így meg úgy Bob Dylan. A Váhálaszt tesvér, azt fújja mára szél... - még kellett énekelni az úttörőtábor zárásakor körbeült tábortűznél, más mozgalmi dalok mellett. De komolyan, ezért nagy fej Dylan? Mert azt értettük, hogy Jimi Hendrix mekkora gitáros volt, hogy abban biztos lehet valami, amit Allen Ginsberg össze bírt hordani, hogy a szelíd motorosok száguldása a szabadság metaforája, meg hasonlók, de hogy ez az orrhangú, nyafogós faszi miért ekkora bálvány, azt nem tudtuk. Persze, nem nagyon tudtunk angolul...

Ha tudtunk volna angolul, ha tudtunk volna valamit akkor a nyugati világ, az USA, a tőke valódi természetéről, a szabadságról, Istenről és hasonló dolgokról, akkor persze másként vélekedtünk volna: Bob Dylan költő, a szövegeiben nyilvánul meg lényege. Amit akkor nem értettük, ma már talán.

Mondjuk, jelentőségét az is bizonyítja, hogy már életében életrajzi film készül róla, kvázi, mintha életében szobornák a Szabadság-szobor helyébe. Todd Haynes úgy nyúlt Dylanhez, mint kórboncnok a hullához, óvatosan, figyelemmel és némi várakozással. Dylan eddigi élete ugyanis bővelkedett kacskaringókban, stílus-, vallás és fazonváltásokban, amelyekben a rendezőelv csakis a saját öntörvényűsége lehetett. Hívő zsidó családban született, aztán ahogy nőtt, úgy lett ateista, majd keresztény, aztán buddhista, tán még muzulmán is, hogy mára megint ateista legyen. Sztorizó folkénekesből politikai protest songokat éneklő trubadúr lett, aki egyszercsak sutba dobta a dobozgitárt, és magasan tojva az őt kifütyülő folkrajongókra, elektromos rockzenekarral játszott tovább. Aztán készített vallásos gospellemezeket is, meg egy csomó tökéletesen érdektelen önismétlést, hogy napjainkra ismét érdes, markáns, odamondós, tökös lemezeket adjon ki. Megjárta rendes rockerként az alkohol- és drogelvonókat is, ahogyan ez munkaköri kötelesség, de ő élve maradt. A film mégis úgy kezdődik, hogy Bob Dylan a hullaházban fekszik, a boncnok pedig az ipszilonvágást metszi épp a szikével. Todd Haynes nekiáll, hogy megnézze mi van Bob Dylanben.

Nem példanélküli az a megoldás, hogy egy életrajzi filmben több szereplő alakítja a "célszemélyt", de az mindenképpen egyedülálló, hogy a portréfilm "tárgyát" egy fekete kisfiú, egy nő, néhány fiatalabb, valamint egy idősebb pasas alakítsa. Haynes találmánya zseniális, hiszen éppen ezzel a módszerrel sikerül legrészletesebben feltérképeznie Dylan életét, személyiségét, mintegy "Bob Dylan-menetként". A fekete vándorzenészektől eredező zenei indíttatását jelenti a fekete, felvágott nyelvű kisrác, a lázadó, protestáló fiatal énekeset már Heath Ledger alakítja a magánéletben, míg koncerten a manapság káromkodó Batmanként szereplő Christian Bale. Ez így önmagában pikáns. A már hisztis rocksztárrá váló Dylant egy újabb pazar csavarral Cate Blanchett formálja, aki ugye, nő. Emellett már nehezen ment el a szakma, egy csomó jelölés mellett Blanchett nyert is számos "legjobb női"-t. Mint Bob Dylan, ez azért szintén pikáns... Hogy ne legyen ennyiben vége a sztárok sorának, Richard Gere az idős Billy-t, a hírhedt balhés kölyköt játssza, akit körülbelül Dylan lelkének előző inkarnációjának tekinthetünk. (Érdekesség, hogy Dylan a zenéjét szerezte és játszott is Sam Peckinpah klasszikus westernjében.)

Egy ilyen szereposztási koncepcióval operáló filmtől persze nem is várhatunk el hagyományos, lineáris cselekéményvezetést, Haynes filmje inkább egyfajta költői jelenetkollázs Bob Dylan életéből, amelyben a időrendben előre-hátraugráló szekvenciákat az adaptált feldolgozásokat meg-megszakító eredeti Dylan-dalok fűznek össze koherens láncolattá. A rendező engedményt nemigen tesz az esetleg a nagyszámú, kurrens sztárok miatt beeső nézők kedvéért, akit eleve nem érdekel Dylan személyisége, az bizony nem kap ettől a filmtől semmit se. Hiszen nincs összefüggő sztori, a sztárok is különböző, ráadásul nem is túl szimpatikus személyiségeket alakítanak, akik ráadásul valójában egyetlen személyt takarnak. Ebből persze következ(het) az is, hogy aki viszont befolyásolva van Dylan által, az valószínűleg egy maradandó élményben részesül. Ez többé-kevésbé így is van, bár ha a rajongásból csak egy kissé emelkedünk el a józan cinizmus felé, akkor a film inkább mutatkozik meg egy tetszetős (értsd: igényesen kivitelett, fekete-fehér és színes anyagokból összeállított) lírai etűdként, mozgó diaporámaként, mint Bob Dylan személyiségének természetrajzaként. Talán az a legoptimálisabb hozzáállás, ha ezt az egészet egy kissé elszállt portrékísérletként fogjuk fel, így hümmögve simogathatjuk állunkat/tekergethetjük a fülünk mögötti hajtincset: hmmm, érdekes, érdekes. De pontot ne adjunk rá túl sokat: 6/10.

Attól tartok, Szomjas György idejekorán stoppolta az eastern elnevezést, így a mai, westernre gerjedő távol-keleti filmesek, illetve a filmjeiket beskatulyázni vágyó filmes szakírók bajban vannak, hogyan illessék eme furcsaságokat. Pedig Távol-Keleten, a rendes Nyugat-kultusz egyik oldalágaként, újabban sok olyan film készül, melyekben a jól ismert western-klisék sorjáznak, innen nézve vicces összképet mutatva. Ha maradunk az ételekről elnevezett analógiánál, hiszen már a spagetti-western is egyfajta nemzetspecifikus paródia volt, akkor volt már tom yam western, sukiyaki western és akkor most itt a kimchi western, Korea nemzeti káposztasalátájáról elnevezve. A mienk akkor miért nem lett gulyás western? Vagy eastern, vagy mi?

Kim Ji-woon, aki az izmos dél-koreai film zsánerfilmes szekciójának komoly rajongói táborral rendelkező alkotója, szinte minden filmjében egy-egy stilisztikai mesterművet alkot meg, a klasszikus hongkongi gengszterfilmtől a horroron át a jelen eset apropóját képező spagetti westernig. Alkotói módszere egyszerű, mondhatni tipikusan távol-keleti: aprólékosan megfigyeli a kiszemelt nyugati terméket, hogy néz ki, mi van benne, mitől működik, aztán otthon ezekből előállítja a saját verzióját. Ahogyan annak idején a nagy japán cégek, majd mintájukra az összes keleti kis, közepes és nagy tigris gazdasági csodagyártói is csinálták. Kim Ji-woon ez alkalommal Sergio Leonét nézte ki magának, ez persze már a címből is egyértelműen látszik: A jó, a rossz, és itt a verse, a gyagyás. A filmben a két legismertebb Leone-spagetti, a Volt egyszer egy vadnyugat és A jó, a rossz és a csúf jellegzetes motívumai, pillanatai vannak itt valami eszement tempóban, koreai ízlés szerint összegyúrva, koreai szereplőkkel, koreai helyszíneken. Konkrét jelenetek vannak egy az egybe, vagy kis variációval átemelve e két műből: van nyílegyenes pályán veszteglő vonat, van fejünk felett átszáguldó vonat, van kívülről trükkös akció, rosszemberek kiiktatására és van a vonaton saját nyálában, vérében kúszó gonosz ember. Van echte Morriconés fütyülős zene, ám itt már van idegen anyag is, pl. Tarantino Kill Billjéből is ismert Santa Esmeralda-féle Don't Let Me Be Misunderstood. (Tarantino szelleme amúgy is ott lebeg az összes távol-keleti western felett...) Van történelmi tabló, vagy legalábbis annak igénye is, hiszen ha úgy nézzük, a film Korea huszadik századi történelmének egy zűrös szakaszát allegorizálja: amikor az oroszok, a kínaiak és a japánok egyszerre akarták a befolyásukat megszerezni e (innen, térképen nézve) nyúlfarknyi félsziget felett. Van kötelező pisztolypárbaj, összevont szemöldökös nézésestül, ami itt elég viccesen néz ki, tekintve a mandulavágású szemek arrafelé igen elterjedt voltát.

Azonban nem szolgai másolat a film, nem remake és nem is paródia, mint azt talán sokan gondolják. Szerintem véresen komolyan gondolta Kim Ji-woon e filmet is, mint ahogy az eddigi összeset. Egész egyszerűen másként jár az agya, mint Leoné-é (és a mienk), más kultúra, más motiváció. Tetszik neki a forma, a tartalmat pedig majd ő belepakolja. Nos, ilyen a film. Tartalom nem sok van benne, egy kincsekhez vezető térkép utáni rohangászás az egész, néhány burleszkszerűen humoros jelenettel, melyeket a 'gyagyás' szereplő szállít, e film lényege nem a sztori. Kim Ji-woon egy totális csapást akar mérni az érzékeinkre, az abszolút mozit óhajtja megalkotni. Ennek megfelelően rengeteg látványosan kivitelezett lövöldözés és üldözéses jelenettel van a film telezsúfolva, ezek hivatottak a lényeget szolgáltatni. Közben persze az ismert Leone-motívumok, illetve azok kiforgatásai fűzik össze e tűzijátékot, ezek számunkra szórakoztatóak, feltéve, ha felismerjük őket. A film tele van efféle idézetekkel. Színészi alakításokról nyugati értelemben nem lehet beszélni, itt inkább valamiféle rajzfilm-karaktereket látunk, ám ez itt így stílusos. Teljesen más a film ritmusa, ne várjuk az ismert hosszú snitteket, a szélben lebegő kabátokat, a talpunk alatt fütyülő szelet, e filmben persze benne vannak ezek is, de úgy, mintha felgyorsítva vetítenék a Jó, a Rosszat: az uszkve 3 óra lemegy 2 óra alatt... A híres hármas párbaj parafrázisa is pikk-pakk-puff-puffpuff. És vége. Így ilyen ritmusban a film szinte elröppen, és úgy állunk fel, hogy mekkora egy baromság volt ez! És milyen jól elszórakoztunk rajta... Be is nyomjuk rá a 7/10-et.

10 Oscar-jelölésből nyolcat megkapott a film végül, köztük a Legjobb Film-et is, ahogyan ezt mondjuk borítékolták sokan. A Gettó milliomos azonban sajnos már megint a megszokott, jó kis magyar cím-elbaltázás minősített esete. Kérem szépen, semmilyen gettó nincs a filmben! Nyomornegyed az van, a srác onnan jött, de a nyomornegyed nem egyenlő a gettóval! A gettóba bezárták az embereket, akik közül sok kifejezetten gazdag volt, és még több kifejezetten művelt és okos. De ha a gettó szót a mai közértelemben használjuk, akkor sem áll: a nyolcadik kerületet minden szociális nyűgével együtt sem lehet összehasonlítani a mumbai-i nyomornegyeddel, ui. itt is nagyságrendekkel több milliomos él, mint ott. Félrevezető, hatásvadász, hazug cím. A gettó ez.

Így Golden Globe és Oscar-tarolás után a Slumdog Millionaire az egyik leghájpoltabb film a világon, még olyan mértékadó hazai források is, mint ez is például odáig, sőt azon is túl vannak érte. No, nézzük akkor...

Danny Boyle-nak nem vagyok túl nagy rajongója, de a Sekély sírhant egy jó kis komédia, azonban a Trainspotting nekem már csak egy hosszú videoklip. A part egy valószerűen szürreális neohippi csavargási (anti)reklámfilm, A napfény viszont gusztustalan giccs, ez utóbbit kifejezetten utáltam is. Volt még valami zombis film... Egyszóval, erős közepes filmes, bár mondjuk a mainstream mezőnyben jó. Olyan négyötödös.

Indiai filmet nem sokat láttam, de azt nagy merítésben. Volt benne minden: Ramayana és Bhagavad-ghíta alapú hoooosssszzzzaaaadaaaalmaaas történelmi tabló, meg néhány, az előzőnél nem rövidebb giccses revü, pár, ezektől alig különböző gyermeteg akciókrimi, egy-két szintén minimum kétórás művészfilm. Mira Nair, Raj Kapoor, Melhoub Khan, Tarsem Singh, nevek, kapásból. Minden nagyon színes, nagyon mozgalmas, vagy éppen ellenkezőleg: rettenetesen nyugodt, mozdulatlan, statikus. A szereplők gyakran fakadnak dalra és táncra, ami elég vicces. Bollywood az indiai Hollywood, csak 2003-ban 887 db. filmet gyártottak. A filmes nagyhatalom. Az indiai kaját imádom, ha tehetném, sokat csavarognék ott. Érdekel az ország, a kultúrája, a zenéje, minden. Még a filmek legkevésbé. (Bollywood-szakértő blog itt.)

Danny Boyle a Slumdog Millionaire-rel egy valóban érdekes mixet készített. Összevegyítette a bollywoodi romantikus szerelmes krimit az európai típusú dokumentarista szocio-mozival, valamint két tévés toposszal: a világ összes tévéjébe belincenszelt Legyen Ön is milliomos!-sal és a 24 kihallgatásos-faggatásos részeivel. A film váza két stabil oszlop: a vetélkedő önmagában is zsigeri drámája (emlékszik még valaki Kodaj Bencére?) és a főszereplő Jamal regénybe illő (naná, ez alapján íródott e film is) élettörténete. E két oszlopot bandázsolja össze a vallatás, a szerelmi szál, Jamal életének mellékszálai stabil építménnyé.

A sztori apropója persze a vetélkedő. Tudással pénzt szerezni, ez a mai világban, demagóg módon fogalmazva: lehetetlen. Ezért imádják a Legyen Ön is...-t szerte a világon, ahol élnek szegények/hatalma van a pénznek, mert épp erre ad esélyt. Különösen így van ez a még mindig merev kasztrendszer-alapú India társadalmában. Egy nincstelen, 18 éves, tanulatlan árva teahordó Mumbai (Bombay) nyomornegyedéből bekerül a "Milliomosba", ahol a fődíjért megy. Minden ellene szól, a (Vágóhoz képest összehasonlíthatatlanul jobban) ellenszenves helyi játékmester irigyen pitiáner ármánykodása, a társadalmi helyzete, az iskolázottsága. A nép persze épp ezért imádja: - Közénk való, a mi fiunk! A játékmester nem is hiszi el Jamal teljesítményét, ezért csalót kiálltva a rendőrség kezére adja. Jamal a kihallgatást jackbaueri szívóssággal állja, hiszen ártatlan. Amit tud, az az életéből adódik, az ő sorsa, hogy olyan kérdéseket kapjon, amelyre már megélte a válaszokat. Jamal karmája a nyerés.

Jamal népmesei hős, pont olyan, mint a legtöbb bollywoodi filmhős. A szegény nincstelen árva, talpraesettségének köszönhetően gazdaggá válik, övé a lány, a királyság. Minden. Gyermekkorának eseményeit azonban az indiai móditól eléggé eltérően, meglehetősen naturalisztikusan ábrázolja Boyle, van itt koldusmaffia, hindi-muzulmán ellentét, megvakítás, Jamal édesanyját a kisfiú szeme előtt vágják le. Mindenütt mocsok, nyakig, sőt fejtetőig szar. Dokumentarista naturalizmus. Később, rossz társaságba keveredő testvérének, Salimnak, valamint szerelmének, Latikának világa mint egy kőkemény nyugati akciófilm. E különböző stíljegyek azonban simán, gond nélkül olvadnak össze egy koherens, homogén egésszé, ez mindenképpen Boyle rendezői érdeme (tudja a szakmát). Az már viszont nem érdem, hogy ennek megfordítottja is igaz: sem ez, sem az, se nem amaz a film, így elszakadt gyökérzettel, támasztékok híján, valami fura képződményként lebeg műve a filmes horizonton.

Ezt egyelőre a nép megkajálja (hiszen trendi, színes, szokatlan, egzotikus, mégis ismerős). Utoljára talán az Amélie csodálatos élete volt ilyen könnyed, légies, abszolút pozitív kicsengésű darab a mozikban és ez jó. Mondjuk, Amélie angyali bája lényegesen nagyobb békével tölt el, mint egy tévévetélkedőn, főleg más által nyert nagyvalag pénz... De üdvözöljük e filmet is. Kell ilyen e vészterhes időkben. Kapott és kapni is fog még egy rakás puccos díjat, azonban ne keverjük össze olyan darabokkal, amelyektől komoran meredünk vagy éppen megvilágosodottan vihogunk magunk elé percekig (órákig, hetekig), amelyekben akkorát nyom a hübrisz, hogy fejünk tépi le a katarzis, amelyek életre szóló élményt, szellemi, érzelmi muníciót adnak. A Slumdog Millionaire nem ilyen. Jó film, de nem nagy film. Jamal története álom, mese habbal, legenda, de nem a valóság, amihez jobbára közünk van. Annak elviselésében segít ugyan, de konkrét tanácsokkal, útmutatással nem szolgál. Kábít, de megoldást nem ad. Ha csak azt nem, hogy légy önmagad és ne veszítsd el emlékeid. (Ezt viszont már hallottuk.) De ez is valami. Nem semmi, de messze nem minden. Kodaj Bencének, meg annak a békéscsabai postás srácnak is sikerült, mégis ma ki emlékszik rájuk? (7/10)

Roger Ferris, a CIA legjobb közel-keleti ügynöke egy új terrorista vezér nyomában járva bizonytalan szövetségre lép a jordán titkosszolgálattal, és megpróbál beépülni a terrorszervezeteket támogató titkos pénzátutalások és önkéntes mártírok világába. Irakon, Jordánián, Dubain és Washingtonon át üldözi kiszemelt emberét, de minél közelebb kerül hozzá, annál több hazugságba ütközik a terepen, de otthon, a Cégnél is. Az átverések közt tévelyegve már a szövetségesek sem érnek többet, mint legutóbbi megszegett ígéretük, és a bizalomnál nincs veszélyesebb, öngyilkos taktika.

A másik Scott már foglalkozott kémes témával, Ridley eleddig nem, de mivel mindkét fivér otthon van az izgalomfokozó zsánerek előállításában, így előzetesen is viszonylag kockázat nélkül lehet bevállani e filmet is: DiCaprio, Crowe, Ridley Scott? Ok, nagy baj nem lehet.

Nincs is, az ember a pénzéért azt kapja, amit vár: két abszolút világsztárt, egy jó ritmusú, izgalmas és valóságalapot sem nélkülöző, egy picit elgondolkoztató politikai akció-thrillert. A történet a Közel-Keleten, leginkább Jordániában játszódik, ahol a DiCaprio által alakított Ferris nevű CIA-ügynök keveri a szart, az USA, de méginkább a cég érdekeinek megfelelően. Ferris kemény gyerek, nem az a bájgúnár Bond-típus, hanem igazi. Izzadt, mocskos, de agya és keze villámgyorsan jár, perfekt arab nylevtudásának köszönhetően otthonosan mozog az arab közegben, egy percig sem tétovázik, ha üldözőbe kell venni egy terroristának látszó burnuszt, akit akár a legeldugodtabb sikátorban is biztos kézzel végez ki. Mindez annak a fiúnak előadásában, aki nemrég még női szíveket dobogtatott meg a Titanic hajóorrában. Persze, ma már hozzászokhattunk, hogy bár kissé meghízva, felpuffadt pizzaképpel Leo nagy biztonsággal hozza a kemény figurákat is.

Russel Crowe mindig ilyen volt: püffedt pizzaképű, agresszív tulok, akiről nyugodtan elképzelhető, hogy puszta kézzel nekiáll kirámolni egy kocsmát, szombat este, mint ahogyan ezt szokásosan meg is tette. Ennek még az sem mond ellent, hogy ezzel a fizimiskával könnyedén alakít romantikus hősöket is. Ennek fényében meglepetés az általa e filmben alakított Ed Hoffman figurája (aki Ferris főnöke). Hoffman szerepében a suttyómacsó Crowe egy középkorú, pocakos tisztviselővé változik, aki miközben óvodába viszi gyermekét a biztosnságos otthoni kertvárosban, mobilon utasítja ügynökét, hogy likvidáljon egy kisebb falut, mert az a gyanú merült fel, hogy ott terroristákat képeznek ki. Hoffman egy alapvetően puhány, izzadékony pasas, aki amellett, hogy nagyképű, még iszonyúan cinikus is. Ilyennek kell képzelnünk a tipikus CIA középvezetőt.

Ridley Scott filmjében a valósághoz igen közelálló történéseknek lehetünk tanúi, ez nem az a idealizált kémvilág, mint amelyet a 007-es ügynök meséi mutatnak. Az, ami ma a világban történik, nagyjából ilyen és ehhez hasonló okokból, efféle forgatókönyv szerint működik. A CIA honlapján ugyanolyan álláshirdetések vannak, mint mondjuk egy bank, egy áramszolgáltató vagy egy gépkocsialkatrészeket gyártó üzem honlapján, csak ott nem banki ügyintézőket, óraleolvasókat és heggesztőket, hanem pl. adatfeldolgozókat keresnek. Mint egy hétköznapi gyár, nyilván, éppolyan hétköznapi emberekkel, csak épp nem számlaegyenleget készítenek, hanem -nyilván jó sok kiképzés után- éppen terrorszervezetet számolnak fel. Ilyen hétköznapi pacákot formál meg Crowe is, épp olyan pökhendi, mint egy (pesti) taxisofőr, de ilyen a DiCaprio alakította Ferris is. Ezt a hétköznapiságot sugallják a mellékszereplők is, a terroristavezér is egy olyan kecskeszaros putriban húzza meg magát, mint az anno Oszama Bin Laden videoüzeneteinek hátterében is látható volt, tehát semmi olajmilliókból eltékozolt fényűző, pálmafás henyélés. Ahogyan netán azt hihetnénk.

A film amúgy a bevált hollywoodi receptúra alapján készült, a biztos kezű séf pontosan adagolja az adagokat, épp annyi akció, üldözés, szerelem (illetve érzelmes jelenet), mint amennyit a szakácskönyv előír. A robbanások nem trükkök, élesben puffantak el azok a házak, ennek megfelelően szóltak is. A film tehát működik, szórakoztat, végig izgalomban tart, és még sugall egy kis gondolkodnivalót is, miszerint nem biztos, hogy csak középkori elnyomásban rettegő szerencsétlenek élnek ott, ahol éppen dollármilliárdokat költ el háborús játékokra az amerikai kormányzat. Egy amerikai akció-thrillertől ennyi éppen elég. A film műfajában 8-9 pontot, amúgy 6/10-et érdemel.

Ezt hozta a postás:

Azt est másik fellépője Kubából érkezik, hogy igazi csemegével szolgáljon a latin jazz rajongóinak. OMAR SOSA kiváló fiatal zongorista, külföldön már abszolút első vonalas előadóként a neves jazz fesztiválok fő sztárjának számít. Az AFREECANOS QUARTET élén olyan virtuóz zenészekkel áll színpadra, mint a szenegáli Mola Sylla, és a mozambiki basszusgitáros Childo Thomas.

Info: www.mediawavefestival.hu

Mielőtt az ördög rádtalál (Before the Devil Knows You're Dead), 2007 - Láttam már jónéhány filmet életemben, de ritka köztük az olyan, amelynek minden másodperce meglepetést okoz. Nem tudtam semmit előre erről a filmről, csak Sidney Lumet, Philip Seymour Hoffman és Ethan Hawke miatt néztem meg. És soha, egyetlenegyszer sem tudtam, mi lesz a következő jelenetben. Ahogy indul a film, egy kúrással, még akármi is lehetett volna, de aztán úgy gyűrűzött be az egész, hogy tényleg a fal adta a másikat. Apukalipszis! 9/10

Sleuth-Mesterdetektív, 2007 - Kenneth Branagh egy '72-es, kétszereplős színdarab/film remake-jét készítette el, melyben az érdekesség, hogy mindkettőben játszik Michael Caine, azonban az elsőben az egyik, ebben meg éppen a másik szerepet. Itt Jude Law passzolja vissza a labdát, amíg bírja... Pingpongmeccs-dramaturgiájú színészfilm, intenzív színészi jelenléttel, közepesen érdekfeszítő dialógokkal, csavaros krimi-formátumban: 6/10.

Van Helsing, 2004 - Hugh Jackman Ausztráliából, Ausztrália előtt, Kate Beckinsale pedig ezúttal a vámpírok ellen, ebben az all classic horror-megamixben, a Gyűrűk ura stílusában. Rendezte: Stephen Sommers. Tulajdonképpen nézhető, relatíve 6/10.

A látogató (The Visitor), 2007 - Thomas McCarthy megkapó meséje egy magányos, özveny író-tanárról, a barátságról és a szerelemről. A finom eszközöket használó film keményen beszól a szeptember 11 után különösen paranoiddá váló amerikai bevándorlási politikának és bájos képsorokban ábrázolja az idősödő amerikai férfi és a fiatal szíriai palesztin srác barátságát, valamint a srác anyjával bimbózó szerelmet. 8/10

Állítsátok meg Terézanyut!, 2004 - Végre láttam! De minek... Dramaturgiai salto mortalékkal telezsúfolt csajos film, nem túl igényes csajoknak. Vagy másképpen, két órányi reklámfilmklisé-gyűjtemény. 3/10

Vágy és vezeklés (Atonement), 2007 - Joe Wright időugrálós boldogtalanság-szimfóniája, zongorára, írógépre és vonósokra. 7/10

Sade márki játékai (Quills), 2000 - Philip Kaufman egészen tűrhető, helyenként vicces drámája Sade márkiról, arról az időszakról, amikor Peter Weiss Marat/Sade című darabja is játszódik (például ez). Geoffrey Rush és Joaquin Phoenix kitűnő alakítása. 7/10

Men in Black I-II, 1997,2002 - Lehet hogy ciki, de szerintem tök vicces mind a két rész. Én jókat röhögtem: relatíve 7/10

Keoma, 1976 - Állítólag ez az utolsó "igazi" spagetti-western. Franco Nero hatalmas parókában, göndör mellszőrzettel, világító kék szemekkel osztja az igazságot. Túláradó pátosz, óvodás forgatókönyv, szinte dadaista dialógok. Semmi nem mond el a filmről többet, minthogy a végén feltüntetik a parókagyárost, a ruhatervezőt és a cipők, csizmák tervezőit, ez utóbbi Pompei, ha jól emlékszem..:)))) Kurva szar film, 2/10.

A nyughatatlan (Walk the Line), 2005 - Az egyik legjobb életrajzi film, Joaquin Phoenix és Reese Whiterspoon remeklésében. A Johnny Cash önéletrajzából készült filmben (r: James Mangold) Phoenix és Whiterspoon saját maga énekel, egészen kiválóan. Mivel önéletrajz, természetes a happy end. :) 9/10

A másik oldalon (Auf der anderen Seite), 2007 - Fatih Akin német-török oda-vissza drámája, melyben koporsók jönnek s mennek, valamint hozzátartozók sorsai gabalyodnak egymásba. 7/10

A Tégla (The Departed), 2006 - Scorsese "végre!" Oscar-díja, láttam még anno, most csak a szinkronos változat miatt néztem meg. Nem nagy film, akció-kriminek elmegy, Scorsesének lényegesen jobb filmjei vannak ennél. Mindegy, "jár" neki, sajnos, épp ezért "jutott". 7/10-et adtam neki, ami mára mondjuk 6/10-re olvadt.

Koccanás, 2008 - Török Feri zseniális Spiró-adaptációja kimaradt a szemlézésből, mert az utolsó nap láttuk csak. Parádés ötlet parádés megvalósítása, hogy "állófilm"-ben látjuk ezt a maró szatírát. A legjobb megoldás, még jó, hogy nem a szintén kurva jó Katonás előadás szolgai másolata, azt utáltam volna, még akkor is, ha jó. Még az se baj, hogy néha kicsit unalmas, mert ez így jó. Utána mindig lehet vinnyogva röhögni Thuróczyn, Gáspár Sándoron meg a többieken. A LEGJOBB volt a szemlén, mégha csak tévéfilm is. 9/10 Azt persze nem szeretném, ha ezentúl csak ilyen állófilmeket kellene néznem...

Móriczi sűrűségű, balladisztikus thrillert alkotott Gabriele Salvatores a neves kortárs író, Niccolo Ammaniti regényéből, amely bár nem hibátlan, mégis több szempontból kiemelkedik a nemzetközi filmtermésből.

Az egyik ilyen, hogy kevés film tudja következetesen és főleg, hitelesen ábrázolni a gyermeki nézőpontot, és ebből elmesélni egy történetet. Kezdjük ott, hogy mi már nem tudjuk, milyen a gyermeki nézőpont, valamilyen okból ahogy felnövünk, ezt elfelejtjük, jó esetben halvány emlékképek maradnak meg csupán. Érvényes ez rám, aki ezt olvassa, aki e filmet írta és aki abból a filmet rendezte. Viszont ha valami erőltetetten gyermeki, akkor azt könnyen észrevesszük. Nagyon finom, érzékeny eszközökkel lehet csak megmutatni első látásra nem lényeges dolgokat, apró részleteket, melyekről úgy emlékszünk, gyermekkorunkban is úgy voltak, ahogy a dolgokat láttuk. Salvatores ezt úgy oldja meg, hogy egereket, hangyákat, sünöket és sáskát vág be a filmbe tökéletesen váratlanul, különösebb dramaturgiai indokok nélkül, ahogy egy tízéves gyerek figyelme sem koncentrál még oly erősen: hiába történik fontos dolog, akár éppen vele, emellett észreveszi, hogy pár méterrel odébb egy szöcske ugrál el, a padláson bagoly huhog és hiányzik két cserép a tetőről. Továbbá felnőtt-szemszögből lényegtelen dolgokkal foglalkozik sokszor órákig, míg a "fontos" dolgokat elhanyagolja. A másik fontos dolog a kamera nézőpontja: e filmben mindig egy gyermek szemének magasságához van igazítva, így mi nőzők is ebből látjuk a történéseket, minden felnőttet alulról látunk, akik így óriássá nőnek. Különösen lényeges ez egy olyan filmben, ahol a felnőttek a történet szerint valami gonosz dolgot követnek el.

Salvatores fontos alkotótársa az operatőr: Italo Petriccione, akinek nagyban köszönhető a következetesen végigvitt sajátos vizualitás. De a "gyermeki" nézőpont mellett ügyesen teremt atmoszférát is, még tán soha nem láttunk ilyen végtelenül aranysárgán hullámzó búzamezőket, ennyi égőpiros pipaccsal és ilyen sötétkék égbolttal. Szinte sistereg a forróságtól e vidéki olasz táj, a természet szépsége kemény életet tartogat az embereknek, akik elkeseredésükben és a túlélés reményében szörnyű cselekedetre szánják el magukat. Képzeljük el Tarr Bélát kánikulában. A végletes helyzetbe került emberek végzetes kitörési kísérlete törvényszerűen fullad rettenetes tragédiába, akár esik az eső, mint Tarrnál általában, akár tikkasztó a kánikula, mint itt, Salvatoresnál.

Persze Salvatores filmje inkább egy műfaji kísérlet, illetve Ammaniti történetének a thriller műfaji kereteibe hitchcocki módszerekkel beszorított parafrázisa, amelyben viszont azért akadnak "légbuborékok" az egyre folyotgatóbbnak szánt légkörben, néha enged a suspence. A regény költői képei is olykor banálisan festenek e filmben. Pontszám: 7/10.

Dicséretére szóljon e filmnek, hogy nem akar új s még újabb aspektusokat feltárni a második világháborús problematikából, megelégszik egy többé-kevésbé már jól feldolgozott történet újbóli, sztárokkal felturbózott történelmi-kalandos feldolgozásával. Ráadásul "zsidós" és "amerika über alles" vonulat sincs, az effélékre érzékenyek is megnyugodhatnak. Színtiszta németek masíroznak fel s alá nyikorgós csizmáikban, csukaszürke egyenruhájukban, csak az elején zavaró, hogy angolul beszélnek. Utána megszokjuk, persze, akik csak németül értenek, azok szívnak. Vagy olvassák magyarul. A dramaturgiailag fontos távirat- és telexsnittekben pedig vették a bátorságot, hogy német szöveget gépeltessenek rá a kellékessel. Szóval, környezetileg majdnem hiteles minden.

Tom Cruise-nak pedig úgy kéne lennie anyaszentegyházával, mint a mi Ferinknek hivatalával: ha időben kilépett volna, ma már talán szeretnék is... Azonban a szcientológia egyháza, annak vélt/valós üzelmei azonban olyan módon összeforrtak az amúgy egészen elképesztő színészi teljesítményekre képes Cruise-zal, hogy manapság már bármit csinálhat, ott virít a homloka közepén a bélyeg: hahaha, ez bizony csak Szci-fi! Én is ezt szajkózom, na. Pedig -másokkal ellentétben- azt mondom, hogy itt is jó Cruise. Hitelesen és megrázóan hozza a Hitler elleni 15 sikertelen merénylet körül a legsikeresebbet végrehajtó Stauffenberg gróf figuráját. Igazi ziccer a félkező, félszemű, de a végletekig eltökélt tiszt megformálása, hogy mennyire karizmatikus vagy sem, az nagyban attól is függ manapság, mennyire fogadjuk el Tom Cruise-t választott vallásával. Nagyon keményen tud nézni a (játszó) félszemével s az a bizonyos homloka közepén függőlegesen lefutó ér is duzzad, ahogyan megszoktuk a drámai csúcspontoknál.

Bryan Singer rendező mellé szerződtette többek között Kenneth Brannagh-t és Terence Stampet, azonban nekik csak mellékszerepet engedett, jelenlétüknek azonban tagadhatatlan súlya van. Arról meg csak George Lucas tehet, hogy 1977 óta ahol náci egyenruhába öltözött katonákat látunk a filmvésznon, már szinte halljuk-várjuk, hogy feltűnjön egy nehezen lélegző magas fekete köpenyes alak, fekete rohamsisakban. Helyette ez alkalommal azonban egy kis vegetáriánus kefebajszú jelenik meg, akit azért Bruno Ganz lidércesebben formált meg, mint itt David Bamber. Ő a célszemély. De például a híres Sasfészek óriási ablakos nappalijában zajló jelenet a sok elfolyó főnácival, ahol Stauffenberg először áll szemtől szembe a Führerrel, abban volt valami világuralmi. Mint amikor a Császár megmutatja Luke-nak, hogyan járnak a lázadók űrhajói a messzi-messzi világűrben zajló csatában.

John Ottman indusztriális repetitív parázós-ambient zenéje félelmeket gerjesztő állandó hangkulisszát teremt a filmhez, szinte észre sem vesszük, hogy szól valami, csak amikor a drámai csúcspontban hirtelen elhallgat, hogy minél hatásosabban szólalhasson meg a telefon csengője, akkor érezzük, mennyire telibeszól a filmzene. Azt hiszem, egy filmzenének éppen ennyit kell tudnia, nélküle viszont nem működnének a képek se.

A film, amit vállalt teljesíti: elmeséli a kudarcos Stauffenberg-féle Hitler-merénylet történetét, hogy történelmileg hitelesen, vagy sem, rágódjanak rajta a történészhallgatók és oktatóik. laikusként azt mondom, nagyobb hiba azért nincs. Mivel a sztori ismert, több filmes feldolgozása volt látható tévében, moziban, DVD-n, valamint a tematikus csatornákon is fel-feltűnik egy-egy dokumentumfilm, amely ezzel (is) foglalkozik, újat nem hoz e változat sem, ráadásul megfoszt a csattanó meglepő érzetétől is. Persze, hülyén is nézne ki, ha e filmben, például L. Ron Hubbard égi közbenjárására, ez alkalommal Tom Stauffenberg-Cruise sikerrel járna... A kivitelezés minősége, a tömegjelenetek látványossága, az eredeti berlini helyszínek utánozhatatlan és reprodukálhatatlan geometrikusan brutális térélménye viszont elsőrangú. Bár ez utóbbi adott, csak ki kell választani (és fizetni). Így a film körülbelül 5/10.

Gavrilo Princip, minden anarchisták legnagyobbjának nevéhez komoly tett fűződik: az osztrák trónörökös ellen Szarajevóban elkövetett sikeres merénylettel olyan események láncolatát indította el, amely az első világháború kirobbanásához vezetett. A filmezést a volt Szovjetunióban tanult Tóth Tamás, legújabb alkotásában a mindenkori útkereső fiatalság lázadását és annak hiábavalóságát helyezte górcső alá: egy anarchista pár kapcsolata napjaink Budapestjén.

Gábriel, a húszas évei közepén járó srác (Thúróczy Szabolcs) életének minden pillanatát a Nagy Orgyilkos életének tanulmányozásának szentelte, olyannyira, hogy sajátmagát is Gavrilo-nak szólíttatja. Szemlátomást készül valami nagy és világrengető tett végrehajtására. Egyébként teljesen hétköznapi figura, az ebédet hordja magatehetetlen nyugdíjasoknak, odaadással gondozgatja a vele élő idős, de vagány Fannit. A városban azonban él egy másik furcsa fiatal is. Majka, a kertész lány (Csatári Éva) a trópusi növények nevelgetése mellett pulóvereket kötöget adományként egy szeretetszolgálat számára. De rájön egyszer, hogy a szolgálat az összegyűjtött holmikat külföldre csempészi, ahol busás haszonnal ad túl rajtuk. Hirtelen felindulásból a tetteseknek ugrik, de azok a vékony fiatal lányt könnyűszerrel leszerelik. Ekkor elhatározza, hogy enyhén pszichopata, és fegyvermániás apjától dinamitot szerez, és felrobbantja a gaz csencselőket. Gavrilo épp a világ folyásán felindulva autókázik a városban, Majka pedig a kudarcon feldühödve, fejét lehajtva tapossa biciklijének pedáljait, amikor egy kereszteződésben, szinte törvényszerűen, karambol formájában összetalálkoznak. Felfedezve egymás hasonlóságát, a kettejük között kialakuló kapcsolat egy közös akcióban csúcsosodik ki: a dinamittal felrobbantják a gaz pulóvercsempészek teherautóját. A sikeren felbuzdulva további nagy terveket kezdenek szövögetni, de Majka fura apjának köszönhetően, sorsuk furcsa, tragikomikus, groteszk fordulatot vesz...

A főhősök szimpatikusak, hiszen a fiú elesett öregembereken segít, a lány növényeket nevel, s mindketten elkeseredve érzékelik az őket körülvevő világban tapasztalható bűnt, igazságtalanságot. Ráadásul rendelkeznek a tenni akarás tulajdonságával is, és ehhez a lelki-szellemi támaszt a klasszikus, történelmi anarchizmusban találják meg, mentesen minden napjainkban oly divatos antiglobalizációtól, mekdonaldsz-ellenességtől és hasonló irányzatoktól. Tiszta lázadók ők, tiszta szándékokkal, de eszközeik már sokkal kevésbé tiszták, hiszen a békés terrorizmus fából vaskarika. A mára sokat foglalkoztatott karakterré vált Thuróczy és a kissé háttérbe húzódott Csatári színészi eszköztára néhol kissé behatárolt, kifejezetten "eszköztelen", de ez a kissé suta fésületlenség adja meg igazi bájukat, sőt hitelüket. Mindketten e film forgatása környékén kezdték színészi pályafutásukat Pintér Béla mára legendássá vált színházi műhelyében.

Tóth Tamás azonban hiába próbálja a még nagyobb hitelesség megteremtéséért kedvesen, szeretetteljesen és kellő iróniával elmesélni Don Quijote-i hőseinek történetét, mégsem hiszem el ezt az egészet neki. Hogy ennek a sokat emlegetett pénzhiány, vagy csak egyszerűen az egész stábot meglepő általános indiszponáltság az okozója? Vagy a filmen hülyén kinéző fejezetekre szabdalt, regényszerű dramaturgiai tagolás? Nem tudom. Mindenesetre tény, hogy G.Tóth Kinga kapkodó kamerája olykor nem tudja mit kellene megmutatnia, a máskor kitűnő Melis László zenéje pedig nem passzol sem a történet ideológiai vonalához, sem a képek sodrához. Nem húz alá, nem ellenpontoz, nem tesz idézőjelbe semmilyen történést. Szól a film alatt valami zene...

A Fannit alakító Temessy Hédi vagány és rebbenő alakítása viszont óriási élmény, ez volt életének egyik utolsó filmszerepe. Ennek ellenére azonban mégiscsak egy naiv, elkapkodott, kidolgozatlan film az Anarchisták, melyben a látottaknál lényegesen több is rejtőzik: 6/10 (A filmet a Duna Tv vetítette 2009 február 18-án.)

Nem csak a húszévesek kiváltsága a szerelem, zuhanhatnak őrült szerelembe a harmincasok, negyvenesek, sőt akár még a hetvenen felüliek is. Nem csak a húszévesek gyűrhetik össze a lepedőt vad szenvedélyben, hanem a negyvenesek, ötvenesek, sőt akár a hetvenen felüliek is. Nem csak a húszévesek cseszhetik el életüket, hanem akár a hetvenesek is, mint ahogy ezt a német Andreas Dresen provokatív példázatában is láthatjuk.

Andreas Dresen

Az igen széles műfaji spektrumon és általában magas színvonalon termelő német filmgyártás sajátos hangú alkotója az eredetileg a Kilencedik felhő (Wolke 9) című filmet is rendező Andreas Dresen. Az IMDb szerint eddigi pályáján 30 filmet rendezett, ebbe persze beletartoznak tévésorozat-epizódok és tévéjátékok, valamint rövid- és dokumentumfilmek is, melyeknek durván számolva az első harmada még a hajdani Német Demokratikus Köztársaság párthatározattal finanszírozott filmtermését gazdagította, ami pusztán ténymegállapítás, nem pedig értékítélet. Első nagyjátékfilmje az 1992-es Stilles Land volt, melyben Dresen a berlini fal lebontásának egy vidéki színház társulatának tagjain megjelenő hatásairól beszélt. Utána tévés munkák következnek életpályáján, majd az 1999-es Éji mese című második filmje már az akkori Berlini Filmfesztiválon kettős Arany Medve-jelölést (legjobb film és férfi alakítás) gyűjtött be. Hazai pálya, rendben van, de mégiscsak A-kategóriás fesztivál. Nem sokkal később, 2002-ben a Félúton már nyert is, több kategóriában. E filmben – szemben a korábbiak forgószínpadszerű kisrealista társadalmi kaleidoszkópjával – már szűkül a rendező fókusza, célkeresztjében két pár áll, akik a hajdani NDK lakótelepi romantikáját élik meg kényszerűségből, még mélyen gyökerező NDK-s mentalitással. Kendőzetlen képi naturalizmus, minimalizmus és dokumentarizmus. A Nyár Berlinben című filmben két barátnő történetét ismerjük meg, a korábbi filmek eszköztárával elmesélve, amelyet sajátossá a filmen végigvonuló szentimentális bűbáj tesz. Fura hatásmechanizmust indít(hat) el a nézőben a két látszólag össze nem egyeztethető ábrázolásmód: a naturalizmus és a szentimentalizmus. Néha összezavarodunk, hogy most egy délutáni szappanoperát látunk, vagy egy amolyan Ulrich Seidl-féle kíméletlen társadalmi élveboncolást. E cikk tárgyát látva azonban egyértelműnek tűnik, ez Dresen stílusa.

A kilencedik mennyország

Andreas Dresen rendezői pályáját áttekintve szembetűnő mély társadalmi és szociálpszichológiai érdeklődése. Legújabb, Németországban nagy sikert arató, de nagy felzúdulást is keltő filmjében egy komoly tabut dönt le, mégpedig az időskori szerelem, sőt szex ábrázolásával. A hosszú párkapcsolatok problematikája már korábbi filmjeiben is felmerült, például a Félúton középkorú lakótelepi házaspárjainak egész életét megfertőző élményhiányos hétköznapjaiban, vagy a Nyár Berlinbe idős párjának sanyarú magányában, melyet csak az egyik főszereplő lány látogatásai csillapítanak egy picit. Új filmjének középpontjában egy idős pár, pontosabban egy jócskán hatvanon felüli szerelmi háromszög áll. Inge (Ursula Werner) harminc éve él szolid házasságban Wernerrel (Horst Rehberg), nyugdíjas éveiket Werner vasút-hóbortjának megfelelve néha vonatkirándulásokkal színesítik. Inge azonban egy nap kilép a kapcsolatból Karl (Horst Westphal), a 78 éves biciklista miatt, aki még e korban is képes a nő számára az élet eleddig ismeretlen oldalát megmutatni. Werner, az elhagyott férj a szakítást a vártnál is rosszabbul viseli... Tán e rövid tartalomismertetőből is látszik, a sztori meglehetősen melodramatikus, amolyan délutáni szappanoperás. Az azonban, hogy egyáltalán Dresen az időskori románcot szóba hozza, ahogyan ezt ábrázolja, az mindenképpen unikum. A különlegességre utal a film eredeti címe is: Kilencedik felhő, vagyis kilencedik mennyország. Ahogyan az ifjú szerelmesek egy jól sikerült szeretkezés után a hetedik mennyországban érzik magukat, úgy e film szereplői életkorukból és tapasztalatukból fakadóan már egyenesen a kilencedikbe jutnak ilyenkor. Erre utal a cím.

NEM PORNÓ

azonban Dresen filmje, még ha ábrázolja is benne a testi szerelmet. A nagymama- és nagypapakorú szereplők aktusa elborzaszt(hat)ja az erre érzékeny nézőket, sokan idejekorán távoznak is majd emiatt, holott nem ártana inkább átgondolni, mennyivel természetesebb például a kokainnal és Viagrával acélosított Izom Gyurkák és Macák órákig zakatoló ordító párzása a pornócsatornákon. Semmivel, sőt! Gyurka és Maca előéletéből fakadóan egészen biztosan nem fog hetven éves korában ilyen meghitt tisztasággal szerelmeskedni, mint e filmben látható a már löttyedt húsú, de izzón vágyakozó Ingétől és Karltól. A szeretkezési jelenetek merészen, de ízlésesen fotografálva jelennek meg a filmben, a három színész döbbenetesen őszinte és átélt alakításában. A szerelmi háromszög történetének a végső fatális fordulat ellenére egzakt, tényszerű elmesélése éppen a fogyasztható kereteken belül tartja a természetszerűleg benne rejlő és kibukkanni vágyó szétfolyni kész melodrámát. Dresen szűkszavú és lényegre törő történetmesélésével ezt a csapdát is sikeresen kerüli el, a végső, sokszor hallott, de ilyen összefüggésben mégis mellbevágó tanulság pedig – felelősséggel tartozunk tetteinkért, életünk végéig – örök.

10/7

Jópár éve egy hazai, amolyan popócsajszicsapat slágerezett valami olyasmi szöveggel, hogy "kezd úgy, mint Woody Allen"... Mármint (fiú szemszögből) a csajozást kellene úgy kezdeni, nem pedig a "teccő geci, kő' kóla?", meg "fú, de csini vagy, kettényalhatlak?", és az ezekhez hasonló szokásos formulákkal. Inkább elfogódottan, szellemes körmondatokban és cseppet sem tolakodóan, sőt!, ahogy Woody Allen szokta volt elővezetni azt a kikönyökölt tweedzakójában, kordgatyójában. Azóta Woody megöregedett, és már nem a be-, hanem inkább a kicsajozás érdekli, illetve, maga a folyamat. Vagyis a már létrejött kapcsolat, hogyan válik az eufórikus be-ből drámai, illetve olykor tragikus ki. A legújabb Woody Allen-filmek komorabbak és sötétebbek, mint régebben megszoktuk, de (hiába oximoron) nem kevésbé szellemesek. Csak kicsit máshogyan, nem csoda, hogy sokan nem is nagyon tudnak mit kezdeni pl. a Vicky Cristina Barcelonával se. Woody már régen nem az a neurotikus zsidó bohóc, akit sokan látni szeretnének, hanem egy gondolkodó, filozofizáló és pszichologizáló hajlamú, de azért még szellemes értelmiségi.

A film nem romantikus, bár a sok sztár, a napsütéses, csodálatos helyszín első blikkre nyilván ezt sugallja. De hogy is lehetne romantikus egy olyan film, amely úgy kezdődik, hogy Javier Bardem (aki nemrég ugye, lökhajtásos marhagyilokkal dolgozott nem kifejezetten véneknek való vidéken) odalép egy asztalhoz, melynél Scarlett Johansson (Cristina) és Rebecca Hall (Vicky) készül éppen nem úrihölgyhöz méltóan lerészegedni, és így kezd: "Jó estét hölgyeim, a nevem Juan Antonio Ezmegaz, nem lenne kedvük eljönni velem Oviedóba, ahol finom borokat innánk, jókat ennénk, majd hármasban végigszeretkeznénk az éjszakát?". És a két csaj elmegy! Később aztán kifejtődik a romantikus jelző definíciója is, miszerint csak a beteljesületlen kapcsolat lehet romantikus. Tehát csak óvatosan a jelzőkkel, de mondjuk Woody Allen egyik filmje sem olyan, hogy ráragasztunk egy jelzőt, és betoljuk az adott polcra.

Érdekes módon, Woody Juan Antonio szájába éppen az inkriminált "Teccő geci, kő' kóla" formulát adja, de, ahogy mondani szokás: meccsoda különbség! Javier Bardem kapsából nem az a zselés hajó devergó-dszekis sutyerák, szerepe szerint festőművész lévén cizelláltan is fogalmaz, így a kezdés cseppet sem durva, sőt ha jól belegondolunk, egy nőnek nem lehet nagyobb bók, minthogy egy tipikus vezérhím párosodásra méltónak látja, és ezt bemutatkozás után, udvarias lényegretöréssel tudomására is hozza. Az említett csajszicsapat pedig varrjon erre gombot: így kezd Woody Allen. Persze, lehet, hogy ez nekik is tetszene...

Maga a film egy szerelmi négyszög története, melynek sarkain Juan Antonión, Vickyn és Cristinán kívül Juan Antonio igazi spanyol forgószél mentalitású, és ezt súlyosbíva labilis idegrendszerű exfelesége, Maria Elena (Penelope Cruz) csücsül. De ahelyett, hogy az ilyen szituációtól elvárt érzelmi kiszorítósdi csikicsukiját ragoznánk (van ez is, persze), a film inkább arról szól, menyire nem tudunk megelégedni sorsunkkal, mennyire rabjai vagyunk különböző társadalmi és kulturális elvárásoknak, ahelyett, hogy nyitott szemmel és nyitott érzékekkel mindig az adott pillanatra koncentrálva, éppen abból gyernénk ki a maximumot. A két amerikai lány Woody Allen szemüvegének két lencséje, de a latin művészpár sem mentes e görcsöktől (művészi féltékenység, stb.), bár azért egyértelműen ők élik az életet, míg a két csaj, Vicky és Cristina csak fut utána (Barcelonában). Ez az inkább keserédesen melankolikus, mint romantikus történet inkább arról szól, hogy mennyire fontos megtalálni helyünk a világban. Mondja ezt az echte brooklyni Woody Allen, aki épp Londonból jövet Barcelonában tart... Hehe.

Scarlett Johansson és Rebecca Hall természetes játéka mellett igazi sármos macsó Bardem, míg Penelope Cruz "süvöltős". A szokásos narráció és a dialógok természetesen sziporkáznak, na nem szemet kápráztatóan, hanem finoman és csendesen, szellemesen. Woody Allenesen. Barcelona pedig gyönyörű, ha valakit nem érdekel e négy fantasztikus színész(nő) pazar játéka, akkor fölfoghatja a filmet egyfajta művészettörténeti, kulturális reklámfilmnek is. 7/10

Batman folytatódik, Christopher Nolan rémálmos, naturalista, brutális és nagyon sötét felfogásában. Ugyanaz amúgy a film, mint a kezdődik, csak eggyel, néha kettővel több, nagyobb, brutálisabb, látványosabb, megdöbbentőbb minden. Tulajdonképpen csúnya játékot űz Nolan ezzel a szegény denevéremberrel, hiszen ebből a képregénylegendából egy igazi brutál akciófilmet rendezett, tök reális, mai környezetben. Sehol már a hagyományos Gotham gótikus-sötét dizájnja. Mintha egy szimpla new yorki pszichopata gyilkosos zsarusorozat három epizódja lenne egybefűzve, ami összeköti őket az egy törvényen kívüli Igazságos János. Van ilyen a filmtörténetben fekete gumiruha és csúcstech kütyük nélkül is, éppen elég.

Ennek a filmnek már nincs is igazán köze A Batmanhez. Tök felesleges az az idióta gumiruha, főleg, hogy a naturalista szemléletnek köszönhetően Bati már úgy össze van verve, mint Bruce Willis Maclaine-ként. Így persze idézőjelek közé kerül a sérthetetlen mesehős mítosza is. Felesleges Joker sminkje is, de az még belefér egy pszichopatánál. Két Arc is le tudta nyomni tök természetesben, öltönyben. De Batman ebben a változatban már végezhetné dolgát a gumiruha helyett akár fehér atlétatrikóban is, mint Maclaine. Vagy szmokingban, mint Bond. A kütyükkel való bénázás amúgy is épp eléggé Bondos. De ha Batman, hát Batman.

De ez az egész nem is lényeges, mert úgyis mindenki arról beszél, hogy ez Heath Ledger utolsó szerepe (Joker). Posztumusz Oscart neki, van ilyen konteszt is. Hát, jó kis karakteralakítás volt, de ezért hadd ne adjanak már Oscart, lécci, pliz. Színész-szakon felvételi gyakorlat egy ilyen, kb. Bale olyan mint volt, nem fejlődött se tovább, se vissza. A Batman: Kezdődik jobban tetszett, mert ott még dolgozott az újdonság ereje.

A pontszám így: 6/10 (Batman-filmek között persze, magasan a legjobb e két Nolan-variáció.)

Angelina Jolieről szól Clint Eastwood soron következő opusza, melynek tétje, hogy meglesz-é a második Oscar Jolienak. Az esély jó, hiszen Eastwood csinált már Oscart Hillary Swanknak is, miért ne tenné Pittnével is? Főleg, hogy nagyjából hasonló karakter a két csaj, bár ajakban Jolie erősebb. Persze, megérdemli ha nyer, és sajnálatos, ha nem, hiszen rendesen odateszi magát Angelina Jolie a fiát elvesztő anya tragikus sorsának megelevenítésében, ilyen szerepek ilyen alakítására szokás Oscart (és egyebeket) adni.

De nem menjünk el szó nélkül a film melett, hiszen szokásosan jól kidolgozott, méltóságosan gomolygó krimi ez, komoly csattogóval a végén. Szinte látom Clint bácsit, ahogyan a ranch teraszán üldögélve magára teríti ponchóját, rágyújt egy cigarillora és mesébe kezd: lassan szövi mondatait, messziről kezdi, de ez kell, hogy pontosan megértsük a sztori szituációját. A húszas években járunk, Kalforniában, a mozikban még Tom Mix és Chaplin filmjeit játszották, az utcákon még sok pöfögött a Ford üzemében készült T jelű modellekből. A telefonhívásokat még hatalmas termekben csinos kisasszonyok kapcsolták össze kézzel, olyan hatalmas táblákon, melyből zsinórok százai lógtak ki. Christine Collins (őt játssza Jolie) is effélle hölgy. Egy napon mire hazaér, a kilenc éves, jól nevelt és szófogadó fia hűlt helyét találja a lakásban. Kétségbeesésében felhívja a rendőrséget, azonban azok lerázzák, 24 óra távollét után keresnek csak bárkit is. Clint bácsi kedzi bepörgetni a sztorit. Nő a kényelmetlen érzés bennünk, itt ez az egyedülálló, helyes nő, aki nem kap segítséget, még onnan sem, ahonnan ez szinte kizárólag várható. A gyerek persze nem kerül elő, telik s múlik az idő. Hetek teltek már el, mikor egy rendőr keresi Christine-t: megtalálták a fiát. A nő örömtől sírva rohan ki a vasútállomásra, ám ott döbbenten látja, hogy a vonatról leszálló fiú nem az ő fia. A srác azonban kitárt karral rohan felé...

Eastwood zseniális csavarása a történeten az, hogy nem az anya és elrabolt gyermekének tragédiáját követi, mely kézenfekvően hatásvadászós lenne, hanem egy teljesen más vonalat boncolgat. Az ügyet saját renoméja és reputációja érdekében bárhogyan, akárhogyan is eltussolni szándékozó rendőrséggel küzdő nőt veszi górcső alá, hogyan veheti fel a harcot egy védtelen, kiszolgáltatott nő a fegyveres férfiak által gyakrololt hatalommal. Nos, némi segítséggel, annyit elárulok: Briegleb tiszteletes (John Malkovich) és rádióműsora áll a nő mögé. A harc végső kimenetele így eredményes, de mégse igazán happyendes lesz, annyit elárulhatok.

A film leginkább Eastwood korábbi, Éjfél a jó és rossz kertjében című filmjére emlékeztet ritmusában, hangulatában, csavarintásaiban, nyilván, mert az irodalmi alapanyagból készült, ez pedig valóságos eset feldolgozása. Tehát komoly az ügy, az író sokat agyalt rajta, a valóság meg a legjobb író, mint tudjuk. A film történetszövése a meglepő hangsúlyeltolódások és cselekménybodorítások ellenére Eastwoodhoz méltóan kristálytiszta, hiánytalan és alapos. A kiváló színészvezetés nem csoda, hiszen a rendező is színész, nem is akármilyen, ráadásul jó rendező is. A húszas évek világa aprólékos műgonddal, és gazdag kelléktárral lett megidézve, nem véletlen az Oscar-jelölés itt sem a látványtervezésért és az operatőri munkáért egyaránt. Aztán majd meglátjuk, mi sül ki ebből a végelszámolásnál, a film erős 8/10.

Slimane, az algériai származású hajómunkás elveszti állását, azonban ezzel nem adja fel, a végkielégítéséből egy kuszkuszéttermet szándékszik nyitni. Abdel Kechiche fesztiváldíjas filmje úgy mutatja be Slimane bürokráciával folytatott harcát az étteremért, hogy egyúttal tipizálva ábrázolja a franciaországi arab bevándorlók torokszorító sorsát is...

Az „igazi mozi”

A fikciós filmeknek alapvetően két fajtája létezik: az egyik a valóság valamiféle idealizált, vagy éppen manipulált megragadására törekszik, mint a zsánerfilmek nagy része (lásd.: Hollywood – álomgyár), a másik pedig ezzel ellentétben, éppen a leghitelesebb, legvalódibb ábrázolási módokat keresi mondandójának, történetének elmondására. Az „igazi mozi” vagy közhasznú kifejezéssel, a cinema vérité ez utóbbi típus filmjeinek túlnyomó részét fedi le. A kifejezés, majd' egyidős a filmmel, Dziga Vertov Kino Pravdájából ered, az 1920-as évekből. Azóta e stílus folyamatosan jelen van, fejlődik, mind dramaturgiailag, mind technikailag. Jellemzői, a kamera kézi használata, a sok közeli kép, a sokszor improvizált jelenetek valós idejű felvétele sok filmes alműfajra gyakorolt óriási hatást a free cinemától, a Budapesti Iskolától a horroron és thrilleren át a dán Dogmáig. A cinema vérité nem keverendő a dokumentumfilmmel, a legkönnyebb talán úgy megfogni a különbséget, hogy ez reprodukálni próbálja a valóságot, annak egy mozzanatának dramatizált újrateremtésével tipizálni jellemző folyamatokat, míg a dokumentumfilm magával a valóság megörökítésével foglalkozik. A cinema vérité jellegzetes alkotói közé Dziga Vertovon túl, sokak mellett, például Jean Rouch, John Cassavetes, Nick Bloomfield, a korai Tarr Béla vagy Alfonso Cuarón tartozik, amely csapatot erősíti most már Abdel Kechiche is, A kuszkusz titka alkotója.

A kuszkusz titka

Ejtsünk néhány szót magáról a kuszkuszról, hiszen talán nem hat meglepetés erejével, hogy A kuszkusz titka messze nem egy gasztronómiai oktatófilm, azonban megértéséhez lényeges az étel érintőleges ismerete. Tehát, a kuszkusz az észak-afrikai arabok, berberek és más népek emblematikus eledele. A kuszkusz berber eredetű szó, olyasmit jelentett, hogy „jól megsodort”. Sok helyen még ma is kézzel sodorják-pödörik gömböcökké, enyhén benedvesített és belisztezett kemény búzadarából. A speciális kuszkuszfőző-edény két, néha három részből áll: a legalsó legnagyobban párolják a később feltétként rákerülő rengetegféle zöldséget, fűszeres, olajos vízben, néha egy szitás aljú edényben erre rákerülő jó adag előre bepácolt birka-, csirke vagy kecskehússal, vagy hallal, majd az egészre kerül maga a kuszkusz, szintén szitás aljú edényben. Így párolódik meg a búzadara a zöldség és a húsok illatosan fortyogó gőzében. Elkészítése időigényes és macerás folyamat, viszont a finom kuszkusz emlékezetes élmény. Az észak-afrikai népeknél a kuszkusz olyannyira a kulturális, sőt nemzeti identitásuk jelképe, mint nálunk a pörkölt vagy a gulyás. A kuszkuszfőzés és -fogyasztás tipikusan családi esemény Észak-Afrikában, az pedig jó sok ember összejövetelét jelenti arrafelé. A jó kuszkusz titka pedig nagyjából ugyanaz, mint a jó gulyásé...

Abdel Kechiche titka

A Cézar-díjakkal és fesztiválelismerésekkel elhalmozott film alkotójának az a titka, hogy nincs titka. Nagyjából ugyanazt, ugyanúgy csinálja, mint a fentebb jelzett stílus követői korábban, ami az érdeklődést és az elismerést kiváltja, az a mondandója, valamint az, ahogy az elképesztően alakító amatőr (vagy hivatásos?) színészei azt eljátsszák. Utaltam már rá korábban, hogy a film csak felületes olvasatban szól a a kuszkuszról. Nem is elsődlegesen Slimane tragikus sorsa, ahogyan 35 év után elküldik állásából, ismerjük, ilyen megtörténik szerte a világon. Az már nem egyedi, ahogyan 61 éves fejjel, algériai származású franciaként belekezd új, meglehetősen reménytelennek tűnő vállalkozásába, ahogyan az ócskavas hajóroncsból fiai segítségével szolid éttermet varázsol, ahogy, bár aggályosan nem érzékeltetik vele, de mégiscsak „másodrendű” franciaként végigküzdi magát a legkülönfélébb engedélyekért folyamodva a bürokrácia végeláthatatlan, kafkai labirintusában. Példaértékű ez a küzdelem, ami mélységes együttérzést kelt a nézőben, ezért is olyan mellbevágó több mint félórás zárójelenet után a film tulajdonképpen lezáratlanul hagyott vége. Sokan félreértik ezt, és számon kérik a befejező feloldozást. Holott számomra egyértelmű, hogy bármilyen lezárása a történetnek azt művivé, hazuggá és hiteltelenné tenné. Slimane tragikus futása, párhuzamosan a kuszkuszra való várakozással, a szinte végkimerülésig táncolt hastánccal és zenével, ahogyan az egész ceremónia meghiúsulni látszik, ahogyan a családtagok viselkednek eközben, az éppen így modellálja az észak-afrikaiak francia diaszpórájának tipikus sorsát: a rengeteg küzdelmet, az abban való inas kitartást, az összetartást, a szolidaritást és sajnos a kilátástalanságot, a reménytelenséget.

A 151 perces film komoly kitartást kíván a nézőtől, ráadásul feloldozást sem ad, sőt, inkább a tehetetlen düh frusztráló nyomását erősíti, e sorok írójára azonban hosszú évek óta nem hatott film ilyen felkavaró erővel. (10/10)

Igazából mára, Barack Obama korszakalkotó jelentőségű elnökké választására vált aktuálissá ez az amúgy minden szempontból tökéletesen közepszerű, ennek megfelelően eléggé érdektelen film. A Férfibecsület egy fiatal, délvidéki fekete srácról szól, aki iskoláit is hanyagolja, hogy napszámosként güriző szüleinek segíthessen. Azonban neki is van egy álma, mégpedig hogy hivatásos katonai búvár legyen, ez számára a társadalmi felemelkedést jelenti, amelyről bevonulása napján apjának is ígéretet tett. Az ötvenes évek elejét írjuk, ekkor az USA déli államaiban még gyakorlatilag teljes volt az apartheid, ezt érezte saját bőrén is a Cuba Gooding Jr. által alakított Brashear. A búvárképző tábor pszichopata kiképzőjétől (Robert De Niro) a legutolsó alkadétig mindenki fehér, protestáns és rasszista, így Brashear útja hosszú, rögös és viszontagságos. Ami viszont a döbbenetesen gyönyörű, hogy Brashear valóban élt (2006-ban hunyt el), s élete, küzdelme és győzelme fontos kilométerei annak az útnak, melynek végén Obama első afro-amerikai származású elnökként a Fehér Házba költözhetett. Igen nehéz felfogni, hogy mindez alig több mint 50 éve történt, történelmi léptékben másodpercekkel ezelőtt.

Maga a film persze a már sokszor látott patetikus, militarista önfényezés, hollywoodi módra, a búvártéma próbálja érdefeszítővé tenni. Ekkor még szó sincs a Cousteau kapitányék által kifejlesztett könnyűbúvártechnikáról, annak katonai alkalmazásáról főleg nem, itt még a régi mesekönyvekből ismert nehézbúvárok merülnek, kerek, gömbalakú kis kerek, rácsos ablakokkal ellátott rézsisakban, sok tízkilónyi ólomnehezékkel, ólomcsizmában. A levegőt a vízfeszínen várakozó hajóról egyfajta köldökzsínóron át kapja a búvár, ez a kötöttség, plusz a mozgásra alig alkalmas merev ruha tette veszélyessé e szakmát. Ennek ellenére alig van akciójelenet a filmben, ami van, az a vízalatti homály miatt nem igazán látványos, marad a főhös küzdelme által gerjesztett dráma izgalma. Magában az egész filmben is a főhős küzdelmének kellene vinnie a drámát, ehelyett azonban jórészt csak Cuba Gooding Jr. erőlködését, küzdelmét, dülledő szemeit és kidagadó nyaki artériáit láthatjuk, magáról a szituációról, a fehér-fekete ellentétről, az apartheid, a rasszizmus lényegéről néhány közhely kivételével semmit nem tudunk meg. Robert De Niro persze hozza a szerződésében és a rendező által kért pszichopata figurát, vágja a máshol már sokszor eladott grimaszait, ha nem ő lénne, még tán jó is lenne, így azonban csak iparosmunka. A végső, tárgyalomtermi drámának álcázott patetikus finálé az efféle filmekben megszokottat túlhajtott, némi cinizmussal azt mondanám: nevetséges. Carl Brashear valóban tiszteletreméltó élete, sorsa és küzdelme ennél megérdemelt volna egy tisztább, klisémentesebb, őszintébb és belemenősebb megemlékezést is. 4/10