asanisimasa

Majid Barzegar a ma Iránjáról, illetve annak felső tízezrének hétköznapjairól mutat nekünk képet, aztán nagyjából ennyi is az összes pozitívum, amit el lehet mondani filmjéről. Hajlamosak vagyunk azt képzelni, hogy Iránban kizárólag leplekbe bújt vallási fanatikusok osonnak a néptelen utcákon, a minaretekből vészjósló hangon parancsolják imára a népet az imámok, ezzel szemben, e filmből az tűnik ki, hogy a globalizáció már oda is beférkőzött, így viszont egyre kevesebb a hogyismondjamcsak, érdekesség... Egy unalmában veszélyes balhéba kerülő, elkényeztetett tinédzser közhelyes történetét ismerjük meg a filmből, közhelyes tanulsággal, ám eközben mi nézők legalább annyira unjuk a fiú történetét, mint amennyire ő a saját életét. Vissza a régi iráni filmek meséit, vissza a kristálytiszta hegyi patak csörgedezését, vissza az igaz emberi történeteket! Ez a modern városi történet nagyon nem jött be. (Legalábbis, így nem jön be...) Asanisimasa: 2/10 (Titanic link)

A dán Janus Metz Pedersen elég veszélyes vállalkozásba fogott, melynek eredménye ez a film. Fiatal dán katonákat kísért el egy kis afganisztáni kalandtúrára, melyre ők is kötelezettek, NATO-tagként. Az volt a terve, hogy az első vonalakból tudósít arról, hogyan veszik az alig serdült dán vitézek az akadályokat, így mutatva meg a háború borzalmait, igazságtalanságait és embert próbáló viszontagságait. Ez sikerült, arról viszont nem tehet, hogy ezt már előtte megmutatták már igen sokan, igen sok filmben, fikciósan és dokumentarista módon, a katonák hétköznapi életéről pedig egy olyan katonaviselt vén tengeri hürübürünek, mint én is vagyok, nem nagyon tud újat mondani. Ja, a háború az borzalmas dolog. Ez a film pedig unalmas. Asanisimasa: 3/10 (Titanic link)

Az ír Conor Horgan filmje végül is kitűnően passzol az utóbbi évek poszt-apokaliptikus filmjei (Az út és effélék) sorába, bár legjobban talán mégis úgy tudnám jellemezni, hogy Torinói ló light. Minden megvan e filmben, ami Tarr Béla remekében, csak minden bővebben, locsogósabban, hígabban és főleg, pozitív végkicsengéssel. Ez utóbbi, bár tagadhatatlanul üdvös dolog, azonban milyen világvége-hangulat az már, ami azt sugallja, hogy vége van mindennek, de azért van remény?! A film 9/10-ében szép egyenletes tempóban rohad szét a civilizáció, hőseink, két, tulajdonképpen szimpatikus fiatal pár, valamint a szomszéd, egy idősebb, alkoholista ex-hippi, a világtól távoli, tóparti faházkolóniában viszonylag elvannak: a kamra tele, s bár villany, így hírek sincsenek, a telefon nem működik, tulajdonképpen azt az életet élhetik, amelyre a városi értelmiség vágy a természet lágy ölén. Ahogy fogynak azonban a készletek, s a kinti világ is egyre durvul, egyre jobban semmivé foszlanak a civilizált emberi normák, és az erősebb kutya baszik-elve visz mindent, abban a variációban, hogy akinek fegyvere van, az a főnök. Főszereplőink, lévén fiatal városi értelmiségiek, nincs - a kamra tartalma így a vártnál gyorsabban fogy. Természetesen, ahogy szűkülnek életlehetőségeik, úgy borul ki egyre több bili, ahogyan annak már lenniük kell. Horgan kevés szereplővel, néhány, esztétikusan fényképezett helyszínen vezényli le történetét, amely minden drámaisága ellenére mégis inkább melankolikus elmélkedés, mint megrázó és/vagy ébresztő felkiáltójel. Igazán fontos dolgokról nem beszél, mindössze az utolsó cigin, egy kóbor áram által pillanatra életre kelő hifin megszólaló zene élményén kesereg, azonban az olyan jelenetekkel, mint az állítólag éhező szereplők villájuk hegyével turkálják a minimális mennyiségű rizst, hiteltelenné teszi a filmet. Mondhatnám, hogy ezek nem láttak még valóban éhező embert... Persze, így nem csoda, hogy Horgan lát kiutat a kiúttalanságból. A film ezért viszont csak langyoska. Asanisimasa: 5/10 (Titanic link)

Ez a film szerintem rendben van. Sűrű, szinte balladaian szikár és még az amerikai filmekben igen alaposan körüljárt háború utáni trauma problematikáját is képes gyarapítani új aspektusokkal. Ne akadjunk most fenn azon, hogy Ryan Redford filmjei kanadai illetőségű, alapvetően azért ugyanarról a kultúrkörről és ugyanazokról a háborús bevetésekről van szó. A címszereplő hét évvel a számára majdnem halálos bevetés után felkerekedik, hogy megkeresse katonatársát, aki annak idején megmentette életét. Az illető azonban már régen békés családi életet él, miközben Sherman képtelen feldolgozni a háború okozta traumát. A találkozás a kezdeti kedélyes sörözésből egyre inkább konfliktusok sorozatává válik, amely törvényszerűen fullad végül tragédiába. Redford kitűnő dramaturgiai érzékkel csavarja bele filmjét a megdöbbentő és elgondolkoztató tanulságokkal terhes végkifejletbe, készségszinten sűrít és kelt thrilleri feszültséget, valamint remekül vezeti színészeit. Elsősorban persze a Shermant alakító, hátborzongató tekintetű Garrett Dillahuntot, aki színészileg igen komoly teljesítményt nyújt. A háborús veteránok lelki nyomorának érzékletes megmutatása mellett jut idő és alkalom a (kanadai) vidéki élet ingerszegény és sablonos mindennapjainak kritikájára is ebben a szépen fényképezett filmben. Asanisimasa: 8/10 (Titanic honlap)

Ma, a szokásos adásszüneti nap helyetti krimihétfőzés mellett azért a Duna tévé hullámai a nappalinkba vetnek két, igen érdekesnek ígérkező filmet, valamint a Filmmúzeum is kiállít egy viszonylag jelentős művet a múlt századból.

Az Alacsony költség egy francia dokumentumfilm (Duna II, 19.30), mely arról szól, hogy egy francia kisvárosban bezárnak egy textilüzemet, és azt Romániába költöztetik, mert ott lényegesen alacsonyabb költségekkel lehet folytatni a termelést. A film egy francia házaspár útját követi nyomon, akik elutaznak Romániába, mert nem hiszik el, hogyan lehet megélni havi 110 Euróból... (Sajnos, mi is tudjuk erre a választ.)

Tasnádi István Világjobbítók című drámáját Znamenák István még 2000-ben állította színpadra Kaposváron, a darab sajátos szerkezetéből adódó "élőfilm" műfaji megjelöléssel. Már akkor is felvetődött, hogy a remek alapanyagból valódi filmet is kellene csinálni, azonban csak mára érett meg a helyzet, hogy a darabot Znamenák tévéfilmmé is gyúrja. A project viszont annyira jól sikerült, hogy a filmet meghívták a nagyon nem jelentéktelen Velencei Filmfesztiválra is, és ma, 21.10-es kezdéssel a Duna tévé is műsorra tűzi. A történet egy mai Don Quijote-történet, melyben egy állásából kirúgott könyvtáros veszi fel a harcot napjaink anyag- és haszonelvű korának szélmalmaival. A film a hírek szerint egyszerre bizarr roadmovie és maróan gúnyos korrajz. A főbb szerepekben kitűnő kaposvári művészeket láthatunk, mint Kovács Zsolt (kép) és Némedi Árpád, de kisebb szerepekben, de nem mellékesen feltűnik Anger Zsolt, Garas Dezső, illetve a rendező, Znamenák István is.

A Filmmúzeumon eközben (21.00) Oliver Stone Szakasz című "vietnami meséje" fut. A film mára már picit poros, de annak idején majdhogynem forradalmian merész szembefordulás volt az amerikai hivatalos megközelítésekkel a vietnami córeszt illetően.

Néhány igen komoly film búvik meg a mai, késő esti kínálatban, például rögtön a Ragyogás. Stanley Kubrick műfaji klasszikusa Stephen King szintén hasonló attribútumokkal felruházható könyvének pazar adaptációja, Jack Nicholson emblematikus figurájával (kép), nagyszerű, filmtörténeti jelenetek tömkelegével és hozzá méltó zenei körítéssel: Bartók, Ligeti, Penderecki. Alapmű. (Duna, 22.15)

Ez a Szappanopera sem lesz olyan szappanopera, amit a szó hagyományos jelentéséből sejthetnők. Az azonban egészen biztos, hogy egy 2006-os svéd-dán koprodukció nem lesz sem habos, sem babos, sem rózsaszín, sem cseppfolyós. Főleg nem, ha 22.45-kor kezdődik (az m2-n), és főleg nem, hogy annak idején Ezüst Medvét is ért. A címbéli dél-amerikai sorozatok mű-bűbája csupán egyfajta viszonyítási pontként szolgál a film szereplőinek életében, amivel ahhoz képest fogunk mi nézők szembesülni e filmben.

A Kis-nagy világ nem vígjáték, könyörgöm! (Story4, 23.00) Charlie Kaufman sajátosan abszurd egotripje ez életről, halálról, effélékről. Szerintem remek film.

Keresztapa 2. - Na erről sem kell remélem sokat mondani. Arra azonban kíváncsi vagyok, ki fogja Coppola bácsi 200 perces gengszteres nagyepikáját végignézni, 0.10-től, miközben holnap iskola. (Persze, hogy tv2.)

A 18.Titanic Nemzetközi Filmfesztivál vasárnapi kínálatából vétek lenne kihagyni a Juan című, dán-magyar koprodukcióban készült operafilmet, amelyet 15.00-tól vetítünk az Urániában. A teljes egészében Budapesten forgatott alkotás Mozart Don Giovanni című operájának pazar kiállítású filmfeldolgozása, amely a cselekményt az internetkorszak modern, nagyvárosi közegébe helyezi. A filmet Kaspar Holten rendezte, aki 2000 óta tölti be a Dán Királyi Operaház művészeti igazgatói posztját, a következő évadtól pedig a londoni Királyi Operaház igazgatója lesz. A vetítés után a film készítésében résztvevő számos magyar alkotó közül Nagy András operatőr és Miskolczi Péter társproducer lesznek a vendégeink.  

Az Uránia mai programjában egy versenyfilmet is láthattok: A ház című cseh-szlovák filmet 20.00-tól vetítjük. A hangulatában és karakterábrázolásában Ken Loach és Mike Leigh filmjeit idéző, jellegzetesen kelet-európai dráma egy apa és lánya feszült, generációs konfliktusokkal terhelt viszonyában jeleníti meg a térséget érintő társadalmi átalakulás feldolgozásának nehézségeit. A vetítést közönségtalálkozó követi, ahol a film rendezője, Zuzana Liová és főszereplője, Judit Bárdos válaszolnak a kérdéseitekre.

A Toldi moziban eközben az idei Titanic zenei válogatásának három nagyszerű darabját nézhetitek meg. 16.00-tól a Nézd, mit tud a fény! című dokumentumfilmet vetítjük a népszerű kanadai dalszerző-énekesnő Leslie Feist The Reminder című albumának születéséről; 17.30-tól elsősorban az elektro-pop rajongóit várjuk az Elefántcsonttorony című vígjátékra, amelynek főszerepeit a kanadai underground olyan sztárjai alakítják, mint a bohém multitalentum Gonzales, a DJ-ként nálunk is rendszeresen fellépő Tiga, és a 2010-es Sziget botrányhősnője, Peaches, rendezője pedig  a Puppetmastaz nevű hiphop kollektíva tagja, Adam Traynor; 19.00-tól pedig a brit popikon Ian Dury életét feldolgozó Sex & Drugs & Rock & Roll című filmet láthatjátok.
 

Két színésznő és egy helyszín miatt lehet érdemes megnézni az m1 esti filmjét (21.05), a Jóasszony (stb.)-t. Helen Hunt jó színésznő, Scarlett Johansson pedig legalábbis jó nő. Amalfi pedig Amalfi.

Robert Altman egyik korai filmje a Végzetes képzelgések, ami önmagában elég egy magára valamit is adó film-ínyencnek arra, hogy megnézze. A Zsigmond Vilmos fényképezte film arról szól, milyen veszélyeket rejthet, ha magára hagyjuk szívünk hajdani hölgyét. (m2, 21.05)

A Holtidőt szintén rendezője (John Badham), valamint két főszereplője (Johnny Depp és Christopher Walken - kép) emeli ki az átlagból. A feszült film egy lehetetlen helyzetbe került szürke kis könyvelőről szól. Depp itt még színész. (tv2, 21.40)

Az Utolsó vacsora spanyol film, melyben egy fejlövés miatti amnéziájából gyógyuló ETA-tag útját kísérhetjük végig, melyen egyszerre kísérti őt a baszk terrorszervezet és a szerelem. (Duna, 22.55)

Az okosok biztosan vágják, hogy A begyűjtő (Ritana) az mekkora kultusz, meg izé, nekünk legyen elég annyi, hogy japán akció-thriller lesz ez, amiben nem nagyon szokás viccelni. (RTL, 0.15)

Mivel ma kezdődik a Titanic Filmfesztivál, ezért -idő & energia híján- csak slágvortokban az esti tévézésről (s ez így is lesz az elkövetkezendő egy hétben...):

Mivel ma van a Roma Világnap, a közszolgálati csatornák (általában) idevágó filmekkel készültek. A Transylvania Tony Gatlif filmje, tőle megszokottan, főszereplője még mindig identitását keresi. Érdekesség, hogy a filmbéli cigánylányt a horrorpápa Dario Argento lánya, Asia játssza. (m1, 21.40)

Macska-jaj, Kusturica, Pitbull, crna macka, beli macor, umca-umca. A könyökünkön jön ki. (Duna, 22.00)

Kakukktojás: Édes2kettes - Wong Kar-wai '97-es filmje, pszichedelikus, stilizált, félhomályos terek, spleen és melankólia, az m2-n, 22.05-től. (kép)

Máshol semmi.

Ahhoz képest, hogy Miklauzic Bence második nagyjátékfilmje milyen lehetetlen körülmények között készült (büdzsékurtítás, majd megvonás, majd részben visszaadás, az ebből fakadó, menetközbeni forgatókönyv-módosítás - a szokásos magyar purparlé), A zöld sárkány gyermekei egy magyar viszonylatban kifejezetten összeszedett, világos, valahonnan valahová eljutó, tartalmas, érzelmekkel teli, de gondolattal is bíró, ráadásul kifejezetten szórakoztató, humoros film. Hozsánna néked.

Szerintem magyar filmen velem még nem fordult elő, hogy a film bevezető egy órájának minden(!) jelenetét kisebb-nagyobb heherészéssel, hihizéssel, vagy csak széles mosollyal és egyetértő bólogatással nyugtázzam. Végtelenül finom irónia, természetes kedvesség és bölcs humor jellemzi ekkor a filmet, s az kifejezetten örvendetes, hogy sok jelenet kifejezetten vizuális poénra épül. Szerintem a film alapvetően vizuális művészeti ág, ehhez képest manapság szinte minden filmet, még a tipikus hollywoodi látványmozikat is agyonbeszéltetik alkotóik. Miklauzic mer teret engedni ügyes operatőrének (Vecsernyés János), aki ezt meg is hálálja.  

Aztán a végkifejletre egy picit azért belecsúszik a sztori a szentimentalizmusba, de csak annyira, hogy onnan bármikor, bárki visszakapaszkodhat a realitás szilárd(nak tűnő) talajára. Az első filmhez, az Ébrenjárókhoz hasonlóan, most is egy furcsa szerelmi háromszög tanúi vagyunk. Itt egy 45 éves, éppen elvált és erősen neurotikus ingatlanügynök (Rátóti Zoltán), egy kínai raktáros (Yu Debin) és egy szúrós modorú pizzafutár-lány (Bánfalvi Eszter) között zajlik a meccs. János, az ingatlanügynök éppen azt a lepukkant raktárt akarja eladni, melyben Wu, a kínai raktáros tölti kényszerűen idejét. A két férfi, a kezdeti bizalmatlanságból, sőt ellenségeskedésből jó barátokká válik, amit a a film végére kulmináló ellentétes érdekeik, valamint a közéjük csöppenő fiatal lány iránt fellobbanó szerelem sem bír kettészakítani.

Miklauzic jó forgatókönyvíró, e filmben is sikerrel kerülgeti a közhelyes szituációkat, vagy ha a mesélés közben bele is fut bizonyos sztereotípiákba, akkor azokat ügyesen, friss humorral fordítja ki. Jó ritmusban mesél, de tud hallgatni is. Egyszerű, könnyed, világos, mégsem banális. Nem erőltetett. Ügyesen vezeti színészeit: Rátóti talán soha nem volt még ilyen jó filmvásznon, szinte tökéletesen kitölti figuráját. Jól áll neki ez az elfogódott, kissé nervőz, komplexusos karakter. Nagy találat Yu Debin, aki nem színész, hanem büfétulajdonos. Mégis, végtelen természetességével, ösztönös kedvességével és színészi talentumával egyenrangú társa a profi színészeknek, emellett a film hitelének megteremtésében is oroszlánrésze van. Bánfalvi pizzafutárja a legegyszerűbb karakter közülük, a civilben is "ördögmotoros" fiatal színésznő ezt sallangmentesen és valami karcos, punkos bájjal oldja meg.

E filmmel ugyan nem nyílik új arcvonal a filmművészetben, nézése közben eszünkbe juthat olykor Jarmusch lakonikus szárazsága, Aki Kaurismaki lírai groteszkje, vagy az új dán filmek abszurd realizmusa, mindez Miklauzicnál mégis szerves egységben és szuverén módon jelenik meg. A zöld sárkány gyermekei képes repülni. Élveztem minden percét és a végkifejlet piciny elbizonytalanodásával együtt is, kifejezetten örülök. Remélem, nem csak az ideiglenesen hazánkban állomásozó kínai kereskedők és pereputtyuk nézik majd, hanem a magyar nézők is adnak e filmnek esélyt, mert nagyon megérdemelné. Asanisimasa: 8/10

A kortárs magyar film egyik legegyénibb hangú alkotójának első igazán nagy játékfilmje a Méh(Womb). Fliegauf Benedek pályáján voltak már remek kisjátékfilmek, volt hiánypótló dokumentumportré, voltak játékfilmek is. Én azonban sem a Rengeteget, sem a Dealert nem tekinteném nagyjátékfilmnek, amolyan rendes, igazi mozifilmnek, minden erényük, és az összes elragadtatott (kissé tán el is hamarkodott) elismerés ellenére ezek a filmek még minőségükben, töredékes, vagy éppen experimentális jellegű narrációjukkal, néha bántóan civil szereplőikkel inkább csak filmes gyakorlatnak, teszteknek foghatók fel, melyek azonban tagadhatatlanul figyelemreméltó első lépcsőfokai egy remélhetőleg magasra ívelő pályának. A Tejút sem igazi nagyjátékfilm, de az már egy határozott látásmóddal és gondolatvilággal rendelkező, érett alkotó bátor műve, azonban inkább képzőművészeti jellegű mozgóképes kísérlet, mint filmes értelemben vett játékfilm. Zen-buddhista példázatsor, vagy formalista blöff - jellemezte annak idején Fliegauf a filmjét, amivel maximálisan egyet is értek, azzal a kiegészítéssel, hogy mindkettőnek remek. A Méh(Womb) azonban már gyakorlatilag hibátlan alkotás, van eleje, közepe és vége, ráadásul el is jut odáig. Szól valamiről, nem közhelyesen, ellenben sarkosan és bátran. Kitűnő színészi alakításokat láthatunk egy koncepciózus, átgondolt, a történethez és mondanivalójához szervesen rögzülő, azt illusztráló, de hozzá jelentésgazdagítóan is hozzájáruló, lenyűgöző látványvilágban.

A film felületes olvasatra egy sok éven átívelő sajátos (és tragikus) szerelmi történetet mesél el, ám valójában ennél sokkal komolyabb dologgal, az emberklónozás, egyelőre még (valószínűleg) fikciós témakörével foglalkozik, elsősorban etikai és erkölcsi szempontból. Fliegauf alapvetően ateista szempontból, természettudományos, darwini koordináta-rendszerben modellálja a klónozás problematikáját, azonban az elmélkedés közben gyönyörű katolikus-keresztény allúziókba fut bele (majd csúszik is ki belőlük, tegyük hozzá)... Ám az így meghozott végkövetkeztetés teljességgel emberi, mondhatni józan paraszti ésszel is kiókumlálható, de minden bizonnyal pszichológiailag is megalapozott, így megfellebbezhetetlenül érvényes erejű is.

A már említett végtelenbe vesző, kietlen, szeles és hideg, de valahogy mégsem barátságtalan, sőt kifejezetten otthonos érzetet keltő látványvilág (Szatmári Péter újabb kitűnő munkája) talán mindannyiunk kollektív tudattalanjában jelenlévő őseredeti Kezdet képét idézi a tenger hullámainak mindvégig jelenlévő állandóságával. A főszereplő Eva Green azonban már nevében a bibliai ősasszonyt idézi, tekintetében, arcában pedig az örök Madonnát. Az első véletlen, a második már bizonyosan egy tudatos színészválasztás eredménye, melynek az eddig elsősorban kommersz tömegfilmekben szereplő színésznő minden tekintetben meg tud felelni. Figurája, rejtélyes karaktere a film egyik kulcsa, így tulajdonképpen zseniális húzás az is, hogy bár a filmben minimum 20 évet él, tulajdonképpen látványosan nem öregszik, mégis hiteles 20 éves szeretőként és több mint negyvenes anyaként is. Azt a bonyolult lelki folyamatot, melyen átmegy és ami egyben a film tulajdonképpeni gondolati, érzelmi és lelki fősodra is, kevés színészi eszközzel, ám talán éppen ezért hitelesen közvetíti. Kitűnően működik mellette partnere, a tulajdonképpen ismeretlen Matt Smith is, gondolati és érzelmi értelemben szintén nem egyszerű kettős-szerepben. Ki kell emelni a magától értetődő természetességgel játszó gyermekszereplőket is, akik a filmezést még valószínűleg egy furcsa játéknak fogták fel, azonban, hogy azt és úgy játsszák, hogy az a rendező bácsinak is megfeleljen, ahhoz megint Fliegauf kivételes pszichológiai érzéke kellett.

Lehet vitatkozni a film által képviselt végkövetkeztetéssel, sőt még magának a problémának felvetésével is, azt azonban nehéz elvitatni, hogy mennyire következetesen végigvitt és végiggondolt példázat ez, melynek a film minden eleme, minden pillanata és képkockája alá van rendelve, sőt mi több, meg is van feleltetve. Szigorúan funkcionális minden kép a filmben, egy másodpercnyi önkény és öncélúság sem tapasztalható, mégis élő, szinte lélegző, lassú áradású, képlékeny folyam. Kivételesen bátor és kivételesen érzelmes, okos alkotás a Méh(Womb), mely mindenképpen beleillik az olyan filozofikus scifik mezőnyébe, mint pl. a Napfény, a Solaris, a Hold vagy az Asztronauta. De a Womb legközelebbi "rokonának" mégis talán Alfonso Cuarón Az Ember gyermeke című filmjét érzem, nemcsak témabéli, hanem hangulati és érzelmi hasonlóságai miatt is. Ez azonban egy szuverén, önálló, minden tekintetben világszínvonalú alkotás, és örvendetes tény, hogy ezt egy mára beérett, felnőtt magyar filmrendező készítette, részben magyar produkcióban. Asanisimasa: 9/10

A Machuca című chilei filmet nem először adja a Duna tévé, ajánlottam már, láttam is már, így most is ajánlom, ügyes kis darab. A film két kissrác barátságán keresztül beszél társadalmi és politikai megosztottságról, és más hasonló szarságokról, mely a hetvenes évek első felében voltak tapasztalhatók Salvador Allende szocialista Chiléjében. Ha valakiben bármi asszociációt keltene e film a jelenlegi hazai közállapotokat illetően, az biztosan csak a képzelet tünékeny szüleménye. Nálunk természetesen minden rendben van és minden a legjobb úton halad... (Kezdés: 21.00)

Szerintem én vagyok a világon az egyetlen, aki még nem látta a Bridget Jones naplóját, így lehet, hogy ma estére már én sem leszek szűz e tekintetben, hiszen a tv2 megszabadít ettől e tehertől. Nekem a dagi csaj elviselhető szokott lenni, a cápaszájú romkomban mindig verhetetlen, Colin Firthre pedig kifejezetten kíváncsi vagyok, hogy miből lett a cserebogár. Kezdés: 21.25.

Az Ivanovék karácsonya című orosz abszurdot éppen azelőtt láttam egy nappal a Kamrában, hogy a rendező Gothár Péter tévéjátékot faragott volna belőle, amit most nézhetünk meg az m2-n, 23.30-tól. A színpadon jól működő előadás, változatlan -és remek!- szereposztásban valószínűleg még intenzívebb élményt nyújt a már közelikkel is operáló tévéváltozatban.

Nagy a köd a skizofréniával, illetve a tudathasadásos állapotokkal kapcsolatosan a köztudatban. Ezt a tanácstalanságot és félreértéshalmazt igyekszik eloszlatni a Hasadt elmék című ismeretterjesztő film, 0.10-től, a Dunán.

A Story4-en megnézhetjük, mit csinál Dzsudzsák az Eindhovennel a Benfica otthonában, 20.40-től.

A film+ keményet pörget éjszakára, ui. 23.00-tól Született gyilkosok, utána pedig 1.10-től 21 Gramm.